20 éves volt.
Mikor hozzám került, gyönyörű, hófehér bundája volt és rettentően rossz természete.
Egy kis panellakás légterében élt (először egy kislány cicájaként, majd drága mamám testvérénél), így mikor vidékre került, 3 hónapig a szoba nyugodt csendjében, hol a szekrény tetején, hol az ágy alatt, hol a polc sötétjében bújt el.
Hosszú ideig, éjszakánként a fejem mellé ült és hangos szuszogás közepette, csak nézett, talán órákon keresztül, nem tudom. Én mindig csak arra ébredtem fel, hogy olyan érzésem volt, éppen valaki figyel. Ő volt, mindig.
Karmolt, harapott, fújt és nyávogott, ha túl közel ment valaki hozzá. Egyedül én tudtam neki enni adni anélkül, hogy ne sebesülésekkel távozzak a közeléből.
Aztán, szép lassan megnyílt. Kimerészkedett a szobából, körbejárta a konyhát, a nappalit és sokszor bújt el a mosdóban. De már odajött hozzám, dörgölőzött, igaz, nem érhettem én hozzá, hagynom kellett hogy ő közeledjen, én pedig kinyújtott kézzel hagytam, hogy a fejét a tenyerembe rakja.
Végül, megtört a jég. Dorombolni kezdett, hagyta, hogy én is megsimogassam, hol a vállamon, hol a mellkasomon aludt, mindegy volt neki, csak a közelembe lehessen. És ez hosszú éveken át tartott. Egészen tegnap estig...
7 évig élt velem, én csak 7 évig tudtam szeretni, de végül elment. Ott voltam mellette, vigyáztam rá, egészen addig, míg az utolsó szívdobbanását érezhettem a tenyeremen...
Hálás volt, hozzám tartozott, az én gyönyörű kiscicám volt.
A macska, akármennyire is sunyinak tűnik, vagy érzéketlennek, van hogy más lesz... hogy ugyanúgy az ember legjobb barátjává és társává növi ki magát, majd amíg tart, boldogságot hoznak egymás életébe.
Zora Blade 2022. 10. 03.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése