Izzadtan, a szövetkabátba kapaszkodva sírt, mikor magához
tért. Az éjjel átélt bántalmak és a fájdalom, beleivódott a lelkébe. Marta
belülről.
Rettegés fogta el, akárhányszor arra gondolt: ki kell mennie
az utcára.
Nem tehetett mást. Pár óra pihenés adatott csak meg neki,
majd elkergette a szakács - aki előbb érkezett meg, mint szokott.
Az utcán a fejét kapkodva sétált. Egy zilált esernyőt
használt mankónak, amit az egyik kukába dobva talált. Ruhái mocskosan lógtak
rajta. Az éjjeli vér megtapadt a szürke pulóverének bolyhos anyagán. Nem
száradt meg teljesen. Néhol nedvesen simult a hátára vagy a mellkasára. Vékony
nadrágját szakadások zöme borították. Kilátszott a térde. Egy kis darabon a
combja is. A lyukakon bevágott a hideg és a bőrét csípte. Rongyos tornacipőjét
a víz áztatta. Minden lépésnél megnyikordult.
A méretes szövetkabát ugyan melegen tartotta valamennyire,
de megviselte az éjszakai fájdalom mindenét. Hiába próbált erőt venni magán,
dörzsölni a karjait, lehelni az ujjait. A metsző fagy végigkúszott a testén és
remegésre késztette. Fáradt volt. Kimerült.
A reggeli, csendes hóesés, lassan takarta be a város
felszínét. Megült a lámpák tetején, megmaradt az autók jeges fémjén. Ahol
emberek sétáltak vagy kocsik haladtak el az úton, ott csak latyakos sár és
mocskos hó borította az aszfaltot.
Egy autó mellett elhaladva, fülét egy érdekes hír csapta
meg. Lassan odasettenkedett a kocsi lehúzott ablakához.
A rádió kissé recsegve és tompán szólt, de így is értette
miről van szó. Az adásban, négy fiú halálhírét közölték, akiket egy
aluljáróban, a földön fekve találtak meg.
Megtorpant.
Macskazöld szemei elkerekedtek. Beharapta az alsó ajkát,
könnyek gyűltek hosszú, fehér szempillái alatt. Magához szorította a táskáját,
amihez úgy ragaszkodott. Felsejlett előtte az éjszakai vadászat emléke.
Gyötörte valami belső érzés. Bűntudat talán.
Kínzóan hasított bele a fájdalom a bal bokájába. Hirtelen
fogyott el a levegője. A mellkasához kapott. Megtántorodva lapult a közeli
falhoz és próbált mély lélegzetet venni.
– A rendőrség, egyelőre ismeretlen tettes ellen
indított nyomozást. A későbbiekben, reményeink szerint újabb hírekkel
szolgálhatunk és… – elhalkult a rádió recsegő hangja.
Azt hitte életben maradtak. Hisz még mozogtak, mikor elsétált!
Tudta, mennyire rosszul tette, hogy eltűnt és segítséget sem hívott. Valahol
mélyen, a szívében viszont egyfajta meghitt nyugalom lett úrrá rajta.
Vége.
Ők már nem fogják többet megverni. Nem fognak rá vadászni.
Nem akarják majd elvenni a félve őrzött kincsét.
Az utcán emberek sétáltak. Csomagokat cipeltek, füstöt
eregetve siettek a munkájukba, vagy egy-egy találkozóra. Vastag kabátjukat
maguk köré húzták. Nyakukat behúzva próbáltak a hideg ellen védekezni. Néhány
fején sapkát is látott. Páran sálat tekertek a torkuk köré.
Autók dudája nyomta el a kiabálások hangját. Az utca másik
felén, egy pár veszekedett és artikulátlanul üvöltöttek egymással.
Bokájának nyilalló gyötrelme, elterelte a figyelmét. Néhány
mély lélegzet után, összeszedte magát annyira, hogy lassú léptekkel induljon
el.
Rossz érzések kerítették hatalmukba. Az elméje
zakatolt. Nem tettem semmit! De akkor meg bántottak volna! Őrlődött
a megbánás és a fellélegzés között.
Hasa hangosan korgott. Ajkai cserepesek voltak a
szárazságtól. Szomjazott, de sokkal jobban érdekelte, hogy egy biztonságosabb
vagy elhagyatott helyet találjon magának, ahol megbújhat egy kis időre.
Az utcán keresztül zúgó szél, csodás illatokat hozott.
Összefutott a nyál a szájában. Léptei lassúak és kimértek voltak. Nem szeretett
volna hasra esni, így ügyetlenül kapaszkodva a mankóként szolgáló esernyőbe,
minden lépését megfontolta.
Elhaladt rengeteg bódé előtt. A boltok kirakatát áhítozva
figyelte.
Egy park, csendes útján bicegett végig. Szemlélte a
lombtalan fák hajladozását a szélben. A hópelyhek játékát, amiket felkavart a
légáramlat. Néhány ember kutyát sétáltatott. Mosolyogva nézte megállva, miként
játszanak az állatok a fehér, hideg pelyhekkel.
Kis időre el is bambult egy ölelkezve sétáló idős pár
látványán. Boldognak és gondtalannak tűntek. Apró labdát dobáltak egy kistestű
kutyusnak.
Szomorúan kapta el a tekintetét róluk, hogy erőt véve magán,
tovább menjen, míg el nem érkezett egy régi, már jól ismert sétány, macskaköves
utcájára.
Hajában ezernyi hópehely ült meg. Szempilláin is helyet
foglalt néhány, amit óvatosan törült le a pulcsijának szakadt ujjával. Lehelete
groteszk alakokat festett a levegőbe. Némelyik egy kis fantáziával, szinte
életre is kelt előtte: egy táncoló pár vagy jóllakott medve képében.
A falak bomladoztak. A betonkövek ezernyi helyen
megrepedtek. Bármikor beszakadhatott volna a feje fölött húzódó üvegbúra, ami
fénnyel árasztotta el a kis sétálóutcát. Itt-ott már betört, néhány helyen
graffiti díszítette a plafonul szolgáló üveget. Tetején megült a hó. Halk
roppanások hangját is lehetett hallani néha, ahogy próbál kitartani az átlátszó
anyag.
Elhagyatott boltok kongtak üresen. A fütyülő szél csapkodta
a megmaradt ajtókat. Ablakok zörögtek, miközben vakolat potyogott le róluk.
Színtelen, sötét helyiségek tömkelege volt.
Korhadt, megfagyott növények vették át a hely minden apró
zegzugát. Elhervadt virágok maradványai ültek meg a sárban, megbarnult liánok
kapaszkodtak a falakon. Elszáradt ágakat görgetett a talajon a szél. A hó nem
tudott beférkőzni, így csak latyakos, sáros víz csordogált néhol a padlózaton.
Egy ósdi kávézó nyitott terébe lépett. A műanyag székek és
asztalok, romokban hevertek. Az egyik sarokban leégett polc darabokat vett
észre. Talán a nincstelenek húzhatták meg magukat és gyújtottak tüzet a jeges
hideg ellen. Már nem füstölt, nem árasztott meleget a kupac. Csak a hamu maradt
és néhány törött deszka a tetején.
Beljebb lépve a rozoga ajtón, több réteg por lepett mindent.
Lágyan végighúzta ujját a kávézó pultján. Hosszú nyomot hagyott maga után, de
éppen csak a fedőréteget simította le. Valaha gyönyörű hely lehetett. Emberek
kedvence, ahol vidáman, cseverészve fogyaszthatták el a napindító, fekete
italt.
Sorra nézegette meg a bútorokat. A felakasztott, megégett
képeket, mikor beszélgetés hangját fújta felé a szél. Megugrott és menedéket
keresve bújt meg az egyik letakart asztal alatt. A terítő szakadt anyagán
keresztül, kilátott valamennyire. Félő volt, hogy a betérők is észreveszik őt,
de nem talált hirtelen jobb búvóhelyet.
– Már tíz éve senki sem használja a területet. Tűz ütött ki
az egyik étteremben, ami átterjedt több épületre is. Kiürítették a sétányt,
majd lezárták. Nem volt, aki belefeccölt volna pénzt, hogy rendbe hozza. Maga
miért akarna anyagilag beleadni egy ilyen rozoga helybe? – Tompa hangnak hatott
egy nő beszéde. Orrhangja és száraz, unalmas kérdése szinte a fülét vágta.
A koppanó cipők zaja, egészen a kávézóig hallatszottak.
Reszketett az asztal alatt.
– A város elnéptelenedett helyei sok pénzt hozhatnak, ha jól
bánnak vele. Igen nyereséges volt akkoriban. Miért ne lehetne fényes jövője egy
ilyen sétánynak, tíz év után is? – A megszólaló férfi hangja, simogatóan
vidáman csendült fel. Volt némi sötét visszhang a kérdésében, ami ott lebegett
a fejük fölött.
Behúzta a nyakát. Macskazöld szemei ragyogtak a
félhomályban, melyet a város fölé érkező viharfelhők hoztak.
Megdörrent az ég. Belerezgett a fal is. Az ablaküvegek
összekoccantak.
Ijedtében túl hirtelen kapta fel a fejét.
Szerencsétlenségére a falap alján koppant a kobakja, amivel zajt csapott. Csak
remélte, hogy a zengés utóhangja elnyomta az ügyetlenkedését.
– Elnézést kérek. Tudom, hogy semmi közöm hozzá, de még is
érdekelne. Mit vár ettől az egésztől? Az emberek már nem egy ócska kávézóba
fognak betérni. Az elképzelések alapján, talán túl retro hangulat lenne, ami
jelenleg, nem igen állja meg a helyét – kontrázott rá a nő. Határozott
fellépése és számító hangszíne miatt, érződött a szavaiban némi gúny, amit nem
is palástól túlzottan.
– Ugyan, Amanda! Vegye ki a fejét a seggéből és nézzen szét!
A mai világ a retro korszakot éli. Vegyen vissza, különben… – elhallgatott a
férfi. Lépteinek zaja egészen a menedékig követték.
Megállt, majd rátámaszkodott az asztalra. Megkopogtatta a
tetejét.
– Különben? A fenyegetései nem hoznak több pénzt. Én csak az
álláspontomat közöltem – szólalt meg pár másodpercnyi, néma csend után újra a
hölgy.
A feje fölött lévő koppanások sora mozdulatlanságra
ösztönözték. A földet pásztázva, a szíve vágtába kezdett. Ugyanaz a fényes cipő
került a látóterébe, mint amit az éjszaka is látott.
Kikukucskált az egyik szakadáson.
Éhes gyomra hangosan adta mindenki tudtára, mennyire üres
már. Próbálta a tenyerével tompítani a hangot, de úgy tűnt, már késő.
Amanda csípőre tett kézzel, kihívóan pillantott a férfire.
Sötétszürke kosztüm fedte kecses alakját, ami fölött egy világosbarna
gyapjúkabátot viselt. Szétnyitva, hogy jól látszódjon melleinek vonala. Minden
alkalommal úgy mozdult, hogy még esztétikusan, de kirívóbb legyen a fehér bőre.
Ceruzaszoknyája kiemelte megkapóan csinos lábainak vonalát. Egy sáros, fekete
tűsarkú simult a lábfejére. Viharos, kék tekintete bosszúsan villogott.
Szőke haja keretezte az arcát. Lágy hullámokban hullott a vállára. Egy kósza
tincset a füle mögé simított, megtörve testének feszes tartását.
– Kedvesem. Ha fenyegetném, valószínűleg nem itt és nem most
tenném. Ne nézzen rám ilyen morcosan! Azt hiszem egy kiscica bujkál
a kávézóban – jegyezte meg ellépve az asztaltól.
Pár fehér hajszál az arcára tapadt. Lehunyta a szemét.
Elnyomta kapkodó lélegzetét, amennyire csak tudta. Felidézte a fejében
megszólaló hangot. Ugyanaz a simogatóan mély bariton volt, mint ami szólt hozzá
az éjjel.
A mondatra, melyben talán róla beszélt a férfi, felkapta a
fejét. Azonnal menekülési útvonalat keresett. Nem várhatott, de nem mert
megmozdulni.
– Elhagyatott hely. Nem csodálnám, ha akadna néhány betévedő
állat – vont vállat kecsesen a nő.
Unottan és nemtörődöm módon legyintett, majd tovább sétált,
hogy megnézze magának a kávézó romos falát, amin néhány homályos fénykép
díszelgett.
Éles nevetés hangja zengett a helyiség minden zugában. A
férfi jókedvűen csapta össze a tenyerét, majd hátrált még néhány lépést a
búvóhelytől.
– Gyere elő, kiscica! Cicc-cicc… – szólalt
meg újra a fejében.
A lelkéig hatolt az a nyájas, duruzsoló hang. Minden pihéje
az égnek meredt. Egy rövid pillanatra, még levegőt is elfelejtett venni.
Rájött, az este nem hallucinált: tényleg az elméjében hallotta őt.
Nem várhatott.
Kitolatott az asztal alól hátrafelé, és a tőle telhető
leggyorsabban megpróbált elfutni.
A szövetkabátot a fejére húzta, hogy ne ismerjék fel, bár a
férfivel szemben, semmi esélye se volt, hisz látta már.
Mindenét fájlalva, a bokájának halk roppanását meghallva is,
de rohant. Lélekszakadva vágódott ki a kávézó ajtaján, dobta el az esernyőt és
kereste a legközelebbi helyet, ahova elmenekülhetne.
Nem is értette, valójában miért fut el megint. Hisz az, aki
a fejében szólalt meg, megmentette. Azt mondta nem fogja bántani. Mégis úgy
iszkolt el, akár egy megrettent állat. Mint, ahogy a fiúk elől is menekült.
Kapkodta a fejét. Emlékeiben az éjszaka sejlett fel. Nehezen
lélegzett.
Sietős léptei lassultak. Egy idő után, már csak vonszolta
magát. Fejében a félelem kopogott. Egy hangocska, ami futásra késztette.
Dörömbölt a szíve a mellkasában. Homályosan látott. Szédült és fulladt.
Egyetlen különbség akadt az aluljárós eset és a mostani
között:
Nem futott utána senki.
Nem hallotta a trappoló rohanás zaját. Se kurjantásokat vagy
nevetést. Nem üvöltötte mögötte senki, milyen módon fogja térdre kényszeríteni.
Csak a saját szapora lépteinek hangja verte fel a sétány
csendjét.
Nem állt meg, míg meg nem pillantotta azt a helyet, amit
keresett. Egy kockabúra volt. Halvány sárga üveg vett körbe egy kisebb,
parkszerű építményt a fal mentén. Egyetlen elszáradt fa árválkodott a
szürkeségben. Letaposott fű és szemét terhelte a talaj minden üres részét.
A legfeltűnőbb egy rozoga, még színeiben ékes, magányos pad
volt.
Vörösre festett deszkáin megült a por. Kovácsoltvas lábai
örök életet biztosítottak neki. Talán a súlya miatt, talán mert nem feltűnő
helyen helyezkedett el, de majdhogynem érintetlen volt.
A lécek tetején, még is egy meglepő dolog várta.
Lassan bicegett oda és hajolt le, alaposan szemügyre véve a
padon helyet foglaló, tábla csokoládét. Fekete csomagolása, nem árulta el
milyen fajta. Semmilyen jelzés nem látszott a külsején.
Akkor kerekedett el igazán a szeme, mikor megpiszkálva,
szétnyílt a papír és egyetlen kocka hiányzott belőle.
– Elárulnád, hogy miért futottál el? – érkezett az egyik
sötét sarokból előlépve, a férfi mély tónusának bizsergető hangja.
Úgy kapta a fejét felé, hogy a nyaka is beleroppant.
Megbotlott a saját lábában és a fenekére ült, amit bevert a földön lévő kisebb
szemétkupacra érkezve.
Alig eszmélt fel, már mellett állt az idegen. A kezét
nyújtotta felé, de végül vissza is húzta.
Egyenes tartású, jó kiállású férfi volt. A harmincas éveiben
járhatott. Arca borostásnak tűnt, éles vonásait megtörte lágy, kissé pimasz
mosolya. Szemei aranybarnán villantak fel. Rövid, ezüst szőke haja
összekócolódott, ahogy befurakodott a szél a kis park területére. Lekerekített,
sötét keretes szemüveg ült az orrán. Sötétzöld, már-már fekete öltönyt viselt.
Egyfajta veszélyes nyugalmat sugárzott. Tekintete kíváncsian vizslatta a lányt.
– Hogy és mégis honnan… – kezdte volna remegő hangon, de
hirtelen harapta el a mondatot és a férfi mögé pillantott. Óvatosan és
észrevétlenül. Nem tudta mit akarhat, de nem szívesen tartózkodott volna a
közelében. Az éjszaka ráébresztette őt arra, vannak a suhanc fiúknál
félelmetesebb szörnyetegek is.
– Mondtam. Nem foglak bántani. Ne ugrálj és ne
mozdulj meg inkább! – Nem mozgott az ismeretlen szája. Az elméjében
hallotta meg. A nyugodt mosoly egy pillanatra vészjóslóan sötétté, tekintete
hideggé vált, de hamar álcát öltött az arca újra.
Nem is mert felugrani és elfutni. A bokájába hasogató kín
kúszott, amitől könnybe lábadt a szeme is. Eddig hajtotta a félelem, a
menekülésvágy.
Tehetetlen volt. Úgy érezte, testét odaszögezték a földhöz.
Mintha láthatatlan kezek markoltak volna a lábába, a karjába és lefele húznák,
mozdulatlanságra kényszerítve.
Nem rohanhatott el minden alkalommal. Feladta és csak
reménykedett abban, a férfi őszintén mondta azt, amit. Nem mert volna
rákérdezni, miként lehetséges, hogy a fejében szólal meg, de fúrta az oldalát a
kíváncsiság.
Az idegen könnyű léptekkel került közelebb, majd leült a
padra, kezébe fogva a tábla csokoládét. Egyik lábát a másikra tette és
hátradőlt, nem sajnálva az öltönyét.
– Na mi az, kiscica? Talán elvitte a cica a nyelved? –
kérdezte vidoran, előkotorva a zsebéből egy vékony, sötét papírba csomagolt
cigarettát. Az öngyújtóját néhányszor megkattintotta játékosan, majd
meggyújtotta. Az első slukkot a magasba fújta, miközben kör alakot formázott a
szájából. A levegőbe karikák sokasága emelkedett füst alakban.
– Mit akarsz tőlem? – kérdezte mozdulatlanul. Hangja
kellemes volt, de elárvultan csengett. Egy kissé neheztelő visszhanggal. Szúrós
szemmel figyelte a mozdulatait, amik szórakozottnak és hanyagnak látszottak,
mégis volt bennük valami, amitől nem mert más merre nézni, csak ő rá.
– Miért üldöztek? – pillantott le rá kíváncsian. Mosolya
szélesedett, tekintete huncutul csillogott. Megjelent benne, valami sötét
villanás, amit nem tudott hova tenni. – Állj fel! Megfogsz
fázni! – Az erélyes utasításra az elméjében, megmozdította a
végtagjait. Kezdett fázni amúgy is a földön ülve. Zsibbadt és szúrt mindene.
Rowena félrenézett. Erőt vett magán, hogy felálljon és
megkapaszkodjon az elszáradt fa törzsében - pár lépéssel arrébb.
– Ízlett a csoki? – tett fel inkább egy másik kérdést, mikor
látta a lányon, nem fog válaszolni.
– Mert nem adtam oda nekik… – suttogta elhaló
hangon az első kérdésre a választ. Nem akarta megosztani a kis táskájának
tartalmát, amit úgy szorongatott, mintha az élete múlna rajta. Rejtve volt a
kabát alatt, hogy ne lássa meg senki.
– Akármi is legyen az, nem érdekel. Gyere, ülj le inkább –
csalogatta mutatóujjával magához a lányt. Csintalan mosolya nem enyhült.
Érdeklődés csillant a szemében, amit nem rejtett véka alá.
– Köszönöm a kabátot – terelte a témát. Próbált úgy állni,
hogy a kis táskáját a sáros pulcsija alá tuszkolja.
Amint úgy érezte biztonságban van, levette magáról a
kellemes, meleget adót és közelebb lépve a férfi felé nyújtotta.
– Mit szólnál, ha leülnél mellém és én megkínállak a
csokiból? – rázta meg a becsomagolt édességet az ölében. Félrehamuzott a
földre, majd arrébb csúszott, hogy a pad szélére kerüljön. – Tessék. Ülj a
másik végébe. Ne aggódj, megtartom a szavamat – tette hozzá somolyogva az orra
alatt, miszerint nem fogja bántani.
Elszörnyedve figyelte az öltöny elszíneződését, amit a
csúszás okozott. Olyan drágának tűnt! Talán egy hónapig is tudott volna belőle
étkezni mindennap. Pár pillanatig oldalra döntött fejjel vizslatta a férfi
aranybarna tekintetét, majd óvatosan a padhoz ment.
Reszketett, mikor leült.
– Vedd már vissza azt a kabátot! Csak rád nézek és
megfagyok! – rótta meg a lányt morogva, aki összehúzta magát a háborgó hangra.
Azonnal magára kanyarította. Még nem hűlt ki teljesen a
belső, szőrmés anyag. Egy könnyed sóhajjal fogadta újra a finom meleget, ami a
hátán elterült.
Éhesen felszólaló gyomra, továbbra is próbálta a tudtára
adni, ennie kellene már. Nem foglalkozott vele. Fehér haját a vállára dobta.
Figyelte csendben a mellette ülőt. A férfi csak előre pillantva szívott újabb
slukkot a cigarettából. Mély sóhajjal fújta ki és a lány felé fordult.
– Most már szóba állsz velem, kiscica? Hogy hívnak? –
kérdezte rekedten. Végigvezette tekintetét a kis hófehér, kabátba csomagolt,
fiatal leányzón. A kezébe fogta a tábla csokoládét, majd letört egy kockát
belőle. A szájához emelte és elvigyorodott, mikor meghallotta a korgó hasat.
A lány macskazöld szemei világítottak a sejtelmes
félhomályban. Felettük a felhők sötétszürkén emelkedtek a város fölé. Hatalmas
hópelyhekkel kezdte el elárasztani az utcákat.
– Rowena – suttogta éhes tekintettel figyelve a mozdulatot.
Szerette volna azt a kis csokit. Nagyot nyelt, miközben pocakjára szorította a
tenyerét. Szégyellősen fordult el. Arcán megjelent egy enyhe pír, amit nem a
hideg levegő csípése okozott.
– Szóval, Rowena – simította végig a csokoládéval az ajkát,
majd önző módon bekapta. Nyammogott a lány nevén és a finom ízeken a szájában.
– Nekem kiscica maradsz – villant rá a tekintete.
Felfújta magát. Inkább hasonlított egy hörcsögre, mint
macskára, de visszanyelte a szavakat, amik égették a torkát. Akkor
pukkadj meg, nem vagyok kiscica! – suhant át a fején a morcos
gondolat.
– Ryder Thane, szolgálatodra – szólalt meg
a lány fejében, majd pukkanó hangot adott ki a szájával és hahotázva nevetett
fel.
* * *
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése