Ölelő hullámok

Mint a tenger…

A sziklaszirtek peremén áll, fodrozódó habok csapódnak a szíve falaihoz. Minden egyes hullám a nevén szólítja, mégis, mintha egyre halkabban hallaná.

Lassan kúszom a part felé. Ott áll. Mozdulatlan. A lábai alatt mély nyomok maradnak a homokban. Én elmosom őket. Nem akarom látni, nem akarom érezni. De akárhányszor eltüntetem, újabbak keletkeznek. Örök emlékek, amelyeket soha nem feledhetek.

Üvölteni akarok, de csak a tenger morajlása szakad ki belőlem. Rám néz. Egyenesen a szemembe. Nem tudja, hogy én vagyok a tenger.

Egy könnycsepp indul el az arcán. Lassan gördül végig, majd eltűnik a habok között. Sós íze végigszalad a testemen, ismerős, mégis fájdalmas. Kellemes érintés, amely lángra lobbantja a kínom.

Ő sír. És sír tovább…

A nap ragyog az égen. A hullámok csillámlanak a fényében. Gyémántként törik meg a könnycseppek.

De ő csak sír tovább…

Térdre rogy, tenyerével a habjaimat érinti. Érez engem. Tudom, hogy érzi. De már túl késő. Már semmi sem változtathat ezen.

Feláll. Még mindig a szemembe néz. Én is őt nézem. Egy utolsó alkalommal.
Megakarom érinteni. Visszahúzni. De nem lehet. Nem maradhat. Nem jöhet vissza.

Felnéz az égre, és mosolyog.

– Sajnálom… – a hangja megremeg. – De így kellett lennie. Nem mehetett tovább. Tudom, hogy fáj. Nekem is fáj. De a tenger te vagy, és mindig itt leszel velem. Mindig itt voltál. A csókjaidban éreztem a viharokat, a szenvedélyt, a tomboló dühödet, a mélységedet, amely elnyelt, és sosem engedett el igazán. Annyira szerettelek… És tudom, hogy te is szerettél. De most… most búcsúznom kell. Nem mondom, hogy örökre, mert egyszer… egyszer még látni fogjuk egymást. Egyszer, amikor eljön az idő.

Újabb könnyek. Egyesével hullanak a vízbe.

Megértem, mit akar tenni. Nem állítom meg. Soha nem akartam semmit ennyire, mint azt, hogy újra velem legyen.

Csak mosolygok. Várok rá.

Lassan indul el felém. Ólmos lábakkal, mintha minden lépés fájna neki. Vizem már a bokáját nyaldossa, hideg ujjaimmal felkúszom a bőrére.

Megtorpan. Egy pillanatnyi habozás. De tovább megy.

Mikor már derékig ér neki, fejest ugrik belém. A karjaim közé.

– Érted úszom – suttogja. – És ha már nem bírom tovább, megkérem a tengert, hogy vigyen hozzád. Hozzád, aki mindig az enyém voltál.

És úszik. Egyre beljebb.

Órák telnek el. A teste lassul. A mozdulatai elnehezülnek. A légzése kapkodóvá válik.

Megáll.

Lehunyja a szemét.

Egy utolsó ima a tengerhez.

Aztán elmerül.

Süllyed.

Karjait kitárja, én pedig köré fonódom.

Nem fél. Nem remeg.

Megérzi, hogy ott vagyok.

Akarom, hogy érezze.

Hogy tudja: soha többé nem lesz egyedül. Soha többé nem engedem el.