Futott...
Menekült...
Arcán könnyek csorogtak végig. Kezében egy apró táska
lógott. Óvta, védelmezte. Mindene benne volt, ami megmaradt a tűz után.
Néhány suhanc fiú üldözte az éjszakában. Utána kiáltottak.
Némelyik majdnem be is érte, de kicselezte. A hideg téli időben, könnyű volt a
csúszós talajon. Kis termetének köszönhetően gyorsan mozgott. Úgy szedte a
lábait, mintha az élete múlna rajta. Talán így is volt.
Egy aluljáróba érkezett. A betonon rohanva, felverte a
földre befolyt vizet. Trappolásának toccsanó hangja zengett a falak között.
Könnyedén tudták követni a csendes, folyosószerű helyen. A világítás nem
működött mindenhol. Félhomály uralkodott a graffitivel díszített betonfalak
között.
Szíve hevesen vert. Üldözői hangos nevetéssel követték
megállíthatatlanul. Hallotta, ahogy lelassítanak, majd újra futni kezdenek.
Csaholó farkasként rohantak a préda után, játszadozva. Ő nem foglalkozott
mással, csak találni akart egy helyet, egy beugrót, ahova elrejtőzhet addig,
míg a fiúk eltűnnek a szeme elől.
Rázta a hideg. Bedugult a füle és orrát a szakadt pulcsijába
törülte. Botladozott a rossz látási viszonyok miatt. Néha kikerült egy rozoga
kukát. Átugrott néhány eltört bútort. Belerúgott sörös dobozokba, amik hangosan
csattantak a falakon, éles visszhangot hagyva maguk után.
Hófehér haja lengedezett mögötte. Néhány hajtincs az arcára
tapadt. Álla vonalán véres seb húzódott. Macskazöld tekintetében rettegés ült
meg és sírástól csillogott. Kapkodta a levegőt, miközben fejét jobbra-balra
fordította. Keresett, kutatott, de semmilyen búvóhelyet nem talált.
Néhány részeges férfi feküdt az aluljáró egyik részében.
– Segítsenek! – kiáltotta el magát kétségbeesetten, ahogy
közeledett feléjük. Sürgető, magas hangja felverte a pihenőket, de éppen csak a
fejüket emelték fel. Tompa, üres szemükben szemernyi szikráját nem találta a
segítség lehetőségének.
Nem állhatott meg. Nem bízhatott abban, hogyha egy
pillanatra is megtorpan, majd nem kapják el. Ökölbe szorult apró keze. Le se
lassított.
Az ittas tekintetek kereszttüzében is a halál elől menekült.
Tudta mennyire meg fog fizetni azért, amiért ki mert állni magáért. Mikor
csúnyán megharapta egyik üldözőjét. Akkor kapta az első pofont, amitől egy
kerítésnek esett és felsértette az állát.
Érezte maga mögött a fenyegető mélységet, ami bármelyik
pillanatban lecsaphat rá.
Mikor kissé elhaltak a futó léptek zaja, lelassított.
Megfordult, hogy könnyes tekintetével a sötétbe pillantson.
Nem kellett volna...
Későn vette észre a felé nyúló hatalmas markot, ami azonnal
a torkára fonódva, a falig tolta.
Ijedtében nem tehetett mást, minthogy felemelve a kezét,
körmeivel véres árkot vájjon, támadójának sötét arcára. Karmolt, hadakozott.
Kiáltásait messzire vitte a feltámadó szél.
Az erős kéz lerántotta a talajra. A földön fekve ütötték és
verték, mikor mindenki beérte. Kis táskáját kitépték óvó ujjai közül. Érezte a
vér ízét a szájában. A fájdalmat, ami ott lüktetett minden izmában, minden
csontjában. Arca feldagadt, egyik szemére alig látott már valamit.
Hangos nevetést hallott. Néhány szitokszót, amik őt
ócsárolták. Összehúzta magát magzatpózba. Felemelte a karját, hogy a fejét
védje.
Várt...
Várt a fájdalom elmúlására. A sötét vég közeledtére.
Belenyugodott a sikertelenségébe, a gyengeségébe. Nyüszített, sikított, de hang
már nem sok jött ki a torkán.
Nem sokkal később, minden abbamaradt. Nem rúgták. Nem
ütötték. Elcsitultak az indulatok. Némaság állt be. Csak a zúgó szél hangját
hallotta. Észre se vette eleinte, hogy már senki sem ér hozzá.
Keservesen emelte fel a fejét. Megrettenve pillantott az
aluljáró felé, ahol mind a négy támadója állt. Háttal, mozdulatlanul kémlelték
a sötétséget, melyet egy kiégő, pukkanó lámpa hozott. Letérdeltek egy hangtalan
vezényszóra. Két kezüket a földre szegezték. Hátukat kidomborították, fejüket
lehajtották.
Nem értette mi történik. Ijedten próbált hátrébb húzódni,
míg nem vesznek róla tudomást. Nehezen mozogtak a karjai. Képtelen volt lábra
állni. Szakadt nadrágját kosz és mocsok borította. Bokájába fájdalom nyilallt,
mikor megpróbált felállni. Haja vizesen tapadt a hátára. Csak a falig tudott
elhúzódni. Égett és szúrt a tüdeje. Úgy érezte menten elájul, de kitartott.
Valami csoda folytán megszabadult az üldözőitől.
A fiúk könyörögtek. Elfúló hangon sírtak. Áztatták a betont
a könnyeikkel.
Akármi is állította meg őket, nem volt kíméletes. Pár
másodperc múlva mindannyian beleverték a fejüket a földbe.
Egyszer...
Kétszer...
Háromszor...
Egészen addig, míg már csak rángatózó testük jele adta
tudtára, még életben vannak. Könyörgő üvöltésüket messzire vitte a sötétség,
segítséget viszont sehonnan sem várhattak. Éjnek idején, még a rendőrök se
mászkáltak a környéken, se egyedül, se autóval párban.
Fejébe húzta keserves mozdulatokkal a szürke, cicafüles
pulcsijának kapucniját. Nem akarta látni a történteket. Belül mégis egyfajta
kellemes megnyugvás töltötte el.
Szemével táskája után kutatott. Kifulladva nyúlt volna a
foszlott anyagú csomagjáért, mikor egy fényes orrú cipőt pillantott meg a
földön. Egyenesen előtte állt meg. Olyan hirtelen húzta vissza kinyújtott
kezét, hogy a falon koppant a könyöke, amitől felszisszent.
Oldalra fordult. Nehéz légzését próbálta elrejteni, hátha
nem hallja meg az ismeretlen. Igyekezett mozdulatlanná válni, akár halottnak
tettetni magát. Félt, rettegett. Nem akart a fiúk sorsára jutni.
Surranó hang csapta meg a fülét. Összeszorította a szemét.
Tenyerét a szájára tapasztotta. Forró lehelete égette a bőrét. Érezte a
csontjaiba hatoló jeges hideget.
Léptek zaja követte a surranást. Valami a fejét érintette,
majd ránehezedett mindenére. Felnyikkant, mint egy sarokba szorított állat.
– Nem foglak bántani, kiscica, de jobb, ha keresel
egy biztonságos helyet – tört a tudatába egy mély, kellemes bariton
férfihang.
Úgy meglepődött, hogy lekapta a fejéről a kapucnit, de mire
körbenézett, a fényes cipő gazdája már sehol se volt.
Testére egy vastag béléssel ellátott szövetkabát nehezedett.
Éjfekete színe beleolvadt a sötétbe. Gombjai ezüstösen csillantak meg a néha
felkapcsolódó utcai lámpák fényében. Összezavarodva kapta magához a táskáját.
Ellenőrizte a benne lévő tárgyak meglétét. Hiánytalannak tűnt.
Vadászai felé pillantva, nem tudta mit tegyen. Ha itt marad
és velük találják, akkor őt fogják gyanúsítani, bár vékonyka alkata, szinte
lehetetlenné tette az ilyesfajta erőszakot. Négy személlyel biztosan nem tudott
volna elbánni. Eggyel is csak rengeteg sérülés árán és kellő mennyiségű
szerencsével.
A kínzó fájdalmak ellenére, a falba kapaszkodva sikerült
felkecmeregnie a földről. Szúrt a szeme, hasogatott a lába. Alig bírta
megmozdítani bármelyik testrészét is. A bundás kabátot először ott akarta
hagyni, de végül magára terítette. Sütemény, dohány és szantálfa illata volt.
Az orrához emelte, hogy mélyen magába szívja az aromákat.
Belekotort a zsebekbe. Eleinte semmit se talált, majd kezébe
akadt egy jól becsomagolt kocka alakú, valami. Szomorú mosollyal bontotta ki az
édességet, ami valaha egy egész tábla csokoládéhoz tartozhatott. Mogyorókrémes
belseje és étcsokoládé külseje, finom egyveleget alkotott. Nyelve hegyére
fektette és hagyta, hogy szájában elterüljön a csemege kellemes íze.
Megnyugvást hozott az ízkavalkád. Lüktető fájdalmai
ellenére, kellemes melegség öntötte el a belsőjét. Riadalma alábbhagyott, bár
fürkészte a körülötte lévő fényjátékok közötti sötétséget. Semmiben sem volt
már biztos.
Kissé bódultan pillantott a fiúkra, akik azóta is a földön
feküdtek. Az egyik mozdulatlanul, míg társai néha meg-megremegtek a
fájdalomtól.
Elfordult. Nem nézett vissza. Magára hagyta a szenvedőket.
Úgy érezte, megérdemelték azt, amit kaptak, bármennyire is embertelenül bántak
el velük.
Erősen bicegve, fájlalva mindenét elsétált, hogy keressen
egy biztonságos helyet magának.
Az éjszaka egy már ismerős kifőzde raktárhelyiségének
melegében érte. Megkínozva és remegve aludt el. Rémálmok gyötörték.
* * *
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése