A Sárkánypenge (Varya M. White: Shattered - Megtörve regény spin off és fanfiction)

A történet egy Wattpadon futó regény spin off-ja és fanfiction. Némi spoilert tartalmaz, így érdemesebb felkeresni először magát a történet 1. könyvét és 2. könyvét!

A rajz Varya M. White munkája, amit hálásan köszönök!

Hosszú és nehéz hónapokon voltam már túl. Másra se vágytam csak egy kád forró fürdőre és lehetőleg egy jóképű férfi társaságára, miközben a hátamat mossa.

Koszos voltam, büdös. Csapzott fehér hajam pedig olyan sötét és foltos a rá ragadt portól, hogy ha lehánytak volna is szebb látványt nyújthattam. A fejembe húzott csuklya rongyosan és szakadtan lengedezett rajtam. Erős szél fújt, hideg volt és az eső is már percek óta csak esett. Csalódottságomban leheveredtem egy fa tövébe, de a levelei között így is kopogott kobakomon a vízcseppek sokasága.

Málhám tartalmát a sárba öntöttem magam elé és megpróbáltam, valami élelmet keresni, de kifogytam mindenből. Még egy használt rágó se kapaszkodott meg a zsebekben, így nagy sóhajtás kíséretében, mindent visszapakoltam a helyére. Két morgás között felálltam, hogy keressek egy fogadót vagy kocsmát, ahol némi kaját találhatok.

Végül be kellett sétálnom a városba, de ismeretlen volt és nem is kívánkozott a lelkem maradni, csak éppen annyi időre, amennyire muszáj. Pihenni, enni és zuhanyozni, utána le kellett lépnem, amilyen gyorsan csak tudtam. Erősen fejembe húztam a csuklyám, hogy véletlenül se ismerjenek fel, majd hangos beszélgetésre, poharak koccanására lettem figyelmes.

Felemeltem a fejem és hála az égnek, egy kis kocsmaszerű, talán inkább fogadó ajtajával találtam magam szembe. Tudat alatt is arra vitt a lábam, ahol már éreztem a sült hús szagát és a sör kesernyés zamata öntötte el a torkomat. Nyeltem egy nagyot, benyúltam a zsebembe, de annyi apró volt már csak nálam, hogy talán az ajtón se tehettem volna be a lábam.

Megkerültem az épületet és megláttam a hátsó kijáratot, mellette pedig egy undorító szagokat árasztó kukát, de nem tehettem mást. Gyors és hangtalan léptekkel közeledtem, hogy ne vegyenek észre és mikor elemeltem volna a kis fehér, kerek szemetest, kilépett egy alacsony fickó.

Hosszú, vörös szakálla és haja volt, amit kuszán felkötött, hogy ne lógjon a szemébe. Tekintete mélyzöld és rettentően vidámnak tűnt, bár orra alatt dünnyögött valamit, amit nem igazán értettem, csak, hogy, valami lány, már megint késett a munkából. Mert inkább a párjával hancúrozott, mint hogy segítsen neki, miközben a vendégek a fejükre nőnek.

Rám nézett, félmosolyra húzta a száját, én pedig már a könyököm feléig a kukában matattam, mikor megszólalt:

– Kis hölgy, ha megeszi a szemetet, akkor legalább valami tisztább kukából tegye, ez úgy néz ki, mintha beleszart volna valaki, aztán még le is hányta! – nevetett fel hangosan, majd odasétált hozzám és kikapta a kezemből.

– Figyelj öreg! Megteszi bármi, ami ehető. Add azt a szart, kipakolom és már itt se vagyok! – súgtam némi fenyegetéssel a hangomban miközben kikaptam kezéből a vödröt. Olyan hangosan korgott a gyomrom, hogy mindennek tűntem, csak veszélyesnek nem.

– Öreg az anyád segge! Milyen beteg némber vagy, hogy ezt a hányást képes lennél felzabálni? Na maradj csak a kis fenekeden és várj meg míg visszajövök! – nagy vihogás közepette besétált az ajtón és már csak a gyomromat, meg az eső kopogását lehetett hallani.

Odabent jó hangulat volt, hangos nevetések, talán még kártyaparti is lehetett, mert zsetonok csörgését hallottam halkan. Ledobtam a kukát, közelebb léptem az ajtóhoz és a fán keresztül éreztem a jó meleget ahogy áradt ki a helyiségből. Összeszorult a szívem, de csak legyintettem egyet, összehúztam a kabátot és elindultam visszafelé.

– Hé, kis hölgy! Told vissza a valagad, különben elfogom picsázni, hogy az anyád se ismer majd rád! – üvöltött utánam a törp fickó.

Felé fordultam. Összehúztam a szemem, kabátomat széthúztam, hogy a gyér világításban is, megvillanjon a két vékony penge az oldalamon. Hogy jól láthassa a vörös, egyiket előkaptam. Ujjaim között forgatni kezdtem, majd mit sem törődve vele, elfordultam tőle és tovább álltam.

Nem futott utánam, már a hangját se hallottam.

Furcsa volt az időjárás, nem tartották megszokott dolognak az esőt errefelé, mint azt hallottam a hangokból kiszűrve. Fejembe húztam a csuklyát, végig sétáltam egy parkon, ami csendesnek tűnt. Egy kis bódé állt az egyik végében betört ablakokkal, leszakított ajtóval, de úgy voltam vele, hogy talán odabent meghúzhatom majd magam.

Csak úgy ömlött ki a szarszag bentről, de nem finnyáskodhattam. Beléptem és kikerülve az ismeretlen hulladékot és furcsa tócsákat a földön, beültem az egyik sarokba. Magam köré tekertem a kabátot, amennyire lehetett összehúztam. A málhát párnaként a fejem mögé raktam, kezemet elsüllyesztettem a zsebembe - ami lyukas volt, így hozzáfértem legalább egy pengémhez - majd lehunytam a szemem.

Álmomban egy tisztáson jártam, egy fa alatt pedig oltár várt rám, de nem voltam egyedül. Behúzódtam egy nagyobb kő mögé, hogy figyelemmel kísérhessem a történéseket. Két személy állt az oltárnál, de nem is állt, mozogtak. Óvatosan közelebb osontam. Egy ork volt nekem háttal, jól kilehetett venni a testtartásából, vele szemben pedig, egy gyönyörű, lila hajú lány.

Mögöttük ismeretlen város emelkedett a ködben. Nem tudtam sokáig nézelődni. Lekötötte figyelmemet ahogy közelebb lépett az ork a lányhoz. Abban a pillanatban egy kocsmában térdeltem egy asztal alatt, amiről csak a lelógó terítő takart. Ha megmozdultam volna akkor biztosan észrevesznek. Épp csak kitudtam kukucskálni, hogy lássam mi történik.

– A kurva életbe, egy diabolik! – suttogtam meglepetten, mikor megláttam a lány szarvait, bár nem hallottam a beszélgetésüket, de úgy tűnt, mintha veszekednének. Erősen gesztikulált a lány a karjaival.

A diabolik már nagyon idegesnek tűnt, közelebb lépett az orkhoz és néha még a mellkasába is belenyomta az ujját.

– Tényleg? Két dolgot kértem tőled. Az egyik, hogy legyél őszinte, a másik, hogy ne nyúlj ahhoz a kibekúrt kristályhoz! Hetekig lapítottál, mint a szar a fűben, miután Otthar meglátogatott! – kiabált az orkra a lány.

Kristály? Nem törtem sokáig a fejem, mert ahogy elnéztem a diabolikot, tudtam, hogy miről beszél és már azt is sejtettem, hogy olyan helyen voltam, ahol nem lett volna szabad megjelennem.

Végre megtaláltam, akit és amit kerestem. Szerettem volna eltűnni, de még mindig nem tudtam irányítani az erőt, ami az álmokba és látomásokba repített, így tovább kuksoltam az asztal alatt, míg nem az ork, tett még egy lépését közelebb a lányhoz.

Egészen addig lépkedtek, míg már egy asztalnak ütközött a diabolik. Még mondhatott valamit az ork, mert láttam a lány eltorzult arcát, de aztán síri csend telepedett ránk, mert a férfi, nem teketóriázott és megcsókolta.

Olyan vad és őrült szexbe kezdtek, hogy csak úgy folyt a nyálam a látványra. Az asztal, amire feldobta az ork, megreccsent a hirtelen súlytól és az erős mozgástól. Karmolták, harapták egymást és azt hittem, hogy sose lesz vége már, de egyszer csak szertefoszlott a lány és elködösült a kocsma.

Előmásztam az asztal alól, de nagyon nem tettem jól, mert az ork férfi szeme, lángolt és izzott, mikor rám nézett.

– Te? – kérdezte meglepetten, de aztán hirtelen nyoma veszett, én pedig felébredtem végre.

Még nem volt világos, de az eső elállt. Tudtam, hogy merre vezet az utam és, hogy kit kell megtalálnom. A diabolik lett az első számú célpont. Összepakoltam magam, a parkban lévő kisebb kúthoz léptem. Megmostam az arcom nagyjából és megzörgettem az aprót a zsebembe. Reméltem, hogy egy kávéra még maradt nálam pénz.

Felkelt a nap, pár óra múlva pedig, visszasétáltam a fogadóhoz és a hátsó bejárthoz, ahonnan eljöttem. Nem kopogtam, nem is akartam eredetileg bemenni. Pár perc múlva pedig jött a törp, ahogy előző nap is tette.

– Figyi öreg! – szólítottam meg, de arcomat igyekeztem takarni a fejembe húzott anyaggal.

– Esküszöm, ha még egyszer leöregezel, akkor megismertetlek Fokhildával! – fenyegetett meg mutatóujjával, de mosolygott.

– Az, valami törp asszony? – kérdeztem vissza félvállról.

– Ó, bárcsak egy gyönyörű asszonyka lenne! De se nem olyan szőrős, se nem olyan puha, hogy ágyba vigyem a szépséget. Cserébe jó nehéz és sose hagy cserben! – ölelte meg képzeletbeli fegyverét a törp.

– Jó, hagyjuk, leszarom. Figyi, ennyiért kaphatok egy kávét? Vagy bármit? – léptem hozzá közelebb. Lassan és óvatosan araszoltam előre, ő pedig nyújtotta a karját, bár látszott rajta, hogy némileg visszafogott lett.

– Ennyiért, éppenséggel még ló hugyot, de sárkányköpetet se kapnál! – nevetett fel a saját viccén. Én nem tartottam poénosnak. Összehúzott, szúrós szemekkel néztem rá és amint rám tekintett, abba is hagyta a röhögést.

– Oké, köszönöm, akkor viszlát! – és már fordultam is el, de megfogta a karomat, én pedig nem restelltem előrántani a pengémet és egy rúgással kirúgtam a lábait alóla. A hátára érkezett, én pedig késemet a torkának szegeztem. – Ha még egyszer hozzámérsz, megöllek vörös! – sziszegtem az arcába. Rohadtul idegesített, hogy ő csak vigyorgott, mintha valami nagyszerű dolog történt volna az életében, pedig nem kellett sok, hogy kioltsam feleslegesen az életét.

– Ezt a pengét, honnan szerezted? – kérdezte meglepetten, miután a fegyverre pillantott.

– Semmi közöd hozzá törp! – elengedtem, felálltam a földről.

– Rendben kis hölgy, akkor csak annyit árulj el, hogy megölted a tulajdonosát vagy loptad? – tápászkodott fel a vörös, arcáról lerítt, hogy nagyon kíváncsi az információra, én pedig valamiért érdeklődni kezdtem a nálam lévő penge meséjére.

– Egyik se, mondjuk úgy, hogy családi örökség – visszarejtettem az oldalamon lévő tokba csúsztatva.

– Meghívnálak egy kávéra, ha nem tartod újra a nyakamhoz és ha akarod, elmesélem annak a szépségnek a történetét röviden – intett a törp, hogy menjek utána.

Fáztam, éhes voltam, szomjas és nagyon kellett volna már egy hely, ahol egy kicsit felmelegedhetek, így követtem.

Meglepetten tapasztaltam, hogy a helyiség pontosan ugyanaz volt, ahol azt a két személyt láttam. Gyorsan körbenéztem, hogy hova ülhetnék le, ami nagyjából takarásban van minden irányból és a hátam mögött lehetőleg ne legyen se ablak, se ajtó. Végül a lépcső alatt talált a szemem egy kis asztalt, két székkel. Sietősen odaléptem és elfoglaltam a helyem.

A vörös szakállú törp egy kis tálcán kihozott két gőzölgő kávét, majd leült velem szemben a rozoga székre. Pár embernek intett, én pedig hátradőltem, hogy a lépcső takarásában legyek.

– A nevem Oghnur, mostanában OG-nek szólítanak a népek itt, szóval maradj te is ennél. Benned esetleg megtudhatom, hogy kit tisztelhetek? Főleg, miután majdnem kibeleztél – csapott az asztalra nevetve, majd belekortyolt a kávéba.

– Solana – szóltam, de szememet nem vettem le a törp zöld tekintetéről, nagyon érdeklődőnek tűnt és kíváncsinak is.

Amennyire lehetett a csuklyát a fejemre húztam, a nyakamban lévő sálat pedig megigazítottam, hogy lehetőleg az arcom nagy részét továbbra is takarni tudja. – Na, OG akkor mesélj ezekről! – előhúztam a két pengét és beleállítottam az asztallapba.

Vékony, egyenes tőrök voltak. Fekete pengéinek szélén nagyon apró, fehér és vörös csíkok húzódtak. Markolatuk bőrborítású végén a markolatgombokat egy-egy vörös kristálydarab ékesítette. A pengék halványan csillogtak, ahogy rájuk esett a fény.

– Gyönyörű darab! Sok éve nem láttam már törp munkát ilyen szépet. Persze Fokhilda kivételt képez, bár a kristály a végén nem ismerős – vette el és forgatta meg a kezében OG az egyik kést.

– Addig mesélj törp, amíg meg nem iszom a kávét, utána eltűnök! – szóltam halkan, de orrom alatt egy apró mosolyra húztam a szám, amit ő nem láthatott.

– De sietős valakinek! Jól van, legyen. Valamikor régen, volt egy sárkány a törpöknél, ami vad és talán kicsit őrült is volt. Azt mondják, hogy veszedelmes egy kis rohadék és utált mindent, mindenkit. Egy nap, egy fiatal férfi lépett oda hozzá, aki csak csendesen suttogott neki a sárkány meg kibaszottul válaszolt. Beszélt! Pár hónap múlva tojást rakott. Egy vöröset és egy feketét, de kihűltek a csemeték körül a kövek, így sajnos elveszett a két újszülött szépség. A sárkány pedig megkérte a férfit, hogy készítsen a héjakból egy-egy ötvözött pengét és adja oda a Flamefury családnak. Mindkét tőrt sárkánytűzben edzették, a törpök kovácsolták obszidiánból és sárkánypikkelyből. Ezért se értem kis hölgy, hogy miért is van nálad ez a két penge – dőlt előre a törp és éles szemekkel pásztázta a tekintetem. Sejtettem, hogy a reakciómra kíváncsi, de igazából nem tudtam mit mondani rá neki, ismertem a saját történetemet.

– Köszönöm az esti mesét, de azt hiszem én nem mondhatok neked semmit. És annak is örülnék, ha elfelejtenéd, hogy itt jártam – felálltam és kesztyűs kezemet nyújtottam a törp felé, egyfajta tiszteletképp. Megragadta a kezem, jó erősen rászorított miközben mosolygott és talán az erőmet próbálgatta? Zsibbadni kezdtek az ujjaim, de elmosolyodtam és én is megszorítottam.

– Hogy az a rohadt, sárkányszaros lófasza baszná meg! Neked aztán van fogásod kislány – hajolt és emelte meg nekem képzeletbeli kalapját, miközben elkapta a kezét és dörzsölgetni kezdte az ujjait.

– Figyelj öreg... bocs OG. Nincs egy szaros, büdös szobátok, vagy egy alagsor, esetleg egy esőbeálló valahol, ahol eldőlhetnék éjszakára? Nincs pénzem, így bármi megtenné, aminek teteje van – kérdeztem halkan.

Semmi kedvem nem volt már a hidegben járkálni és egy újabb napot eltölteni az utcán. A törp egész normálisnak tűnt, nem kérdezett túl sokat, vagy ha mégis akart volna, akkor hamar feladta, mondván, hogy az én dolgom.

– Zelas! – kiabálta a vörös, majd megjelent egy lila hajú lány, akiről nem gondoltam, hogy hamar látni fogom még. Apró szarvai, nagyon aranyos külsőt adtak neki, de maga a tudat, hogy diabolik volt, annyira felhergelt, hogy éreztem a pengéket a tokjukban megremegni.

– Mi van? – kérdezte egy nem törődöm mozdulattal, majd gyorsan letörölte az asztalt, ahol kávéztunk és ment volna már, de OG megállította.

– Van itt egy különleges vendég. Kérlek mutass neki egy szobát, lehetőleg a legjobbat! – utasította, majd rám nézett és bólintott.

– Kösz vörös! – szóltam és elindultam a diabolik után.

Nem volt beszédes hangulatban, sőt, talán inkább nagyon idegesnek tűnt. Mondjuk nem csodálom, mert amit láttam nem is olyan régen az nem éppen kellemes vita lehetett amúgy. Valahol megértettem, de aztán eszembe jutott, hogy munkám van és az elvégzendő feladatot, ezzel a lánnyal kell megtennem.

– Te, OG-vel nagyon jóban lehetsz, ha ennyire szívélyes volt veled. Velem általában ordibál meg letol, de faszom bele, legalább van munkám! – legyintett a lány, de nem állt meg, egészen felmentünk a lépcsőn, majd végig egy folyosón és csak a legutolsó szobánál álltunk meg.

– Ha bármi kell, akkor engem hagyj békén lehetőleg. Keresd OG-t, egyébként üdv itt, Zelas vagyok – nyújtotta a kezét, de legszívesebben beleköptem volna a tenyerébe - bár nem láthatta - fintorogva kezet nyújtottam neki és mint egy véletlenül, szétnyílt a kabátom, hogy egy rövid pillanatra megcsillanjon az oldalamra akasztott lánc és a tőrök tokjai. Reméltem, hogy nem kerüli el a figyelmét, de nem mutatta jelét, hogy bármit is észrevett volna, vagy csak nem érdeklődött a kések iránt.

– Megjegyzem. – Próbáltam nem túlságosan goromba lenni, de nem akartam egy levegőt szívni a diabolikkal, így benyitottam a szobába, becsuktam az ajtót, körbe se néztem. Leheveredtem az ágyra, magam mellé dobtam a málhám és már aludtam is.

Másnap úgy döntöttem, hogy kicsit változtatok a külsőmön, hogy ne legyek túl feltűnő, hisz már hónapok óta viselem a kinézetemet, így elhagytam a fogadót, meg se köszöntem a szobát. Amilyen gyorsan csak tudtam, hajnalban leléptem, magam után rendet rakva, ha mást nem is tehettem.

Még napfelkelte előtt a szökőkútnál voltam. Levetkőztem, belemásztam, hogy lemossam magamról a dzsuvát, majd fehér hajam visszakapta eredeti színét és újra világíthatott a kék hajam. Bőröm világosabb lett, szemeim pedig visszakapták az eredeti tűzvörös és narancssárga színűket.

Rég nem éreztem már magam annyira szabadnak. Lefoszlott a varázslat, megszabadultam egy tehertől és annyi idő után, ismeretlen helyen is, de ismeretlen lehettem. Málhámból elővettem egy koszos farmert, egy szűk, fekete felsőt, valami apró mintával, összeborzoltam a hajam. Felszabadultnak, újjászületettnek éreztem a testem. Annyira könnyűvé váltam, mintha több ezer réteg szemét szakadt volna le rólam.

Miután nagyjából megszáradtam, visszamentem a fogadó közelébe. Reméltem, hogy a diabolikot megpillantom és követni tudom. Nem kellett sokat várnom, álmosan és fáradtan lépett be az ajtón. Még hallottam köszönni, aztán elnémult körülöttem a világ és csak az átlagos, mindennapi zajok vettek körbe.

Napok teltek el, míg megfigyeltem a lányt. Merre mozog, miként viselkedik és kikkel lép kapcsolatba. De úgy láttam, hogy csak valami maszkos fickóval megy ki legtöbb esetben az utcára. Ismerős energia áramlott belőle, de nem téríthettem el a gondolataimat.

Esteledett, mikor megláttam a maszkos férfit egyedül. Hosszú ideig nem láttam az utcára lépni. A lila hajú diabolik is nélküle ténfergett. Nagyjából összeraktam, hogy egy párt alkottak, de aztán mindig eszembe jutott az ork és a látomás. Sikerült annyira összeraknom a dolgokat, hogy rájöttem mi is történik.

Újabb pár nap telt el. Én pedig megint a kukák mélyén találtam magam éhesen. Pont a főtéren kutattam étel után, amikor megláttam a diabolikot és párját. Az ork, aki az álomban szerepelt már órák óta bütykölt egy robotot, de vele nem akartam foglalkozni, bár igen erősen vonzott magához minden mozdulata. Hiába volt alacsonyabb az átlagos orkoknál, nagyon szexi férfinek tűnt.

Nem akartak nagy jelenetet csinálni, de mikor a maszkos és a lány odaértek az orkhoz, látszott a feszültség közöttük. Váltottak néhány szót, majd mindenki elment a maga irányába. Én pedig úgy éreztem, hogy muszáj egy kicsit kikapcsolódnom és közelebb kerülnöm az orkhoz.

Lesöpörtem magamról a szemetet, fogtam pár növényt a térről és magamra dörzsöltem, hogy elnyomja a kukaszagot és odaléptem a még mindig bütykölő férfihez.

– Üdv szépfiú! – köszöntöttem. Először, mintha meg se hallott volna, de aztán kissé nehézkesen rám emelte a tekintetét. Láttam némi szomorúságot a szemeiben, de igyekezett mosolyt erőltetni magára.

– Szia, miben segíthetek? – kérdezte kissé bágyadt hangon, ami teljesen érthető volt, hisz az, ami közte és a diabolik között történik, nem mindennapi és eléggé fájdalmas is lehet.

– Igazából semmiben, de látom, hogy kicsit mintha letört lennél, mit szólnál egy kis kikapcsolódáshoz? – kacsintottam rá, majd végigsimítottam a karján és megálltam a tetoválása alatt, ami egy félhold körül repülő főnixet ábrázolt.

– Mire gondolsz? Épp ezt a szart próbálom rendbe rakni, nem igazán van időm semmire – mondta egy félmosoly kíséretében, de azért szép lassan végigmért.

– Na figyi, nincs kedvem burkoltan beszélgetni. Te és én, egy jó kis dugással megfűszerezve. Unatkozom és rég voltam már férfival, kéne egy kis testmozgás! – nevettem el magam, majd közelebb húzódtam hozzá, de finoman rámarkolt a karomra és arrébb tolt.

– Ne haragudj, de van barátnőm, bár biztos minden ujjadra jutna egy pasi vagy kettő is, de köszi a felajánlást – mondta, majd visszafordult a robothoz.

Otthagytam, és inkább körbekérdezősködtem az utcán kéregető gyerekektől és csövesektől, hogy egyébként milyen helyen is tartózkodom. Nagyon úgy látszott, hogy kicsit hosszabb ideig leszek egy helyben. A város neve Purescar volt, nem is olyan rég épült elvileg, de a meséjét nem mondta el senki, nem mintha érdekelt volna, a lényeg, hogy már tudtam magam hova rakni a térképen.

Éjszaka, láttam ahogy a diabolik elhagyja a fogadót, így reméltem, hogy csend és nyugalom lesz. Kívül a falakon felmásztam a szobához, amiben többször is láttam. Az ablak, résnyire nyitva volt.

– Eh, ez túl könnyű menet lesz – suttogtam mosolyogva.

Beugrottam hangtalanul, egy konyhaszerű helyre érkeztem. Átsétáltam a hálószobába és egy pillanatra megtorpantam. Halk szuszogásra lettem figyelmes és szitkozódtam magamban, mert elfelejtettem a maszkos férfit, így gondoltam, hogy ő alussza mély álmát.

Óvatosan közeledtem felé, fejénél a kis éjjeliszekrény fiókját kihúztam, végigtapogattam, de semmit se találtam, néhány gyógynövényen kívül. Átmentem az ágy másik felére, de megint megtorpantam. A férfi mordult egyet, majd átfordult a másik oldalára, hogy pont felém legyen az arca, de nem ébredt fel. Átkutattam a másik kis szekrényt is, aztán a szoba nagyobb gardróbját is, de sehol se találtam a keresett tárgyat. Felemeltem a szőnyegeket, kipakoltam a ruhákat.

Pont a matrac oldalát lapogattam végig, amikor a férfi megint mozdult. Leguggoltam, ő pedig kinyitotta a szemeit. Gyönyörű, zölden világító tekintete volt, bár nem tudtam eldönteni, hogy észrevett-e vagy csak félálomban felébredt egy pillanatra, de rám nézett egyenesen. Lehunyta a szemét. Gondoltam, hogy sikerült visszaaludnia, de mikor felegyenesedtem, összerezzentem.

– Te mit keresel itt? – kérdezte és felkönyökölt az ágyon.

Egy gyors mozdulattal a háta mögött teremtem, egyik tőrömet a torkának szegeztem és meglepett, hogy a penge markolatgombja vörösen felfénylett.

– Hogy lehetsz te is diabolik? – kérdeztem a fülébe sziszegve a szavakat. Bőréhez ért a kés éle, de igyekeztem még nem elvágni a torkát.

Nem mozdult, nem beszélt, lágy zöld fény vett minket körül, majd halkan sisteregni kezdett, valami a hátam mögött.

– Ha mágiával próbálkozol, akkor elvágom a torkodat! – fenyegettem meg és egy apró, gyors vágást ejtettem az egyik füle mögött.

Megtudtam pár dolgot róla. Eléggé erős gyógyító volt és különleges képességét a régi mesterétől kapta, aki már gólemként éli a mindennapjait, bár nem találkoztam Damiennel, de sokat hallottam róla.

Ráfogott a csuklómra, majd egy hirtelen mozdulattal előre rántott. Az ágyra estem, de annyi lélekjelenlétem még maradt, hogy a kést, újra a torkának nyomjam, míg másik kezemet lefogta és a matracba nyomta. Passzos ruhámon keresztül is éreztem, hogy a férfi nem viselt alváshoz semmilyen ruhaneműt, igen csak ébren volt és nagyon egészséges is lehetett.

– Mi a francot keresel itt? – kérdezte halkan, de még mindig nyugodtan tűnt. Sejtettem, hogy nehéz lesz kizökkenteni és megölni se akartam, így inkább arra hajtottam, hogy egy kicsit feldühítsem.

– Mi van, a kis barátnőd itt hagyott egyedül? – tettem fel a kérdést, amire meg is kaptam a reakciót.

Erősebben szorított, lábait a sípcsontomra tette és lefogott, miközben izmai megfeszültek. Nem volt túl kidolgozott és testét elég sok seb és heg takarta, de éreztem a benne lévő erőt, hogy sokkal nagyobb hatalma van, mint mutatja.

– Nem szeretnélek bántani, szóval vagy beszélsz vagy nem távozol épségben innen! – fenyegetett meg, függetlenül attól, hogy az én kezemben lévő kés feszült a torkának. Már-már pár csepp vér is kiserkent a bőre alól, de nem foglalkozott vele.

Egyenesen a szemembe nézett. Érdeklődés csillant meg a tekintetében, szomorúság és egy leheletnyi vágy érzelmei suhantak át a arcán. Megemeltem a csípőmet, hozzádörgöltem magam. Egy pillanatra felnyögött, ahogy testem hozzáért, de elhúzódott.

– Nem tudsz bántani diabolik, nem vagy hozzá elég dühös – emeltem fel a fejem és búgtam a fülébe. Megnyaltam az arcát, nem húzódott el tovább, különben kénytelen lett volna elengedni.

– Csak mond el, hogy mit akarsz. Vagy Zelasért jöttél? – kérdezte meglepetten, de nem válaszoltam.

Engedett a szorításon. Végül elengedett és lemászott az ágyról. A pengémet magam előtt tartottam védekezően, majd előkaptam a másikat is.

– Legszívesebben megmártanám ezeket – egymásnak koccantottam a két fémet – a szépségeket a barátnődben és benned is, de nem. Nem érte jöttem. Valami sokkal hatalmasabbat keresek, mint ti vagytok! – lassan felemelkedtem az ágyról. A fenyegetés, már mintha elmúlt volna, de a férfi még nem vette le rólam a tekintetét. Higgadtan nézett rám, de folyamatosan körülötte keringett az energia, ami borzongató volt.

– A kristályért jöttél? – lepődött meg. – Minek az neked? – kérdezte, de már nem tudtam volna válaszolni, még ha akartam volna se.

Az ajtó hangos csattanással a földre omlott és apró darabokra tört. A por még fel se szállt, amikor nekem vágódott valaki. Gyors volt, kezében két fogaspengéjű tör lapult. Hátráltam, vártam a megfelelő pillanatot, de alig bírtam követni a mozgását. Megvágott több helyen is, de nem támadtam vissza, a sebek mélyek voltak, véreztem, aztán megláttam a tökéletes pillanatot.

Lebuktam, ahogy rám akarta vetni magát. A falnak csapódott, egy pár másodpercre talán megtántorodott, de kihasználtam az alkalmat. Ráfogtam a nyakára, a tőrömet az oldalába szúrtam, ami felvillant vörösen. Sikított, de nem hagyta abba a harcot, öklét a gyomromba ütötte amitől összegörnyedtem. Az elejtett kései után kapott, de elrúgtam előle és térdemet az arcába toltam, amilyen erősen csak tudtam.

Hátam mögött a férfi energiát gyűjtött. Tudtam, hogy leakar csapni rám, de még nem mozdultam el. Megfogtam a lány nyakát újra és a falnak toltam.

– Egy nap, a saját köved lesz a veszted! – üvöltöttem a képébe, amikor meghallottam a szikrákat.

Elengedtem a lányt és abban a pillanatban ugrottam ki az ablakon, hogy a villám, becsapódott volna a testembe, így csak remélni tudtam, hogy a diabolikot találta el.

Tántorogva, az árnyak között meglapulva lépkedtem és szorítottam oldalamra a kezem, de sok vért veszítettem. Gyorsítottam, hogy minél hamarabb eltávolodjak a várostól. Egy kisebb erdőrésznél viszont, nem tudtam továbbmenni, megálltam és összeestem. Elvesztettem az eszméletemet.

Mikor felébredtem, éreztem, hogy égnek a sebeim. Felsikítottam, parázslott a bőröm és az égett hús szaga csapta meg az orromat. A sebeim elkezdtek begyógyulni, az egész testem lázban égett. Kín és fájdalom járt át. Számba tuszkoltam egy rongydarabot, belekapaszkodtam a fejem fölött lévő fa törzsébe és vártam, hogy elmúljon a fájdalom.

Percek teltek el mire feltudtam magam tolni ülő helyzetbe. Bár tompán még lüktetett mindenem. Zsebemből elővettem egy kis kristálygömböt. Ahogy a kezemhez ért, felfénylett.

– Mester, megvan a kristály, de kell még pár nap, hogy megszerezzem, diabolikok őrzik, ahogy mondtad – súgtam a gömb irányába.

– Adok még időt, felkészülünk az összecsapásra, akkor elemelheted majd, mikor megtámadjuk a partokat és talán a vágyad, hogy a kis démonszuka a fűbe harap is bekövetkezik, ha csak nem tudom elkapni magamnak! – röhögött fel Orzes, majd elsötétült a gömb, én pedig eldőltem a fűben és csak remélni tudtam, hogy a Mester, igazad mondott mindenben.