Bűnös Láncok: 2. Szépség

Mindent összeszedtem. Bepakoltam a ruháimat, a csecsebecséimet és minden egyebet, ami mozdítható volt. Teljesen belefeledkeztem a pakolásba és nem vettem észre, hogy mögöttem áll, engem figyel. Megfordultam és csak egy mosolygó arc nézett vissza rám.

– Mit csinálsz itt? – kérdezte lágyan, mire összehúztam a szemem és vádlón tekintettem rá.

– Miattad van minden, még a tükröt is összetörtem és erről csak te tehetsz! Most évekig szerencsétlen leszek! – suttogásból, egészen a kiabálásig jutottam, míg Ő csak nevetett.

– Nem vagy te babonás! Úgyse fogsz elmenni. Ha mégis akkor majd visszajössz, mert csak én vagyok az, aki el tud viselni – mondta halkan, mintha hinne benne, de én tudtam az igazságot és soha többé nem akartam visszajönni.

– Nem jövök vissza! Lesz más, aki szeretni fog úgy, ahogy vagyok. Kívül is és belül is. Te csak kihasználsz engem! Nem szeretsz igazán, csak azért vagy velem, mert tökéletesnek találsz, ugye? – kérdeztem dühösen. Már nem nevetett csak állt és a szemét törölgette.

– Szeretlek és nem azért, mert a bőröd olyan, mint a selyem. A tested, akár egy Istennőé, szemeid zafírként ragyognak és a hajad, csillogó aranyként omlik a válladra. Nem azért, mert ajkadon a méz édes ízét érezhetem, mikor megcsókollak, hanem – megállt egy pillanatra. Talán gondolkoznia kellett, hogy miért is szeret? – … hanem, mert őszinte vagy, kedves és szeretettel töltesz el mindenkit, aki csak a közeledbe kerül. Nevetésed csengése lágy dallam a füleimnek. Szépséged pedig, semmit sem jelent a hatalmas szíved mellett és hidd el nekem, teljes szívemmel szeretlek! – egyre halkabban mondta, nekem meg szinte minden szónál közelebb kellett lépnem egy lépést, míg végül már, majdnem összeért az ajkunk.

– Szeretlek – suttogtam ajkai közé, és könnyes szemmel merültem el a csókjában.