Rózsa, liliom és még valami, amit nem ismerek. Mintha egy vázának az alján lennék, gyönyörű virágokkal. De nem, ez csak a feketeség.
A távolban feltűnik egy fehér folt. Talán a kijárat? Közelebb megyek, egyre édeskésebb az illat, amit még a nyelvem hegyén is érzek. Finom. Maradni akarok, érezni ezt a mindent betöltő ízt.
A fehér fény egyre nagyobb s egyre több van belőle. Az egyik, pont előttem száll le. Ez egy fehér toll. Vajon honnan jöhet?
Feltámad a szél. Sok-sok tollat hoz magával az égből. Felnézek… Mintha fehér eső hullana. Tolleső. Milyen nevetséges.
A föld megnyílik alattam, hatalmas robajjal válik ketté. Csúszok, húz magával, valami láthatatlan erő. Engedek neki. Lehúz a mélybe. De ott már nem a sötétség tombol. Kék ég és hatalmas, fehér felhők vesznek körül. Némelyiknek alakja van.
Síró arcokat látok. Sírnak a felhők. Engem siratnak?
Ereszkedek… Egyre lejjebb és lejjebb. Mezőt látok, sok virágot, fákat és egy hatalmas tavat, magam alatt. Mintha oda szállnék le. Annyira szép…
Egyre csak közeledik a tó felszíne. Rávetül a fény, a Nap hatalmasnak látszódik benne. De az égen nincs Nap. Akkor hogy kerül oda? Mitől van fény idelent?
Hideget érzek a talpam alatt. Megérkeztem. A víz felszínén állok. Lenézek. Benne magamat látom, amint hatalmas angyalszárnyaimat bontogatom. Fehér ruhám fodrozódik körülöttem. S a hajam, arany zuhatagként omlik le a vállamra. Szemeim akár két smaragd ékkő.
De valami különös. Mint, mikor hullnak a falevelek a fáról. Tollaimat felkapja a szél és messzire viszi tőlem. Már csak apró hegyes csontokat látok szárnyaimból.
Újra szél támad. Újra látom hullani a tollakat. De ezek nem az enyémek. Ezek feketék. Körbenézek, de nem látok semmit, csak a csendesen hajladozó virágokat.
Ízt érzek, de ez most más, ez a vér íze. Az a fémes, rossz íz. Az illata, mint a vizes avaré. Kellemes s mégis ijesztő, de otthon érzem benne magam. Felnézek az égre…
Egy fekete szárnyú alak száll felém, ugyanúgy, mint én az előbb. Az arcát nem látom, túl messze van még. Pár másodperc és közelebb ér. Pont oda fog érkezni ahova én is. Arrébb lépek. A víz hűvösen simogatja talpamat. Szárnyaim feljebb emelnek a lépés közben. De könnyedén, mintha egész életemben lettek volna, használom őket.
A fekete alak egyre lejjebb jön. Most már látom. Ismerős, de nem ismerem fel, hogy ki ő. Fekete szárnyairól, hullik a toll, arcáról csöpögnek a könnyek. Az alak fekete haja, önmaga körül táncol. Hosszú és fényes, akár a selyem, de a tapintása biztos nem olyan, mint amilyennek gondolom.
Leereszkedik a vízre. Térdre esik. Odalépek hozzá. Hallom, kínkeservesen sír. Végig simítok a haján. Tévedtem. Pontosan olyan tapintása van, mint a selyemnek. Felnéz…
Arcára rászáradtak a könnyek. A szeme csillog a még le nem hullott gyöngyöktől, zafír színben ragyog. Rám mosolyog. Ajkai mozdulnak. Beszélni akar. Hang nem jön ki a száján. Köhög, majd elfordul. Megköszörüli a torkát, s újra próbálkozik.
– Mi ez a hely? – kérdezi.
Hangja, mély, akár a feneketlen tó. Megnyugtató. Eddig észre se vettem, de most feltámadt a szél. Egyre nagyobb, orkán erejű. Az ő fekete tollai kavarodnak az enyémmel. Gyönyörű látvány. Mosolyognom kell. Végül megszólalok én is.
– Nem tudom, hol vagyunk. Nem ismerem ezt a helyet. Ez biztos csak egy álom s mindketten ugyanazt álmodjuk. – mondom mosolyogva.
– Kérlek, fogd meg a kezem, félek. – nyújtja felém két kezét. Én kérdőn tekintek rá, nem értem, miért kér ilyet s mitől fél.
Végül mégiscsak megfogom. Kellemes, meleg tapintású a bőre. Az elmémben kezd kitisztulni a köd. Egyre jobban felismerem ezt a férfit.
– Miért nézel rám, ilyen furán? – kérdezi meglepődve.
– Nem tudom, hogy ki vagy, s mégis, olyan otthonosan érzem magam a kezedet fogva.
– Nem ismersz fel? Édesem, én vagyok az! A te egyetlen szerelmed! – mondja, szinte már kétségbeesve.
– Nem, nem ismerlek fel. Annyira ismerős vagy. De nem hinném, hogy mi szeretjük egymást. Nem érzek semmit. – kimondva, szörnyűen hangzik. Mégis van benne igazság. Semmit nem érzek, csak kételyeket.
A virágok megmozdulnak. Szirmaik az égbe szállnak, egyesülve tollainkkal. Majd szépen lassan elhalványodnak.
A köd felszáll elmémben. Emlékezni kezdek. Visszatérő emlékemben, egy padon ülök, csendesen, hallgatva a szél halk suhogását, a fák hajladozó ágait, s érzek egy meleg kart a testem körül. Most már emlékszem. Az ő arcát pillantom meg magam mögött. Lyon.
– Ó, Lyon, szerelmem! Emlékszem, most már emlékszem mindenre! – a karjaiba borulok, ölelem, szorosan, nem akarom, hogy elengedjen.
Valami különöset kezdek érezni. Bekúszott a csontjaimba, a húsomat marja, a véremmel játszik. Igen ez a félelem.
– Lyon, úgy félek! Kérlek, ne engedj el! – még szorosabban vonom magamhoz. Szinte már magamra tekerem aurájának, meleg erejét. Otthon, a mindent elöntő otthon érzése. Ez az, amire most szükségünk van.
Egyszer csak, minden csendbe borul. A virágok már nem hajladoznak, a tollaink nem hullnak, a szél nem süvít hatalmas erejével. Csak a csend, ami maradt.
A karjaival ölelő Lyon, halványodik. Akár a tollak az imént. Szárnyai vége már nem látszik. Eltűnt. A tollak, mik még megmaradtak, lehullnak, a földre esnek. Körülöttünk a mező, egy kietlen fekete pusztasággá változik. Fekete tollai, halványodnak, s végül eltűnnek azok is. Az én fehér tollaim, megmaradnak. Világítanak, akárcsak abban a hatalmas feketeségben, ahonnan jöttem. Az ölelő szorítás gyengül.
Újra a vér ízét érzem. De az illata megváltozott. Ez már csak a vér igazi illata. Lyon, egész teste halványodni kezd. Megpróbálom magamhoz húzni, de már csak a kezét tudom megfogni.
– Ne, mi történik? Lyon, kérlek, ne hagyj itt! Szükségem van rád! – könnyek szöknek a szemembe. Lefolynak az arcomon. Lenézek a földre. A fekete föld, ami eddig volt, hatalmas vörös tóvá változott. Vér… a tó vérré vált. Akkor éreztem ezt, mikor a sötétségből ide szálltam. A vér zamata, ez volt. Ebben a tóban álltam. De akkor még egy rendes tó volt. Elvakított a mező látványa, nem érzékeltem a tó igaz valóját
Lyon beszél hozzám, de nem hallom, apró szófoszlányok jutnak már csak el hozzám.
– Szerelmem… segíts! Nem… halni. Félek! – de a teste már csak egy átlátszó test. Szellem.
Nem, nem lehet! Nem tűnhet csak így el! Ránézek… Félelmet láttam a szemében, kínt és fájdalmat. Összeszorult a szívem. Térdre estem.
Sírtam, nem bírtam abbahagyni. A keze, ami már csak halvány emléke volt a valóságnak, felém nyúlt. Meg akartam fogni, de tudtam, hiába nyúlok érte. Lehetetlen.
Felálltam... Sikítottam, ahogy csak tudtam. Érte kiáltottam. Itt fog hagyni! Itt fog hagyni! S szépen lassan elkezdett távolodni, s ahogy távolodott, egyre halványabban látszódtak a körvonalai is.
– Ne! – kiáltottam, de már nem tehettem semmit.
Csak egy szót hallottam utoljára:
– Szeretlek. – suttogta bele a sötétbe.
Arcomon könnyek, mint megannyi gyöngy zápora hullottak alá a tóba. Én lassan merültem. Merültem el a vérrel teli tóban. Csak sírtam, már nem akartam élni. Mi értelme, ha nincs velem? Kezek ragadtak meg, hol a bokám, hol a derekam körül.
Egy fájdalmas kiáltás, egy merülő angyali test. Végül a tó tükrében megjelenő könnyes arc. És egy szó:
– Szeretlek.
Izzadtan, szinte már lázasan ülök fel az ágyamban. Körbenézek… Feketeség honol. De ez csak a tiszta, néma sötét, amik szobákban szoktak megbújni, mikor eljön az éjszaka.
Oldalra fordítom a fejem… Egy fekete emberi körvonalat látok. Közelebb húzódom. Vanília illat. Puha bőr. Selymes haj. Átölelem. Megfordul. Kinyitja szemét s rám néz.
– Én is szeretlek kicsim. – súgja a fülembe.
Bevackolom magam a karjai közé s remélem, hogy nem fogok újra álmodni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése