Megrágnak, lenyelnek és visszaköpnek az elhatalmasodó érzések a lelkemben. A Végítélet szörnyetegével táncolok, nyelvénél még el nem sorvadó, örökké élő testem.
Beteg belsőm bugyraiban, zakatol a szívem, Ördöggel hál a tisztátalan bőröm, méregként csordogálnak szavaim a fekete tűznek folyóiba.
Halott pillantásaim meg-megakadnak, de mindig újranyílnak szemhéjaim. Körmeimet a Búcsú karjába mélyesztem, felsikolt és nyáltól csöpögő fogait vájja belém. Csuklómon felpattannak a láncok, de fájdalmam nem enged szabadulni béklyóimból.
Fülembe durran egy robbanás és fehér fényt vélek látni a messziségben. Vértől nedves testemet megemelem, felállok, és lassú léptekkel próbálok meg haladni a tisztaság felé.
Csontos kezű démonok akaszkodnak nyakamba, marnak bele húsomba, harapnak, sikítanak, de nem tudnak megállítani.
A Remény karol fel édesen, melegen és csókokkal hinti be ajkamat. Hajkoronám kitépődik fejemből, bőrömet savas víz tisztítja meg. Izmaimat, csontjaimat lerágja a Végítélet. S én a fehér fényben fürdök meg, önkívületi állapotba hozva lelkem megmaradt darabkáit...
Elvesztem önmagamban...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése