Megragadott. Megérintett.
Szeretett, ölelt, vigyázott rám.
Beszélt hozzám, végigsimított a lelkem peremén, és csak suttogott.
– Várok. Várok, ameddig csak szeretnéd, ameddig az idő
engedi. Várok, még ha meg is öregszem, várok!
A szemébe néztem. Csillogott.
– Ne várj! Nem érdemlem meg – suttogtam.
– Nélküled semmi vagyok. Nélküled hasznavehetetlen,
lélektelen.
– De érzel, mert ember vagy! Viszont én nem akarom, hogy
érezz!
Elfordultam, de a szavai megállítottak:
– Ne hagyj itt! Ha nem láthatlak, teljesen elveszek. Nem
akarok örökre a sötétségben bolyongani.
Rám mosolygott, könnyedén, játékosan.
– Ne erőltesd. Nem kellenek a hazug szavak! Töröld le a
vigyort, és hagyj elmenni!
Beleüvöltöttem a szájába a mondatot.
– Nem hazudok. Látni akarlak. Mindennap, minden órában,
minden percben. Te vagy a legszebb a világon, és a legértékesebb számomra!
Felnevetett. Hangosan, zihálva, és nem hagyta abba.
– Hallgass! Ne nevess ki! Nem akarom!
A kezem ökölbe szorult.
Apró darabokra törtem a hazugot. Megállítottam.
És végre szanaszét hevert a padlón.
– Soha többé nem akarom magamat látni… – suttogtam a tükörszilánkoknak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése