Kötődés: a lelkek titka 12. fejezet

* * *

Marcus teste remegett az dühtől. Az emelvényen állt és az üres helyet nézte, ahonnan Alinát elragadták. Legszívesebben üvöltött, tőrt és zúzott volna, de nem tehette. Nyugodtnak kellett maradnia. Vissza kellett hoznia a lányt. Nélküle nem ért semmit az, amin keresztülment.

– Yzarro! – mennydörögte haragtól fűtve. Megfordult és a Tanács felé vette az irányt. A tábor egyetlen ott lévő lakója se tudott mozdulni az ijedségtől.

– Öreg, a kurva életbe! Ideje, hogy beváltsd az ígéreted! Alaric Dawn, most azonnal! – üvöltötte a férfi ahogy letépte a fáslit a szeméről.

Yzarro szürke szemei haragtól és félelemtől csillogtak. Ökölbe szorította a kezeit, de hol megfeszítette, hol pedig elengedte magát. Marcus látta rajta, mennyire próbálja visszafogni és palástolni a dühét, de nem hatotta meg. Nem érdekelte semmi más. Arra a tudásra vágyott, amit már régóta akart. Az igazság másik felét, csak Yzarrotól kaphatta meg.

– Rendben, de akkor vonuljunk vissza egy kicsit nyugodtabb környezetbe – mondta keserű hangon, majd elfordult Marcustól és a tömeg felé emelte a kezét, amivel csendre intett mindenkit. – Emberek! Mindenki menjen vissza a szállására! Kijárási tilalmat rendelek el! A Tanács minden tagja menjen végig és ellenőrizze a búra állapotát. Figyeljétek a táborlakókat, hogy ne szegjék meg a tilalmat. Bármi szokatlant észleltek – nagy levegőt vett és szomorúan folytatta –, engedélyt adok arra, hogy akár a táboron belül is, de használjátok a képességeiteket. Védjétek magatokat és az embereket! – fordult oda minden vörös hajú férfihez és nőhöz. Egyenként nézett a szemükbe, majd bólintott. Tudták mi a dolguk. Elindultak, hogy megtegyenek bármit, ami szükséges a biztonság érdekében. Terelni kezdték az embereket vissza a sátrak közé. Hangos beszélgetés, félelem ittas szemek bámultak Marcusra, mikor elmentek mellette.

Yzarro és a férfi, az öreg szállására sétáltak, ami a Tanács sátrától pár méterre állt. Bent egy szál gyertya égett a földön. Már nem sok volt hátra, hogy a viasz teljesen ellepje a kanócot és sötétség ereszkedjen a halvány fényre. Yzarro leült az ágy szélére, majd Marcust figyelte, aki a hátán érezte a pillantását. Állandó rezgés érte a testét, ami az öregből áradt. Oda-vissza idegesen trappolt a sátorban.

– Alaric Dawn, a Tanács legerősebb tagja volt – kezdte Yzarro. Marcus megdermedt és felnézett.

– Az hogy lehet? – kérdezte meglepetten.

– Tudod, hogy csatlakozott Mary a klánokhoz?

– Nem, akkor még más klánoknak is besegítettem. Kevés időt töltöttem emberek között akkoriban. Ha jól emlékszem, körülbelül akkor üldözhettem egy piócalelkekből álló csoportot – felelte Marcus, akiben még erősen éltek az emlékek azokról a gyermekekről, akiket ki kellett végeznie a szüleik szeme láttára. A hegek, amik a bal alkarját borították, mindig emlékeztetni fogják a fájdalomra, amit átélt akkor.

– Mary nemsokkal később csatlakozott hozzánk hivatalosan is, miután egy szerencsétlen balesetben meghalt. Nem tudni pontosan miben. Alaric talált rá éjszaka az utcán. Már nem lélegzett és kezdett kihűlni a teste is. Nem bírta otthagyni. Nem akarta hívni a mentőket. Botor módon, inkább cselekedett. A saját Eredetfájának energiáját használta, hogy visszahozza a nőt. A saját lelkének egy részét ajánlotta fel, Mary életéért cserébe. Még csak nem is gondolkodott! – Yzarro a kezeit tördelte és látta rajta Marcus, hogy az emlékek megbolygatták a szívét, de nem tudta sajnálni az öreget, már nem.

– Jó, tehát Mary mégsem halt meg. Na és? – ült le a földre Marcus. Még mindig ideges volt, de a kíváncsisága elnyomta benne a düh egy részét.

– Mary, akkor már órák óta halott volt. Az Eredetfája pedig megsemmisült. Mikor Alaric feláldozta a lelkének felét, hogy megmentse, összekötötte kettejüket örökre – sóhajtott fel a vén és a semmibe révedt.

Marcus tudta, hogy az emlékei elevenedtek meg előtte. Nem Alaric Dawn arcát láthatta, hanem Mary Faeleth fekete haját és ragyogó szemeit, amit Marcus is jól ismert. Sokszor beszélték át Yzarroval az éjszakákat egy jó bor mellett, ahol az öreg, Mary utáni vágyát ecsetelte. Akkor még bíztak egymásban.

– Alaric mentette meg a klánt. A mai napig nem tudjuk hogyan nyílt meg a Ködfátyol és miért, de ha nincs Ric, akkor... – Yzarro megtörölte könnyező szemét a kabátja ujjával. Pár másodpercig még hallgatott, mielőtt megszólalt volna.

– Feláldozta magát és ezzel Maryt is. A Ködfátyolba, egy energiamezőt hozott létre. A ködszerű mágia, ami odabent található, az nem a lelkek világához tartozik. Az Alaric műve. Mary nem halt bele, de szép lassan az ő lelkét is felemésztette a köd. Alina, akkor született meg, mikor Alaric Dawn elbukott – fejezte be a mondandóját az öreg. Lehajtotta a fejét, vállai megrogytak és halk sírásba kezdett.

– Még mindig bolond vagy öreg! – pattant fel Marcus, majd a nadrágja zsebéből átnyújtott egy zsebkendőt a férfinek, és nem túl erősen hátba veregette az idős embert.

Most már mindent értett. Összeállt a kép, bár egyetlen képkocka még hiányzott, de az már nem tűnt olyan fontosnak, hogy utánajárjon. Tudta mit kell tennie, végre eljött az ő ideje.

– És most? Mi lesz Alinával? – kérdezte ujjait ropogtatva.

– Nem szívesen teszem, de van, amit meg kell tennem – sóhajtott Yzarro.

– Tanulóként, a Tanács tartja el a Kötődésig a klántagokat, de most elvileg nem lesz pénze ugye? – kérdezte Marcus miközben kinyújtóztatta a tagjait.

– Még nem kapta meg a havi ellátmányt, így nem tud túl messzire jutni. Ha csak nem tartott meg okos kislányként egy keveset – mondta Yzarro és büszkeség hallatszott ki a hangjából.

– Akkor még most kell lépnünk, ha nem akarjuk, hogy eltűnjön a szemünk elől teljesen! – utasította az idős férfit. Hangja izgatott volt és sürgető.

– Marcus, kérlek kísérj át a Tanács sátrába! – állt fel az öreg, hogy kissé nehézkes léptekkel elinduljon vissza.

Marcust a klánban eltöltött ideje alatt, összesen három alkalommal engedték be a Tanács kisszobájába. Bent, már nyolc tag várt rájuk. Mindenki a rongyfotelekbe helyezkedett el és Yzarro is elfoglalta a sajátját amint megérkeztek. Marcus féltérdre ereszkedett az asztal előtt. Levette a fáslit a szeméről. Most az egyszer hajtott fejet a Tanács előtt tiszteletképp. Főként azért, hogy minél zökkenőmentesebb legyen a megbeszélés, ugyanis nem akart túl sokat várni.

– Marcus Warren Crow. A Tanács megbízást ad számodra – állt fel Yzarro.

Marcus felemelte a fejét és találkozott tekintete az öregével. Olyan üresnek tűnt, mint a sötét éjszaka. Egy pillanatra megremegett tőle. Tudta, hogy ha az öreg harcolni akar, akkor bárkivel és bármivel felveszi a kesztyűt. Yzarro az egész Tanács fölött állt. Az ő szava döntött. Az ereje pedig, talán még Marcuson is kifogna, ha odakerülne a sor.

– Tudom mi a feladatom – emelkedett fel és állt két lábra, enyhén hanyag testtartással. Próbálta leplezni izgatottságát és a benne tomboló ezernyi érzelmet, ami ellepte a gondolatra mit is kell majd csinálnia.

– Akkor menj és intézkedj! Csendben és feltűnésmentesen. Nem tudhatnak rólad. Alinát hozd vissza – keményedett meg a hangja.

– Élve vagy halva – tette hozzá a furcsa fonatos nő. Enyhe mosoly játszott a szája sarkában, amit nem tudott leplezni, bármennyire is próbálkozott.

Egy pillanatra még a levegő is szikrákat hordozott magában ahogy elnémult a Tanács. Mindenki egyszerre nézett a megszólaló nőre. Pár másodpercig nem szóltak egy szót se, míg végül egyöntetűen bólintott az összes vén. Egyetlen személyt kivéve. Yzarro csak Marcust figyelte kíváncsian.

– Értettem – bólintott hideg nyugalommal a hangjában az ezüsthajú férfi. Egyetlen remegés, rázkódás nem indult útnak a kimondott szavak után rajta. Elnyomott magában minden érzelmet és késztetést, ami teljesen más dolgokra sarkallta. Semmit sem kellett a Tanácsnak, főleg Yzarronak tudnia.

A megbeszélés rövid és tömör volt. Mindenki tudta, hogy mit kell tennie, így hamar berekesztették az ülést. Yzarro pedig komor tekintettel intett a férfinek, hogy távozhat.

Marcus kisétált a sátorból és elindult, hogy összeszedje a holmit, ami Alina megtalálásához kelhet.

* * *

°∘●○〇◯〇○●∘°

Kinyitottam a szemem, de sötétben voltam. Nem éreztem a testem, nem láttam és nem hallottam semmit. Orromat, valami mentolos, mézes keverék csapta meg. Az üres és végtelenül néma feketeség vett körül. Lebegtem. Talán test nélkül. Talán testtel, de nem voltam ott teljesen. A tudatom mélyén ragadtam? Vagy meghaltam? Szerettem volna elmerülni a gondolataimban. Éreztem, hogy most már, semmi sem fog megzavarni. Lehunytam a szemem, de mikor újra kinyitottam, már egy ismeretlen lakásban feküdtem egy kemény, kényelmetlen kanapén. Émelyegtem és szédültem. Nem ültem fel, nem bírtam. Féltem, hogy mindent kiadok magamból, amit valaha megettem vagy ittam.

Visszacsuktam a szememet, nagyokat lélegeztem. Próbáltam elnyomni a hányingert, mikor egy hűvös kéz simított végig az arcomon. Felpattantam, körbenéztem. De a helységben egyedül tartózkodtam. Lerogytam a földre, kezeimmel megtámasztottam magam és öklendezni kezdtem.

– Szánalmas! – kiáltott valaki a fülem mellett. Hiába fordítottam oda a fejem, nem volt senki mellettem.

Úgy éreztem, szétszakad a fejem. Két oldalról megfogtam a halántékom, de sikolyok hatoltak az elmémbe, amik egyre hangosabbak és elviselhetetlenebbek lettek. Leültem a kanapé elé a földre. Visszatartottam a lélegzetem pár másodpercig. Csengett a fülem, de a zaj nem tompult. Majd egy pillanat alatt elhallgatott minden. Ültem és egy rövid ideig meredtem magam elé. A rosszullétem nem akart szűnni. Kóvályogtam ültömben is. Még is a kíváncsiságom erőt adott, hogy felemeljem a fejem és körbenézzek újra.

Nagy nappaliban voltam. Szürke alapon, kék és sárga csíkos ülőgarnitúra helyezkedett el U alakban körülöttem. Eléggé régi és kopott volt. Néhol a szürke rész, inkább tűnt feketének. A karfák benyomódva, laposan konyultak lefele. Látszott rajta, milyen sokat ültek a szélein. Előttem egy világos barna kis kávézóasztal feküdt. Telis-tele már porlepte pohárnyomokkal és több helyen is mállott róla a lakkréteg. A szélein, néhány helyen letört a fa. A négy lába közötti kis tartó, kettétörve lógott a földre. Egy vadi újnak tűnő tévé hevert egy rozoga, vöröses árnyalatú komód tetején. Meglepett a rossz állapotban lévő nappalihoz képest az új televízió, de nem sokat törődtem vele. Nem gondoltam, hogy unalmas elfoglaltságomban azt fogom majd bámulni. Jobbra tőlem, az ablakon keresztül bevilágított volna a fény, ha egy vastag, kék sötétítő függöny nem állja az útját.

A levegő nehéz volt, áporodott és dohos. Jó rég járhatott bárki is a házban. Rossz érzés kerülgetett. Ismeretlen volt a hely, de miután megbizonyosodtam róla, hogy már nem jönnek a hangok, és a szédülésem is alábbhagyott kissé, felálltam. Gondoltam megpróbálok körbenézni. Igaz sehonnan nem hallottam zajt, hogy esetleg lélekjelenlétre utaljon. A falakat fehérre meszelték, ami már kissé sárgás, nikotintól bűzös volt. A nappalitól balra egy konyha várt, ahol szép rend fogadott. Minden tökéletes szimmetriában és egyenesen állt. Egyetlen olyan eszközt nem véltem felfedezni, ami kicsit is csálén lett volna. A szürke bútorzat, unalmassá tette a fehér falakat és a tejfehér berendezést. Mikor végighúztam a kezem az asztalon, meglepődtem. Ujjnyi vastag por tapadt a tenyeremhez.

– Jó rég járhatott itt bárki is – motyogtam magam elé ahogy beletöröltem a ruhámba a kezem.

– Te vagy az első! – szólalt meg egy férfihang.

Tompán hallottam, mintha több réteg anyag választott volna el a forrástól. Kapkodtam a fejem, hátha mégis meglátom a hang gazdáját, de egyedül voltam. Próbáltam higgadt maradni, de hamar elöntött a félelem. Reszketni kezdtem, pedig jó meleg volt a házban. Éreztem meggyorsulni a szívverésem, de még nem kapkodtam a levegőt. Mélyeket lélegezve nyugtattam magam. Erősebb akartam lenni. Emlékeim szerint egy, talán két árny ragadott el. Akadt viszont egy olyan sejtésem, miszerint nem is raboltak el. Talán a Ködfátyol játszott az elmémmel és az Eredetfám akart valami bugyuta tesztre rávenni.

A konyhából kilépve, egy tágas teraszra nyílt az ajtó, ami hangos recsegés és ropogás közepette tárult ki előttem. Kimentem és mélyet szívtam a tiszta levegőből. Hűvös és nedves idő volt. Az orrom telement a szőlő édes illatával és a virágok kellemes aromája vett körbe. Egy pad és egy asztal állt csak kint. Üresen, porosan. A halványzöld festék itt-ott már lekopott a külső falakról. Ronda, penészes sarkok bámultak vissza rám ahogy felemeltem a fejem. Néhány helyen még régi, leszakadt madárfészek is helyet kapott a tetőeresz alatt. Lesétáltam a kis betonlépcsőn a kertbe, ami néhány helyen megingott alattam ahogy megrepedt a talaj már az idők folyamán.

Imádtam a vidéket, csendes és nyugodt környezetnek tartottam, ahol bármikor el lehetett mélyedni a saját gondolatainkban. Hiába állt közel hozzám a nyílt puszta és a csendes hely, nem tudtam volna kertes házban lakni. Jobban vonzott a város zavaros tömege. A kert sima zöld gyepből állt. Néhány apró körben a földön, kirakott kavicsok jelezték a virágok előtt, hogy az a kerítés. Néhol akadt egy-egy fehér törp szobor vagy kacsa, de apró nyulakat is láttam szétszórva néhány meglepő helyen is. A ház kívülről egyszerű, fehérre meszelt családi fészeknek tűnt. A járda néhol megrepedt már és kikandikált a réseken a gaz. Mintha csak a kertet gondozta volna valaki. Csalogató, kellemes látványt nyújtott a színes virágok kavalkádja, a körtefa zöldellő ágai és a halk madárcsiripelés.

Szemem sarkában egy fekete árny jelent meg, de mire odapillantottam, már nem volt ott. Emberi alakot láttam benne, még is alaktalannak tűnt. Nem tudtam mire gondoljak hirtelen. Meglepett a belőle áradó féktelen harag és gyűlölet. Remegésre késztetett és végigfutott tőle a gerincemen a hideg. Tudtam, hogy figyelnek. Éreztem végig a tarkómon a súlyt, a viszkető érzést, ami nem hagyott nyugodni.

– Most komolyan! Bárki is légy! Ne játszadozzunk, nem tudod, hogy ki vagyok! – kiáltottam el magam, hogy csillapítsam a feszítő érzést a mellkasomban, ami egyre inkább nyomott belülről.

– Nagyon is jól tudom, hogy ki vagy! – jött a válasz egészen közelről, mintha mellettem állt volna az illető. Hangja ismerősen csengett, de még se tudtam volna megmondani hol hallottam már.

– Akkor csak gyáva vagy? – kérdeztem olyan gúnnyal a hangomban, amennyit csak megmertem engedni magamnak.

– Alina Dawn! – üvöltött. Odakaptam a fejem és fordultam, de megint csak a semmibe bámultam. Csengeni kezdett a fülem is, a hang pedig reszelős és mély búgást hagyott mellékzörejként maga után. Mikor már nem voltam a megsüketülés határán, leültem a nedves fűbe.

– Na jó, vegyük végig – morfondíroztam hangosan. – Egy, talán két fekete árny, három látomás. De mi a franc folyik itt? A Kötődés nem sikerült, ismeretlen hely... – elharaptam a mondatot ahogy átfutott rajtam egy gondolat. Levegőt is alig bírtam venni, egy pillanat alatt elvakított a pánik és csak menekülni akartam.

Megpillantottam a kert elejében egy kaput. Rohanni kezdtem felé, amint felpattantam, de mikor kiakartam nyitni, nem mozdult. Felugrottam a kerítésre, de ahogy lendültem volna át rajta, egy erő, hatalmas pofon kíséretében visszaröpített, én pedig elterültem a földön. Éreztem, hogy bevertem a fejem. Irtózatos fejfájás jött rám és szédültem, mikor felültem. Megtapogattam kobakom. Tenyeremhez vér tapadt.

– A francba, gyere elő! – nyomtam meg minden szót jó alaposan, közben öklömmel a betont kezdtem el verni, ami egyre jobban csak megrepedt. Testemet elöntötte a forróság és égni kezdett a bőröm.

Kiáltani akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Vállamra nehezedett egy kéz, ami melegséget ontott magából. Felemeltem a karom, kézfejemet a vállamra tettem. Azt hittem, hogy megint nem lesz ott semmi. Tévedtem. Kéz a kézhez ért, megremegtem. Óvatosan hátrapillantottam és majdnem elájultam. Rövid, láva vörös haj és végtelenül szomorú, sötétszürke szemekbe bámultam bele. Mosolygott és ezzel a tettével, elindította a könnyeimet, amik forró lávaként gördültek le szempilláimról.

– Apa? – kérdeztem reszketeg hangon, mikor már úgy éreztem, hogy végre megtudok szólalni.

– Alina, kicsikém!

Nem várta meg, hogy teljes testtel felé forduljak. Letérdelt mellém és ráborult a vállamra. Én csak néztem könnyes szemmel előre és nem tudtam mit mondani. Percekig, talán órákig lehettünk összeborulva, mikor a férfi felállt és a hónom alá nyúlt. Óvatosan felsegített a földről. Megfogta remegő kezem, majd a teraszfele sétáltunk, hogy fent, egy fából készült padra helyezkedjünk el, amit észre se vettem addig. Egymás mellett ültünk, fejünket lehajtva szótlanul. Néha fél pillantásokat vetettem rá, de nem jöttek a szavak. Apa? Apa! Nem lehet, hiszen meghalt! Senki más szemében nem láttam még önmagam. Az ő tekintetében ott voltam, az egész lényem ott csillogott benne ahogy rám nézett. Nem tudtam mit mondani. Annyira sok minden kavargott bennem. Örültem, szomorú voltam. Gyűlöltem és szerettem. Maradtam volna, de futásra késztettek a lábaim, még se mozdultam.

– Alina – törte meg a csendet egy kis idő után. – Nincs sok időm. Fontos dolgokat akarok mondani neked, mielőtt el kell mennem... – kezdte, de elhallgatott. Mély levegőt vett. Hallottam hangján, hogy hezitál, de türelmesen vártam. Én úgyse tudtam volna megszólalni. – Nem ismerhettelek meg. Sose tarthattalak a karomba. Anyáddal, a világ legboldogabb emberei voltunk, mikor kiderült, hogy terhes. Én mégsem lehettem mellettetek, nagyon sajnálom!

Nekem dőlt, kezét pedig a combomra tette. Remegő kézzel viszonoztam az érintését. Ráhelyeztem tenyeremet a karjára. Elöntött a melegség és boldog voltam. Boldog, hogy láthattam azt, aki miatt élhettem.

– Miért most? – kérdeztem halkan.

– A Ködfátyol felemésztett teljesen. Nem gondoltam, hogy a lelkem egy darabja még visszatérhet. Úgy látszik az Eredetfák, saját tudatra ébrednek lassan. De ne foglalkozz ezzel! Kérlek Alina! Menekülj! Ne bízz meg senkiben, ne hallgass senkire és főleg ne Yzarrora! Az egyetlen esélyed most, ha itt maradsz, meghúzod magad egy ideig. Kérlek, ne hagyd el ezt a házat! Megóv téged, védelmet nyújt addig, míg fel nem készülsz! – Hangja sürgető volt és félelem bujkált a tekintetében. Nem tudtam mire vélni, hisz nem voltam veszélyben soha, nem kellett tartanom senkitől igazán.

– De Marcus...

– Nem Lina! Marcus hazudik! Ő nem az, akinek gondolod, ő a halálodat akarja! – Hirtelen felállt. Tekintetét végighordozta a csendes környezeten, majd megfogta a csuklómat, felhúzott magához. Tenyerét a tarkómra helyezte. Szorosan ölelt, mintha soha nem akarna elengedni. – Sajnálom kicsim, mennem kell! Kérlek, légy óvatos! Tudd, hogy nagyon szeretlek és ezen a világon semmi sem változtathat!

Ahogy ejtett ki a szavakat, egyre halkabb és érthetetlenebb lett, majd az ölelése gyengült. Mintha távolodott volna. Homályosabb lett. Akarva-akaratlanul is kapaszkodtam az utolsó pillanatokba. Végül a teste eltűnt, én pedig hagytam, hogy a súlyom lehúzzon és magával rántson a földre. Tenyerembe temettem az arcom. Sírtam. Tudtam, éreztem, hogy ő az. Tényleg apám volt az, aki az utolsó pillanatokban is csak védelmezni szeretett volna.

°∘●○〇◯〇○●∘°

Leszállt az éjszaka. Hűvösebb lett az idő is. Órákig nem mozdultam meg. Nem akartam, nem mertem. Apám szavai visszhangoztak a fejemben. Mintha egy véget nem érő lemez indult volna el az elmémben. De a hangok és a szavak egyre rémisztőbbé és elviselhetetlenebbé váltak. Szédültem. Fülemben dobolt a szívem szapora ritmusa. Kapkodtam a levegőt és remegtem. A félelem maga alá akart gyűrni. A kín és a szenvedés úgy csapott a fejem fölé, mint a tenger hatalmas hullámai. Hosszú óráknak tűnt, talán napoknak is, mire minden teljesen elcsitult. Én pedig ott maradtam egyedül, magányosan a saját üresnek hitt lelkemmel.

Rázott a hideg mire feleszméltem. Felemeltem a fejem, de csend fogadott és sötétség. Még egy halovány lámpafény se törte meg a feketeséget körülöttem. Erőt vettem magamon nagy nehezen. Úgy döntöttem bemegyek a házba. Felálltam, elindultam volna, de nem mozdultak a végtagjaim. Szapora légzésem a fülembe hasított, szívverésem a mellkasomat nyomta. Elöntött egy furcsa, de ismerős érzés. Karomnál pattogó hangot hallottam. Amennyire csak tudtam, szememmel próbáltam lenézni, de csak halvány fényt láttam magam körül. Sűrű köd ereszkedett le a semmiből. Hátulról ölelő kar fonta át a derekam. Belefúrta nyakamba az arcát. Éreztem a borosta karcolását a bőrömön. A forró leheletet a fülem tövénél. Majd csókot hintett a tarkómra, a vállamra és elindult a gerincem mentén. Karjai erősen tartottak, a testem pedig továbbra se mozdult. Koncentráltam, de bármennyire is erőltettem az erőm segítségét hívni, nem működött. Újabb két kar fogta át és ölelte magához a csípőmet. Mondani akartam valamit, bármit, de a szám nem mozdult, így az egyetlen dologhoz fordultam, amihez tudtam.

– Kérlek, hagyj! Hagyjatok! – kiáltottam a fejemben.

– Nem tudunk, nem akarunk! Már a miénk vagy! – súgta elmémbe egyszerre két hang. Egyformák voltak, mégis különböztek a hangszínek. Az egyik megremegtette a belsőmet, a másik pedig, mintha elszívta volna az életet belőlem.

– Kik vagytok? – kérdeztem, miközben próbáltam felidézni az árnyat, amit láttam mielőtt a házba kerültem.

– Mi vagyunk a végtelen kínod, az elfojtott vágyad. Az elméd legmélyebb gondolata. Mi mutatjuk az utat, mi engedjük szabadjára a benned rejlő energiát. Mi fogjuk megvédeni a lelked az örök kárhozattól – érkezett a válasz, amit folyamatos búgó hang kísért.

Halkan, mint egy dallam tört be a fejembe, majd hangosodott és egyre erőteljesebbé vált. Monoton hang, elviselhetetlenül idegesített. Fülemet beakartam fogni reflexszerűen, pedig tudtam, hogy az elmémből jön.

– Lina! Lina! – hallottam meg a saját nevemet tompán.

Erős energia hatolt be a tudatomba. Jázmin és rózsaillatot hozott magával. Megremegett a testemet fogva tartó erő. Éreztem a bőrömet fojtogató, forró levegőt. Éreztem ahogy egyre beljebb mászik és egyre mélyebbre ás le valaki a lelkemben. Mellkasomat feszítette egy kellemetlen sajgás. Tövisek szúrtak a szívembe, belém kapaszkodott egy kéz, én pedig mint a fuldokló, könyörögtem némán. Egy erőteljes ütés érte a hátamat, aztán oldalra dőltem. Megütöttem magam, valami tompa fájdalom kezdett végigkúszni rajtam.

– Lina! Ébredj Lina! – kiáltott a fülembe újra a hang. Ujjaim megmozdultak, lábamba belenyilallt a fájdalom. Kezdtem már érzékelni a testemet. Fejemet óvatosan felemeltem. Kinyitottam a számat, de hang nem jött ki a torkomon, nem tudtam megszólalni.

– Ne higgy neki! Ne menekülj! A ház megvéd, maradj velünk! – búgta a két hang újra, de már hallottam a zajokat. A levelek zúgó hangját. Az eső kopogását az ablakon. A szél süvítésének sikolyait. A fejem, mintha szétakart volna szakadni. Fekete foltok táncoltak a szemem előtt. Néha feltűnt egy-egy eső áztatta házfal, egy csatorna, de aztán visszatért a kertes ház kellemes, megnyugtató melege. Nem tudtam eldönteni, hogy mi a valóság. De mintha egy ismerős alakot véltem volna felfedezni az árnyak között, amik ráültek a mellkasomra, lenyomtak a földre és erősen tartottak.

– Harcolj Lina! Gyerünk kislány! – ordított az ismerős férfihang.

Már tudtam ki az, tudtam, hogy Marcus rám talált, felismertem a hangját és fekete sziluettjét. Én pedig harcoltam. Tenyeremet a betonra helyeztem. Koncentráltam. Az árnyékok energiáját szívtam magamba. Hagytam, hogy behatoljanak a testembe, hogy feltöltsenek, hogy már kényelmetlen legyen a bőröm, majd felemeltem a karom és tenyeremmel lecsaptam a földre. Ekkor az árnyékok egy erőteljes robbanásként törtek ki belőlem, majd mintha semmi se történt volna, egy ragyogó, zöld szempár bukkant fel előttem. Kitisztult a fejem. A fájdalom és a hangok is elmúltak. Egész testemben remegtem, de már csak az átázott ruhám hidegétől. Feküdtem a földön, és ahogy fókuszálni kezdtem Marcus szemére, esőcsepp koppant a homlokomon, majd fojt le az orrom mellett. Felakartam ülni, de visszanyomott.

– Ne mozogj! – szólt rám erélyesen, én pedig megdermedtem dühös hangjától.

Féltem, mert tudtam miért jött utánam. Tartottam tőle, hogy visszafog vinni a Tanács elé. Vagy rosszabb. De nem bántott. Kezét a fejemre rakta. Forró tenyere égette kihűlt homlokomat, de élveztem az érintését. Valahol mélyen pedig, apám hangja furakodott be a gondolataimba:

– Ne bízz Marcusban… – hallottam és nem tudtam mit tegyek. Sose bíztam benne igazán, de talán kiderülhet végre, hogy miért is tartottam magam már tudat alatt is távol tőle.

– Marcus, hagyj! – löktem el a kezét, majd ültem fel.

Megszédültem és oldalra kellett fordulnom, mert attól tartottam, hogy mindent kiadok magamból, de végül sikerült visszafogni. Nagy, mély levegőt vettem, ami nem volt szerencsés. A bűz befurakodott az orromba, megült a nyelvemen és csak erősítette a hányingerem. Lehunytam a szemem és pár másodpercig meg se mozdultam. Próbáltam kizárni a kellemetlen szagokat és a rossz érzéseket.

Miután jobb lett, felpattant a szemhéjam és végignéztem magamon. Ázott ruhában voltam, ugyanaz a fehér anyag fedte testemet, amiben majdnem meghaltam. Egy zsákutcában voltam. Régi, törött ablakok bámultak vissza rám a falakról. A csövekben lévő esővíz folyását hallgattam. Az autók monoton zúgását a távolban és éreztem magamon a jéghideg eső minden fagyos cseppjét.

Felálltam, de megrogytak a lábaim. Egy pillanatra elhomályosult minden. Marcus megpróbált belém karolni, de ellöktem magamtól. Vágytam a közelségére, de még nem tudtam eldönteni mennyire higgyek neki. Annyira igaznak tűnt a kertes ház, a csendes vidék. Nem akartam elhinni, hogy a koszos utcán feküdtem egész végig.

– Figyelj Lina, nem akarlak bántani. Nem foglak visszavinni a klánokhoz, de meg kell bíznod bennem, segíteni akarok! – sóhajtott fel Marcus. Haját lelapította, arcán végigfolyt a víz. Vastag bőrkabát fedte a testét, amit nem cipzározott össze. Alatta pedig a természet indái védték mellkasát. Fura, csomós növények tekeredtek a felsőtestére. Úgy tűnt, mintha kusza faágak vagy liánok lennének, de tudtam, hogy mindegyiknek meg van a maga helye és miértje. Mindig csodálattal figyeltem ahogy lassan, szinte szemmel alig láthatóan mozognak és lélegeznek vele együtt.

– Mire kell a védelem? – kérdeztem és erőteljesen megböktem a szíve tájékát.

– Sose lehet tudni, hogy mikor kerül sor a harcra – hajtotta le a fejét. Tudtam, hogy mire gondol. Egy pillanat alatt öntött el a méreg. Ökölbe szorítottam a kezem és legszívesebben behúztam volna neki, de végül leengedtem magam mellé.

– Mennyire figyeltet a Tanács? – kérdeztem nyersen.

Valamennyire kicsavartam ruhámból a vizet és elindultam a koszos, mocskos utcán. Nem akartam egy helyben ácsorogni tudva, hogy bármelyik pillanatban elfoghat valaki. Marcus nem tétlenkedett. Utánam szaladt, de nem szólt egy szót sem. Mély hallgatásba burkolózott. Időnként csettintettem a nyelvemmel egyet, hogy valami hang körbevegyen minket a város zajain kívül.

– Hogy kerültem abba a zsákutcába? – kérdeztem, hátha valamelyik kérdésemre hajlandó lesz válaszolni vagy legalább csak megszólalni.

Kiértünk a nyílt utcára. Emberek tömege haladt el mellettünk, fejük fölé esernyőt, táskát vagy esőkabátot tartva. Csak pár pillanatra figyeltek fel ránk néhányan, de nem foglalkoztak velünk, mentek tovább a dolgukra. Az eső ütemesen kopogott a fejemen és néha keményebb is volt, így sejtettem, hogy hamarosan jégeső lesz belőle. Fáztam, dideregtem, de dühös voltam, ami kissé felmelegített. Talpam alatt toltam a lucskos sarat. Nem mertem belegondolni mikben lépkedhetek mezítlábas lábammal. Marcus belém karolt. Én próbáltam elhúzódni tőle, de szorosan tartotta kezét a karomon, hogy ne tudjak elmenekülni. Nem értettem. Esélyem se lett volna ellene. Fáradt voltam, nyűgös és csak örültem annak, hogy életben vagyok.

– Ez most a valóság? – kérdeztem pár perc csendes séta után.

Fáztam, dideregtem. Ruhám már nehéz volt a víztől. Rátapadt a testemre, szinte megfojtott az anyag. Marcus forró bőre égette az enyémet, de mintha kezdett volna megnyugodni a lelkem.

– Mi más lenne? – kérdezett vissza, semmibe szálló sóhajjal.

Nem nézett rám, haladtunk tovább az utcán. Hol befordultunk, hol házak között bolyongtunk, de egyre ismerősebbé vált a hely. Rég voltam már otthon. Észre se vettem, hogy Marcus, egyenesen a házam felé vette az irányt. Oda, ahol talán biztonságban lehettem. Bár hazug érzések voltak ezek, de reménykedtem, hogy némi nyugalmat adhat majd a saját környezetem.

°∘●○〇◯〇○●∘°