Magány

Fájdalom, üresség. Égeti a testem, kongatja az elmémet. Csend honol belsőmben. Végtelenséggel a hátam mögött félek hogy elveszek, hogy nem leszek többé az, aki vagyok. A magány partján állok, apró boldogságom szikláit az elveszettség hullámai mossák.

Megragadtam, tudom hogy két világ közt utazgatok, hol ez, hol az vagyok. Könnyűnek érzem magam, csak a semmi üvölt bennem. Éhezem, fázom, ölelésre, csókra vágyom. Hogy felemeljen valaki, akinek számítok, aki maga mellett akar tudni.

Megbetegít az élet, megvon tőlem mindent. Szárad a lelkem s cseppenként fogy el a testem. Láthatatlannak érzem magam.

Vártam. Olyan sokáig csak vártam és nem történt semmi. Mintha nem is léteznék. Talán elfelejtettek. Egyedül maradtam a gondolataimmal. Millió érzés, hol a bánat, hol a boldogság váltakozott bennem. De mitől is lehettem volna boldog? Hogy létezem? De minek?

Egy kis napsütésre vágytam, hogy feldobja a kedvem, lássam mosolyogni a Napot. Ő sem érkezett meg, nem vetette rám fényét s nem melegített fel, nem simította végig arcomat forró tenyerével. Olyan védtelennek éreztem magam. Se felvigyázó szemek, se ölelések.

Féltem hogy bántani fognak, hogy ellenem fordulnak, de még azt se érdemeltem meg.

Mikor sétáltam az utcán, ismerős tekintetek bámultak, de nem vettek észre, nem engem láttak, hanem egy szomorú embert.

Vándoroltam, csapódtam ide-oda, de nem találtam a helyem. Talán nem idevaló vagyok, talán nem ide kellett volna születnem. Nem értettem, hogy miért történik ez velem.

Nem akartam bántani senkit, csak szeretetre vágytam, édes szavakra, de nem kellettem senkinek. Miért?

– Kegyetlen világ! – üvöltöttem bele a semmibe. Nem ellenkezett egy hang se, tudtam hogy nincs más lehetőségem. Elfogyott az akaratom, az erőm. Kiürült a lelkem, elhagytak a szavak, már csak az üresség maradt.

Láttam magam előtt a szakadék szélét, de még hezitáltam, talán mégis csak lehet remény számomra is. Körbenéztem, de csak kerítést és betont találtam. Nem voltak segítő kezek, akik megvédhetnének önmagamtól.

Felemeltem a lábam és lépni akartam, ki az életből, ebből az egész mocsokból, ami nem nekem való. Szerettem volna segítségért kiáltani, de nem jött ki hang a torkomon, talán nem is hallotta volna senki.

Végül leléptem…

Csak zuhanni akartam, egy mély és sötét helyre, ahol már nincs semmi, se lehetőség, se remény. Ahol önmagamra találhatok, ahol átléphetek egy másik világba.

Tudtam, hogy a túlsó parton majd rátalálhatok arra az érzésre, mit már oly’ régóta keresek. Beleveszni az igéző tekintetekbe, elmerülni a hangok tengerében.

Nem akartam mást, csak hogy valaki azt suttogja nekem, hogy egyszer minden rendben lesz.

(2017. 10. 05.)