Egyszer egy kis esőfelhő, lenézett a földre. Nem látott
mást, csak szomorúságot. Elhatározta hát, hogy megpróbál legalább egy ember
arcára mosolyt csalni. Gondolkodott rajta, hogyan is tudná megtenni, amikor a
Nyugati szél süvített bele az éterbe. Megállt és a felhőhöz fordult:
– Miért szomorkodsz felhő? – kérdezte. Hangja
robajlott, villámokat ígérő mosoly terült el rajta.
– Oh, kedves Nyugati szél! Szeretnék, valaki arcára
mosolyt csalni, de nem tudom merre indulhatnék el. Nem vinnél el a hátadon egy
darabig? – kérdezte a kis felhő reménykedve.
– Jaj, de kis butaságokon törőd a fejed! Az emberek nem
érdemlik meg, hogy boldogok legyenek. Nem sokat láthattál még a világból, de
majd egyszer meglátod, hogy kár erőltetni. Én megyek és inkább nagy vihart
kavarok a falvakban, városokban. Ha gondolod, gyere velem és nézd meg a saját
szemeddel! – kacagott a Nyugati szél.
Egy pár percig gondolkodott a felhő, de végül nemet intett.
Nem akarta elhinni a Nyugati szél szavait. Tudta, hogy nem olyan a világ már,
mint régen, de hitt benne, akadnak még, akik megérdemlik a jót.
– Köszönöm kedves Nyugati szél, de nem tartanék veled –
mondta. A szél meg se várta, hogy elköszönjön, abban a pillanatban el is
szelelt.
A kis felhő, még szomorúbb lett. Felült a lágy szellők
hátára és lassan, de elindult, hogy világot lásson.
Jó pár napig ment és figyelt. Bizonyos szempontból
megértette a Nyugati szél gondolatait. Nem látott mást, csak fájdalmat.
Nem értette az embereket, hisz olyan csodálatos világban
éltek, mégis pusztítottak és nem csak a Földet, ahol laktak, hanem egymást is. Reménykedett
abban, hogy valahol létezik még a jóság.
Pár nap múlva a Keleti szél érkezett mellé, aki ugyancsak
megállt mellette.
– Mi a baj kis felhő? – kérdezte.
– Üdv, kedves Keleti szél! Járom a világot és azon
gondolkodom, hogy merre vidíthatnék fel, valakit. Nem vinnél el a hátadon? –
kérdezte, bár kevés reménnyel, hisz a Nyugati szél is pusztítani indult. Azért
se csatlakozott hozzá.
– Ne szomorkodj kicsi. Gyere velem, Földrengéssel együtt
megyünk, hogy vízzel árasszunk el pár partot, az óceán több helyet szeretne
magának – nevetése gonosz volt és megfélemlítette a kis felhőt.
– Köszönöm az ajánlatot, de én nem szeretnék pusztítani!
– azzal viszlátot intett a Keleti szélnek.
A kis felhő szomorúsága, úgy felgyülemlett, hogy hatalmas
zivatarfelhővé alakult át. Egyszer csak nagy robajjal száguldott el mellette a
Déli szél, meg se állva. Őt magát pedig elsodorta messzire a megszokott
helyétől.
Egy méretes folyó fölé érkezett meg. Majdnem elsírta magát,
de látta, hogy elég duzzadt már a víz. Nem kell bele még több, így igyekezett
megnyugodni és inkább lassan tovább haladt a Déli szél, hátrahagyott szellői
hátán.
Ahogy haladt lassan, figyelte a folyó partját. A nagy
víztömeg rombolta a partot s közben mégis építette az üledékkel, melyet magával
szállított. Görgette a köveket, halak játszottak a buborékokkal, melyet a víz,
vidám csobogása készített.
Egy nap, lágyan végigsimította hátát az Északi szél,
átkarolta, körbe ölelte.
– Miért szomorkodsz felhőcske? – kérdezte
vidáman.
– Három testvéred is itt hagyott, pedig csak egy kis
apróságot szerettem volna, hogy elvigyenek hátukon egy darabig. Szeretnék
felvidítani egy embert, de nem jön össze és még a megszokott helyemről is
elsodródtam, mikor elszáguldott mellettem a Déli szél! – halkan beszélt a
felhő, mert félt, hogy ez a szél is ki fogja nevetni. Már, semmi reményt nem
látott arra, hogy bárki is egy kis esélyt adjon neki. Nem úgy történt, ahogy
gondolta.
– Ha csak ennyi a vágyad, akkor pattanj a hátamra, épp
egy kis faluhoz tartok, hogy hűsítő szelet vigyek a nagy melegbe – mosolygott
és várta, hogy a kis felhő a hátára üljön.
A szomorúságot felváltotta a vidámság. Végre úgy érezte,
hogy sikerülhet a kis terve és mosolyt vihet magával.
Mikor a falu fölé értek, látta a felhő, hogy egy kisfiú
próbál vizet merni a kiszáradt kútból. Nagyon megsajnálta, mert a levegő forró
volt és olyan száraz, hogy alig-alig kapott levegőt még ő is.
Az Északi szél is megállt, lejjebb ereszkedett, magasban
hagyva a kis felhőt, hogy hűvös levegőjét a kisfiú köré fújja és ezzel
fellélegezzen az egész falu is.
A fiú felnézett az égre. A felhőcske erőt vett magán, majd
szépen lassan leereszkedett az égből, esőcseppek formájában. A gyermek arcán
landolt, aki mosolyra húzta száját. Egyszerre nézte a felhő és a kisfiú az
eget, majd a hűvös szélbe suttogtak:
– Köszönöm.
Esett az eső, lehűlést hozva az ott lakó embereknek. Ezzel a
felhő is végre boldog lehetett, hisz mosolyt hozott magával egy szomorú helyre.
Belefúrta magát a földbe és remélte, hogy illatos virágként vagy zsenge fűként fog majd újjászületni, további boldogságot hozva ezzel az ott élő embereknek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése