Megragadott, megérintett. Szeretett, ölelt és vigyázott rám. Beszélt hozzám, végigsimította a lelkemet és csak suttogott.
– Várok, ameddig csak szeretnéd, ameddig csak az idő úgy akarja. Várok, még ha meg is öregszem, várok! – belenéztem a szemébe és csillogást láttam.
– Ne várj, nem érdemlem meg! – mondtam halkan.
– Nélküled semmi vagyok, nélküled hasznavehetetlen, lélektelen.
– De érzel, mert ember vagy! Viszont én nem akarom, hogy érezz! – elfordultam, de szavai megállítottak.
– Ne hagyj itt! Ha nem láthatlak, teljesen elveszek! Nem akarok örökre a sötétségben bolyongni – mosolygott rám, melyben játékos kedv látszott.
– Ne erőltesd, nem kellenek a hazug szavaid. Töröld le a vigyort és hagyj itt! – beleüvöltettem, szinte a szájába vágtam a szavakat.
– Nem hazudok. Látni akarlak mindennap, minden órában, minden percben. Te vagy a legszebb a világon és a legértékesebb számomra! – nevetett hangosan, ziháltan és nem hagyta abba.
– Hallgass, ne nevess ki, nem akarom! – felemeltem a kezem, ökölbe szorítottam és apró darabokra törtem a hazugot. Megállítottam, és végre szanaszét hevert a padlón.
– Soha többé nem akarom magamat látni! – suttogtam a tükörszilánkoknak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése