Versenyfutás az éjszakában

Kellemes, meleg nyári nap volt. A szél, simogatta a bőröm és táncot járt a hajammal.

Körbenéztem. Egy magas és nagyon mély szakadék szélén álltam, egy olyan sziklaszirten, ahonnan látni lehetett a messziségben végig húzódó, hatalmas hegyeket, melyeket már hó fedett. A Hold, most is ezüstös fátyolba vonta a tájat. A harmattól, minden gyémántként csillogott, a fák csillámló ékszerként viselték leveleiket.

Nem messze tőlem, egy nagy tó terült el, kissé kör alakban, melynek vizén, táncot járt a világító gömb, ahogy a szél fel-felzavarta a vizét.

Vettem egy mély levegőt, hogy tüdőmet megtöltsem az éjszaka, hűvös levegőjével, a tiszta, eső és nedves avar illatával. Mennyei érzés volt, szinte harapni lehetett a levegőt.

Hallgatóztam. A baglyok mély huhogása, a bogarak és tücskök nászának éles és ciripelő hangja törte meg néha a végtelen csendet.

A közelemben, megzörrent az avar, vékony fadarabok reccsentek, levelek súrlódtak össze. Oldalra fordítottam a fejem, majd elmosolyodtam. Tudtam, hogy mi következik.

A szírt széléhez sétáltam, lenéztem a mélybe, ahol feketeség honolt. Behunytam a szemem, majd szép lassan, előre dőltem és zuhanni kezdtem.

Teljes testemet átjárta a nyugalom. Nem éreztem fájdalmat, magányt, csak ürességet. Gondolataimban tudtam, hogy zuhanok, de reméltem, hogy sose fogok földet érni, nem akartam mást, csak a fülemben lévő szél zúgását hallgatni és érezni a szívem egyenletes ritmusát, mely higgadtan vert mellkasomban. Szerettem volna megszabadulni a gondoktól, a féltő apámtól, a hangos zajoktól és az erdő hívogató szavaitól.

Mégis megérkeztem. Guggolásban tudtam földet érni, bal kezemet pedig támaszként a talajra helyeztem. Tompán, halkan értem le a magasból és reméltem, hogy az erdő hangos élete, elnyomta a zajt. Felálltam, kinyújtóztattam a tagjaimat.

Halk morgás ütötte meg a fülemet, amit a szél hozott magával. Felnéztem a magasba és ahol én álltam pár másodperce, ugyanott, egy hatalmas, fekete farkas várakozott. Levicsorgott rám, de ismertem már annyira, hogy inkább volt gúnyos vigyor. Mielőtt, bármi is történhetett volna, bevetettem magam az erdőbe és egy pillanattal később, egy puffanást hallottam magam mögül. A farkas is megérkezett.

Tehát elkezdődött…

Futottam, ahogy a lábam csak bírta. Az erdő pedig utat engedett nekem. Nem akadályozott a haladásban. Minden porcikámmal kérleltem a sötét fákat és növényeket, hogy hagyják, hagy fussak, hiszen tudtam, hogy az erdő érzi a jelenlétünket.

Esze-veszett iramot diktáltam, de egy ismerős energia simított végig a testemen és egyre csak közeledett. Nem hagytam magam. Szabadjára engedtem a bennem tomboló erőt, mely hátra utasította a mögöttem loholó ordast. Rövid időre, megtudtam zavarni a lökettel, de tudtam, hogy hamar összeszedi magát és utánam ered.

Viharos szélként vetettem át magam a növényzeten, ugrottam át a fák gyökereit, gázoltam vagy lendültem át a vizes patakokon. Az erőm próbáltam fenntartani, de szép lassan felülkerekedett rajtam a farkas energiája és megcsappant a vihar bennem.

Éreztem a testemben az adrenalint. A varázs, mely körülvett, végigfolyt a gerincemen, felbugyogott a véremben. Libabőrös lettem, de élveztem minden egyes cseppjét. Felszabadító érzés volt a futás. Az erdő az otthonom. Ismerem, mint a tenyerem, nem engedi, hogy eltévedjek. Életet ad, életet vesz el, körforgásban tartja a világomat és ettől oly’ csodálatos.

