Zora elméjében 2. rész (röviden)

Nem telik el olyan nap, hogy ne néznénk tükörbe, de mit is látunk benne?

Görbe világot! Egy olyan világot, ami talán nem is létezik, talán nincs, talán csak álom, de biztos, hogy nem valóság! Ha mégis? Akkor csak egy eltorzult, mocskot látunk, önmagunkat és persze csak kívül, mert nagy tudás kell ahhoz, hogy, valaki mélyen magába lásson. Olyan mélyre, talán még senki se ment.

Mindenki próbálja megfejteni az élet értelmét, a létezésünket, de persze, szinte lehetetlen. Miért is? Azért, mert mindenki, minden más miatt létezik. Mi emberek, pusztítók vagyunk ebben a világban, arra születünk, hogy elpusztítsuk, amit olyan szépen felépítettünk és végül, mi magunk is ugyanarra a sorsa jussunk.

Megszületünk -> élünk -> meghalunk, ez az életünk rendje, de nem mindegy, hogyan halunk meg! Nem arra gondolok, hogy fájdalmak közt, vagy álmunkba, hanem, hogy milyen emberként. Legtöbbünk törekszik arra, hogy halála után fennmaradjon a neve, néhányunknak sikerül is, de, akiknek nem, Ők se úgy távoznak el, hogy senki sem ismerte őket, hiszen a család, ismerősök ott állnak majd a sírjánál.

A világunk tele van mocsokkal, szeméttel és megannyi gyilkossal. Hát persze! Miért is ne legyenek gyilkosok, ha már pusztítók vagyunk. Nem csak önmagunkat kell eltakarítanunk, hanem egymást is, ez már szinte harmóniává vált az emberek között. Ha nem lenne gyilkosság csak csend és harmónia, gyorsan kihalnánk, eltűnne az élni akarásunk.

Az evolúció, olyan dolgokkal ruházott fel minket, mint a gondolkodás, de sajnos nem használjuk ki azt a tudást, ami ott lapul, nagyon mélyen bennünk. Úgy hiszem, hogy a tudás, egy lappangó vírus az emberekben és, akinél előbukkan, az felfedezheti, hogy mennyi lehetőség lehetne a világban, ha nem lennénk ilyen mocskok!

Az emberiség fél, fél attól, hogy elveszünk, hogy egyszer teljesen végünk lesz, és nyugodtan féljünk csak, hiszen, saját magunk teszünk érte, tehát jogosan rettegünk!