Chris Land: Jaguár árnyéka - A Végzet Koponyája

Christina ​ Webstert Közép-Amerikába küldik a kristálykoponya, azaz a lembal fellelhetőségi helyére, de alig éri el a Mayort, a majakutató máris hazapaterolná, régész párja egy csillagász miatt meg sem ismeri, a nő viszont rengeteg tudóssal, banditával, egy kalandorral és egy mosómedvével a sarkában a faragott kvarcot akarja megszerezni.

Vajon mi kerül elő a kutatóárokból? Mit derít ki Webster médiumként, amitől feltárulkozik előtte a letűnt kor? Múlt és jelen egybeforr? Tollaslabda erőszakolná meg sorra a férfiakat? Mit akar jó pár Isten, s mit takar a Jaguár árnyéka?

Míg a lembalért ádáz harc dúl, a természet ősi, vad erői is életre kelnek, hisz’ a megmunkált ásvány nem más, mint maga a halál, a 13-as, a Végzet Koponyája, amely véget fog vetni az életnek, s a világnak!

Chris Land Lélekvesztő című regénye után felülmúlja önmagát, az írónő nem adja alább, sőt, elgondolkodtatóan, humorral szövi át és felpörgeti a történelemnek eme rejtélyes témáját. Múlt és jelen egybeolvad előtte, a halál árnyként áll mögötte, ő azonban hajthatatlan, leleményes és ádáz. Itt egy újabb alkotás, amelyet az olvasó megint nem tesz le, mi több, követeli majd a folytatást.

Nagyon, de nagyon lassan haladtam a könyvvel. Egészségügyi okokból, naponta csak fél órát vagy talán még annyit se sikerült olvasnom, így eléggé hosszúra nyúlt, hogy a végére érjek. De - bár túl nem vagyok még az egészségügyi dolgokon -, végül csak befejeztem.

Chris Land első két könyvét, már olvastam: Lélekvesztő I. és Lélekvesztő II. Nagyon tetszettek, igazi kalandregény volt, ami Egyiptom rejtett kincseit és izgalmát adták át, rengetek érdekes információval.

… és akkor jöjjön a Jaguár árnyéka – A Végzet Koponyája!

Borító: Egyszerű, nagyon jó színei vannak és külön imádom, mert egy nagymacska van rajta. Igazából, szép, úgy ahogy van.

Természetesen, mint megtapasztalhattam, Chris stílusa és írása, nagyon szép, körülíró, érzékletes és persze humoros. A Jaguár árnyékában sincs másképp.

Visszakapjuk Christina Webster ironizáló, cinikus humorát és szarkasztikus beszólásait, elmélkedéseit. Imádtam már az első könyvekben is a csajt, hát itt már az elején tudtam, hogy Webster kisasszony, újra porondra fog lépni és ha lehet, csak még jobban adja majd magát.

– Örvendek, Sasszem, én dühöngő eltévedt pillangó vagyok, alias Christina Webster. Gondom a következő: ellopták mellőlem Diaz Orlandót, az idegenvezetőmet, eltulajdonították a bérelt öszvérem, sárba tiportak, megtapostak, közben a képemre iszappakolást tettek, a maga Cogója meg elvitte a felszerelésemet, és egy kígyóval telített hullát mutogat itt nekem. Emellett egy onza riogat, ami kiadja magát holmi fekete jaguárnak, s míg Ix-Mayort keresem, a rovarok megesznek. Tudna tanácsot adni, hogy ilyen helyzetben mi a teendő a köderdőben?

Na már most, az első kiindulási pontunk Közép-Amerika, a dzsungel és persze, mint megszokhattuk Chris nem teketóriázik, ha akciódús jelenetről van szó, itt se volt nagy szócséplés, máris egy kis Webster kalandba keveredtünk, nem volt nagy, de annál érdekesebb.

Majdnem eldobtam az agyam! Webstert, alapvetően is egy vagány nőnek ismerhettük meg, de most olyan tulajdonságai kerültek színre, - amikről eddig is sejthettünk valamicskét - de hát mondjuk úgy, hogy már megedződött és nem fél stukkert nyomni, valaki tökéhez.

Sajnos, én magam, nem vagyok túl informált magához a könyvhöz, nem ismerek nagyon sok mindent belőle és a kristálykoponyáról is csak egy Indiana Jones filmből hallottam, azt se tudom, hogy mennyire lehet valós a könyvben leírt történet, (bár sejtéseim szerint, Chris, nem hiába írt a könyvben róla úgy, ahogy) de élvezettel olvastam végig a kristálykoponya mítoszát. És meglehet, hogy pótolni fogom tudatlanságom.

Elég furcsán indul útnak Raman és Webster közös útja, mivel a Lélekvesztő kötetekből, nem így ismertük meg a párost, most hidegek és kissé ellenszenvesek egymásnak, ami számomra meglepő. Persze, megvan minden, aminek kell, hogy ott legyen, de teljesen másképp mutatja be az írónő, mint egy szimpla párost.

Mivel egyik archeológus sem világosított fel, az őslakosok barlangba való invitálási szokásairól, heves tiltakozásba fogtam: – Nézze, Turmix, én nem akarok vacsora lenni, a barlang az öné, és hülye leszek egy olyan helyre bemenni, ahol bármi történhet velem. Elvégre maga idegen a számomra…

– Itt maga az idegen, különben meg épp az előbb ismerkedtünk össze – következtetett helyesen –, és jobb, ha mellettem marad, mert a dzsungel éjjel veszélyes. Nem vagyok kannibál, megfőzni sem akarom, mert úgysem férne bele a fazekamba, sőt nőm is van, igaz a pueblóban, azaz a faluban.

Itt aztán nincs vitás, kapjuk rendesen a humor áldását, mindezt megspékelve Webster szarkazmusával és ironikus élcelődésével. Igyekeztem visszafogni magam, mert éjjel olvastam, miközben párom mögöttem aludt, de még így is sikerült néha felébresztenem a nevetésemmel. Az egész könyvet végigkíséri a humor és nagyon jókat lehet rajta derülni, igazi kikapcsolódás volt.

Természetesen, nem maradunk információ nélkül, mint a többi könyvben, itt is nagyon sok leírással mutatja be az írónő a hitvilágot, az isteneket és istennőket, a különböző törzseket és a dzsungel minden apró madárdalát és gyilkos állatvilágát. Most már, nem volt sok és megterhelő az infó, az előző kötetekből kiindulva, sejtettem is, hogy nem maradok tudatlanságban és most? kimondottan örültem minden szónak és történetnek.

Chris írási stílusa, ez a verses, rímes írás, annyira jó ritmust ad a könyveknek, hogy sokkal jobban lehet néha vele haladni, mint egy átlagos könyvvel. Egyedül annak örülök nagyon, hogy nem kellett hangosan felolvasnom valakinek a könyvet, mert biztos, hogy röhögőgörcsöt kapott volna attól, ahogy megpróbálok néhány nevet kiejteni, egyedül Kukulkan és Quetzalcoatl nevét tudtam (remélhetőleg) megfelelően kimondani az agyamban, de a többi névvel, nagyon meggyűlt a bajom, némelyikhez a google lett a barátom is, de végül összeismerkedtünk én és a nevek, és haladhattunk szépen tovább.

Bár az írónő leírta a tudományos megközelítését a rituálénak és Webster elméjének kalandjait, mégis annyira misztikusra, szinte már fantasyra emlékeztetett az utazás, ami külön nagyon tetszett, bár jó darabig, nem értettem pontosan, hogy miről szólt az egész, viszont igen izgalmas történetet olvashattunk, és persze, mint mindig, most is minden apró kérdésre választ kapunk.

A történet és az azon belüli történetek, igen vérengzősek, horrorisztikusak, de hát, annyit már szinte mindenki hallott az inkákról, majákról, aztékokról hogy előszeretettel áldoztak emberek fel az isteneiknek, de ettől függetlenül, közben a hely, ahol éppen Webster járt, gyönyörű lehetett, fullasztó, de csodaszép, főleg a különböző romok, víznyelők és járatok leírása közben éreztem azt, hogy: úúú, de ott lennék!

Anyaszült meztelen volt, fehér feneke csak úgy virított a dzsungel zöldjében, bár engem az eleje jobban érdekelt. – Most szépen, nyugodtan forduljon meg!

– Eszemben sincs – ellenkezett. – Még meglát.

– Láttam már olyat.

– Ilyet még nem.

– Ne szórakozzon velem, lehet, hogy fegyver van magánál.

– A szerszámomat kivéve, ami most nincs csőre töltve és elég lankadt állapotban fityeg, semmi nincs nálam.

Az információ halmazok között, szinte állandóan a humor uralkodott, ami most hosszabb, néhol morbidra is sikerült, mint az előző könyvben. Én nagyon jókat derültem Chris humorán, remélem mások is hasonlóan éreznek majd.

Volt egy olyan hirtelen gondolatom, ami bár gyorsan jött és távozott is, de több alkalommal osont be az elmémbe és csinált rendetlenséget. Néha kicsit amolyan celebek a dzsungelben túlélő show jutott eszembe a történet haladása közben. Mindenki utált mindenkit, mindenki akart valamit, és mindenki ott volt, de majdhogynem feleslegesen.

Nem is tudom elképzelni, hogyan lehet, hogy Webster, egyik kupacból a másik kupacba ugrik és onnan persze mindig, majdnem tisztán jön ki. Az írónő, nem bánik kesztyűs kézzel a karaktereivel, jól megszorongatja őket és a végére már csodálom, hogy nem hozzá imádkoznak, de hát, csak megenyhül a kis karaktereivel szemben, mert bár vannak köztük elesettek, de sokukat túlságosan szeretjük, mi olvasók. :D

Oké, leszögezném, hogy felkészültem és azt hittem eleinte, hogy ugyan, sok információt fog tartalmazni a könyv, - bár sejthettem volna, hogy hasonlóan járok, mint az előző könyvnél - viszont igencsak megerőltető volt most is mindent megjegyeznem, bár néha így is vissza kellett „lapoznom”, hogy biztos legyek egy-egy dologgal kapcsolatban, de ez az én hibám, a lyukas, szita agyam még most is nehezen fog fel néha dolgokat. :D De élvezettel szívtam magamba a tudást.

Ahogy figyeltem, olvastam a karaktereket, Websteren kívül, egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy kit rühellek jobban. Még a Bronzember is kis szálka volt a szememben, olyan furcsa volt, hogy nem tudtam eldönteni, tényleg jót akar?

Nem tudom miért, de néha olyan érzésem volt - és van - Chris könyveivel, pontosabban egy szereplővel kapcsolatban, hogy így akarja megbüntetni. Raman nagyon sokat szenved, sérül a könyvekben és kicsit néha az az érzésem, hogy haragszik rá valahol az írónő. Persze lehet, hogy nem és csak én komplikálok, de ahogy, amilyen dolgokon keresztül megy a szereplő, hát nem tudom… :D Mindenesetre, nem lennék Chris Land ellensége. :D

Mivel elsötétült a világ, csak arra gondolhattam, hogy belém vágott a mennykő, bár az isten is hangos csattanással hasra eshetett mellettem, mert telement sárral a fülem és rácsavarodott valami a fejemre. Míg megpróbáltam megállni, előredobtam a karjaimat, aztán a lámpával együtt a fejemhez kaptam. Ujjaim rögtön rátapadtak a förtelmes bűzt árasztó, hínárban és békalencsében gazdag nyúlós mennykőre, közben a lábaim köré az isten is aranyfonalat szőhetett, hogy mozgásképtelenné téve elbotoljak a saját cipőimben, így akár az égben szárnyaló hárpiasas, szétvetett karokkal bevitorlázhattam a legközelebbi vizes pokolba, hogy romokban heverve megfürödjek benne.

Itt is egész sok karaktert ismerhettünk meg, de olyan jól játszott az emberekkel, hogy néha már nem tudtam eldönteni, hogy végül is, ki kinek a barátja, ki kinek segít és, hogy ki kivel van. Nagyon érdekesen szőtte a kapcsolatokat a könyvben és körömrágósan drukkoltam már lassan mindenkinek. Igazából Sheldon volt az, akit kiemelnék. Imádtam a karakterét, annyira kis vicces és egyben szánalmas, de okos figura volt, hogy végig izgultam az ő sorsáért.

A könyv, tele van halállal, kígyókkal, pókokkal, kajmánokkal (mert hát az mégsem krokodil), nagyon sok furcsa és ijesztő növényekkel, fákkal. Jó sok alkalommal adódik, hogy bódulatba esik némely szereplőnk. Rengeteg víz, pára, köd és fojtogató izgalom vezet minket végig a dzsungel rengetegében.

Mint a Lélekvesztő könyvben is, itt is nagyon vártam már, hogy beköszönjön a csapdákkal teli világ és, mint ott, itt se csalódtam, rengeteg megpróbáltatáson, rejtélyen és fájdalmon kellett keresztüljutniuk a csapat minden tagjának.  Most is nagyon izgultam, hogy mi jön még azután és azután és azután…

– Nem olyan vészes, ez csak zsarátnok és izzó hamu.

– Csak? – ismételtem gúnyosan majd visszafordultam. Ezt igazán nem kellett volna, mert megláttam, hogy a tömény gőzölgő és sistergő folyam tízméternyire megközelített, pillanatok alatt rémült tekintet vetettem a férfira. – Ne engedd, hogy így haljak meg, inkább lőj le!

– Nem pazaroljuk a nyilat.

– Miért? Kiszedheted belőlem.

– Az erőt sem pazaroljuk őrültségekre.

– Hol a tőröd? Leszúrom magam – turkáltam a fenekénél teljes odaadással, így odaszorítva a kezem nekidőlt a sziklának. Amint kirántottam a végtagom, az áldozókés után kutattam és meg is találtam. – Jól van, fogj le, hogy ne kapálózzak, addig magamba döföm ezt az izét. – Raman valóban lefogott, kicsavarta markomból a kést és belehajította a tűzfolyamba, ezt már én sem tűrtem: – Jó, akkor magamtól megfulladok… Különben is, hogy lehet egy archeológus olyan bolond, hogy egy ilyen régészeti műemléket csak úgy a lávába hajítson? Most nézd meg, mit csináltál…

Az utolsó 40 oldalt, körülbelül úgy olvastam végig, hogy minden mondat után, legszívesebben lapoztam volna tovább, mert annyira tudni akartam, hogy mi lesz. De nagyon jó lezárást kapott a történet és, mint mindig, most is kiderült a végére minden, sőt, sok olyan is, ami nem úgy alakult, ahogy én sejtettem eredetileg.

Összességében: A Jaguár árnyéka is egy lenyűgöző, kalandos, tudományos, misztikus és igen körömrágós könyv lett. Nagyon sok információval, istenekről, kultúrákról, mítoszok és legendákról, sőt néhányba még bele is „nézhettünk”. Nagyon élveztem olvasni, örülök, hogy Chris Land, megajándékoz minket olvasókat, ilyen kalandos könyvekkel.

Chris Land Facebook oldalát megtaláljátok, illetve a könyveit a NewLine kiadónál megrendelhetitek!