Főnix

Van olyan, hogy feltámadunk hamvainkból, de mindig kell egy kapaszkodó, egy segítő kéz, egy kedves szó, vagy egy apró fény...

Mély sötétség lepett el. Bűz facsarta az orromat. Égett hús, ürülék és húgyszag terjengett a levegőben. Hiába nyitottam ki a szememet, nem láttam semmit csak feketeséget. Vad szél fújt, ami folyton az arcomba fújta a hajamat. Remegő kezek fogták közre csuklómat és lábaimat. Nem tudtam mozdulni, alig kaptam levegőt. Szúrt a mellkasom, égett a torkom, a szemem pedig szúrt és könnyezett.

Nem tudtam hol vagyok. Fájt, fájt mindenem. Éreztem az ürességet, mely a lelkem helyén tátongott. Tudtam, hogy valami hiányzik, hogy valamit talán elfelejtettem. Nem tudtam, hogy mi az, nem tudtam gondolkodni se.

Hangzavar volt az elmémben. Kiáltások, sikítások és élek kacagó hangok csapkodták a koponyámat belülről. Szédültem, hányingerem volt és legszívesebben menekültem volna.

Nem féltem, nem gyúltam haragra, csak lebegtem a hangok és testek tengerében, ahol én voltam az egyetlen fényforrás. Mindent magamhoz húztam, minden engem keresett.

Halk szavak próbálták túlharsogni az elmém zsivaját, de csak betűk foszlányait sikerült kivennem. Kíváncsivá váltam. Ismerősnek tűntek a hangok, melyek egyre tisztábban beszéltek. De vajon hozzám?

Kilátástalannak éreztem a helyzetemet. Olyan erővel tartottak, hogy kezdtem úgy érezni eltörnek a csontjaim, hogy hamarosan a bőrömet veszik és felfalnak, de tisztult a látásom. Vörös foltok jelentek meg a szemem előtt, majd egyre jobban láttam. Lelkek, emberek százai és ezrei feküdtem rajtam és együtt lebegtünk a semmiben.

– Hina! Hina! Hina! – hallottam a kiáltásokat, melyek a nevemen szólítottak. Kántálás, hangos éneklés vett körbe, de nem értettem a szövegét, nem értettem, hogy mit mondanak.

Forróság öntött el, lelkem apró darabjai csillantak meg a semmiben, én pedig minden erőmmel próbáltam megfogni, magamhoz húzni őket s lassan, enyhült a szorítás, enyhült a feszültség.

Égető tűz vett körül. A testem fájt, mardosták a lángnyelvek, sikítottam, üvöltöttem, de süket fülekre találtam, majd halkan, velem együtt üvöltött fel a tömeg s egyre hangosabban és hangosabban üvöltöttek velem, a végére pedig engem is túlharsogtak.

Éreztem a fájdalmat, éreztem, hogy megtelik a lelkem és a belsőm feszülni kezdett, könnyek égették a szememet. Bűntudat marta a lelkemet.

– Elég! – kiáltottam.

Hirtelen néma csend lett. A tűz, a félelemtől reszketve hajolt meg előttem. Mindenki aki körbevett eltávolodott, térdre rogyott és imára emelte a kezét, én pedig elsétáltam, a sötétség felé vettem az irányt, mely minden lépésnél egyre fényesebb és fehérebb lett.

Elvakított, de most már minden szó elért hozzám, minden suttogást hallottam és tudtam, hogy engem hívnak, hogy engem keresnek.

Belesétáltam a fénybe. A tűz, óriás robbanással szelte ketté a feketeséget s én Főnixként születhettem újjá.