Ahogy feküdtem az ágyon, a plafont nézve, cikáztak a gondolataim. Hol a rettegés, hol pedig a boldogság váltakozott bennem. Én sem értettem magam.
Vad éjszakák és bánatos nappalok voltak a hátam mögött, mégis, mintha üres lettem volna ott legbelül. Felültem, lenéztem a szétdobált ruhákra és nem bírtam mosolyogni. Karok és lábak hevertek mellettem, amit egy lüktető szív tartott életben, de csak a bánat és a nyomorúság ült meg a lelkemen. Éreztem, ahogy száguld az alkohol a véremben, és az adrenalin viszi magával a látomásaim. A földön heverő szilánkok még mindig üresen néztek vissza rám.
– Nyertél. Megadom magam, nem akarok tovább az lenni, aki vagyok. Nem akarok többet önmagam bábja lenni – vártam, hogy mit szól a szempár, de csak némán hallgatott.
Felálltam, majd kisétáltam az ajtón, egyenesen a konyhába. Kést ragadtam és erősen rányomtam a pengét bőrömre. Egyenes csíkot hagytam a csuklómon, majd éles szúrást éreztem, és végig néztem, ahogy cseppenként gyűlik össze a vér, és az életem a padlón. Kivánszorogtam az étkezőből, újra befeküdtem az ágyba, a még mindig alvó test mellé.
– Csak érezni akartam, hogy élek – mondtam halkan. Az ember karjai és lábai megmozdultak. Rám nézett, először mosolyogva, végül hatalmas üvöltést hallottam és lecsuktam a szemem. - Szeretlek - suttogtam, majd lassan, elnyelt a sötétség.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése