– Kérlek Istenem! Miért tetted ezt? Miért kellett mindent elvenned tőlem? – az ima talán segít, gondolta magában, de tudta, az elméje legmélyén érezte, hogy hiába minden isteni segítség, akkor sem lehet már visszafordítani az időt.
Csak egyetlen jelenet képe játszott elméjével:
Abban az időpontban megjelenni ostobaság, befejezni azokat a szavakat, miket elkezdtek már botorság. Kedves ajkak játékával illetni egy olyan embert, melynek szemében nincs más csak félelem s rettegés. Csitítani a fájdalmat? Féltékenység. Ne várjon tőle semmi mást, mit eddig tehetett!
– Hazugnak mondod, mit szívemnek szavai súgnak? – kérdi ő, ezernyi gúnnyal telve el.
– Biz’ én megteszem, mit eddig más asszony nem tehetett! – egy legyintéssel csitítja el az előtte térdelő, gyönyörű arcú Herceget.
– Fáztam, magányos voltam s most elküldenél? – bűnnek vagy haragnak nyomát sem lehetett látni a Herceg szemében.
– Elkívánlak az életemből, nem szeretsz s én sem érzem már ugyanazt a forró szenvedélyt, mit eddig érezni véltem! – apró hazugság, hiszen még mindig szereti a férfit, de olyat tett a daliás lovag, amit egy nő sem tudna megbocsátani másnak.
– Mit vétettem ellened, mi ily' szörnyű gondolatokat támaszt benned?
– Ellenem? Vétettél megannyi kétséget, mit emberek lelke már fel sem foghat. Vétkeztél, s fájó szívemet hagytad el. Megcsaltad az igazságot, mit én magam váltottam meg. Hiszen nem tettél semmit sem de, ha jól beletemetkezel az elmédbe, akkor tudnod kell, hogy olyan vétket ejtettél egy asszonyon, mit más férfiak a fejének vételével tudna csak megbocsátani, vagy talán még úgysem.
Harcoltak az elméjében keletkező villanások és egymást taszították a semmiségbe. Nem is gondolt bele, hogy milyen idők voltak azok igazán.
– Hisz én csak egy bábú voltam akkor, egy ártatlan porszem, melyet sodort a szél magával és vitte az árnyékok között – suttogta csendesen, hogy ne hallja meg senki, de, hogy is hallhatta volna, amikor egyedül találtak rá a templom sivár és csendes kövei.
Több százéves párbeszédek villantak fel a szeme előtt, és évszázados csókokat érzett az ajkán. Beletemetkezett a múltba és önmagát becsmérelte.
– Hogy tehetted ezt a férfival, akit igazán szeretsz? Hogy voltál képes felemelni fejed és ellépni mellette egy könnycsepp nélkül? – vádló a hangja, de tudja, hogy igaza volt akkor, nem tehetett mást, mégis folyamatosan bánja, hogy elhagyta a Herceget.
– Szeretem. Szeretted, szerettük, honnan is tudjam már! Azt se tudom, ki vagyok. Te és én egyek vagyunk, te ott voltál s most én, itt vagyok! Melyik világunk az igazi? – kérdő tekintettel fordult Máriához, de nem adott választ. Hogyan is adhatna? Ő látja a szenvedést, de nem tesz semmit ellene.
– Annyi fájdalom járt át hosszú időn keresztül és most, hogy megtudnám ki is vagyok, voltam valójában, te cserbenhagysz! Kérlek Mária! Adj választ a mivoltomra, az életem értelmére! – üvölt fel kínkeservesen...
De csak a csend fogadja elfúló imáit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése