Kötődés: a lelkek titka 10. fejezet

* * *

Marcus korán kelt. Még sötét volt odakint. Alina már átfordult addigra a másik oldalára és halkan motyogott, de kivehetetlen szavakat. Csak mosolygott a lány alvó ártatlanságán. Nézte egy ideig a halkan szuszogót. Eszébe jutottak az éjszaka eseményei. Bármennyire se hitt neki a lány, nagyon is akarta már őt. Sokkal jobban, mint amire valaha gondolt volna. Ismerte magát kellőképpen. Valóban fafejű volt és morcos, esetleg vasmarkú vele mindig, de csak a javát akarta szolgálni. Nem csak magának.

Felkelt óvatosan mellőle, hogy ne ébressze fel. Felöltözött és csendben elhagyta a sátrat. Kivételesen nem hagyott üzenetet. Tudta jól, hogy nem fog magához térni még akkor se, mikor visszaér.

A hegy lábához ment, amit a szertartás helyszínének választottak. Ahogy kiért, körbekémlelt. Nem tetszett neki a feldíszített hely. Túl egyszerű és hagyományos volt. Rosszallóan ingatta a fejét. Nem értette, hogy miért nem tudnak haladni a korral. Még csak nem is lett volna kötelező ilyen helyre jönniük. De persze a Tanács szava szent és sérthetetlen. Erre a gondolatra hangosan horkant fel és mordult mérgesen. Levette a fáslit a szeméről, majd nekiállt lebontani a díszítést, amit az öregek csináltak. Nem sokat tartott meg belőle. Ami éghető volt azt a legközelebbi kiásott lyukba dobálta és öntötte le a fáklyákba szánt olajjal, hogy aztán örömmel gyújtson meg mindent. Nem sokkal később pedig sivár, fekete föld bámult vissza rá, szinte mindenhonnan.

Letérdelt, kezeit tenyérrel lefordítva letette, majd belemarkolt a földbe. Érezte a talaj alatt, az alvó növényeket. Tudta mikor elültette őket, hogy mire eljön az idő, erőre kapnak és mikor felébreszti azokat álmukból, akkor csodaszépek lesznek. Az erejét nem tolta a földbe, éppen csak annyit tett, hogy finoman, édesgetően szólította a természetet. Becézte a virágokat, suttogott a fáknak, bókolt a bokroknak. Nem lehetett türelmetlen, mert tudta, hogy a természet, mindig visszafizeti a neki okozott fájdalmat. Az egyetlen kapaszkodót használta, ami kéznél volt. Az Eredetfája energiáját, ami elérte a testét. A talaj mozogni, lüktetni kezdett. A kúszó növények, elindultak felé ő pedig szétküldte a mágiáját a talajban. Fák nőttek a hegy lábához, közvetlen a kopár falat takarták el. Sűrű és áthatolhatatlan sort alkotva. Törzsük sötét vörös színt vett fel, lombkoronájuk pedig egészséges és üde zöldben pompázott. Marcus két oldalán vaskos, karmazsin indák jelentek meg és jöttek elő a talajból, amik oldalra borultak, lelapultak. Egyfajta ülőalkalmatosságot hoztak létre. Jó pár sorban megismételte, majd a hajtások külső oldalaihoz sétált. Beleharapott az egyik ujja végébe. A kiserkent vért a földre csepegtette. Ereje láthatatlan zsinegként húzott elő a földből magasra törő, sárga és fehér virágokat, amik gyöngyvirágokra hasonlítottak. Mind halvány fénnyel világított. Próbált elméjében olyan növények után kutatni, melyek kevésbé vagy egyáltalán nem halálosak.

Mikor minden oldalon végzett, visszasétált a legelejére. Messzebbről is megnézte a művét. Megfelelőnek találta. Pont annyira volt fényes a helyszín, hogy az emberek még ne essenek orra a saját lábukban. Összedörzsölte a két kezét, majd elpakolta a rongyokat és visszament a szállására.

* * *

°∘●○〇◯〇○●∘°

Virágos mező illatára keltem fel. Kinyitottam a szemem, de teljesen sötét volt, így inkább visszacsuktam volna, ha nem hallom meg Marcus halk suttogását:

– Ébresztő kislány! Nagy nap a mai, ideje elkészülnöd! – simított végig a hátamon és mikor felé fordultam, halvány fehér fény esett az arcára.

– Mennyi az idő? – kérdeztem egy nagy ásítás közben, mire érdekes, morgó hang hagyta el a számat. Nevetni akartam volna, de csak köhögni sikerült a száraz torkom miatt.

– Lina, most tedd magad takarékra valahogy, ne használd a szemed! – szólt rám kicsit hangosabban, mint azt a fülem eltudta volna viselni a csendben.

– Bocsánat, igazad van – motyogtam. – Annyira magától jön. Néha elfeledkezem róla – mondtam halkan, miközben lehunytam a szemem és egy pillanat múlva már sötéten bámultam bele az éjszakába.

– Egyébként hajnali három van. Melyik ruhát választottad? – Meggyújtott egy gyertyát, hogy véletlenül se ismerkedhessek meg arccal is a földdel, mikor kimászok az ágyból.

– A feketét – mondtam duzzogva, mert egyébként, eszem ágában se volt felvenni az ünnepségre elrendelt ruhát.

– Jó választás, bár kissé hűvös lesz – érintette meg a nyakam, én pedig ugrottam egyet ahogy jéghideg ujja hozzámért. – Mondjuk, egyetlen női személyként, nem biztos, hogy olyan jó opció volt – vigyorgott olyan szélesen, hogy a füléig ért a szája.

– Minek egyáltalán erre külön ruha? Felvehetnék egy pólót meg egy farmert és kész vagyok! – sóhajtottam, de csak felkeltem az ágyból.

– Ez amolyan tiszteletadás a Ködfátyol lelkeinek. Ne kérdezd, én se értem – mondta. – Utólagos engedélyeddel, elhoztam tőled a ruhát. Én is a feketére tippeltem – hajolt meg, majd leemelte a huzat egyik szakadásába akasztott vállfáról az anyagot.

– Remélem felvenni is segítesz, ha már voltál olyan bátor és bemerészkedtél a területemre feltúrni a szállásom! Pedig olyan jól elrejtettem azt a göncöt! – forgattam a szemem. Reméltem hallja a hangomban az ellenkezést és kisegít majd valahogy szorult helyzetemből, de tévedtem. Bár tartotta magát, láttam, hogy összeszorított foggal próbálja visszatartani a nevetést.

– Nem mondanám, hogy begyűrni a matrac alá, jó rejtekhelynek bizonyult! – nevetett fel mégis gúnyosan. – Azt se csodálom, hogy ehhez segítség kell – nézte meg az öltözéket, amit a kezében tartott.

Mikor megtudtam, hogy külön szerelést kell választani az ünnepségre, már a gondolattól is rosszul voltam. Hát mikor megláttam a ruhakölteményeket! Négy különböző színű és stílusú ruhából lehetett választani: vörös, fekete, kék és sárga. Egyik többet mutatott, mint a másik. Így esett a választásom egy olyan darabra, ami bár sokat engedett láttatni, de a fontosabb részeken takart.

Talpra álltam, de fáztak a lábujjaim. Kelletlenül vettem le az inget. Némi fintor is látszódhatott az arcomon. Marcus vállába kapaszkodtam, hogy belelépjek a ruhába. Ő pedig finoman érintette meg nyelvével a mellemet.

– Hé! – szóltam rá erélyesen, de mosolyogva. – Ilyet se csinált még velem férfi, hogy inkább öltöztet, minthogy vetkőztessen – kuncogtam halkan, ő pedig beleharapott a mellbimbómba, amitől halkan felnyögtem.

– Csak megakarlak nyugtatni – suttogta a bőrömre. Végighúzta az oldalamon az ajkait, miközben rálehelt néhány ponton. Minden alkalommal elöntött a jóleső libabőr. Beletúrtam a hajába és magamhoz húztam. Vágytam a forró érintésére.

– Ha neked ez a megnyugtatás, akkor egészen jól csinálod, nehogy abba hagyd! – nevettem fel, ahogy beleharapott az oldalamba.

– Nem akarlak elkeseríteni, de erre nem biztos, hogy lenne most időnk – emelkedett fel és húzta feljebb az anyagot is rajtam.

– Utállak! – csíptem bele a fülébe, de csak mosolygott rajtam. Tagadhattam volna, hogy elég volt az éjszakai szeretkezés, de azóta csak jobban vágytam rá. Nem segített az álmom se, ahol vele töltöttem egy csodás reggeli ébredést, valami lakatlan szigeten.

A ruha két oldalt, teljes egészében mutatta a combomat a nagyvilágnak és csípőig fel volt sliccelve. Néhány lánc tartotta annyira össze a lábam körül lógó anyagokat, hogy ne libbenjen szét és mutasson meg minden mást is. Hosszú, denevérujjas felsőrész tartozott hozzá, aminek hátán pókhálószerűen terült szét a csipke. Kivágott, nagyon mélyen dekoltált elölről, amit ugyancsak egy vékony lánc tartott össze, nehogy szétnyíljon. Nem vehettem alá melltartót se, mert csúnyának tartottam a kilógó anyagot, így csak félig takarta a melleimet.

– Bezzeg, ha a vöröset választod – igazította meg magán a nadrágot, hogy elfedje valamelyest izgatottságát. – Abba biztos, hogy felöltöztetlek, de akkor nem hagyjuk el a sátrat, az is egyértelmű.

Gerincem mentén bizsergés futott végig a gondolattól is. A vörös ruha, csak a legintimebb részeimet takarta volna. Különben semmilyen anyagból nem állt, csak össze-vissza szálakból, amiket egymásba és körém kellett volna fűzni valahogy.

– Akkor lenne időnk mi? – kuncogtam halkan. – Tudtommal sajnos nem orgiára készülök – legyintettem Marcus felé, és nevetve fogtam rá a csuklójára, hogy magamhoz ránthassam.

Tenyerét a fenekemre húztam, beletúrtam a hajába újra. Kényszerítettem, hogy megcsókoljon. Nem akartam elindulni, nem szándékoztam részt venni a szertartáson. Marcus közelsége viszont, sokkal jobban megnyugtatott, mint gondoltam. Elakartam merülni a vágyainkban, a tomboló érzelmekben, szívesen vettem volna el a szívét arra az időre, csak ne keljen mennem.

– Lina – szakította meg a csókot. – Kérlek ne így, ne most! – próbált eltolni magától. – Tudom, hogy félsz, de nem így szeretnélek megszerezni magamnak. A félelemből született vágyakat, nem tudom komolyan venni, mert nem adhatnak olyat, amire valójában vágyom – fordult el teljes testtel tőlem. Én pedig szánalmasnak éreztem magam. Igazat adtam neki, ő tényleg máshogy gondolta a kettőnk dolgát, én pedig csak menekülni akartam a kötelezettségek elől.

– Ne haragudj Marcus! – fordítottam újra magam felé. – Megígértem, és úgy hallom lassan idő van! – A testem bele is remegett ahogy meghallottam a táborban az emberek hangos nevetésének és beszélgetésének hangját, ami bekúszott közénk a mély csendbe.

– Fordulj meg, megcsinálom a loboncod – mondta szomorú hangon. Nem ellenkeztem, elég volt éreznem a belőle áradó feszültséget, hogy tudjam, ezt nem folytathatjuk tovább.

Felkötötte a hajamat, óvatosan kontyba tekerte, melyből kiállt néhány vékony tincs, de a hatás kedvéért úgy hagyta. Volt nála egy kis liliomkivonat, amit a nyakamra kent, hogy kellemes illatom legyen. Majd elővett egy vörös rúzst, amit csak sejtettem honnan szerzett, de nem állt szándékomban rákérdezni. Előttem bontotta ki az érintetlen csomagolásból. Finoman az állam alá nyúlt és meglepően ügyes mozdulatokkal felkente számra a vérvörös színt. Szememre pedig egy kis tasakból ecsettel, némi fekete szenet vitt fel. Végül az egész arcomra ráfújt, valami poralapú anyagot. Lesöpörte és a kezembe nyomott egy kis tükröt. Hófehér bőröm világított a fekete ruhától és hajamtól. A karmazsin rúzs és szén együttes hatása, egy porcelánbaba arcát tükrözte vissza. Szemeim szürke viharfelhők voltak, amik egyre sötétebbek és haragosabbak lettek. Nagyon fiatalnak tűntem, szinte túlzottan is.

– Nem gondoltam, hogy értesz az ilyesmihez – mosolyogtam rá. Visszaadtam a tükröt, miközben egy apró meghajlással nyugtáztam munkájának gyümölcsét, majd felhúztam egy leheletnyi tangát és végül a bakancsom. Rontott volna az összhatáson a cipő, ha magamon kellett volna hagynom végig, de csak addig viseltem, míg a területre nem értem. Ott már nem lehetett rajtam.

– Hosszú ideig éltem egy távoli országban, ahol hölgyek felkészítésében segédkeztem. Egy érdekes színházban dolgoztam és eltanultam néhány trükköt – vakarta meg a tarkóját. Zavarát csak fokozhatta egyre szélesedő vigyorom.

– Kérlek, mond, hogy te is! – reméltem, hogy érti a célzásom.

Hallottam helyekről, ahol egy-egy előadásra vagy ünnepségre férfiakat is beöltöztettek nőnek régebben. De ahelyett, hogy válaszolt volna, megfogta a kezem és a karjára tette. Az oldalán lépdelve, végül elhagytuk a sátrat.

Kint már nyüzsögtek az emberek. Mindenki ünnepségre alkalmas ruhát viselt. Tálakat, ételhordókat cipeltek, amiket a szertartás helyszínén terveztek szétosztani. Jó pár férfinél lőfegyver volt, de sokak kardot erősítettek a hátukra, oldalukon pedig, kisebb dobókések és tőrök lógtak. Örültem, hogy végül felvettem magamra a béléses bakancsot, mert fázott a lábam. Szerettem volna használni az erőmet a testem felmelegítésére, de nem tehettem. A félhomály, így is egész úton zavart és folyton meg kellett állnunk, lenyugtatni magam. A szemem, akarva-akaratlanul is világítani kezdett. A végén már el kellett takarnom, mert véletlenül se örültem volna neki, ha észrevesznek.

Marcus karjába kapaszkodtam végig. Nem érdekelt az emberek furcsa tekintete, bár megvoltam győződve arról, hogy csak a nők néznek dühös pillantásokkal a párosunkra. A férfiak jobban elvoltak foglalva a kivillanó combjaimmal.

– Ez gyönyörű! – suttogtam, mikor elértük a rituálé helyszínét és megláttam a feldíszített helyet. – Ez a te műved?

– Igen, gondoltam tetszene – hajolt közelebb a fülemhez. Forró lehelete libabőrt okozott a bőrömön, miközben beszélt.

– Marcus! – nyögtem a nevét halkan. Rászorítottam a karjára és közelebb vonta magamhoz, de sejtette, hogy mire akarok kilyukadni, mert elhúzódott.

– Ne haragudj! Tudom mit mondtam, de ez a ruha egészen őrjítő rajtad – nevetett fel pimasz mosollyal. Kezemet elengedte és ellépett tőlem egy fél lépést. – Menned kell, és a válaszom igen.

Búcsúzóul pedig egy rövid csókot nyomott az ajkaimra, majd elsétált a sötétbe, ahonnan nyugodtan, feltűnés nélkül nézhette a szertartást. Én csak álltam egy ideig, széles mosollyal a számon próbáltam elképzelni őt, egy színházi előadás szereplőjeként, nőnek öltözve. Végül előre sétáltam a többiekhez, akik már a vörös törzsű fasor előtt gyűltek össze. Levettem a bakancsom, félretettem, majd leültem közéjük a hideg hóba. Kezemet a combomra helyeztem és vártam.

Nem sokkal később, Yzarro jelent meg. Az egész tábor mély csendbe borult. Még a levegővételek hangját se lehetett hallani. Mindenki türelmesen várta, hogy az öreg elkezdje a szertartást. Yzarro szomorúnak tűnt. Ránk pillantott. Minden fiatalt egyesével jól megnézett magának, mintha örökre az emlékeibe akarna zárni minket. Néha egy erőltetett mosoly jelent meg az arcán, de tekintete komor és haragos maradt. Letérdelt közénk, kezeit az ég felé emelte és lehunyta a szemét.

– Mikor a hajnal színei áttáncolnak a sötét égbolton, akkor a Kötődés megszületik – mondta az öreg, kissé fátyolos hangon.

Nem kellett sokat várnunk. A sötétséget egyszer csak kettéhasította a vörös és sárga színkavalkád. Hosszú csíkokban szabdalta szét a fekete eget. A csillagok eltűntek, az egész tábort megvilágította a hajnal első sugara. A levegő felmelegedett, az emberek lelke pedig megnyugodhatott. Sóhajtások, öröm és halk dúdolás vette kezdetét a tömegen. Közülük sokan már, mintha egy másik világban jártak volna. Elködösült a pillantásuk, légzésük egyenletesnek és nyugodtnak tűnt, miközben széles mosoly terült szét az arcukon. A hajnal zenéje, pedig a hegy gyomrából jövő morgás és a kövek gördülése lett.

– Szemeket becsukni! Elméteket tárjátok ki. Nézzetek túl, lássatok beljebb! Halljatok mindent! Érzékeljétek a világot magatok körül. Lépjetek be a Ködfátyolba! Bolyongjatok, szólítsátok a ködöt, de ne keressétek a lelkeket! Hagyjátok, hogy ők találjanak rátok. Fogadjátok be őket! Öleljétek magatokhoz, szorosan a lelketekhez. Legyenek ők az éltető levegő, a dobbanó szív és a meleg kar, mely átölel a gondokban. Hozzanak megnyugvást a tomboló szíveteknek, a kavargó érzéseknek! – szólt halkan. Mégis, mintha a fülem mellett kiáltott volna. Hangja mélyen az elmém legeldugottabb részéről szólt.

Lehunytam a szemem. Elmémben ezernyi emlék váltakozott. Szívemben sok érzés kavargott. Nyugodt voltam, életemben talán először azt éreztem, hogy semmitől nem kell félnem. Pontosan ott és akkor vagyok, ahol lennem kell. Elmémre sűrű, fullasztó köd ereszkedett. Hallottam az emberek halk dalát, a hegy énekét, a szél suhogását, ami megborzolta a testemet belülről is. Lelkem már felszabadult volt, nem bántott semmilyen gondolat. Nem nyugtalankodtam a rossz cselekedeteim miatt, vagy hogy nem fog sikerülni a Kötődés. Nem zavart Marcus közeledése, nem viszolyogtam a lélek választásától. Testem könnyűvé vált, lelkem pedig, mintha felemelkedett volna. A sűrű, nehéz köd pillekönnyű lett. Úgy lélegeztem fel, mintha akkor születtem volna újra. Faltam magamba az energiákat. Éreztem ahogy átjár az erő. Beférkőzött a lelkem apró bugyraiba. Megtisztított, elvágott a fájdalomtól és olyan mélységekre ásott, amikről nem is gondoltam, hogy léteznek. Több száz, vagy több ezer lágy hullámot éreztem magam körül. Sikerült.

Megérkeztem a Ködfátyolba.

Nem kellett látnom semmit sem, így behunytam a szemem. Követtem az energiákat, szólítottam magamhoz. Néha, mintha tenyeremen éreztem volna. A világ összes színe játszott a fejemben. Minden léleknek láttam még lehunyt szemmel is az auráját. Tudtam merre kell mozognom. Láttam, hogy ők merre mozdulnak és érzékeltem, miként közeledek egyre jobban a forráshoz, mely mágnesként vonzott magához. Szerettem volna megérinteni őket, érezni a fájdalmukat, az örömüket, de nem tehettem. Csak egy kívülálló voltam. Nem érhettem hozzájuk, nem beszélhettem. Nem zavarhattam fel azt a világot, ahonnan az erőt nyertük.

Megannyi szín mellett haladtam el, mikor megéreztem a gyűlölet és harag érzelmét. Fekete aurák zártak körbe. Légzésem nehezült. Szívverésem gyorsult, de elmémet kordában tartottam. Suttogások, sikolyok hangját hallottam tompán. A hang irányába indultam. Az érzelmek, szép lassan kezdtek maguk alá gyűrni. A fájdalom és a gyűlölet egyre keményebben csapódott a lelkemnek. Egyre erőszakosabban fészkelte be magát az apró zugokba. Az addig üres és csendes elmémben, villámok cikáztak át. A távolban lángok nyaldosták az emlékeimet. A tenger morajlásának hangját hallottam. Vérfoltok terültek szét a szürke ködben és a fekete alakok közelebb és közelebb kerültek, szinte már érintettek engem, de nem hagyhattam. Futásnak eredtem. Félretoltam a lelkeket. A köd újra nehézzé és fojtogatóvá vált. Minden sötétedni kezdett körülöttem.

Megálltam. Kapkodtam a levegőt, de mintha nem bírtam volna mozdulni többé. Egy helyben maradtak a lábaim és nem vittek tovább. A hangok eltűntek. Az érzések tovaszálltak. Megszűnt a lelkemnek ostromlása. Körülöttem pedig csend maradt. Sötétség.

Zuhanni kezdtem.

Sikítottam, de még csak nem is hallottam a saját hangom. Kapálóztam, de nem éreztem egyik végtagomat sem. Testem, mintha már nem is hozzám tartozott volna. Vakká váltam. Végül valamilyen gyümölcs, talán málna illat csapta meg az orrom. Mire az irányába fordultam, már a táborban lévő emberekkel találtam szembe magam. Mindenki engem nézett. Ijedt tekintetek bámultak. Végiglapogattam magam, de azon kívül, hogy a ruhám izzadságtól nedvesen tapadt rám, nem találtam különösebb változást. Yzarro lépett oda hozzám. Megragadta a karom, félrevonszolt és kérdőn tekintett a szemembe.

– Mi történt lányom?

– Nem tudom, Uram – hajtottam le a fejem. Éreztem, hogy elhagyja szememet az első könnycsepp, majd a második is, végül sírva fakadtam.

– Lina! Lina! – kiabált Marcus valahonnan távolabbról.

– Menj a szállásodra, később meglátogatlak! – utasított az öreg. Megdörzsölte a hátamat és meglökött, hogy megadja a kezdő lépést.

Nem bírtam abbahagyni a sírást. Elegem lett. Az egyetlen dolgot, amit megígértem anyámnak se sikerült teljesítenem. Csalódást okoztam neki. De nem akartam menekülni, nem is állt már szándékomban. A klán úgyis megtalál, bárhova bújnék is el! Felhúztam a bakancsom és futásnak eredtem.

A sátor messze volt, szinte fuldokoltam ahogy megérkeztem. Hideg volt, remegtem. Féltem. Ideges voltam. Annyira reszketett mindenem, hogy nem sikerült felvennem a takarót a hátamra, hogy magamra terítve, ne fázzak annyira. Csak ültem az ágyon, magam elé meredve és vártam.

°∘●○〇◯〇○●∘°

Határozott kopogás törte meg a csendet. A vasrúd hangosan csattant az ökle alatt. Yzarro kért bebocsátást a sátorba, bár ellent nem mondhattam volna neki.

– Sajnálom Alina – mondta az öreg mikor megjelent. Tekintete szomorúnak tűnt, és némi dühöt is véltem benne felfedezni. Háta mögül suttogás hallatszott, aztán Marcus lépett be a helységbe.

– Alina Dawn! Számodra a Kötődés sikertelenül végződött. Ezért a Tanács, holnap dönt a sorsodról. Délig a ketrecben kell várnod a büntetésedre vagy halálodra. A feladatom pedig, hogy elkísérjelek a zárkákig. Kérlek öltözz fel a lehető legmelegebben és kövess! – szólított fel Marcus semleges hangon. Megállt egy helyben és várt.

– Miért őt küldték? – mutattam a rám váró férfire. Kezem remegett a félelemtől, a dühtől és a keserűség minden létező szintje áthatotta a testem.

– Mert ő az Origen végrehajtója. Sajnálom gyermekem, ha tehettem volna, akkor nem őt választom erre a feladatra – szólt halkan az öreg. Olyan mérges lettem, hogy legszívesebben nekimentem volna az idős embernek, de végül még se tettem.

– Rohadjon meg az egész kibaszott Origen! – üvöltöttem mérgemben. Kiakartam volna menni a sátorból, de Marcus elém állt.

– Kérlek Lina, ne nehezítsd meg a dolgom, nem akarlak bántani! – suttogta közvetlenül az arcomba hajolva.

– Pedig megfogom! – mondtam. Egy pillanat alatt lepte el a vörös köd a fejem. Egy hirtelen mozdulattal kilöktem alóla a lábait. Ideje nem volt lereagálni a dolgot. Tombolt bennem az adrenalin.  Ahogy földet ért, gyomron rúgtam olyan erővel, hogy összerándult. Megindultam kifelé, de elakadtam. Fehér indák tekeredtek végig a testemen és erősen szorítottak. Alig kaptam levegőt. Végigfolyt ereimben az erő és minden porcikámat átjárta az energia. Feszíteni kezdtem magam körül Marcus természeti varázsát. Éreztem azt a furcsa érzést, ami már egyszer bennem volt. Nem volt teljesen stabil az erő, de könnyedén téphettem volna le a növényeket. Egyetlen apró mozdulat és semmivé lehettek volna.

– Kérlek, ne tedd! – kiáltotta a férfi, amikor kiakartam törni, de végül visszafogtam a mágiát.

– Vége, nem harcolok tovább! – néztem Marcusra vádlón. Nem, nem az ő hibája volt. Nem annak tartottam, de valahol még is úgy gondoltam, hogy köze van az egészhez. Minden áron próbált rábírni a maradásra. Hol szép szavakkal, hol kissé erőszakosan. Maradtam. Maradtam azért, hogy meghaljak.

Ellazultam. Már nem kavargott bennem az a rengeteg erő. Mintha lekapcsoltak volna egy villanyt bennem. Minden megszűnt. A hatalom, a fájdalom, a bánat és úgy éreztem, megtört a lelkem. A növények leengedtek a földre és nyomtalanul tűntek el. Felálltam, onnantól pedig gépiesen tettem, amit mondtak. Nem tudtam érzelmeket kimutatni, nem adtam ki hangot se. A sírás is abban a pillanatban megszűnt már, mikor Yzarro belépett a sátorba. Magamra kaptam egy vastag nadrágot, fejembe húztam a kötött sapkámat. Felvettem a legmelegebbnek hitt kabátomat. Mikor úgy gondoltam kész vagyok, Marcus elé léptem. Bólintottam, jelezve neki, hogy készen állok.

Menet közben a táborban lézengő embereket figyeltem. Könnyed, boldog hangulat uralkodott közöttük. Szinte irigykedtem. Amint észrevettek, feszült várakozással teli tekintettel figyelték haladásom a cellák felé. Már mindenki tudott arról, hogy sikertelenül végződött. Sokan szánakozva néztek rám, de olyan is akadt, aki mintha megkönnyebbült volna. Ezer érzelem ostromolt. Fájt látni mennyien nem kedveltek. Nem is gondoltam, milyen sokan vannak, akiknek útban lehettem. Ne aggódjatok, már nem kell sokáig várnotok, hogy vége legyen! futott át az agyamon. Majd nem el is nevettem magam. Mások örömmel tekintettek rám. Meghajoltak, páran még meg is öleltek, akik közelebb voltak hozzám. Ők tudták, hogy a halálom nem csak egy sima halál lesz. A klán fennmaradását, az Eredetfákat és a következő Kötődést erősíti majd meg.

– Marcus én… – fogtam meg a könyökét, mikor a zárkákhoz értünk.

– Semmi baj Lina – szakította meg a szavaim. – Sajnálom. Én hittem, hogy sikerülni fog. Szurkoltam. Még egy nyugtató málnavirágot is küldtem melléd – mondta zavartan.

– Akkor te voltál – sóhajtottam fel. – Köszönöm.

– Ne köszönj semmit! Nem tudtam segíteni, nem tudtam melletted lenni! – csapott rá az egyik ketrec tetejére, ami megremegett és úgy tűnt, kettétörik.

– Honnan tudták, hogy nem sikerült? Mert én éreztem, de… - nem fejeztem be a mondatot, nem volt már erőm hozzá.

– A Tanács is belép a Ködfátyolba. Figyelnek mindenkit. Minden klántag egyszerre indul meg ilyenkor. Ők megérzik, ha sikertelen a Kötődés. Yzarro is érzett valamit felőled, de nem volt biztos benne. Azt mondta, túl nagy volt a sötétség, ami nem szokványos a szertartás alatt. Remélem holnapra több mindent megtudok. Kérlek Lina, csak egy estét bírj ki, aztán beszélek a Tanáccsal! Itt maradhatsz gyógyítóként, vagy kiképezlek vadásznak, abban biztos jó lennél – mosolygott rám, de csak ideges lettem tőle.

– Nem leszek gyógyító, sose voltam benne jó! – kiáltottam. – Vadásznak? Mikor azt se mondod el, hogy a sebeidet honnan szerezted? Vagy a sok egyebet, amit milliószor kérdeztem? Mindig csak kitérsz a válaszadástól. Elrohansz, ha akarok valamit. Bezzeg, ha neked támadna kedved hozzám, akkor én legyek megértő meg szófogadó kislány, mi? – ütöttem meg a mellkasát, de csak egy lagymatag kézmozdulatnak tűnhetett számára.

– Jó okom van mindenre, de te elmondhatod ezt magadról? – feszült meg idegesen a teste.

– Talán igazad van – rogytam a földre. – Sokáig azt hittem, hogy jó okom van arra, hogy elhagyjam az Origent. Te mutattad meg nekem, hogy lenne indokom itt maradni. Ha most itt, megkérdeznék, mi az utolsó szavam, akkor csak rád néznék és azt suttognám: szeretlek Marcus – mondtam halkan, de nem bírtam ránézni, tartottam attól, vajon mit látna a tekintetemben.

– Tudom, hogy nem szeretsz Lina, nem áltatom magam, de köszönöm – megpróbált átölelni.

Annyira elöntött a harag hirtelen, hogy ellöktem magamtól. Kinyitottam az egyik ketrec ajtaját, majd magamra csaptam és onnantól már nem voltam hajlandó megszólalni se. Marcus pedig se szó, se beszéd otthagyott és elsétált.

* * *

Órák teltek el, míg Marcus figyelte a lányt messziről. Amikor magára zárta a cella ajtót, úgy döntött, hogy inkább csak csendben elsétál, mielőtt magára haragítaná Alinát még jobban.

Jólestek neki a szavai, még ha nem is voltak igazak teljesen.

Látta, ahogy didereg, lehelgeti a kezét és próbálja dörzsölni magát a hűvös ellen. Sajnálta, de tudta, hogy a lány saját döntése volt. Önszántából vonult a zárka nyugalmába, pedig elmenekülhetett volna. Nem akart utána menni csak, ha a Tanács küldi, addigra viszont már messze járt volna.

A tenyerét a földre helyezte, majd egy vékony energiahullámot küldött Alina felé, aki mellett egy apró, sárga, pici szirmos virág bújt ki a földből. Nem tudta hogyan segíthetne többet rajta. A növény nem sok, de egy kis meleget és fényt árasztott magából, ha izzadni nem is, de halálra fagyni se fog.

Marcus gondolataiba, időnként bekúszott az éjszakai barlang emléke, mikor a lány önszántából adta magát neki és erre a gondolatra, mindig elérzékenyült egy kicsit. Ha akkor mondta volna ki a szavakat, talán el is hiszi neki.

Alina, észre se vette még, de az ereje egyre növekedett. Ha tudná használni, már rég kiszabadulhatott volna a ketrecből és elsétál a klán szeme elől. Marcus tisztában volt vele, hogy mondania kellene valamit neki, de a saját tervei fontosabbnak bizonyultak, mint hogy beavassa bármibe is őt. Tudta, hogy ki kell tartania, bár már nem várhat sokáig.

* * *

Lenéztem magam mellé. Csak mosolyogni tudtam. Marcus kedveskedése nagyon jól jött, mert már kezdtem igazán átfagyni. Az erőmet nem szívesen használtam volna. Sejtettem, hogy Yzarro valahonnan távolról, figyelemmel kíséri a ketrecben eltöltött időmet. Tudtam mi vár rám, de nem gondoltam, hogy mindegy lenne az erőm használata. Nem akartam a Tanács elé állni a titkolózásom miatt is. Tartottam tőle, hogy a végén én is úgy járok, mint régen egy fiú, akit bár nem ismertem, de a történetét megjegyeztem.

Még nem éltem, de Marcus mesélt nekem arról, hogy egy pióca lélek beférkőzött egy fiú testébe és azt a Tanács elakarta tussolni. Végül nem sikerült nekik, mert a pióca lélek úgy döntött, az egész világnak tudnia kéne arról, hogy ő bizony létezik, ezért elkezdte használni az erejét. Marcust hívták, aki végezte a munkáját. Másnapra már halvány nyoma sem maradt se a testnek, se a léleknek.

Sokáig gondolkodtam. Próbáltam valamivel elterelni a figyelmem. Nem akartam arra gondolni, hogy talán nem élem meg a következő telet. Sokszor jutott eszembe anyám arca, akit talán már nem is sikerült úgy elképzelnem ahogy igazából kinézett még életében. Bár tudtam, akármennyire is megkopott már arcának emléke, valahol mélyen a szívemben még őrzöm őt, pontosan úgy ahogy élt, amilyen volt.

Marcusra is sokat gondoltam. Rájöttem, hogy valóban nem bánok semmit. Szerettem őt, és sokat jelentett számomra. Mindig velem volt. Jared volt az, aki megtanított arra, hogy akármilyen érzelem vagy cselekedet jár a fejünkben, ki kell mutatnunk, meg kell tennünk, különben sose fogjuk tudni hogyan alakult volna. Már nagyokat pislogtam és talán több alkalommal is elaludhattam, mikor meghallottam a tompa lépéseket. Fejemet nehéznek éreztem, de felemeltem. A sötétben, Marcus zöld szemeinek ragyogását láttam meg, amit nem takart a szokásos fásli.

– Mit akarsz? – kérdeztem talán élesebben, mint szerettem volna.

– Jöttem letölteni a büntetésemet – vont vállat unottan, de mosolygott rám.

– Aha... és neked pont most kellett jönnöd, ugye? – Hangom bosszúsan csengett. Zavart Marcus jelenléte. Zavart, hogy az erős célzásom ellenére se bírja távol tartani magát tőlem. Csak egy kicsit gondolkodni akartam, egyedül, de még azt se hagyta.

– Mondjuk – Marcus a mellettem lévő ketrechez lépett, ami kicsivel több, mint kartávolságon kívülre esett. Kinyitotta, majd beült és magára csukta az ajtaját.

– Ő küldött? – kérdeztem semleges hangon, de hallatszott, hogy remegek. Még a kérdésemben is el-elcsuklott a hangom.

– Félig. Azt üzeni, hogy ha egyedül ő dönthetne, akkor nem küldene a Ködfátyolba.

– Tulajdonképpen, mi a Tanács? – kérdeztem hirtelen kíváncsian. Tudtam, hogy Marcus elég régóta ismeri már a klánokat. Biztos voltam benne, hogy megvan a meséje minden kérdésemre.

– Ez elég egyszerű. Talán a legegyszerűbb az életünkben – sóhajtott fel, de folytatta. – Mint tudod, egy csoportra, amit mi klánnak nevezünk, három Tanácstag vigyáz. Ebből egy általában a Ködfátyolt felügyeli és kettő, akik egyengetik a lelketeket, a mindennapjaitokat. Nincs különbség a klánok és Tanácstagok között, legalábbis ezt akarják bemesélni. De mint mindenhol, így itt is van egyfajta rangsor és igen, ennek a lépcsőnek a tetején helyezkedik el az, aki mozgatja a szálakat is. Csak azért váltak külön a klánok és hoztak létre kisebb csoportokat, hogy fenntudják tartani a Kötődés hagyományát. Ami elég nehéz, bár egész könnyű feladat is. Főleg az elmúlt évszázadok alatt megváltozott emberi hozzáállás és technikai fejlődés miatt. De várj egy picit!

Elhelyezkedett kényelmesen. Mindkét lábát maga alá húzta és ráereszkedett a vádlijára. Tenyerét felém tartotta, majd a ketrecem körül több apró virág bújt ki a földből, amikből már egyet egyszer mellém küldött. Minden kis növény felém fordult és szirmaik melege körülöttem melegítették a levegőt, miközben halvány fénnyel világítottak.

– Így talán nem fogok beszédközben megsüketülni a vacogásodtól – vigyorgott rám, majd nagy levegőt vett és folytatta. – Igen hosszú idő kellett hozzá, hogy rendesen eltudjunk bújni, mert régen a felfogásunk nem éppen volt általános és elfogadható. Sokunkat máglyán égették meg, vízbe fojtották, kerékbe törték, felakasztották vagy lefejezték. Ma már tudjuk, hogy nem beszélhetünk kívülállónak a Kötődésről. Amit személy szerint baromságnak tartok, hisz ma már nem büntetnek halállal. Legrosszabb esetben bezárnak egy olyan épületbe, ahol szellemileg beteg emberekkel foglalkoznak. A Tanács hülyesége miatt egyre kevesebben vagyunk és nem akarnak nyitni. Ha bevennénk magunk közé másokat is, akkor még talán túlélhetjük ezt a századot, de így nem hiszem – halkult el a hangja és ezzel úgy éreztem, hogy lezárta a mondandóját.

– Ezt így értem, de ebből nem derül ki, hogy mi a Tanács – ingattam a fejem rosszallóan.

– Lina, ugyan kérlek! A Tanács az ami eldönti, hogy élhetsz vagy halnod kell. Mit akarsz ennél többet tudni? – kérdezte nevetve, majd megdobott egy marék hóval.

Irigyeltem Marcust. Egy vékony farmernadrágban, egy fekete pólóban volt és egy nagyon rongyos, nagyon elnyűtt bakancs rondította el az összhatást. Rajta nem fogott a hideg. Úgy térdelt velem szemben, mintha ő maga lenne a jeges szél és a frissen hullott hó. Lehunyta a szemét, mintha meditálna. Nekem meg olyan érzésem lett, hogy nem szívesen zavartam volna meg a maradék, millió kérdésemmel a beállt csöndet.

– Beszélj csak Lina, imádom hallani a picsogó hangodat! – nevetett fel és sikeresen kikerülte a felé dobott hógolyómat.

– Picsogó mi? Érdekes, a barlangban nem ezt mondtad – halkítottam le a hangom. – Bent, mikor mélyen belém láttál, mikor a tiéd lehettem, mikor nyelveddel végigszántottad a bőrömet, mikor…

– Bassza meg! – vágott bele a szavamba. – Haragszol rám Lina?

– Én? Dehogyis! – emeltem fel a kezem védekezően, de aztán leengedtem és nagy erővel rácsaptam a ketrec oldalára. – Ah, a fenébe is, dehogynem! Miért te jöttél értem? Miért nem mással végeztette Yzarro a bezárásomat? – kérdeztem dühösen, de inkább csak semmibeszálló kérdésként tettem fel, minthogy elvártam volna Marcus válaszát rá.

– Ha más küldtek volna, mit teszel? – kérdezett vissza komoly hangon.

– Őszintén? Nem tudom – sóhajtottam és figyeltem ahogy a leheletem, különös alakokat formál a hideg levegőbe, majd messze viszi a feltámadt szél.

– Nagyon is jól tudod és tudom én is. Nem tudtál volna elmenekülni, mert félsz. Félsz a klánoktól és félsz attól, hogy engem küldenek utánad, hogy levadásszalak. – Hallottam Marcus hangján, hogy szomorú, de volt benne valami olyan is, amit sokáig nem tudtam kiverni a fejemből.

– Meglehet, de hagyjuk is Marcus! Tudjuk a Tanács döntését. Látod hol vagyok, és bármit is mondanék holnap, nem változtatna azon, hogy végül hova kerülök. Így nincs miről beszélnünk többet! – zártam le idegesen a témát.

Elfordultam, nem akartam, hogy lássa a könnyeimet, amik szabad utat kaptak, mikor lehunytam a szememet.

°∘●○〇◯〇○●∘°