Ködfátyol takarja lelkemet, érzem, hogy gonosznak születhettem volna. De minden ember mondja csak, hogy a végzetnek hívjuk azt, amit nem értünk. Odabent megtalálok mindent, összetörve, szétszaggatva, ezért takarnom kell szemem, mert nem akarom látni fejlődésem végszakaszát.
Ott vagyok a ködben, tompán és észrevétlenül, de boldognak akarok látszani, akkor is, ha már sírok. Gondolataim cikáznak át az univerzum fényében.
Egy eltemetett múltban öregszem meg, bár feküdnék síromnak földjében, de nincs ki megássa azt nekem. Csapkodó szél zörgeti meg a fákat, apró madarak játszanak testemben. Megvilágít a Hold ezüstös léleksugara s én csak fenyegetően mosolygok. Ha rám vetül a Holdsugár, csakis érettem imádkozzál, suttog erősen a felhő, szavakat a számba.
Szinte láthatatlan a bennem fejlődő Démon. Uramnak akarok tetszeni, ki erőt vesz el a világtól s majd eléd állok vörös kézzel, hogy elvedd lelkemet. Pedig annyiszor gondoltam, hogy messzebb jutok majd a végén.
Egyetlen hang és felelés hagyja el kékre festett ajkaimat, melyek összevarrva, megcsonkítva suttognak az éjszakába:
– Bűnös vagyok a képzelet mezsgyéjén.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése