Chris Land: Lélekvesztő II.

Christina Webster állást keres, egy cselnek köszönhetően talál is. Feladata: mivel a kairói bazárban ókori régiségek kerülnek elő, fel kell derítenie egy Hatsepszut álarc, és egy ősi papirusztekercs útját a helyi összekötő, az archeológus Raman segítségével.

Természetesen ez nem megy zökkenőmentesen, hiszen mások is érdeklődnek a papirusz hollétéről, főként egy műgyűjtő emír, aki ravasz játékot űz egy-egy elismerésre méltó darabért, továbbá két mindenre elszánt alak, valamint egy görög archeológus nő is részt vesz a kutatásban, de Webster megpróbálja áthúzni mindannyiuk számításait.

Hova tűnt Raman elődje, és a pap? Vajon mire kellenek a gyerekek a galádoknak?

A jelek a Sínai-félszigeten lévő ősi bányába vezetnek, a Lélekvesztőt azonban az ókori papok telerakták veszélyes és fondorlatos csapdákkal, melyekkel meg kell küzdeniük, akár az életük árán is.

Millió egy titok és megfejtésre váró talány, ami a ködös múlt homályába vész...

Rejtélyes halálesetek, mérgek, legenda, misztika, ármány és érzelmek, egy kis ókori történelemmel megfűszerezve, no és a humor se maradhat el a Lélekvesztő című fordulatokban gazdag kalandregényből.

Chris Land: Lélekvesztő II.

Igen csak megszenvedtem a könyv elolvasásával, és nem azért, mert rossz lett volna, hanem e-book létére, jóval kényelmetlenebb volt olvasni, mint a nyomtatott könyvet (nálam még mindig nagyobb szerelemnek számít a kézzel fogható, érezhető, szagolható könyv), de megembereltem magam és csak elolvastam.

Mint előző Chris Land olvasott könyves véleményemben írtam (amit ide kattintva elértek), a Lélekvesztő I. nagyon érdekes, élményekkel teli könyv volt, így akkor folytassuk a második kötettel:

Mivel az első könyv, közvetlen folytatása, így a borító nem változott, ugyanaz, mint a Lélekvesztő I. részének.

Ha nem olvastad az első részt, akkor ideje, mert ebben a véleményben, lehet, hogy pár, az első részben megtalálható jelenet spoilerei is megjelennek, mivel néha (sokszor?) visszautalhatok az első könyvben lévő jelenetekre.

Mint tudjuk, Websterék a barlang bejáratát keresték az előző kötetben. Amikor sikeresen bemásztak a barlangba, na onnan már szinte egyből beindult minden.

Nem volt felesleges szócséplés, az írónő, egyből a lecsóba csapott és nem hagyott nyugodt percet az olvasónak, szinte egyből belekerültünk egy kis akcióba.

A barlang belső leírása annyira magával ragadott, hogy (mondhatnám, hogy ha lehunytam a szemem, akkor teljesen odatudtam képzelni magam, de nem mondhatom, mert hát akkor meg olvasni nem tudtam tovább) már a körmömet rágtam. Az ilyen, nyomasztó barlangok, kastélyok vagy akármi más leírásaitól libabőrös leszek és alig várom, hogy történjen már valami. Persze, nem kellett sokat várnunk, érkezett is a tipikus kincskeresős csapdás jelenet.

Szutykoska jóslatai pedig tovább fokozták a misztikumot és az izgalmat.

– Először lecseszel, végül hízelegsz. Igen, hülye vagyok és idegbajos, de te épp elég türelmes, hogy mindezt elviseld – másztam le a kőhalmazról.

Drága Christina Webster ebben a kötetben se hazudtolta meg magát, ugyanolyan csípős, szarkasztikus és cinikus nő volt, mint eddig, persze rátett egy lapáttal az is, hogy egy sötét helyen barangoltak, mit ne mondjak én se lettem volna jobb.

Én nem tudom miért, de tudjátok, van az a pillanat a filmekben, amikor a két szereplő (főhős és az elveszett lány) áll egymással szemben, farkasszemet néznek, látszik rajtuk, hogy teljesen odáig vannak egymásért, a háttérben robbanások, vér fröcskölődik, puskalövések, sikítások meg egyéb nyalánkságok történnek, de ők csak nézik egymást, majd összeforrnak egy szerelmes csókban. Na Raman és Webster néhány jelenetét, pontosan így képzeltem el, bár a drága Bronzember, nem csókban fejezte ki magát, hanem inkább dumált.

Ez a, mindig van idő arra, hogy ha csak apró figyelmeztetések mellett is, de elmondjuk egymásnak, mennyire kedvellek, szeretlek, (nem mindig tudhatjuk, hogy végül milyen kapcsolata lesz a két szereplőnek, így bármi megeshet).

A múmiaboncolót sem hagyta el a humorérzéke: – Köszöntelek, akhi, egy régi világban, a húgod változatlan, én megvagyok, a nődnek azóta is csorog utánad a nyála, s eddig sem csókolgatott, csak levegőztetett, a többiek szóra se érdemesek… Na, ne bőgj már, mint egy gyerek, csinálunk jókedvet, van lent a kádakban erjedt must meg ókori muslicatetem.

Ezek a szereplők, Chris, Raman és Lahoud terminátorok, iszonyatosan megkínozza őket az író, de mindig, mindenből kikecmeregnek és szerintem kedves Chris Land is csak csapkodja a térdét, hogy már megint ők nyertek. De tényleg, nagyon jó karakterek, vannak jó és rossz pillanataik is, de mind beleillik a történetbe. Raman nyugodt stílusa, Webster állandó cinizmusa vagy szarkazmus? fene tudja már, és Lahoud tréfálkozásai, mind mind egy jó csapatot mutatnak be.

Személy szerint a többi karaktert, teljes mértékben a háttérbe tudtam szorítani, valahogy olyan töltelék emberek, persze mi mások lennének? Különben a story, nem lenne kerek nélkülük és hiányoznának is, de a triónk jóval nagyobb reflektorfényben áll, mint bárki más.

A Lélekveztő II. részén, már sokkal többet nevettem. És megmondom őszintén, hogy Lahoud mondataival tudtam volna ezt a véleményt teletűzdelni, annyi jó szólása volt, de nem akartam minden jót leírni, így kénytelenek lesztek elolvasni, hogy meglássátok magatok.

Legszívesebben a fél könyvet beleírnám a véleményembe, olyan sok jó kis nevetnivaló van benne. Lahoud sziporkázik végig. Fárasztó és tényleg vicces vicceitől, lehetett fogni a fejet megint. A halál közelében se tudja magát türtőztetni és ha a társaságot nem is, de minket olvasókat feltud vidítani rendesen.

- Kiugrik a múmia, és azt üvölti: nyertetek, nyertetek! – viccelődött Gamal, - Akkor elkapom és felboncolom, tehát tényleg nyerünk vele.
- Mit? – irányítottam a fényt Lahoudra, míg az ügyködő férfi visszafordította.
- Hát, mindenki mást. Tiéd lehet a szarkofág, biztos kényelmes, és hiába kemény, a derekadnak jót tesz; akhié a benne lévő írás, én meg elcsípem a pólyást.

A véleményt, akkor írtam, miközben olvastam a könyvet. Szegény párom meg össze-vissza kapkodta a fejét, hogy mi a fenén röhögök már megint. Az biztos, hogy ha esetleg tömegközlekedésen olvassa valaki a könyvet, akkor minden bizonnyal sok utas fogja az olvasót, magában a sárga házba imádkozni.

Volt egy részlet, éppen Webster próbálta kisegíteni Lahoud-ot egy szorult helyzetből, de esküszöm, ha a könyv előbbi részeit nem olvasom, hát akkor igencsak sok pornós kép jött volna velem szembe.

- Van még lyukad?
- Van egy.
- Kísérletezz azzal, ott lehetek, és igyekezz, mert én fulladok meg akhi helyett.

…

- Képzeld, leesett a farkas álla tőled, mégsem látlak sehol, merre keresselek?
- Ne erőlködj, a te lyukad biztos máshol van, mint az enyém.
- Az hétszentség.

Ezen a részleten, körülbelül fél órát-órát röhögtem, bár nem írtam le idézetbe a teljes részletet, de hát na, ennyi is elég. 😂

Nagyon vártam már, hogy kiderüljön Raman miért is félt annyira újra visszatérni a Nonába, de végre kiderül a könyvből, aminek nagyon örültem.

Eszméletlen, hogy mennyire eltudta húzni a kedves író a barlang járataiban tett látogatásokat. Nagyon megteremtette a hangulatot és rohadtul izgultam végig, hogy vajon mi lesz a hőseinkkel. Csapdából csapdába sétáltak, és amíg nem olvastam tovább, nem tudtam, hogy mi lesz a végkifejlet.

Webster itt is megmutatta, hogy mennyire vagány nő, hogy mennyi mindent tud és hogy nem olyan fából faragták, hogy feladja, ha már úgy látja nincs esély, még akkor is, ha már azt mondja, nincs esély.

Itt sem csalódtam a szöveg ritmusában, most is egy könyvet olvashattam verses stílusban, ami, mint az előző kötetnél, most is nagyon tetszett.

Maga a hely, ahol végül kilyukadtak hőseink, gyönyörű lehetett. Tömérdek arany, ékkövek és történet vette őket körül, amiről nem maradhattunk le, így megosztotta velünk az írónő, hogy miket is rejt a misztikus csarnok és, ha eddig nem szeretted a régészetet, hát itt, minden bizonnyal kedvet kaptál hozzá, és, ha más nem, akkor irány a kert, a végében lehet ásni, hátha sikerül valamit előásni.

Annyira igyekeztem kijutni kosom fogságából, hogy kicsavarodva talán már a lábamra is sikerült csomót kötni, amikor kósza fénykör szántott végig rajtam, s térdtől lefelé megpillantottam a núbiait, aki lehajolt, így megtekinthettem gránitporos arcát is. – Mondd, ez egy új logikai játék, mert akkor beszállnék.
- Félreértesz, csellózni tanulok – beszélgettem a térdkalácsával, s mihelyt kosom túloldaláról fojtott köhögés hallatszott, visszapréseltem magam, és átkúsztam a kőtömeg alatt.

Laptopon olvastam, egy kegyetlenül szar, nem epub minőségre tervezett olvasóval, ami 436 oldalt hirdetett, bár ez függött attól is, hogy mennyire húztam szét  szöveget, na mindegy… 149 oldalon keresztül (nekem ennyit írt ki) olvashattam a három jó barát szerencsétlenkedését, bár na, nem szívesen lettem volna ott velük.

Iszonyatosan izgultam végig, mindig reménykedtem benne, hogy megmaradnak és nem patkoltatja el őket az írónő. A hangulat végig megvolt, nyomasztó, fullasztó, mint a helyek, ahol jártak. Ahogy olvastam, azon gondolkodtam, hogy talán Chris Land is végigjárta a Nonát, hogy ennyire érzékletesen tudta leírni, hogy éppen, kivel mi történik?

Jamila volt az a kis karakter, aki rémisztően hatott, mikor vészjóslón beszélt az életről és a halálról.

Valahol a közepetáján a misztikum a tetőfokára hágott. Olyan jeleneteknek lehettünk szemtanúi, amikre nem is gondoltam, hogy lesz lehetőség a könyvben. Kicsit vakartam a fejem, mert nem értettem minden részt ezzel kapcsolatban. Nem tudtam ezt a fajta mágiaszerű dolgot a sorok közé rakni, valahogy kilógott számomra. Nem teljesen éreztem odaillőnek. De, persze minden kiderült a végére.

Az, hogy igazából ki mozgatta a szálakat, ki akarta a hegyet, vagy, hogy ki üldözte igazán őket, teljesen meglepett, nem gondoltam volna.

Bár, ebben a kötetben, már nem volt annyi információ, mint az előzőben, de az istenségek történeteit imádtam. Ozírisz, Ré, Amon és még sorolhatnám. Mindenből kaptunk ízelítőt, így a legendák megelevenedhettek előttünk. A történetek rövidek voltak, de sok-sok fontos információt osztottak meg az olvasóval.

Nagyon sok olyan gondolat volt a könyvben, amit sok pszichológus, vagy lelki tanácsadó megirigyelhetne és alkalmazhatna. Nagyszerű, bölcs szavak. Ráférne a mai világra egy pár ilyen gondolat, amit az írónő a karakterein keresztül adott át, nekünk olvasóknak.

- Ez az igazság, ugyanis megismertetted őt egy új világgal, melynek a neve képzelet, és amit te jól ismersz, mi pedig észre sem vesszük, hogy rendelkezünk vele.
- És mire megyek az önámítással, a fantáziadús álomvilágommal?
- Képes vagy távol tartani magad néha a mocskos, szennyes jelen való világtól.

Sokszor lepődtem meg, hogy mennyi mindenen megy keresztül a társulatunk, de valahogy mindig megússzák és még a jó kedvet se tudják elveszíteni. Ráadásul, nem is tudom, megsérülnek egyáltalán? Mert Raman sérüléseit leszámítva, amiről sokszor van szó, másról nem igen, vagy ha mégis, az nem számottevő. Lahoud és Webster tényleg, valami robot lehet, mert ők aztán mindent kibírnak, míg a kedvenc régészünk, állandóan sínylődik, valamitől. Ami pedig végig érdekes volt, hogy Christina Webster táskája, végtelenül mély lehetett.

Azonnal szortíroztam. – Az alkoholt tedd vissza, isteni fertőtlenítő. A lakkomhoz tábortűz kéne és bazi nagyot durranna, amitől a denevéreid összeszarnák magukat. A Land-könyvem oké, úgyis égetni való

Ahh, Chris Land-nek van ám önkritikája a történetben is.

Nem mindennapi dolog, hogy az író, önmagát és regényét is beleírja a történetébe, ráadásul, Lélekvesztő a Lélekvesztőben? Ez, számomra kissé furcsán hangzott, de hát így is fel lehet dobni egy regényt.

És hogy meghazudtoljam a pár sorral feljebb leírtakat, végre Webster is sínylődött, ami így kegyetlennek tűnik lehet, de eddig egy terminátor volt a csaj, leszámítva néhány kellemetlen dolgot, de végre kidőlt!

Olyan szépen állt össze a végére a történet. Szóról-szóra megmagyarázott mindent az írónő, átláthatóvá vált, érthetővé és mindenki játékát elénk tárta.

A könyv, tele van mondanivalóval, nagyon sok olyan gondolattal, amit jó néhány embernek érdemes lenne elolvasnia.

Ui: Az egész könyv arról szól, hogyan is hódítják meg a hegyet, de olyan szépen olvastatja magát, hogy teljesen el lehet attól szakadni, hogy ugyanazon a helyen játszódik az egész könyv.

Összességében:

A Lélekvesztő I. és II. könyv egy nagyon kalandos, misztikus, információ gazdag könyv, tele vallással, fájdalommal és humorral. Mindenkinek szeretettel ajánlom, aki szeret kalandozni és belemélyedni a kincskeresés adta utazásokba.

És persze, majd jövök később a Jaguár árnyéka című könyvvel is... addig is, Chris Land Facebook oldalát megtaláljátok, illetve a könyveit a NewLine kiadónál megrendelhetitek!