De a tudatom mélyén, mindig ott motoszkált bennem, hogy mi van, ha mégsem segít meg a zöldellő fa, a férgektől hemzsegő talaj vagy a madarak énekétől hangos tisztás. Sose lehetett tudni, hogy mi fog történni, mert az erdő, sötét és kiszámíthatatlan.

Oldalra fordultam és megláttam. Négy lábbal a földön futott, hatalmas teste, szinte árnyékként rejtőzött a rengetegben. Szőre vizesnek és csapzottnak tűnt, de erejét megfeszítve futott velem, szinte pontosan ugyanazt a tempót tudtuk tartani, még úgyis, hogy én két lábbal álltam a földön.

A szívem hevesebben vert, kételkedni kezdtem magamban, az erdő pedig meg is érezhette, mert akadályozni kezdett. Minden érzést ismer, mindent átélt már és a kételyt távozásra bírja, bármi áron. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy megremegjen a szívünk, a hitünk önmagunkban, mert akkor a természet, távozásra fog sarkalni. Egyszer, már majdnem megtapasztaltam, de másodjára, nem veszítem el önmagam.

Minden egyes ág a szemembe csapódott, minden apró gyökér a felszínre küzdötte magát. Égett a talpam, mintha éles köveken futnék végig. Suttogások hangját hallottam, bogarak estek rám a fákról. Néhány denevér repült velem szemben és a testemnek csapódtak. Több sebből is vérezni kezdtem, kezemet védekezően felemeltem, de kevés sikerrel hárítottam a veszélyt.

A farkas, már előttem futott, de az energiáit, lejjebb eresztette, nem volt nyomasztó, fullasztó, nem próbált meg feltartani még azzal is, hisz hallhatta, hogy küzdelmem, már nem csak ellene szól.

A növények, egyre sűrűbben fonódtak össze. Az erdő egyre szűkösebbnek bizonyult, ahogy zárta el előlünk a terepet. Megpróbált terelni minket, néha, mintha utat nyitott volna egy-egy irányba, bár másfelé, nem is tudtunk volna haladni, így választottuk a lehetőséget, melyet felkínáltak nekünk.

Orkán erejű szél száguldott végig a fejünk felett és borzolta meg a lombkoronákat, melyek levelei rövidesen betakartak minket.

Már épp sikerült a kételyt eltüntetnem magamból, amikor hirtelen eltűnt mellőlem a farkas, az energiája, teljesen megszűnt.

– Vajon, mi történt? – kérdeztem magamtól.

Kiértem egy egyenesebb útra, nem határolták fák vagy bokrok, a kövek gördültek a talpam alatt. Gyorsan kellett döntenem. Láttam a messziséget, végül cselekedtem. Felgyorsítottam és amennyire csak tudtam, elrugaszkodtam.

A madarak csodálatos élete jutott eszembe. A fenséges állatok, akik a levegőt szelik át és a szelek hátán lovagolnak, küzdve a természet erőivel, az eső kemény csapódásával, a hideg, szúró tüskéivel. Mily’ csodálatos lehet egész nap a felhők fölött repülni és lenézni a tájra, mely alattuk terül el.

Újabb zuhanásom közben, lenéztem és az alattam húzódó folyó, elég közel volt, hogy tudjam, a vízben fogok landolni. Nem féltem, nem riasztott vissza a víz, mert tudtam, hogy túlélem. Sokkal rosszabbat is átéltem már.

Hatalmas csobbanással értem vizet. Elmerültem, testem elnehezült, alig kaptam levegőt, bár a víz alatt nem bírom sokáig, de bíztam benne, hogy a felszínre még feltudok úszni, mielőtt elfogyna.

Kisétáltam a partra, remegtem, fáztam, a bőröm is fájt még a becsapódástól, de apró sebeim, már gyógyultak, a gyors regenerációnk csodákra képes. A folyó jobb oldalt egy vízesésből nyerte a sodrását, gyönyörű és fényes volt, ahogy megvilágította a Hold.

Egy emberi körvonal rajzolódott ki egy szikla mellett, nekitámaszkodott és éreztem, hogy engem figyel. Kicsavartam nagyjából a ruháimat, amiket levettem magamról, hátat fordítva az alaknak. Rossz döntés volt, mert tudtam, hogy sohase fordulhatunk el, ha van körülöttünk valaki, hisz bármikor megtámadhatna és a hirtelen harcban, lehet, hogy esélyem se lenne.

Lágy, cirógató energia futott végig rajtam.

– Hercegnőm, én vagyok a győztes. – súgta hirtelen a fülembe, mély hangján a férfi. Gyors mozgása, nem rémisztett meg, ismertem már szinte minden mozdulatát.

– Byron, azt mondtam, hogy csak akkor változz vissza, ha megérkeztem, de te már ugrás közben megtetted, így semmisnek veszem. – mondtam, némi gúnnyal a hangomban.

– Így is, úgyis én nyertem volna. Hercegnőm, kérlek! – hozzámért, tenyeréből forróság áradt. A Telihold már mindkettőnket próbára tett, és ő egyre erősebbé válik. Hozzásimultam a testéhez.

– Ez esetben, újra meg kell ismételnünk. – fordultam felé mosolyogva.

Gyönyörű, fekete hajában, csillogott a víz, ő se úszta meg a landolást teljesen. Markáns arcvonásaiban könyörgés volt, de teljesen elvesztem a pillantásában. Nem tudtam elszakadni tőle, annyira gyönyörűnek találtam a férfit és minden egyes alkalommal, mikor közel kerülhettem hozzá, egyre erősebb és csábítóbb volt a közelsége.

Szeme, smaragd ékkövekként ragyogtak, míg az én borostyán szemeim, sárgán világítottak. Mindig is szerettem az ő zöld szemeit.

– Csak, ha nászunknak vége. Hiszen ez volt a feltétel. Ha ön nyer Hercegnőm, akkor örökre elhagyom a falkát, viszont, ha én nyerek, akkor hozzám jön, kérdés nélkül. Ebben állapodtunk meg. – kérlelt és szomorúság áradt belőle.

– Igen Byron, igazad van, de nem tudom, hogy atyám mit fog ehhez majd szólni. – lehajtottam a fejem, szégyelltem magam.

– Atyád is rábólintott. Tudod nagyon jól, hogy én vagyok a legerősebb a falkában, atyád után, de nem akarok vele megküzdeni, nekem nem a falka kell, hanem te, Hercegnőm. Ezért adta az engedélyt a futáshoz, hisz ő se akar megölni engem. Kellek neki. Erős utódok kellenek a falkába és ezt, csak mi tudjuk összehozni, csak tőlem kaphatod meg azt, amire a szíved vágyik. – kezét a tarkómra tette, magához húzott és végigcsókolta a vállam, majd a nyakam.

– Byron, én nem… - de nem tudtam befejezni a mondatot, felemelte a fejét és megcsókolt. Először lágyan, finoman, majd egyre keményebben és hevesebben akarta az ajkaimat. Vágyott rám és én is rá.

Kiszakítottam magam a csókból, de kellett pár pillanat, hogy magamhoz térjek, majd halkan hozzátettem:

– Igazad van, atyám, nem véletlen engedélyezte a futást és lehet, hogy minket, tényleg egymásnak teremtettek. – mosolyogtam rá.

– Akkor Hercegnőm, ideje indulnunk, hisz a nászunk, még csak most kezdődik. – rám kacsintott, majd félre állt, tőlem kicsit távolabb.

Megtöltötte a teret az energiája, lüktetett a testéből és mély morgás tőrt fel a torkából, majd egy ezüstös villanás után, már ott állt előttem maga, a fekete farkas, akibe már kislány koromban beleszerettem. Aki védelmezett, óvott és vért ontott, ha úgy kívántam. Akit apám maga mellé emelt, hadúrként, szinte királyként vezették a falkát apámmal.

Ruháimat félredobtam, majd én is eltűntem a villanásban.

„A fekete farkas, orrát egy hófehér nőstényfarkas nyakához dörgölte, majd a Hold ezüstös fátylában a két ordas, egészen hazáig kergetőzött, végül, hatalmas üvöltés rázta meg a csendes éjszakát… majd lassan, újra némaság zuhant az erdőre.”