A rövid történet, más formába öntve:
Hideg szél, kopogó eső, könnyes szemek.
Egy ablakon nézek ki. A kerete fehér, már apró darabkák potyognak le róla. Az ablaküveg törött. Pici szúrást érzek a vállamon. Nekidőltem. Megkarcolt a törés. Nem fáj, ennél nagyobb fájdalmaim is vannak.
A szemem nyitva van, de nem kifelé nézek. Befele, mindennél mélyebbre a lelkembe. Tudom jól, nem fehér. Vannak rajta fekete foltok és karcolások. Kicsi sebek, amiket felnyitottam.
Halk zeneszó. Zongora. Ismerem. Nagyon szép. Kívülről jön, de mintha lelkemben hallanám. Sír a hangszer, mert szomorú az előadó. A dal könnyekre fakaszt. Bánatomban sírok. Reménytelenségemben. Üresnek érzem magam, mint holmi bábu. marionett baba, akit ide-oda lehet mozgatni.
Az életet hívom Bábmesternek, de az érzelmek azok, amik cibálnak s őrlik fel minden gondolatom. Ebben a pillanatban, mindennél nehezebb létezni. Nem akarok. Csak eltűnni, elbújni a világ elől. Egy vagyok a sok ember közül, de nem érzem magam annak. Kevesebbre tartom önmagam.
Itt állok az ablakban, és a fájdalmakra gondolok, amik történtek velem. Nem, nem megy másra terelni a gondolatokat. Nyomasztja lelkem a magány és csalódás.
Felnézek az égre. Egyre jobban esik.
Rájöttem, irigylem az esőcseppeket. Mindegyiknek meg van a maga párja. Ők nem egyedül esnek a földre. Többen vannak. Akárcsak télen a hópelyhek. Szépek és nem magányosak. Rajtuk nem lehet látni a fájdalmat, ahogy elolvadnak és elveszítik párjukat, mert helyettük mindig újabbak jönnek. Nem hallani sikolyaikat, ahogy szólítják vissza kedvesüket. Nem, mert később velük mennek. Nem maradnak sokáig magukra.
De az ember, ő sokáig is magára maradhat, ebben a kietlen és kaotikus világban. Nem mer egyedül létezni. Mérgezi lelkét a magány. Ugyanúgy, mint az enyémet.
Cigarettára gyújtok. Narancssárga fénye rávetül az ablakra. A kifújt füst egy alakot formál. Mintha egy pár táncolna benne. Figyelem, ahogy távolodnak a szellővel s lassan eltűnnek. Szemem még mindig könnyektől nedves. A le nem hullott gyöngyöktől. A könny, olyan mint a tenger, túl sok van belőle.
De nem csak én sírok, minden magányos lélek velem sodródik, mert elpusztítják az emberek ahelyett, hogy vigyáznának rá, pedig a lelkünk a mi igaz szerelmünk. Senki és semmi nem lehet fontosabb.
A cigaretta elégett. Kiejtem kezemből. Felhúzom magam az ablakpárkányra. Lenézek. Hatalmas köd és titokzatos mélység. Már nem jár más az elmémben, csak, hogy „Ugorj!” De félek. Remeg a kezem s a lábam. Nem merem megtenni. Becsukom a szemem és elképzelem azt a felhőtlen boldogságot, amit majd a Föld Anya fog adni.
Előre lépek. A talpam alatt az üresség. S végül előredőlök. Kinyitom a szemem. Óriási a mélység, ami alattam honol, de mégse félek, most már nem. Ajkaim mosolyra húzódnak.
– Nem leszek többé magányos, soha többé! – majd elnyel a teljes sötétség. A gondolataim már nem szárnyalnak. S végül én is csak abban a térben létezem tovább, ahova a lelkem száll.
Ha majd a végletekig húzódik az emberi ostobaság, a szellemem tudni fogja, hogy ők még megtehették volna…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése