Ázottan, fázva és kihűlve tértem magamhoz. Hirtelen azt se tudtam hol vagyok, de hamar sikerült realizálnom. A ketrec rácsai jeges tőrként hasították fel a tenyerem mikor ráfogtam. Marcus ugyanabban a pózban ült velem szemben a másik kalitkában. Szeme lehunyva, tenyerét a földön tartotta. Egyenletesen lélegzett és mintha halk, morgó hang hagyta volna el a száját mikor kinyitotta. Nem tudtam eldönteni, hogy alszik-e vagy csak koncentrál. Teljesen átfáztam és reszkettem, de nagyjából kényelmes pózba helyeztem magam mikor léptek zaja ütötte meg a fülem.
– Jó reggelt Alina. Kérlek, gyere velem! – jelent meg egy kedvesen mosolygó idős hölgy, név szerint Miritia. Apró pomponos, zöld sapka fedte a fejét. Egészen a szemöldökére is ráhúzta. Ragyogó kék szemei komoran pillantottak rám. Remegett a keze ahogy a kulcsot elővette szőrmés, barna kabátjának zsebéből.
Hátrébb húzódtam és próbáltam a rácsoknak préselni magam. Nem tudtam, hogy tőlem fél vagy csak ennyire fázik, de nem erőltettem a beszélgetést se. Igyekeztem nem fenyegetőnek tűnni. Csak egy halvány mosollyal biccentettem neki és vártam a cella ajtajának kattanását. Marcusra pillantottam, de még mindig inkább tűnt úgy, hogy alszik, minthogy koncentrálna. Miritia arrébb lépett egy fél lépést, hogy kényelmesen kitudjak mászni a helyemről, majd belém karolt.
– Szia Marcus! – szóltam kissé halkan, de tudtam, hogy úgyis hallja. Úgy sejtettem nincs mondanivalója. Nem erőltettem csak egy mosollyal az arcomon lépkedtem Miritia mellett a táborig.
°∘●○〇◯〇○●∘°
A Tanács hátsó szobájának félhomályában ácsorogva, remegtem, mint a kocsonya. Még sose voltam bent. Teljesen új élmény volt látni mennyire is kopár, unalmas és sötét van. Mindig csak a külső huzat egyik kis rejtett részénél térdeltem, ha hallgatózni akartam, hogy megtudjam mi is folyik bent. Sokkal többet tudtam meg, mint amennyit szerettem volna, és sokkal több halálos ítélet kimondásának fültanúja voltam, mint akartam.
Középen, egy hosszú asztal helyezkedett el keresztbe, mögötte pedig hat rongyos fotel. Minden ülőalkalmatosságban, egy-egy klánhoz tartozó Tanácstag ült, hogy majd döntsenek a sorsomról. Az asztalon előttük, néhány gyertya égett, némi fényt csalva a szoba sötétjébe. Fullasztó volt a levegő. A Tanácstagok energiája égette a tüdőmet. Néha, mint a jeges szél vagy a tűzforró víz. Próbáltam tartani magam. Erősen koncentráltam, hogy ellentudjak állni az erejüknek. Yzarron kívül a többi Tanácstag nem foglalkozott azzal, hogy visszafogják magukat. Minden mágiájuk körbevette őket. Körülöttük tekergett, akár egy kígyó és néha, ha nem figyeltem, azok a maró bestiák bizony, meg-megkóstolták az elmém egy kis szegletét.
Sokkal erősebbnek kellett lennem, mert velem foglalkoztak. Én voltam az, aki ott állt előttük kiszolgáltatva és várta a döntést. Minden rejtett pillanatot kihasználtam, hogy megpihenhessek. Szemeim ugyan nem világítottak, de elég sűrűn pislogtam és hunytam le, nehogy véletlenül mégis bekapcsoljak. Éreztem ahogy összenyomnak. Kapkodtam a levegőt, szúrt az oldalam, a bőrömön folyamatosan libabőr szánkázott végig. Mindezt, mintha nem akarták volna észrevenni a fotelben terpeszkedő emberek. Vagy csak úgy gondolták a félelem miatt vagyok a padlón.
Marcus a ketrecben maradt. A döntéshez ő nem
kellett és be se engedték volna a Tanács termébe. Éreztem, hogy velem van, de
hiányoltam az érintését, a megnyugtató meleg kezét a vállamon vagy ha kellett,
a hűvös tenyerét a lapockámnál.
– Alina Dawn! – szólított meg egy másik klánból érkezett tag.
Ugyanolyan vörös lobonca volt, mint a többi Tanács tagnak és
mindenki másnak a helységben. Kivéve engem. A férfinek hosszú csimbókokban
lógott a haja az arcába. Koszos volt és rendezetlen. Nagy kék szemei, fáradtan
pislogtak és próbáltak rám fókuszálni, de mintha nem is a jelenben tartózkodott
volna. Hatalmasnak tűnt az orra, ami több helyen horpadt volt. Látszott rajta,
hogy akadt némi küzdelem az élete során.
Már nem remegtem mikor előléptem. Egész alakomat megvilágították a gyertyafények. Le kellett vetkőznöm teljesen, hogy lássák nincs nálam semmilyen eszköz, amivel kárt tehetnék az egybegyűlteken. Olyan tárgy, amit fegyverként használhatnék. Mintha bármivel is árthatta volna nekik. Egy vékony anyagú, csipkeborítású, fekete palástot terítettek a hátamra ruhaként, amit próbáltam minél szorosabban összehúzni, hogy még védjem a maradék önbecsülésemet. A hideg ellen, nagyon keveset védett a lenge öltözék. Yzarro jelenléte, némileg megnyugtatott, de Jared unott és semleges pillantása nagyon hiányzott a nézőtérről.
– A klánok Tanácstagjai összeültek, hogy megbeszéljék Alina Dawn sorsát. Mint mindenki jól tudja, a Kötődés számára sikertelenül végződött. Van valaki, aki szólásra jelentkezne az itt megjelent Alina Dawn érdekében vagy ellenében? – kérdezte a férfi semleges hangon. Nem vártam, hogy bárki is felszólaljon értem. Sőt! Reméltem, hogy nem is fog megtörténni. Az egyetlen, aki megtehette volna bizonyos mértékben, az a hegy lábánál ült a zárkában.
Mindenki engem figyelt. Arcukról semmilyen érzelmet nem
tudtam leolvasni az érdektelenségen kívül. Láttam, hogy a legtöbben már
legszívesebben kimondták volna a halálos ítéletemet, csak legyenek már túl az
egészen. Nem érdekeltem őket. Nem számított nekik az se, végül élek-e vagy
meghalok. Bíztak a szavazásban, mert az mindig egyöntetű és megismételhetetlen.
– Én szólnék pár szót! – emelkedett fel Yzarro a fotelből.
Tiszteletteljesen meghajolt a többi Tanácstag előtt és biztatóan rám
mosolygott.
– Szólj hát! – bólintott egy idősebb nő, akinek láva vörös
haja, furcsa fonatokban lógott és csavarodott a vállára. Vékony, ezüstkeretes
szemüveget viselt, ami mögött nagy tudású kék szemek pillantottak Yzarrora.
– Mint tudjátok, Alina Dawn édesanyja kívülállóként
csatlakozott a klánhoz. Hamar beilleszkedett, már amennyire tudott. Hosszú
éveken keresztül, Mary volt a gyógyítónk. A lánya minden bizonnyal eltanulta
anyjától a mesterséget. Így ha jónak látná a Tanács, akkor Alina a klán
tagjaként, és akár anyja nyomdokaiba lépve, igen hasznos ember lehetne Tom
mellet. Köszönöm! – foglalt helyet újra az öreg és rám szegezte tekintetét.
Hangosan és nagyokat dobbant a szívem, míg Yzarro beszélt. Nem gondoltam, hogy ha valaki fel is szólal az érdekemben, az majd pont egy Tanácstag lesz. Hivatalosan a klánokból bárki részt vehetett volna a tárgyaláson - Marcuson kívül - de nem szívesen tekintettem körbe a helységben. Összesen kilencen tartózkodtunk bent: a hat Tanácstag, két fegyveres őr, akik eltakarták arcukat egy sállal és végül én. Senki nem volt kíváncsi a sorsomra. Szomorúsággal töltött el, pedig semmilyen rossz hatása nem lett volna, ha megjelenik és beszél egy-két szót az érdekemben valaki. Marcus biztos megpróbált volna tenni valamit! Reménykedtem benne, hogy egyszer csak megjelenik, beront és megpróbálja lebeszélni a Tanácsot. Több alkalommal is a hátam mögé pillantottam. Rá viszont, nem számíthattam.
Sokszor lepődtem meg a saját gondolataimon. Annyiszor
eldöntöttem már magamban, hogy nem menekülök. Inkább vegyék el az
életemet, minthogy szolgáljam a klánokat. Máskor meg vártam a reményt, vártam
Marcus megjelenését. Nem akartam meghalni, még is minden porcikám azt érezte, nincs más lehetőségem. Csodát szerettem
volna, a világ megfordulását. Hol rettegtem, hol pedig reménykedtem. Szép
lassan, mintha az érzelmek ketté akartak volna szakítani.
– Gyermekem, mennyire ismered ki magad a gyógyításban?
Mennyit tanultál édesanyádtól? – kérdezte egy fiatalabb férfi. Hosszú, vörös haja összekötve pihent a feje tetején. A lelógó rész pedig egy
zsineggel volt körbetekerve. Barna szeme nyugodtan kereste a pillantásomat, de
minden alkalommal próbáltam nem szemkontaktust létrehozni a tagokkal. Szája
szélén, apró gúnyos mosolyt véltem felfedezni.
– Tiszteletreméltó Tanácstagok! – léptem előre bátrabban. – Édesanyám mindenre megtanított, amire csak tudott. Minden trükkre, főzetre, kenőcsre és olyan dolgokra is, amik bár illegálisak, de a gyógyításhoz elengedhetetlenek. Nem lettem sebész vagy általános orvos, de az már nem az én, hanem az önök feladata. Viszont megtanultam megkülönböztetni és felhasználni, több száz növényt és virágfajtát. E mellett pedig... – Az öreg, aki először beszélt, felemelte a kezét, ezzel megszakítva a monológomat.
– Ha tényleg így van... – kezdte volna, de nem hagytam magam
elcsendesíteni.
– A nevem Alina Dawn! – emeltem fel a hangomat, hogy az idős
férfit megszakítsam a beszédében. – Önszántamból ajánlom fel lelkemet az
Eredetfáknak!
Hangos morajlás futott végig a Tanácstagok között. Páran bólogattak, sugdolózni kezdtek. Yzarro szemében olyan szomorúságot láttam, hogy majd' megszakadt a szívem, mikor az öregre pillantottam. Pár percig még összefordulva beszélgettek. Néhány szót kihallottam, de nem tudtam kiszűrni pontosan miről folyt a diskurzus. Csak egy helyben álltam és egyik lábamról a másikra dülöngéltem, kezeimet dörzsöltem. Az anyag pedig, ami takarta a testem, kezdett egyre szűkösebbnek és szúrósabbnak hatni, ahogy fészkelődtem feszülten.
– Tanácstagok! – emelkedett fel a férfi, aki szólított az
elején. Minden egyes ember felállt a fotelből. Mélyen meghajolt előttem és
lehajtott fejjel várták, hogy befejezze a mondandóját. – Alina Dawn, döntött a
saját sorsáról. Az ülést ezennel berekesztem! – csapta össze tenyerét.
Izgatottsága látható lett rajta, mert csimbókos haja, ide-oda ugrált és
csapódott ahogy a fejét ingatta vidáman.
Remegni kezdtek a térdeim. Kiszáradt a szám és nem kaptam levegőt. Meglepett milyen gyorsan lezárták a tárgyalásom. Tudtam, hogy a saját választásom, de amíg nem hallottam a végszót, addig nem hittem el az egészet. Már nem változtathattam a döntésemen. Igaz, nem is akartam volna. Nem volt maradásom. Nem akartam bezárva tölteni a hátralévő életemet, és hogy a Kötődés nem sikerült, a saját testemben, a saját, egyedüli tudatommal szándékoztam távozni az élők sorából. Többen odajöttek hozzám és kezet csókoltak, hajbókoltak. Megszédültem és csak Yzarro gyors reflexeinek köszönhettem, hogy nem terültem el a földön. Fájni kezdett a fejem, émelyegtem. Leültetett és egy nedves rongyot kért az őröktől.
– Jól vagy lányom? – kérdezte aggódva. Szürke szemében ijedség
látszott. Mikor megérintette a homlokomat, olyan hirtelen kapta vissza, mintha
megégettem volna. – Tűz forró vagy! – mondta kétségbeesetten.
– Nincs bajom, csak le kellene dőlnöm egy kicsit, kérem! –
nyújtottam a kezem felé, majd lehunytam a szemem.
Az öreg óvatosan a hónom alá nyúlt. Másik kézzel pedig a könyököm alá támasztott, hogy ne boruljak fel. Amint mindkét keze hozzámért, Yzarro teste teljesen elernyedt. A földre borult, majd üvölteni kezdett. Fenekemmel újra a talajt érintettem. Már csak a vonaglását tudtam figyelni. A fájdalom szép lassan lehalkította a hangját, majd teljesen elcsendesedett. Nem segítettem neki, nem bírtam megmozdulni sem. A szívem szétszakadt, összetört és nem tudtam, hogy mit csináljak. Ültem és vártam, miközben halk sercegés hangját hallottam magam körül. Testemből folyékony tűz indult útnak és lávafolyamként temette maga alá a sátorban tartózkodó Tanácstagokat. Menekülni akartak, próbálták leteríteni paplanokkal, de elolthatatlannak bizonyultak a lángok.
Elmém mélyén harag és félelem tombolt. Halkan sóhajtoztam, miközben suttogtak a fejemben. Ismeretlen hangok voltak. Hol erősebbek, hol pedig magasak és halkak. Nem tudtam megmondani azt se hol vagyok. Egybefolyt emlékeimmel a valóság. A sátorba bekúszott Marcus teste és a langyos víz érintése. Majd halk, gyermek dúdolást hallottam magam mögül. Mintha egy vállamra hajtott fej száját hagyták volna el a hangok, de odapillantva, nem láttam semmit. Jaredet véltem felfedezni a foteleknél, aki éppen egy fekete hajú nő szájára hajolt rá, hogy szenvedélyes csókot vegyen el tőle. Nem tudtam már eldönteni, hogy az én emlékképeim-e, vagy csak valami játék a fejemmel.
Hallottam a saját hangom. Sikítottam. Sírtam és nevettem. A tűz sercegése abbamaradt. Már csak hangtalanul követte áldozatait. Kegyetlenül tette a dolgát és égetett el mindenkit a mágia. A szoba minden négyzet-centiméterét bejárta. Végül már csak a holtak szénné égett teste maradt hátra.
Az izzó lángok elindultak felém. Elakartam futni. Próbáltam lábra állni, de nem mozdultak a végtagjaim. Teljesen lebénultam. Hang nem jött ki a torkomon. Semmi erőm nem maradt és csak reménykedhettem benne, hogy a tűz, majd fájdalom nélkül emészt el engem is. Elért a lábamig. Éreztem, hogy a belsőm megremeg és magához szólítja a tüzet, mely forró piócaként fúrta be magát a bőrömbe, ahol megállt egy pillanatra. Lehunytam a szemem. Felkúszott egészen a nyakamig. Én pedig mosolyogva adtam át magam neki és a sötétségnek.
Mikor újra felnyílt a szemhéjam, döbbenet futott végig
rajtam. A sátorban ültem a földön.
– A kurva életbe! – suttogtam ingerülten. Körülöttem minden
Tanácstag életben volt.
Alig eszméltem fel az újabb látomásból, mikor Yzarro
felrángatott és kivonszolt sietős léptekkel. A friss,
hűvös levegőt úgy nyelte a tüdőm magába, mintha addig fojtogattak volna.
Yzarro a saját szállásomra kísért, majd erőszakosan az ágyra lökött.
– Nagyon meggondolatlan vagy lányom! – mondta bosszúsan az
öreg. Nem engedett el teljesen, a karomat még mindig fogta és úgy tartott,
mintha attól félne, hogy egyszer csak eltűnök a semmiben.
– Sajnálom Uram, de nem áll szándékomban a klánnal maradni.
Inkább meghalok, minthogy egy cellából gyógyítsak. Tudjuk jól, hogy úgyis
az lenne a vége – ingattam a fejem, bár nem tettem jól, mert azonnal elfogott a
szédülés és felkavarodott a gyomrom.
Ahogy elkezdtek a képek tompulni a fejemben, már éreztem,
hogy remeg a testem. Rázott a hideg és lábammal folyamatosan doboltam
idegességemben.
– Tudom Alina, de már nem tehetek érted semmit, így csak
annyit mondhatok, hogy az egyik legjobb tanítványom voltál. Függetlenül attól,
hogy nem sikerült a Kötődésed – hajtotta le a fejét, majd gyors
léptekkel hagyta el a sátramat.
Nem tudtam megszólalni. Nem volt erőm, hogy utána kiáltsak és feltartsam. Nem tudtam mit mondhatnék. Sose nevezett még a nevemen és ez meglepett. Sokat foglalkozott velem, sokat segített. Figyelemmel kísérte a fejlődésemet és bukásaimat, de nem gondoltam, hogy valaha közelebb érzett volna magához, mint bárki mást. Néha talán vigyázott is rám.
Felálltam. Körbe-körbe sétáltam és idegesen trappoltam a földön. Nem hagyott nyugodni a látomás. Végiggondoltam mindent, ami történt velem az elmúlt hónapokban és hetekben, de nem értettem belőle semmit. A halálom előtt, miért kapnék látomást? Nincs kapcsolat a látottak között azon kívül, hogy mit éreztem akkor. A harag felemésztő és fájdalmas tüze lüktetett minden alkalommal a lelkemben. Szívem helyén a düh tombolt és csak arra vágytam, hogy mindennek vége legyen.
Leültem a sátor közepére. Tenyeremet a földre helyeztem ahogy Marcus tanította és megpróbáltam a természet erejét magamba szívni. Magamhoz csalogatni a növényeket. Nem sikerült többet kihoznom a dologból azon kívül, hogy megjelent mellettem egy már hervadozó binnsa virág. Marcus azt mondta: a természet ereje, segíthet koncentrálni. De az én erőmmel, teljesen összeegyeztethetetlen volt a növények mágiája. Kutattam az elmémben. Mélyre ástam amennyire csak tudtam, hátha felfedezek valami szokatlant, de a saját felforgatott emlékeimen kívül, nem találtam mást. Nem maradt már időm.
* * *
Marcus a ketrecben ült. Kényelmesen elhelyezkedett, még
akkor, mikor elvitték Alinát. Testéből egy vékony, csőszerű növényt engedett
útjára a föld alatt, egészen a Tanács fehér sátráig, majd be a sötét szobába.
Figyelemmel akarta kísérni, hogy mi történik. Ha észre is vették őt, nem
foglalkoztak vele, így a növény által, végigtudta hallgatni a beszélgetést.
– Ostoba lány, a francba! – ütött rá a rácsokra nagy erővel,
melyből jó pár tartórúd kiszakadt a helyéről. Ideges volt. Idegesítette Alina
buta döntése.
Nem mozdult, pedig legszívesebben letépte volna a ketrecet magáról, hogy a lányhoz rohanjon. Elvigye és örökre eltűnjenek a klán szeme elől, de nem tette, nem tehette. Ült és várt. Megpróbált kigondolni egy B tervet, miként tarthatná a lányt életben és hogy közben a klánt se keljen elhagyniuk, de csak egyre feszültebbé és türelmetlenebbé vált.
* * *
°∘●○〇◯〇○●∘°
A fehér sátorban álltam másnap. Középen ropogott a tűz és szinte fojtogató volt a meleg. Jared növényei úgy tűnt, megfognak fojtani. Nem nyugtatott meg a tudat, hogy két Tanácstag is körülöttem munkálkodik. Szapora légzésem és hangos nem tetszésemet, már igazán nehezen bírhatták, de még három óra elteltével is tisztelettel néztek rám. Nem egy kis fruskát láttak maguk előtt.
A földön ültek. Fehér ruhám alját varrták fel, amit
viselnem kellett a Távozás szertartásán. Hosszú, testemre simuló tejfehér anyag.
Két oldalamon csak átlátszó csipke takart, elől és hátul pedig teljesen zárt
volt. Pántként a szövet tekeredett végig mindkét karomon, hogy csuklónál egy
fehér gomb tartsa helyén. Vállamra, hófehér csipkelepel került, ami egészen a
földig lelógott.
– Miért kell esküvői ruhában lennem? – kérdeztem már
századjára és egyre türelmetlenebbül.
– Nem esküvői ruha ez. Ne úgy tekints rá. A fehér ruha a
tisztaság jele. Önszántadból adod át magad az Eredetfáknak, ennél tisztább és
tiszteletreméltóbb dolog nincs. Az elmúlt háromszázhetven év alatt nem volt
erre példa. Ezért is vagyunk mi itt veled – mosolygott rám az idős asszony,
akinek furcsa, vörös fonatai, kiengedve a vállán pihentek.
A másik nő ismeretlen volt számomra. A tárgyalásomon nem
jelent meg. Félhosszú, vörös haja és ragyogó, szinte imádatot tükröző barna
szemei, nyugalmat sugároztak felém. Ennek köszönhetően az én lelkem is kissé higgadtabban
tűrte, hogy testemet egy fehér, csipkecsodának nevezett hullazsákba
gyömöszöljék.
– A döntéseddel kivívtad a Tanács tiszteletét. Kiérdemelted, hogy központi szerepet töltsön be a halálod
– bólintott a barna szemű, akinek fülében az arany fülbevalója csilingelni
kezdett, akár egy kis harang. Mikor odanéztem, tényleg egy aprócska, kövekkel
kirakott csengettyű lifegett a fülcimpájában.
Biztatóan próbáltak rám mosolyogni. Ragyogott a tekintetük és halkan egy dalt énekeltek, aminek a szövegét számomra ismeretlen nyelven írták. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat a dallam hallatán. Izgatott voltam. Nem azért, mert tudtam mi vár rám, hanem mert még sose láttam a Távozás szertartását. Első sorból nézhettem végig mi is történik ilyenkor. Zavarnia kellett volna, de annyira nyugtatóan hatott rám a dal, hogy nem lovagoltam már az ilyen apróságokon, mint a halál.
Mire elkészült a ruhakölteményem és a tábor
is felkészült a szertartásra, addigra leszállt az éjszaka.
Az emberek között mentem végig. Két oldalon fáklyák égtek. Halk dobszó kísérte utamat, miközben nők és gyermekek énekeltek. A
ruha, ami takarta a testem, könnyű volt és vékony, így dideregtem alatta. A
frissen hullott hóban, mezítláb sétáltam végig, ami csípte és égette a talpam.
Szép lassan fagyott át a lábam. Szapora szívverésemet próbáltam csitítani, de
hiába koncentráltam a dobok ütemére. Hiába próbáltam lélegezni a ritmussal
együtt, nem sikerült lehiggadnom. A meglévő nyugodt gondolataim már messze jártak.
Előre néztem. Utam, egészen a tóig ki volt világítva.
Éreztem, hogy egy meleg kéz simul a derekamra. Marcus óvó karja jelent meg és
védett a hidegtől. Tudtam, hogy nem szabadna megszólalnom, de nem bírtam ki.
– Maradt valami a ketrecekből vagy mindet vasforgáccsá
aprítottad? – kérdeztem mosolyogva, bár hangom enyhén remegett a hideg miatt.
– Csak az sínylette meg amiben ültem. A többi érintetlen –
szorította meg a derekam egy vállrándítás mellett.
Elmondták a szabályokat, hogy mit tehetek meg és mit nem: nem érinthettek és nem érinthettem senkit. Nem szólhattam és nem beszélhettek hozzám mások. Mindenki jól tudta, hogy Marcus azt tesz, amit akar. Hálás voltam neki, hogy elkísér az utolsó utamra. Láttam ahogy a Tanácstagok rosszallóan ingatták a fejüket, de nem szóltak. Yzarro szemében szomorúság ült, mégis mosolyogva bólintott. Sejtettem, hogy ő volt az, aki megkérte a tagokat, hogy legyenek engedékenyebbek kicsit.
Útközben több férfi és nő megállított. Különböző ajándékokkal halmoztak el. Főként étel és ital formájában. Forró kamilla tea, hársfa kéregből készült, vékony szeletek. Nyakamba akasztottak egy gyöngyvirág díszítette nyakláncot és a fejemre helyeztek egy-egy nadragulya levélből font apró csokrot. Az utolsó pár méter előtt, egy fiatal lány lépett elém. Hasonló hófehér ruhában volt, mint én. Sárga-szőke haját kiengedte, ami mosolygós arcát keretezte. Piros volt már és hideg csípte. Büszkeséggel a szemében tekintett fel rám. Irigyeltem jó vastag, fehér bakancsát a lábán. Nagy, barna szemeivel engem figyelt. Kezében egy kicsi üvegtál volt, amiben sötétbarna, sárra emlékeztető anyag lötykölődött, ahogy remegett a hidegtől. Rámosolyogtam biztatóan. Lehajoltam, hogy átvegyem tőle edényt, majd mélyen - mintha egy királynő előtt tenném - tisztelettel hajoltam meg.
– Nem muszáj ezt tenned, ugye tudod? – Marcus a tálat figyelte a kezemben. Karja megfeszült a derekam körül és ideges rángás futott
végig rajta.
– Semmi baj Marcus. Én döntöttem így. Különben is. Azt
mondták, hogy már legalább az íze finom – mosolyogtam rá.
Ajkamhoz emeltem a tál szélét, megdöntöttem és hagytam,
hogy a számba folyjon a lé. Először keserű volt, aztán az édes méz és
csokoládé keverékének íze terült szét a nyelvemen. Mikor mindet kiittam,
visszaadtam a kislánynak. Bólintottam, majd mosolyogva elsétáltam mellette.
Ahogy a tó széléhez értem, megéreztem a folyadék hatását. Elmémre furcsa bódult nyugalom szállt, testem könnyűvé vállt. Izmaim már nem feszültek és a mosolygást se tudtam volna abbahagyni. Marcus mögöttem állt meg. Együtt néztük a vizet, aminek közepén a feldíszített emelvény várt rám. Fáklyák vették körbe és egy virágokból font, ágyszerű képződmény emelkedett ki látványosan a díszek közül.
– Köszönöm – mondtam halkan, majd beleléptem a
jéghideg vízbe, ami alatt már kihúzták azt a vékony réteget, amin végig kellett
sétálnom.
Marcus megfogta a karomat és megállított. Magához húzott,
belefúrta arcát a hajamba, majd lehajolt, hogy egy utolsó csókot leheljen az
ajkamra.
– Menekülj! Te ennél több vagy – súgta a számba a szavakat. Eltolt
magától és elsétált.
Én megint csak álltam és végignéztem, ahogy már
sokadjára sétál el a sötétségbe. Ezúttal tudtam, hogy örökre. Szememből egy
könnycsepp indult útnak az arcomon. Nem bírtam visszatartani. Megfordultam,
nagy levegőt vettem, majd elindultam a végzetem felé.
A jéghideg vízben sétálva - még úgyis, hogy nem lepett el teljesen - nem éreztem magam kellemetlenül. Botladoztam, megcsúsztam néha, és csak mosolyogtam magamon. Az utolsó utamra menve is csak bénáztam. Nem tudtam úgy végigvonulni az embersereg előtt, mint egy királynő. Ruhám alja egyre nehezebb lett. Néha a levegőbe markoltam, hátha megkapaszkodhatok benne. Nem érintettem mást csak a hűs szellőt, mely időnként jeges borzongást hagyott a gerincem mentén.
Mikor az emelvényre értem az ott tartózkodó két férfi Tanácstag, mélyen meghajolt előttem. Én pedig halkan kuncogni kezdtem. Furcsán néztek rám, de pillantásukat nem kerülve, láttam rajtuk, hogy átragasztottam némi jókedvet rájuk. Biztató mosollyal figyeltek. Nem féltem már a szemükbe nézni. Teljesen eltompultak az érzékeim. Az erőmet, mintha elnyelte volna egy láthatatlan edény. A két férfit, nem lepte meg a szemkontaktus. Nem tűnt úgy, hogy rám akarnák szabadítani a hatalmukat. Hogy maguk alá akarnának gyűrni.
– Alina Dawn! – szólt erőteljes hangon a feje tetejére kötött, lófarkas férfi. – Te, ki önszántadból léptél a helyes útra! Köszönjük áldozatodat! Köszönjük a felajánlást, mellyel erősíteni fogod a klánok népét, a lelkeket és az életet adó Eredetfákat!
Hangja bezengte az egész tavat, hogy mindenki jól hallja. Sejtelmes visszhangot vertek vissza a hegyek és úgy tűnt, misztikus erők kezdték meg táncukat az égen. Vörös pontok jelentek meg, majd néhány fehér, sárga, kék amik egybeolvadtak és végigszántották az eget, hogy hatalmas falat képezzenek a csillagok közé. Átlátszó, de áthatolhatatlan erőnek tűnt. Legszívesebben felnyúltam volna az égre. Megakartam érinteni. Megfogni, hogy erőt meríthessek belőle.
A copfos mellett, a csimbókos hajú férfi állt, akinek haja
rendezetten és frissen omlott vállára, tele aggatva növényekkel. Ruhájukat egy
fekete palást takarta.
– Kérlek, helyezd magad kényelembe – szólt halkan, miközben
hajából a virágok, lehulltak a földre és ezzel a hangulatom is sokkal sötétebb
lett.
Engedelmeskedtem. A fából, növényekből és állatszőrből készült ágyra feküdtem, ami néhol szúrt, tenyeremet pedig csiklandozta a szőr, amibe belekapaszkodtam. Felemeltem ruhámat, hogy magam köré teríthessem. Nem volt kényelmes. Sok illat lengett körülöttem. Édes és savanyú, virágok érdekes keveréke és illóolajok fullasztó aromája csavarta az orromat, de nem tudtak megnyugtatni. A két férfi, miután elhelyezkedtem, hátra léptek. Felkiáltottak, ami érthetetlen, artikulálatlan üvöltésnek tűnt. Az egész tábor visszhangozta és utánozta őket. Majd újra meghajoltak és elsétáltak, egészen ki a partra. Az utolsó utamat végül egyedül, magányosan kellett megtennem. Féltem. Féltem a fájdalomtól, hogy olyan gyötrelmet kell majd átélnem, amiben még talán sose volt részem. Már nem visszakozhattam. Minden egyes kínnal, erősebbé válhatott a lelkem.
Nem akarok visszatérni, nem akarok, valaki Megkötött lelkévé
válni! – mantráztam magamban, szinte kétségbeesetten.
Teljes csend vette kezdetét. Hallottam a saját szívverésemet a fülemben dobolni, szapora légzésemet és a víz, halk csobogását. A kislánytól kapott ital, elérte a hatását. Rám törtek az emlékek. A gyerekkorom, a boldog percek, amiket gyógyítás és tanulás közben szereztem. Láttam magam előtt a titkos kertemet. Ahova Marcus és Jared becsempészett növényeit ültettem és szeretettel öntöztem, vigyáztam rájuk. Éreztem a füstölők illatát, a sátorban összegyűlt növények és virágok ezer meg ezer illatkavalkádját. Fehér fényeket és felhőszerű homályt láttam. Kezek kapaszkodtak a nemlétező fellegbe. A saját ujjaim próbálták elérni a füstfelleget, ami különböző alakokat vett fel. Láttam édesanyám elfeledett arcát, finom vonásait, barna szemeit és nevető hangját hallottam. Marcus sötét alakját ahogy edzéseink alatt mindig visszafogta magát, hogy ne bánthasson igazán. A füstalakban láttam ahogy megfeszül minden érintésemtől. Hallottam ahogy a fülembe suttog, hol buja szavakat, hol pedig dühíteni próbált. Éreztem testét az enyémhez simulni, a csókjait a nyakamon és az ajkamon.
Kacagó gyermekzsivaj hatolt a csendbe. Régi játszótársaim dobáltak meg hóval, testem pedig érezte a hideg érintést, a jeges víz lecsorgását a tarkómon, miután eltaláltak hátulról. A bögre málnatea édes, összetéveszthetetlen ízét éreztem a számban, amivel Yzarro kínált meg, egy-egy beszélgetés előtt. Láttam egy férfit, amint az ölében tart, kedves szavakat suttogott a fülembe és mikor felnéztem rá, hirtelen csend lett.
A tábor minden lakója halkan kántálni kezdett, majd egyre hangosabban. Leereszkedett a szürke, fojtogató köd. Elmémet ostromolni kezdte egy ismeretlen, mégis valahol ismerős erő. Levegőért kapkodtam. Látásom elhomályosodott. Rövid, fekete hajat láttam magam előtt. Fehér bőrt, fehérje nélküli sötét szemeket. Pupilláját szürke vagy fehér szín emelte ki körbe. Nem tudtam az arcát teljes egészében megfigyelni. Homályos volt minden és csak gyönyörű, koromsötét szemei élesedtek ki az elmémben. Háttérben egy elmosódott formát véltem felfedezni. Magas, szerteágazó nyúlványokkal és egy tompa energia lüktetett az irányából.
Kihunytak a fények. Csak a Hold világított meg. A szél pedig
sebesen támadt fel a semmiből. Megborzongtam. Ismerős érzés fogott el. Fejem
tisztább lett, de még mindig kótyagos voltam.
– Megállni! – hallatszott a sötétségből egy ismeretlen, mély tónusú férfihang. Fejem mellett, megjelent egy fekete árnyék, ami füstszerűen
kavargott, majd szép lassan kettévált.
Nem láttam szinte semmit, csak a mély sötétséget. A belőlük áradó ismerős erő, olyan elementárisan hatott rám, hogy hirtelen felültem. Mit sem törődve a szédülésemmel és hányingeremmel, megpróbáltam felállni, de összecsuklott a lábam. Lerogytam a földre. Onnan figyeltem a groteszk alakokat. Kivehetetlen formákat vettek fel néha, de pár másodperc erejéig, két emberi alak állt körbe és valahonnan tudtam, hogy engem néznek. Arcot egyiken se láttam, olyan volt a körülöttük hullámzó energia, mintha csukja fedné a fejüket. Mozdultak, a testem pedig megemelkedett és úgy állítottak talpra, hogy hozzám se értek. Remegett a lábam. A két árny közrefogott, majd vállamon éreztem az érintésüket. A levegő szikrázott körülöttünk, halványan megvilágítva az emelvényt, amin álltunk. Bizseregni kezdett a bőröm. A fejem teljesen kitisztult és úgy éreztem, hogy minden helyreállt.
– A rituálénak vége, a Kötődés megtörtént! – mondta
egyszerre két hang, ami mintha a tó vizéből szólt volna, de akár a hegy
gyomrában lévő láva is megszólalhatott. Mély, morgó, haragos hangok voltak.
– Lehetetlen! – Marcus hangja messziről szólt, de láttam
ahogy a földre rogy. Egész testében reszketni kezdett, majd tenyerébe temette
arcát.
Hirtelen felpattant, majd futásnak eredt, egyenesen felénk.
– Lina! – hallottam még, hogy a nevemen szólít, de a tábor
elhomályosodott. Minden ember arcra eltorzult, majd eltűnt a szemem elől. Engem
pedig elragadtak az árnyak.
A lelkem hiányzó darabkái pedig, a helyükre kerültek és
végre teljes lehettem.
°∘●○〇◯〇○●∘°
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése