Ölelő hullámok

Mint a tenger…

Meglovagolom a sziklaszirtet, kavargó habok lépkednek fájó szívemen. Minden egyes hullám a nevemen szólít.

Lassan kúszok a part felé. Látom, ahogy Ő ott áll és lábával, nyomokat hagy a homokban. De én elmosom, nem akarom látni a mély nyomokat, mert még mélyebb emlékeket ébreszt bennem. Akárhogy is próbálom elmosni őket, mindig újabbak keletkeznek.

Üvölteni tudnék, de csak a tenger morajló hangja jön ki torkomon. Ő rám néz, egyenesen a szemembe. Nem tudja, hogy én vagyok a tenger.

Egy könnycsepp folyik végig az arcán, majd eltűnik a habok között. Érzem a sós, de számomra mégis édes cseppet. Végig folyik a testemen. Teljesen elleptem a lábát, hűvös érintésemmel.

Ő csak sír tovább…

Az égen a Nap ragyog. Csillámlik a felszínem. Gyémántként emelkednek ki a könnycseppjei.

De csak sír tovább…

Térdre esik. Kezeivel habjaimat simogatja. Mosolyogni szeretnék, hogy lássa, nincs semmi baj. A mosolyom, felmelegíti vizemet. Megérzi a habokban rejlő energiámat.

Lassan feláll. Még mindig a szemembe néz. Én is őt nézem. Szeretném megérinteni, örökre vele lenni. Felnéz az égre. Mosolyogni kezd. Egymás után hagyják el ajkát a szavak.

– Sajnálom, hogy csalódást okoztam. De ez így nem mehetett tovább. Legbelül mégis érzem, hogy még mindig együtt vagyunk. Érzem a kezed melegét, látom mosolygó arcod. Ez a tenger olyan, mint te voltál. Titokzatos, morajló, mégis szerethető és kellemes. Emlékszem, mikor ezen a tengerparton ültünk, csak figyeltük egymást. Szavak nélkül beszéltünk. Minek is kellettek a szavak? Egyetlen csókodban benne volt minden érzelmed. Az a forró szenvedély, a csillapíthatatlan dühöd és a hatalmas energiád, ami mindig áradt belőled, ha a közelemben voltál. Annyira szerettelek. De nem vagy többé. Tudom, te is ezt érzed, a csalódás, a vágyakozás, a fájdalom érzését. Nem tehettem mást. Meg kell értened. De ez a tenger a miénk, a mi szerelmünk jelképe ez a hatalmas víztömeg. Pontosan akkora, amennyire szerettelek és szerettél engem. Most búcsúznék, de nem mondom, örökre viszlát, mert fogjuk még egymást látni, egyszer, mikor eljön az ideje. Újra együtt leszünk, és megint ölelhetjük majd egymást. – újabb könnycseppek szaladnak végig arcán, majd lassan felém sétál.

Tudtam, mit akar tenni, de nem akadályoztam meg. Mindennél jobban akartam, hogy újra velem legyen. Csak mosolyogtam tovább és vártam, hogy ölelő karjai közé folyhassak.

Lassan sétált, egy örökkévalóságnak tűnt. Egyre jobban ellepte vizem a testét. Megtorpant a hűvös érintésemtől, de nem törődött sokáig vele, tovább ment. Mikor már derékig értem neki, fejest ugrott vizembe. Úszni kezdett.

– Érted úszom és, ha már nem bírom tovább, imádkozom majd a tenger vízéhez, hogy lepjen el és vigyen hozzád, oda ahol te is vagy, egyetlen szerelmem. – csak úszott és úszott.

Órák teltek el. Lassan fáradt, feladta a harcot. Megállt, s ahogy mondta, csöndben, magában imádkozott, hogy vigye a víz hozzám.

Süllyedni kezdett. S mikor már teljesen elleptem, kiengedte magából utolsó levegővételének maradékait.

Miközben merült, karjait ölelésre nyitotta, s én kellemesen folyhattam karjai közé, hogy érezze, nincs egyedül, ott vagyok vele és soha többé nem engedem el…