1. fejezet
A tűz bosszút szított az árnyak között
Slr. Az Izzás után 1500 – A múlt
Sikítás és fojtott halálhörgés marta magát a mészárlás zajába. A vér fémes íze a nyelvemre tapadt, a füst kaparta a torkomat. Emberek futottak az életükért, anyák préselték magukhoz a gyermekeiket, apák rántottak fegyvert.
Megállíthatatlan, vicsorgó iszonyat zúdult a falumra.
A latyakban térdeltem anyám megperzselt teteme mellett. Kék írisze üvegesen meredt a semmibe; a föld sárrá olvadt alatta. Ujjai elfehéredtek, bőrét vastag korom borította. Kicsavarodva feküdt a mocsokban.
Éles kiáltás metszett át a bénultságomon, de nem mozdultam. Szorítottam a kezét, míg a tenyerem izzadsága át nem itatta megmerevedett ujjait. Sós könny vájt csíkokat a kormos arcomon, csípve a lüktető égésnyomokat.
Hideg fém karcolta meg a combomat. Apám rövid kardja, a fekete holló acélja, amivel három fenevadat próbált feltartóztatni. Esélye sem volt. Gyerekként sérthetetlennek láttam; mogorva alakja sziklaként magasodott fölém, elhittem, hogy a halál sem foghat rajta.
„A szó a gyengék fegyvere – mondogatta. – Én harcos vagyok, csorbíthatatlan penge. Ahogy te is az leszel.”
Értünk küzdve hullott el, méltóság nélkül. Széttépték, mint fenevadak a dögöt. Nem maradt utána más, mint a sötét acél meg a családi gyűrű. Utánakaptam, mielőtt elnyelte volna a sár; az ékszer lötyögött a hüvelykujjamon. Rászorítottam a kezem a kard markolatára, de hiába feszültek az izmaim, nem tudtam felemelni.
Idegen ujjak vájtak a vállamba, és hátrarántottak. Nem hagytam magam. Ajkamat anyám véráztatta arcára nyomtam, a vasízű nyálka marta a bőrömet. A torkom megfeszült, a sikoly mégis bennem rekedt, csak tehetetlen hörgés maradt.
Görcsösen kapaszkodtam anyám testébe, amikor elhurcoltak. Vörös haját feketére mázolta a pernye, ruhája cafatokban égett le róla. A mellkasán tátongó ürességből hiányzott a szív. Kitépték belőle.
A fájdalom súlytalannak tűnt. A halált hamarabb ismertem meg, mint az életet.
Durva marok feszítette szét a szorításomat. Anyám ujjai kicsúsztak a tenyeremből, ahogy kiemeltek a sárból. Apám kardja csattanva zuhant a kövekre, amikor a fogásom engedett, és az idegen elvonszolt.
Vér csorgott végig a karomon, nem tudtam, az enyém-e vagy az anyámé. Üres markomban már csak a hűlő test érintését szorongattam. Az utolsó leheletével is engem védett, de a maradványa már csak élettelen hús volt a mocsokban.
Hagytam, hogy teherként cipeljen a megmentőm. A hideg páncéljához préseltem az arcom, amelyből mély fenyőillat áradt.
Soha többé nem láttam a szülőhelyemet. A tűz mindent felemésztett: a családomat, az otthonomat és a kislányt, aki voltam.
Az emlékek azonban nem égtek el. Évek ezrei sem csillapították a füst szagát.
─── ⚔ ───
Slr. Az Izzás után 1503 – A múlt
A Vörös Kard falai között néma kísértetté váltam. Kier Ballard, a szervezet vezérének irodájában húztam meg magam, a nekem kijelölt szoba túl csendesnek és nagynak bizonyult. A sarokban, egy kopott szőnyegen kuporogtam, félkarú rongybabámat szorongatva.
Zephyr, a hatalmas harcos – fajának utolsó titánja – gyakran hozott mézes süteményt.
Miközben ők a délvidéki lázadásokról és a Belső Kör gyengeségeiről vitáztak, én ittam magamba a hágók neveit és a csapatmozgások ritmusát. Egyetlen elejtett szavuk sem kerülte el a figyelmemet.
– Még mindig nem eszik rendesen, Kier – morogta Zephyr. Mély hangja megrezegtette a levegőt, kolosszális alakja sötét árnyékot vetett a falra. – Talán gyógyító kellene hozzá. Vagy egy dajka. Nem való neki ez a hely.
Kier felnézett az iratok közül. Acélkék tekintete megpihent rajtam. Épp a babám leváló fülét tekergettem, üresen bámulva a semmibe, de belül minden idegszálam megfeszült. Hallottam a toll sercegését, éreztem a belőle áradó fenyőillatot.
– Hagyd, Zephyr – felelte hűvös nyugalommal. – Ő nem beteg.
Összerezzentem, és rászegeztem a tekintetemet. Kier elmosolyodott, azzal a fanyar, elemző vonással a szája szélén, amivel a haditerveket szokta jóváhagyni.
Valahányszor Kier egy-egy rivális nagyúr nevét ejtette ki, képzeletben a szőnyeg szálaiba vájtam az ellopott levélbontót. Pont oda, ahol a szívük lüktetett volna.
Akkor még szentül hittem, hogy ők okozták a tüzet. Ők vették el az életemet.
─── ⚔ ───
– Túl gyenge – legyintett Zephyr egy délután. – Csak egy gyerek, aki túl sokat látott. Nem a katonák között a helye.
Gyenge. A szó jobban égetett a falumat emésztő lángoknál, de megtanultam magamba fojtani a tüzet. Amíg megtört roncsnak hittek, kiszolgáltatták a titkaikat; megmutatták a réseket a páncéljukon.
Visszavágytam a romokhoz, hogy végezzek a családom mészárosaival. De akárhányszor megpróbáltam kisurranni, az őrök mindig elkaptak. Minden kísérletem a hideg sárban ért véget, miközben a galléromnál fogva rángattak vissza.
Egyedül Kier tekintetében éreztem a fenyegetést, ő nem a nyomorult árvát látta bennem. Átlátott az álarcomon, és tudta, hogy a némaság mögött fegyverré kovácsolódik a bosszú.
Hamar lemondtam a szökésekről. Az utolsó alkalommal Kier maga állt elém a holdfényben, elvágva az utamat.
– Még nem érted, de meg fogod tanulni, hogy az idő neked dolgozik, nem ellened – lépett közelebb.
Úgy szorítottam magamhoz a rongybabámat, mintha a testembe akarnám préselni. Nem féltem tőle.
Dobbantottam, és dacosan felnéztem rá. Kier halvány mosollyal megrázta a fejét, és kinyújtotta a kezét.
A szemét figyeltem, azután a tenyerét. A sötétben is látszottak az ujjbegyeire száradt tintafoltok. Lassan, az ő hűvös nyugalmát tükrözve megráztam a fejem. A kezébe nyomtam a babát, és szó nélkül visszasétáltam az épületbe.
Még annyi év után sem értem, mit látott bennem valójában.
─── ⚔ ───
Egy éjjel, mikor elcsendesedett az épület, az irodába osontam, és végighúztam az ujjam a friss térképen. Érdes volt a bőröm alatt a pergamen. Vörös csíkok és fekete tinta keveredett az útvonalakon.
A markomba vett szénnel pontosan arra a pontra böktem, ahol Zephyr szerint minden rendben haladt. Emlékeztem Kier félmondatára: ott fognak elbukni. Húztam egy határozott vonalat a hágó magaslatára, majd megjelöltem egy fekete pöttyel.
Másnap reggel a napfény éles csíkokat vágott a tölgyfa asztalra. Visszahúzódtam a sarokba a rongybabámmal, süketnek tettetve magam a léptekre.
– Valami nincs rendjén – szólalt meg Kier, ahogy az asztalhoz lépett. A pergamen megzörrent. – Zephyr, nézd!
A titán odalépett, a padló megremegett a súlya alatt.
– Mit kellene látnom? Ugyanaz az északi hágó, mint tegnap.
– A szénnel húzott vonalat figyeld fent a folyónál – vágta rá Kier feszült kíváncsisággal. – Ez tegnap nem volt itt.
– Biztos csak az egyik felderítő. – Zephyr tanácstalanul dörzsölte a tarkóját.
Kier hallgatott. Éreztem magamon a tekintetét. Mozdulatlanul ültem, miközben a torkomban fojtogató gombóc nőtt.
Megkerülte az asztalt, és leguggolt elém. Sima, szőrtelen arcának lágy vonásai furcsa szépséget kölcsönöztek neki, mégis sötét erő áradt belőle. Hosszú, fekete haja varkocsba fonva omlott a vállára.
– Te voltál az, Zorandra? – kérdezte gyengéden. Az állam alá nyúlt, magára kényszerítette a figyelmemet. Acélkék íriszéből veszélyes érdeklődés sugárzott, és újra megcsapott a fenyőillata. – Üzenni akartál?
Nem mozdultam. Átbámultam a vállán, mintha csak a falat nézném.
– Ugyan már, Kier! A gyerek alig bírja megfogni a kanalat, nemhogy átlásson egy haditervet. Csak összefirkálta unalmában – horkant fel Zephyr.
Kier elengedett, lassan felállt, de a szeme még elidőzött rajtam.
– Talán igazad van – mondta végül. – Csak gyermeki firka.
Hallottam, ahogy az ujjával elkeni a szenet. Meg sem próbáltam megszólalni. A gyermeki test börtönébe zárva még semmi voltam a szemükben.
Amikor elhagyták a szobát, kisurrantam a csigavonalban kígyózó kőlépcsőhöz, oda, ahol egyszer már lezuhantam egy este, kék-zöld foltokat gyűjtve. Megálltam a legalsó foknál. A lábam remegett, de Zephyr lesajnáló szavai visszhangoztak bennem:
„Túl gyenge.”
Bátorságot gyűjtve fel akartam száguldani a sötétben, hogy megmutassam: nem vagyok teher.
Egy.
Kettő.
Félúton a ruhám fennakadt egy kiálló peremen. A lendület visszarántott, ujjaim tehetetlenül kaparták a hideg falat.
Zuhantam.
A világ forgó, sötét masszává torzult, ahogy a végtagjaim a kövekhez verődtek. A lépcső alján terültem el. Fekete foltok táncoltak a szemem előtt, a fülem zúgott, éreztem a meleg vér szivárgását a bőrömön. Könnyek marták az arcomat, tátogva próbáltam levegőt préselni a bordáim közé.
– Újra itt?
Kier hangjára összerándultam. Megpróbáltam felnyomni magam, de a bénító fájdalom visszalökött. Ahogy a bal karomra pillantottam, a gyomromba jeges iszonyat költözött. A törött csont szürke szilánkja átszakította a húst és az ingemet, a sebből ömlött a vér. Sikítani akartam, de a fogaimat addig préseltem egymásnak, míg a szám meg nem telt a saját ínyem fémes ízével.
Kier felém sétált, és elegáns mozdulattal mellém ereszkedett. Nem kapott fel, nem kiáltott gyógyítóért. Metsző tekintete az arcomat fürkészte.
– Miért teszed ezt, kislány? – Elsimította a homlokomra tapadt, vörös tincseket. – Miért akarsz olyan magasságokba törni, amikre a tested még nem érett meg?
Felnéztem rá. A vakító fájdalom ködén át ép kezemmel megragadtam a köpenye szélét. Egyetlen szót sem szóltam, csak szorítottam a szövetet, mintha a vérző karom és a fenyegető gyengeség feletti győzelem múlna rajta.
Az arcán átfutott az a fagyos elismerés, amit eddig csak a legkeményebb harcosainak tartogatott.
A látásom elhomályosult. Az ő szénfekete haja és acélkék tekintete maradt az utolsó kép, mielőtt elnyelt volna a sötétség.
Az egyetlen olyan heg maradt a karomon, ami a mai napig látszik, és amire még mindig büszkén gondolok.
─── ⚔ ───
Lázas kór kísértett. Napokig, talán hetekig rágott. Az idő múlása elmosódott, csak szilánkok maradtak meg belőle. Néha megéreztem Zephyr óriási tenyerét a homlokomon; súlya volt, akár egy rám szakadó, izzó gerendának.
Távoli morajként hallottam, ahogy vitatkoztak felettem, siratva a törékeny kislányt, aki talán sosem kel fel többé. De én ott voltam! Éltem, és kapálóztam a sötétben. Csak egyetlen hang vágott át tisztán a sűrű tompaságon: az övé.
– Erősebb, mint gondolnád, Zephyr – ismételte újra meg újra. A leheletének melege néha elűzte a láz miatti didergést.
Amikor elragadott az álom, újra a falumban találtam magam. Démonok kacaja hasított a fülembe, a torkomig hatolt az égett hús bűze. Szüleim arca ködbe veszett; a kezüket vakon kerestem a kavargó pernyében. Kiáltani akartam, de csak száraz köhögésre futotta.
A füst hirtelen kettévált, és megjelent Kier. Nem karolt át, nem emelt fel; hideg pillantással szegezett a földhöz, a hangja pedig pengeként metszette át a káoszt:
– Ne nézz hátra, Zorandra! Ott már semmi sem vár.
A lepedő nedvesen tapadt hozzám, amikor felriadtam. Úgy lüktetett a fejem, mintha dobolnának a koponyámon, a karomban pedig ezer hangya menetelését éreztem a bőr alatt.
Homályosan láttam, de azt ki tudtam venni, hogy Kier irodájában feküdtem egy kiságyon. Ő a karosszékben ült mellettem, engem figyelt. A levegőt betöltötte a fenyőillata. A gyertya fénye éles vonalakat rajzolt az arcára; árnyéka sötét istenségként nehezedett a szobára.
Reszketve kinyújtottam az ujjamat, és megérintettem a csuklóját. Az izzadságtól didergő bőrömhöz képest ő forró volt.
– Még mindig hallgatsz – suttogta. – Micsoda akarat szorult beléd. Még a lázadban is némán küzdesz.
Megszorítottam a kezét. Az elismerése elfojtotta a törött csont sajgását, elnémította a mészárlás zaját.
– Zephyr el akar küldeni – folytatta, mintha csak egy régi szövetségesével beszélgetne. – Azt mondja, ez a hely felemészt. Szerinte egy északi kolostorban békére lelnél.
Elhallgatott. Várta a reakciómat, de mozdulatlan maradtam. A fehér falak és a néma imák világa nem az én utam volt. Győzni akartam, nem térdre borulni.
– Lehet, hogy igaza van.
Megrántottam a ruhája ujját, görcsösen kapaszkodva a szövetbe. Sós könny marta a szemem sarkát.
– Én azonban azt mondtam neki – hajolt közelebb, szeme izzott a félhomályban –, hogy te nem békére vágysz, hanem bosszúra. Ugye, Zorandra?
A szorításom lassan kiengedett, és határozottan bólintottam. Kier elmosolyodott, majd végigsimított az arcomon. Ujja érdes volt, tinta- és fenyőillatú.
– Akkor aludj – suttogta. – A lépcsőnél sokkal fontosabb feladat vár ránk.
Azon az éjszakán elkerültek a démonok. Csak Kier vonásai maradtak előttem, és az a sötét ígéret, ami a tekintetében lángolt.
─── ⚔ ───
A kór végül elvonult, de éhséget hagyott maga után. Olyan maró vágyat, amit nem lehetett kenyérrel csillapítani.
Kier betartotta a szavát. Kerülte a gyakorlóteret, nem adott a kezembe nehéz fejszét vagy kardot. Az első leckéje a sötétségről szólt.
– Figyeld az árnyakat, Zorandra – suttogta egy este az irodájában. A rángatózó gyertyafényben óriásira nőttek a sziluettek a köveken. – Az emberek azt hiszik, az árnyék csupán a fény hiánya. Tévednek. Az a valóság torz lenyomata, ahol nincs helye a hazugságnak. Ha megtanulod olvasni őket, tudni fogod, mikor emelkedik a tőr, mielőtt a kéz érte nyúlna.
Hónapokig tanított arra, hogy átnézzek a tárgyakon, és azt kutassam, ami mögöttük rejtőzik. Megmutatta, hogyan torzul el egy alak a félelemtől, és miként feszül meg, amikor ölni készül. Megértette velem, hogy a legkisebb penge is halálos, ha jó szögben hatol be.
– Figyeld meg – bökött állával a sarok felé, ahol néhány szál gyertya égett egy vas tartóban, miközben ő a szoba sötétebb felébe lépett. – Ha most mozdulok, a te árnyékod reagál először. A test ösztönösen zsugorodik, még mielőtt az agy feldolgozza a veszélyt.
A falat figyeltem. A gyertya lángja megremegett, és abban a másodpercben Kier sziluettje megnyúlt. A keze árnyéka még mozdulatlan maradt, de a vállának feszültsége elárulta: a hüvelykujja rászorult a markolatra. Mire a fém rezdült volna a tokjában, én már elugrottam oldalra.
– Nem a fegyvert kell nézned, Zorandra. – Léptei hangtalanul elhaltak a kövön. – A penge gyors. Mire meglátod a csillanását, halott vagy.
Órákon át tesztelt. Álltam a szoba közepén, miközben ő a félhomályban mozgott, és nekem a falra vetülő körvonalak rezdüléséből kellett megmondanom, mikor és honnan indítja a támadását. Ha hibáztam, rácsapott a kezemre a pengéje lapjával; ha eltaláltam a mozdulat ívét, a sötétségben felhangzott a helyeslő, rekedtes dicsérete.
Azóta rájöttem, hogy az árnyak sokkal többet tudnak mesélni, mint egy mozdulat.
─── ⚔ ───
Slr. Az Izzás után 1505 – A múlt
Elérkezett a döntés napja. Zephyr hajthatatlan maradt. Hiába ettem már rendesen, és hiába keményedtek meg az izmaim, a fejlődésem semmit sem ért a szemében. Még mindig csak egy törékeny árva voltam számára.
– Elég volt, Kier! – dördült fel a titán. Csizmája alatt megreccsent a padló, a repedés kígyóként futott végig a deszkákon. – Nézz rá! Sápadt, némán gubbaszt az árnyékodban. Holnap hajnalban indul a szekér északra. A kolostorban biztonságban lesz.
Kier az asztala mögött ült. Összeérintette az ujjbegyeit, hagyta, hogy a csend ólomsúlyként telepedjen ránk. A torkomban lüktetett a tiltakozás.
– Hallottad, Zorandra? – kérdezte halkan Kier. – Zephyr békét szán neked. Virágos kerteket és csendes imákat. Szerinte túl gyenge vagy a Vörös Kardhoz.
Felálltam a sarokból. A titán sajnálkozva nyújtotta felém hatalmas tenyerét, hogy megsimogassa a fejemet.
– Gyere, kislány! Jót akarok neked.
Amikor az ujjai már súrolták a hajamat, az ingem ujjából előrántottam az ellopott levélbontót, és egy gyors mozdulattal mély vágást szántottam a tenyerébe. Felhorkant a meglepetéstől, elrántotta a karját. Sötétkék vére sűrű cseppekben hullott a szőnyegre, virágillatot árasztva.
Megálltam az asztal előtt, a vérfoltos pengét szorosan a combomhoz nyomtam. Meredten néztem Zephyrre; csak egy elvágandó akadályt láttam benne. A dac égette az arcomat, a testem minden rostja remegett a feszültségtől.
A szobában megfagyott a levegő. Zephyr döbbenten bámult a sebére, majd rám.
– Te… te kis fúria – mormogta. Hangjából kiveszett a szánalom, átadva helyét a hitetlenkedő elismerésnek.
Kier halkan felnevetett mögöttem. Mély, elégedett rezgése végigfutott a gerincemen. Felállt, mellém lépett, és súlyos tenyerét a vállamra fektette.
Ahogy felnéztem rá, aranyszínű fonal jelent meg az alakja körül, akár egy védelmező kígyó: a büszkeség fénye.
– Megkaptad a választ, Zephyr – mondta Kier diadalittasan. – Zorandra a pengét választotta.
Zephyr pillantása elidőzött rajtunk, majd lassan megfordult.
– Akkor készítsük fel a kiképzésre – morogta, és elhagyta az irodát.
Kier volt az egyetlen, aki meg sem próbált meggyógyítani. Nem sajnálatot kínált, használni akart, én pedig alázattal adtam át magam, hogy a fegyverévé váljak.
Azon az éjszakán nem küldött el. Ott maradtam mellette, és figyeltem, ahogy az árnyéka a falon összefonódik az enyémmel.
Akkor még azt hittem, ő az egyetlen isten, akit valaha szolgálni fogok. Talán bele is szerettem. De a szerelem idővel elpárolog, az acél éle pedig kicsorbul.

Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése