Szerethetnélek, mint a napfény a sötétséget, vagy mint vadász a zsenge húst.
Ölelnélek, míg utolsó levegőd is elillan, s tartanálak karjaimban, míg csontjaink el nem porladnak.
Oltanám szomjam veled, de szerelmes medrünk, mára már csak forró sivatag, por, mit szanaszét hord a jéghideg szellő.
Pillantásaink, sziklákat megmozdító hurrikán volt. S nézd mi lett belőle! Fulladozunk s fekete lyukként nyel el a sötétség.
Messze még, valahol a távolban, délibábként látom a fényt, ami talán megmenthet a fájdalomtól, mi oly’ erősen szaggat szét belülről.
Vadász lettél, ki megszelídítette a vadat s lánc nélkül is maga mellé tudta kötni.
Sohasem menekültem volna el tőled, mert te voltál az éltető erőm, a démonom, kit nem kiűztem, hanem átadtam neki az irányítást.
Kósza felhők takarták az egünket, de a végtelen mosoly, amivel nyugtattál, mindig csillapította kitörni készülő viharunkat.
Ha tombolt is, te szorosan melegítettél, akár csak, kandalló a hideg télben.
Sokszor tengernyi könnyel áztattam el a boldogságunkat, mert villámként hasítottad szét a lelkemet.
Nem bántam, mert égni akartam, elolvadni, bármilyen forró is volt a fájdalmam.
Néha pedig, megmentettél, mint süllyedő hajót a szárazföld. Menedék lettél, egy láthatatlan köpönyeg felettem.
S most is úgy érzem, hogy lennék egy szál cigaretta az ajkaid közt, hadd legyek a parázs, mi lassan a földre hull s füst, mi testedbe hatol.
Dobj el, taposs rajtam, mert tudom, hogy élvezettel nyúltál felém s választottál engem.
Tudod, a szerelem csak egy szál cigaretta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése