Chris Land: Mindenség lelke - Salawa (Webster sorozat 4.)

 

Christina ​Webster és a régész brutális támadás áldozata lesz, bár egyikük sem sejti, miért is történt mindez. A megrázkódtatástól még észhez sem tértek, de a nőt már kirúgják a pókhálószervezetből, ugyanakkor egy ismeretlen felkéréssel keresi meg. Az ügy nem tűr halasztást, s a régi Núbiába, a mai Szudánba vezet, ahol a legfőbb ellenség nem más, mint Seth isten kutyája, a Salawa, a Szahara szülötte.

Az ókori egyiptomiak által mélyen tisztelt Salawa létezik, fennmaradt, mégis kevesen tudnak róla, holott ádáz, kíméletlen, könyörtelen vad, gyilkos öntudattal. Továbbá ránk maradt a Mindenség Lelke és a Mélységek Kútja is, melyhez Thoth isten útmutatásai és egy töredék alapján lehet eljutni. A régész azonban nem szimpatizál a sátras rablóval, akivel együtt kellene dolgoznia, ezt ellensúlyozza a gyermek, a nő és a núbiai, az archeológus hű társa.

Vajon mit rejt a sír? Mitől őrültek meg és lettek öngyilkosok professzorok és egyiptológusok, mert épp bemerészkedtek oda? Ki lesz a következő áldozat? Csupán az Univerzum a megmondhatója, s a kiválasztott, azaz te, magad.

Rég hoztam már könyves véleményt, de úgy hozta a sors, hogy drága Chris Land: Mindenség lelke című könyvét olvashattam el. Nagyon hálás vagyok a lehetőségért, mert vártam már az újabb Webster könyvet nagyon!

Mind tudjuk, hogy a borítóit Chris saját magának készíti, na ez a borító lett eddig a favoritom. Gyönyörű fekete és arany színek. Nagyon szép az összehatás és kellemes ránézni is. A betűtípus nem fogott meg annyira, de a kép elveszi a figyelmet, így hamar túltettem a nem tetszésemen míg nézegettem.

Hát Chris nem lacafacázik. Egyből a mély vízbe dob, mint nagyjából minden könyvben. Egy rövid kis visszaemlékezés után pedig kapkodhatjuk a fejünket, hogy éppen mekkora szarba keveredett már megint Webster. Továbbra is imádom a stílust ahogy átadja az akció-dús jeleneteket, közben fanyar humorral fűszerezi meg azt. Igen gyorsan lehet darálni a könyveket ezen stílus miatt. Úgy faltam a „lapokat”, mintha a kedvenc fagyimat ettem volna.

– Elütötted! – hánytam a szemére.

– Halkabban üvölts! – förmedt rám.

– Átmentél rajta!

– Na és, lett valami baja? Ugye… akkor szedd magad!

Pár oldal múlva, kitört belőlem a röhögés. Webster semmit se változott, sőt! Hihetetlenül okos módon rendezett le egy igen kényes helyzetet. Bevallom, nem gondoltam, hogy ennyire könnyedén megoldja, de ravasz volt, mint a róka és ez nagyon tetszett. Mindig is tetszett Webster karaktere, mert olyan, amilyen én sohasem lehetek. Bár a tudásom még elérhetné az ő szintjét, ha nagyon akarnám, de az ahogy megírta Chris és ahogy a helyzeteket kezeli, szinte hihetetlen. Nem hinném, hogy nekem lenne ehhez „állóképességem”.

Nagyon nagy boldogsággal olvastam, ugyanis újra a kedvenc témámmal volt kicsit foglalkozva. Mindig is imádtam Egyiptomot és a mítoszait, legendáit. Nem hiába imádtam a Lélekvesztő című könyvét is Chrisnek. A rengeteg információ, amivel már magam is találkoztam, sokkal jobban beleitta magát a fejembe, mint eddig bármikor. Főleg, hogy volt mellette körítés is, amin lehetett jókat kacagni, mint mindig. Itt se volt másképp. Na persze a végállomás nem Kairó volt, de csillogó szemekkel olvastam a rengeteg statisztikai és egyéb történetet, aminek a hátterében rengeteg kutatómunka is volt, ezt jól tudom.

Rendkívül szerettem olvasni az itt megjelenő „frissítsük fel az emlékeinket” monológokat. Mivel Raman és Webster több ízben is visszautalt az előző könyvekben történt dolgokra. Nem baj, ha mindenki elolvassa a köteteket, hogy egy biztos kép alakuljon ki arról, miről is van szó egyes részekben. Nagyon is ajánlom, mert a tudomány, a humor és az izgalmak nagyon szépen összefűződnek egy érdekes sztorivá kinőve magukat a végére.

– Minden, ami van és létezik, az él, csak egy idő után más létezésbe megy át. A sötétség egy fátyol csupán, mert bennünk található az örök láng, melynek fénye a szívünkben és lelkünkben ég, míg világ a világ, s várja a szabadulását. Ne kifelé tekintsünk, hanem befelé, ismerjük meg önmagunkat, hisz’ bennünk található meg a világok kulcsa, mellyel az univerzum és a végtelen is feltárulkozik. „A benned levő élet a Szó. Találd meg magadban az életet, és erőd legyen használni a Szót.”

Elmosolyodtam az egyik résznél, ugyanis egy vörös lidércfényről esett szó. Sokan, hah… nem, nem sokan tudják, de a Vándorlidérc becenevem a Vöröslidércből ered (ami egy World of Warcraft karakterem is egyben, amit nagyon szeretek). Szemtanúja lehettem eme természet csodájának életemben egyszer. Akkor pedig úgy éreztem, hogy olyan, mint én magam vagyok. Ez persze csak apró szösszemény tőlem, nem is igen érdekes vagy tartozik a könyvhöz.

Lehet a mostani lelkivilágommal nehezebb volt olvasnom a könyvet, de akadt egy olyan rész, ahol valamiért, nem bírtam ki könnyek nélkül. Websterével együtt indult útnak pár csepp könny az arcomon, de hála fellélegezhettem ahogy ő is tette volna. Sok-sok minden megindít manapság, így, mikor egy gyermekről van szó, talán még jobban beleérzek dolgokat. Szégyen vagy sem, törölgettem a szemem egy kis ideig.

Ugyan már megszokhattam volna, hogy milyen gyorsan pörögnek az események Chris könyveiben, hisz igazán jó kis kalandregény, de mindig meglep a gyors fordulat és a hirtelen jött veszélyhelyzetek. Itt se volt másképp. Bronzemberünk és Hófehérke egyik kalandból került a másikba, szinte levegőt is alig tudtak venni, már is jött egy bestia, vagy rossz helyen voltak és „rájuk talált” egy khamszin (homokvihar). Hogy fegyvert toltak a fejükbe az már meg se lepett. Na nem csak engem, hanem főszereplőinket se. Persze a könyvben meglepettek voltak, na de kérem… hát annyi mindent túléltek már, hogy ilyen kis apróságokon vétek lett volna magukat felhúzni!

Nagyon érdekesnek találtam Tehuti azaz Thoth 12 piramisáról szóló „történetet”. Hallani hallottam már róla és olvastam is, kicsit kutattam is régen, de ebben a formában épp nem találkoztam vele vagy nem fogta fel akkoriban az agyam annyira. Minden egyes sorát faltam. Nagyon érdekfeszítő volt és nem is bírtam abbahagyni az olvasását. A benne rejlő gondolatok és az, amilyen érzéseket tudott felszínre hozni, kellemesen bizsergette az agyam olyan kis zugacskáját, amiről még nem is tudtam talán. Magát a szöveget nehéz megemészteni. Úgy gondolom kell hozzá egyfajta lelkiállapot, hogy kicsit tovább lássunk a leírt szavakon, de én most pont abban az állapotban voltam, hogy az olvasás közben, láttam magam előtt.

Mindig ámulattal és nevetéssel egybekötve olvasom azon sorokat ahol éppen valami nagyon nagy vagy kisebb nagy slamasztikába keveredik Raman és Webster. Teljesen mindegy mi megy a háttérben végig. Futni kell, összeszedni saját maradványaikat a földről vagy éppen egy csapdából kikászálódni… mindig van kedvük, energiájuk és idejük arra, hogy hosszas és igazán mélyen ható diskurzust folytassanak egy-egy mítoszról vagy legendáról. Ha pedig egymást kell kisegíteniük, mert éppen lóg az egyikük egy amúgy életveszélyesen vékony kötélen a mélybe, akkor még több spirituális és tudományos beszélgetésbe elegyednek. Néha ezen csak fogom a fejem, néha nevetek és szörnyülködök.

– Még nyűgös is – állapította meg Lahoud –, de miért fáj ennyire a hátam?

– Mert kicifráztam.

– Mivel, Hófehérke?

– Kristályterápiában részesítettelek.

– Végighúztál ezen a szaron?

– Azt hittem, jót tesz.

– Azért vérzek.

– Csupán a bőröd jött le néhány helyen.

– A ruhám cafatokban lóg rajtam és olyan, mintha hátulról elevenen megnyúztak volna.

– Sajnálom, hogy nem volt kéznél a lábad. Különben sem szóltál, hogy ne úgy csináljam.

A legvégébe a dolgoknak bele se megyek. Így összegzek inkább:

Szokás szerint azt mondom, hogy mielőtt kézbe venné valaki ezt a könyvet, olvassa el az előző részeket. Nyugodt, kellemes hangulatban érdemes továbbra is olvasni Chris Land könyveit a rengeteg információ miatt. Számomra ez a könyv egy sokkal spirituálisabb része volt a Webster sorozatnak, mint az előzőek. Izgalmas, olvasható és elgondolkodtató volt. Kevesebb humort fedeztem fel benne a magam részéről, mint a többiben, de nagyon szerettem még így is. Webster és Raman párosa még mindig nagyszerű. Gamal sziporkázó és kissé erősen meglepett a gyermek jelenléte a könyvben. Egy ideig nem tudtam hova tenni, még úgy se, hogy tudtam ki vagy mi ő, hisz le volt írva, de sok esetben azokba a kalandokba, amikben részesültek szereplőink, szerintem nem illett bele egy hat éves, de ez egyéni vélemény, függetlenül attól, hogy mennyire volt „idős” az elméje.

Szerettem a könyvet. Érdekes és kalandos olvasmány volt megint. Továbbra is azt mondom, hogy Chris Land könyveit szívből ajánlom olyanoknak, akik imádnak olvasni a spiritualitásról és a tudományról egy könyvben, miközben a borítókban is gyönyörködhetnek, ha éppen csukva van az a bizonyos könyv. Nagyon köszönöm, hogy olvashattam! Csodás élmény volt!

Chris Land Facebook oldala és a könyv elérhetősége a linkre kattintva elérhető! Facebook és Mindenség lelke - Salawa a NewLine-nál.