– Tízezer év és nem tehettem semmit! Én megmondtam: a
mágiának ára van! Csak nem mindegy, milyen formában. – Halk sóhajomat, messzire
vitte a néma csend. Egy rövid ideig még a fülem is csengett a saját hangomtól.
Az erdő közepén ülve, olyan érzésem volt, mintha egy
örökkévalóság lenne minden pillanat. A bágyadt holdfény átsejlett a
lombkoronákon, halvány fénnyel tarkítva a sötétséget a földön. Kusza
tekervényeknek tűntek a fák kiálló gyökerei. Mozogni látszottak, ahogy a hirtelen
feltámadó szél kavargatta őket a talajon. Bogarak motoszkáltak és férgek
kúsztak a növények között. Menedéket keresve szedték apró lábaikat az állatok.
A síri csendet felverve repültek tova a madarak, megrebbentve néhány ágat és
levelet. Az orkán erejű légáramlat, némán kapta fel az elrohadt gyomok
darabjait. Minden vad messzire járt már, mikor megérezték a közeledő mágia
erejét. A rituálé hatalmát, melyet véghez akartam vinni. Az a pár rovar és
megrettent jószág, ami a közelben maradt, már nem számított.
Éreztem a testemen a hideg levegőt. A szél borzolta a
hajam néhány kiálló tincsét. Vékony, csipkeruhám a bőrömre tapadt. Halvány
libabőr kúszott fel a karomon. Megremegtem a hűvös levegőtől. Kiszáradt a szám.
Vörös ajkaimat megnyaltam. Zihálva próbáltam lélegezni. Az erőt, mely a
pórusaimat is átjárta, oly’ rég birtokoltam már. Majdhogynem elfelejtettem,
milyen csodás és mégis kegyetlen érzés. Mint a mézzel lecsöpögtetett édes szőlő
zamata. Harapni lehetett volna. A tüdőm megtelt vele.
A bosszú és harag fűtött. „Megláncolt Liliom”, így
neveztek az évezredek során sanyargató papok és papnők. Számukra csak egy edény
voltam, amit megtöltöttek a saját szájízük szerint. Ha nem volt megfelelő az
elvárásaiknak, akkor kiürítettek és újrakezdték. Végtelennek tűnt az idő, amit
láncok között éltem le és szolgáltam. De végre megszabadultam. A kalitkába zárt
madár, újra röpképes lehetett.
Halk motoszkálást hallottam a zizegő bozótosból. Körbejárattam a tekintetem, mintha keresném a
zaj forrását. Nagyon is tisztában voltam vele, merről szól. Megállapodott a
pillantásom egy magas, zöldellő bokron. A fejemet lágyan ingattam, miközben
hófehér tincseim közé túrtam az ujjaimmal és egy laza mozdulattal felkötöttem,
hogy ne legyen útban a következőkben.
– Örülök, hogy újra látlak – suttogtam a sötétbe
negédesen. Egy lágy csuklómozdulattal, az előttem elterülő, fekete gyertyasor
felé intettem. Ujjaim végei felizzottak, majd szép lassan, minden kanóc
meggyulladt egyesével, hogy félhomályos táncot lejtsenek a sötétben a lángok.
– Megszegted a törvényeket! – rivallott rám éles, sipító hangon
egy lény, ami elrejtette magát a feketeségbe. Nem sejtette, mennyire jól is látom
őt. Vörösen izzó szemeit. Sötétlila, nyúlánk törzsét, ami úgy magasodott a fák
levelei közé, mintha ragacsos cukormázat húztak volna szét. Testét, még
hosszabb karok és lábak nyújtották meg. Nem fedte ruha, se más anyag. Mintha
mindenét kavargó olaj tartotta volna egyben. Mozdulatlannak próbált tűnni, de
láttam mennyire gyorsan süllyed és emelkedik a mellkasa. Izgatottan és a
félelemtől remegve vette a levegőt. Karmai a földbe nyomultak. Kapaszkodott
benne. Sejtettem milyen szívesen támadna rám, de nem tehette. Nem akart ő idő
előtt meghalni, pedig nagy örömömre szolgált volna eljátszani vele.
– A törvényeket, melyeket én írtam?
Gúnyos mosolyra húztam az ajkam. Lassan emelkedtem fel a földről.
Éreztem a kavargó mágiát, ami útnak indult a talajon, hogy lefedje az egész
területet. Láthatatlan falat képezett az erdő köré, majd felvillant a
végtelenség pecsétje. A lény teste megdermedt. A varázs ereje bénító volt és a
földre taszította. Felmordult, mint egy veszett kutya. Próbált mozogni. Széles
vicsorra húzta a száját.
– A halálom, nem hoz mást csak
elmúlást számodra – röhögött fülhasogatóan élesen. Engem nem tudott meghatni,
ahogy a nyál se, ami kicsordult a pofájából. Véres fogai kilógtak, akár sok
száz apró jégcsap. Átlátszóak voltak és tűhegyesek. A leghegyesebb eszköz se
ejtett olyan mély sebet, mint a fogsor, amiről vércseppek kaptak szabad utat a
földre pottyanni.
– Az elmúlás az élet velejárója kedves,
barátom – suttogtam a szélbe. Ahogy felemeltem a két karom, erős villanás
terítette be az egész területet, majd mindent elnyelt a hirtelen jött sötétség.
A lény pedig sikítva vonaglott a földön, míg ki nem lehelte a lelkét.
* * *
A közelgő eső illata, keveredett a
szomszédban sülő palacsintának aromájával. Egyből korogni kezdett a gyomrom
mikor megéreztem. A nyitott ablak végül rossz ötletnek bizonyult. A lágy,
narancssárga fény beterítette a plafont és a falakat. Érdekes alakokat festett
az ügyetlenül felhúzott glettre, ahogy meglibbent a csipkefüggöny. Az, amit
annyira gyűlöltem, miközben csodáltam a furcsa, virágos mintákat rajta. A sötét
helyeken lévő homályos fényjátékok, ijesztő árnyékokat vetettek. Mintha
megannyi démon és füstös lény gomolyogna. Néha muszáj volt becsuknom a szemem
és újra kinyitnom.
Minden alkalommal kerestem az
újdonságot a lakás szegleteiben, de valahogy nem találtam meg. Unalmamban a
hajam egyik tincsét csavargattam. A beázott plafon és a ronda, már sárgás
festék végül elrontotta a kedvem. Minél tovább néztem, annál többször jutott
eszembe, hogy meg kellene csinálni. Ilyenek vagyunk. Tervezzük, elgondoljuk,
nekilátunk és a felénél vagy elfogy a pénz, vagy csak szarunk az egészbe bele.
Jó lesz az úgy! Lefogadom, hogy nem csak nekem ilyen a hozzáállásom, ha nem is
az ocsmány festékkel kapcsolatban a falon.
Fintorogva húztam el a fejemtől a
telefonom. Hangos zaj és fülsiketítően hisztérikus hang próbált beszélni
hozzám. Egyáltalán nem vágytam a kellemes csendben ilyen társaságra. Nem
akartam hallgatni a sipákolását, de kelletlenül tartottam mégis csak a fülemhez
a készüléket. Reméltem a gondolataim nagyjából elnyomják a másik oldaláról
származó lónyerítésre hasonlító nyöszörgést. Minden alkalommal ugyanazt
játszotta el. A könyörgés már rituálénak számított Jack szájából, főleg, ha
előbb hívott munkába, mint ahogy meg kellett volna amúgy jelennem.
– Lexa, csak húsz perccel
előbb told be azt a formás feneked! – Vékony hangja, inkább tűnt már
egy kislány picsogásának. Imádtam hallgatni a kérlelését. Lelki-szemeim előtt
láttam, ahogy letérdel és imába foglalja a nevemet, mikor igent mondok. Persze
ez csak gyerekes ábránd volt. A megalázkodás közel se állt jól a stílusához. Túl
jól játszotta a szerepet, amitől minden adandó alkalommal megesett rajta a
szívem és beadtam a derekam. Be kellett vallanom magamnak: igazán szerettem
valahol ezt a mi kis játékunkat. Még, ha nem is mindig én jöttem ki belőle
győztesen.
Ráakartam csapni a telefont és hagyni
a francba az egészet, de csak egy halk sóhaj tudott kicsúszni a számon mielőtt
megszólaltam:
– Jó’ van, ott leszek! – Sajnos nem
látta, miként forgattam a szemem. Gyűlölte. A tisztelet teljes hiányának
tekintette. Na persze én mindig előtte próbáltam csinálni. Nem tehetek róla,
imádom piszkálni az embereket. Mint egy kis csínytevő manó, aki borsot tör
mindenki orra alá. Vagy felbassza agyilag. Lehet válogatni. Kelletlen vállvonással
tudtam le végül magamban a dolgot. Volt egy olyan rossz sejtésem, hogy
felesleges és fárasztó munkának fogom kitenni magam.
– Imádlak! Tiéd a pulton lévő
pénz! – nyögte fájdalmasan a fogát csikorgatva.
Magasra szaladt a szemöldököm, de
elmorzsoltam pár könnycseppet, két vigyorgás között. Sejtettem mennyire szar
érzés lehetett kimondania a szavakat. Nem érdekelt. Az egyetlen jó hír volt a
héten. Milyen nagyszerű életem van mi? Néha az apróságoknak úgy örülök, mintha
minimum megnyertem volna a világszépe díjat. Ami nem mellesleg, lehetetlen, de
kislányos ábrándjaim nekem is akadnak. Nem, nincs benne férj, meg kölyök, ahhoz
túlságosan hülye vagyok.
Gyorsan kinyomtam a telefont és
ledobtam magam mellé. Nem akartam, hogy meggondolja magát, bár megeshetett így
is. Nem az első alkalommal játszotta volna el. De néhány édes szempilla
rebegtetés vagy pár rideg fenyegetés, általában megtette a hatását ellene. Mit
mondhatnék? Gyakorlott rohadék vagyok.
Felálltam a szürke, fodros ágynemű
közül, és a kis dohányzóasztalhoz léptem. Lábai már ingatagon álltak az amúgy se egyenes talajon. A rücskös és lyukas padló, kész akadálypálya a bútorok
számára. Néha még nekem is. Tök jó volt elképzelni hazaéréskor, miszerint a
föld láva, a bútorok meg kősziklák. A többit a fantáziára bízom. Igen, néha egy
kislány vagyok!
Sajnos nem várt sose szőke herceg,
fehér lovon az ágyamban. Jó, mondjuk lóval nehéz lenne. Szóval azzal
szórakoztattam magam, amim volt: a képzeletemmel.
– Mindjárt csörög, mindjárt
csörög! – érkezett az elmém mélyéről egy hang, amitől a hideg is
kirázott. Minden egyes alkalommal, mikor megtörténik, szédülök és kellemetlenül
bizsereg az agyam.
– Jaj, fogd már be ne… – horkantam fel
morcosan, de elharaptam a mondatot. – Várj, mi?
Hirtelen néztem körbe a lakásban. Még
a nyakam is beleroppant a mozdulatba. Nem tűnt fel semmi változás.
– Tűnés a fejemből! – hessegettem
magam előtt a levegőt, mintha az megoldhatna bármit is. Persze ez csak illúzió
volt.
A hamusban még egy fél csikk cigit
meghagytam. Gyújtó után nyúltam, de a fél lakást bejártam, mire a kabátzsebemből
előkotortam az egyetlent, amim még volt. Úgy ettem az öngyújtókat, mint más a
chipset. Bekapcsoltam a kis piros laptopom, majd benyomtam az online Redarra
rádiót. Valami fültépő mosógép-frekvencia szólt éppen az adáson, de még az se
zavart.
A kis asztalon, egy gömb alakú
akvárium terpeszkedett. Nem volt nagyobb a tenyeremnél. Na jó, kétszer akkora,
de akkor is picike. Az alján színes kavicsokkal, algával meg műgazzal. Belülről
az oldalára egy mini, fekete, cirkónia köves análplug volt felragasztva. Rajta
egy kalózhajó kulcstartó libegett, ahogy a vízben lévő aranyhal mozgolódott.
– Szia, Pisztácia! – beledugtam a
vízbe az ujjam. Megjegyezném, hogy Pisztácia egy Oranda. Szép piros fejdísze
van, ami az egész kobakját befedi. Agyas hal vagy piros sapkás Oranda, ahogy
tetszik. A teste fénykorában fehéres színű volt, de úgy harminc éve elpusztult.
Én meg egy kegyetlen némber vagyok. Szóval jelenleg Pisztácia egy csinos,
lilás-zöldes zombi Oranda, mert úgy döntöttem, megtartom.
Ahogy bedugtam a vízbe az ujjam, máris
rárabolt. Úgy nyelte be a kisujjam felső ujjpercét, mint egy jól megfizetett
kurva. Félreértés ne essék, imádom a kis halacskát. Egy nagyon kedves
barátomtól kaptam és bevallom őszintén, mikor elpusztult, úgy sírtam miatta,
mint egy kisgyerek.
– Nem lehetsz éhes, most kaptál enni,
te kis zöldecske! – kuncogtam, ahogy lassan kihúztam a testrészem a vízből, de
annyira kapaszkodott, hogy őt is kiemeltem belőle. Hogy mivel etetem? A
véremmel. Nehogy vízi hullát akarjon játszani a szentem.
Finoman megfogtam két ujjal és
lecuppantottam magamról, majd visszaraktam a helyére. Hogy minek tartom
akváriumban? Mert egy hal. Hogy nézne már ki egy aranyhal a padlón cirkálva?
Tudna egyáltalán olyat? Nem hiszem.
Meggyújtottam a maradék ajándékom és
az ablakhoz léptem. Általában nem díjazták a lakásban elszívott füves cigi
szagát a lakók. Néha mégis megengedtem magamnak, hogy kihajolva a levegőre,
elpöfékeljek egyet-egyet. Nem merték rám hívni a zsarukat. Igen kedvesen
megbeszéltük a körülöttem élőkkel, hogy nem fognak belehalni pár alkalomba. Na
persze ehhez előkellet vennem a kissé gonoszabb énem, de megoldódott. Azóta
jóban vagyunk. Ez mit is jelent? Ők félnek tőlem, mint a tűztől, de tartják a
szájukat.
– Sziasztok fiúk és lányok!
Mike vagyok, és ez itt a Redarra FM! – hangoztatta az utánozhatatlan
férfihang, akit meghallva szívesen hunytam le a szemem és merültem el a
képzeletemben vele, minden pózban. Imádtam. Mintha egy nyöszörgő kiskutya
hangja, keveredett volna egy szirén énekével. Eleinte vicces volt, aztán egyre
kellemesebbé vált a fülemnek, ahogy többet hallgattam.
– Ah, szia, Nes! – kiáltottam le az
ablakból egy vöröses kobakot meglátva az eggyel lejjebb lévő erkélyen.
Nessina az egyik alattam lakó volt.
Három gyerek, egy férj. Vagy, valami olyasmi. Hatalmas, sárgás szeme volt és
olyan pillái, hogy eltévedtem volna benne. Édes, kissé ovális arc és behorpadt
áll. Ha nem tudnám, hogy lehetetlen, akkor azt mondanám: igazi cicaorral.
Tökéletes bőr, egyetlen hiba nélkül. Haja mindig kuszának és kócosnak hatott,
pedig nagyszerűen belőve tartotta. Jót tett az imidzsének a félhosszú, tépett
frizura. Nálam pár centivel magasabb, hosszú combú szépség, olyan mellekkel,
amikről én csak álmodozhatok. Eléggé kicseszett vele az élet, ugyanis egyetlen
látható hibája volt. Születési rendellenessége miatt, nyúlszájjal jött a
világra. Nem olyan vészes, ha megszokja a látványt az ember.
Bő, garbós, libazöld pulcsi takarta az
amúgy gyönyörűen domborodó testét. Igazi homokóra alak, amitől a száj tátva
marad, de sajnos Nes férje nem így látja. Semmit nem csinálhat a nő nélküle, és
a ruházata se lehet nyitottabb, nehogy megbámulják. Enni is csak akkor ehetett,
ha megengedte neki Arthur. Próbáltam felvenni a kapcsolatot vele, amennyire
tudtam, de Mr. Faszfej folyton megjelent és szúrós szemmel vizslatott egészen
addig, míg rá nem villantottam a szemem. Sejtettem, mit lát benne, de sajnos
nem húzta el a csíkot. Vagy hülye volt, vagy tényleg nem félt. Én az előbbire
szavazok.
Nem is nagyon lehetett beleszólásom a
dolgokba, így annyit tudtam tenni, hogy néhanapján, Nest megleptem valami
kedvességgel. Csoki, üdítő vagy ilyesmi. Persze mindent tökéletes titokban. Ami
annyit takart: leengedtem kötélen az erkélyre neki a csomagot, ő meg eldugta a
zöldségek közé, mert oda nem nyúlkált sose Arthur. Eleinte visszautasította, de
mikor látta, milyen viszonyban állok a férjével, nagy kő eshetett le a
szívéről. Biztos abban a hitben volt, hogy elfogom árulni a csávónak. Na azt
már nem! A csajos titkok, csajos titkok maradnak! Micsoda jótét lélek vagyok!
Brühühü. Már körvonalazódott egy terv a fejemben, de mindent el kellett
rendeznem és abban se voltam biztos, hogy érdemes-e, mivel Nes nem sokat
beszélt.
Felemelte a fejét. Rám villantotta
fáradt tekintetét, mellé egy lágy mosollyal örvendeztetett meg. Tehát Faszfej
még nem verte meg és már majdnem eltelt egy nap. Apró örömök az életben. Mivel
Nes nem szólt egy szót sem, csak integettem neki tovább mosolyogva, mint egy
debil kisgyerek. Végül eljutottunk oda, hogy ő is intett és befordult a
lakásba.
Sose értettem miért próbálkozom nála,
de szívügyemnek éreztem, hogy eltegyem Arthurt láb alól, őt magát pedig
kimentsem így a sárkány karmai közül, mint egy igazi lovag. Ja, persze a három
gyerekről nem megfeledkezve közben. Nem, nem szeretem a kölyköket egyébként.
– Na, vajon ki fogja megnyerni
azt az egy belépőt a Bűbájba ma? A következő telefonálónak szerencséje van.
Csak egyetlen kérdés, egyetlen jó válasz és az övé. Három nap. Teljes ellátás.
Ingyen kaja. Olcsó pia és egy kis huncutkodás a nyeremény. Ki szeretne
Marceloval vacsorázni az egyik napon? Hajrá csajok, most ti vagytok előnyben! –
Mike sejtelmes hangja, rengeteg obszcén játszadozást ígért. Mintha legalább a
Redarra Kristály Éjszakáján lehetne részt venni, pedig nagyon nem. Oda csak a
felső száz ember mehetett vagy még annyi sem.
Lemertem volna fogadni, hogy éppen
emeli szájához a feles poharat és küldi ki a titkárnőt kajáért. Volt szerencsém
meglátogatni a rádióállomást pár alkalommal.
A Bűbáj, Redarra legdrágább és
legmocskosabb helye. Nem engedtek be akárkit és akárhogy. Már hetek vagy
hónapok óta próbáltam belépőt szerválni, de még nem sikerült. Vagy túl részeg
voltam ahhoz, hogy elkapjam a vonalat vagy egyszerűen nem volt hozzá energiám
és szartam az egészre. Az se volt biztos, beengednek-e egyáltalán, hisz
függetlenül a jegytől, megtagadhatták a belépést bárkitől.
Hirtelen ugrottam cigivel a számban
vissza az ágyba. Kutattam a telefon után, majd gyors hívóról tárcsáztam a rádió
vonalát. Két havonta sorsoltak ki jegyeket a helyre, így amint beadták a
műsorba, én már a telón lógtam, mint egy szerelmes tinilány. Legalábbis a
legtöbb esetben.
Kicsöngött.
Végül visszahallottam a saját
laptopomon, a telefonban megszólaló Mike hangját:
– Ez igen, de gyors voltál! Ki
a szerencsés telefonálónk? – kérdezte nevetve, miközben a háttérben
megszólalt az automatikus gépi taps hangja, ami bezengte a lakásom. Csak úgy
recsegett tőle szegény lapim hangszórója.
– Valexia – szóltam bele izgatottan.
Szívesen téptem volna örömömben szét valamit és ugrálok, mint egy kisgyerek.
Lábamat lóbáltam, akár egy tini. Ha vezetékes lett volna a telefon, még a
zsinórját is csavargatom, míg a pofámban, rágó tekeredik a nyelvemre, de
annyira már kimentem a divatból. Csak a hülye kérdést vártam.
– Ah, fiúk. Halljátok ezt? A
szépséges Valexia az első szerencsés, aki megpróbálhatja. Milyen édesen zengő,
pornós hangod van, gyönyörűm! Mit szólnál egyszer egy élőadásban leadott
telefonszexhez? – duruzsolt a vonalba, de ahogy ismertem már a műsort,
ez is csak része volt a színjátéknak. A legtöbb nő, ilyenkor maga alá
nedvesedett és vibrátort ragadt. Mike éjszakai műsorát még nem hallgattam meg
csak a podcasteket. Azokon kívül pedig, sok pénzt keresett a magányos nők
kielégítetlen vágyaival.
– Hát persze, Mike, neked bármikor! –
búgtam azon a kellemes, mély hangon, amivel a részeg férfiakat csábítottam el,
ha éppen elfogyott a pénzem piára.
Kétszer találkoztam a rádióssal, de
már az első alkalmat is utáltam. Megtört a hangjának varázsa felettem egy időre.
Bunkó, paraszt csávó. Aki bubimentes vizet iszik, nem dohányzik és olyan büdös,
hogy mellette a csatorna - amibe a szart engedik le -, levendula illatú.
Amíg játszotta Mike az eszét a
hallgatóknak, járkálni kezdtem az egybenyitott térben és színek kavalkádjában,
ami a lakást jellemezte. Végigsimítottam a repedt, már elhasznált bútorokon. Az
aranysárga kanapétól - mint minden egyes alkalommal mikor ránéztem -,
hányingerem lett. A félig törött székek és a néhány földre dobott ruha, nem
tűnhetett volna túl bizalomgerjesztőnek a vendégek számára. Hála, sose akadt
hívatlan látogatóm. Szívlapáttal basztam volna nyakon, ha valaki nem szól,
mielőtt megjelenik. Kirázott a hideg, ahogy a komód fiókjának fémkallantyújába
kapaszkodtam. Szinte jeges volt.
– Na, Valexia drágám,
felkészültél? – hangzott a várva várt kérdés első fele.
Szívem hangosan vert a mellkasomban.
Izzadtam és levert a víz egy pillanatra. Kész baszki csak nyögd már ki!
Magamban már mindennek elhordtam a bunkótól a faszparasztig és tovább. Tudatom
mélyén a jakuzziban feküdtem, legalább két férfival, akik csak azért voltak
ott, hogy engem és a szánalmas kéréseimet teljesítsék. Pezsgőt szürcsöltem és
valami szar zene szólt a háttérben. Nincsenek nagy elvárásaim.
– Fel – nyögtem ki fojtott hangon.
Toporzékolva rugdostam a vörös babzsákfotel oldalát az ágy végében, amit főként
erotikus játékokra használtam. Mondjuk, elég régen találtam alkalmat ilyesmire.
– Igazi redarrai kérdésem lesz
hozzád… – kezdte, de hatásszünetet tartott, mielőtt folytatta volna.
Én pedig tövig rágtam már a lábujjaimon is a körmöt addigra, persze képletesen.
– Melyik redarrai férfi
színész halt meg tavaly decemberben és miben? – érkezett meg a kérdés,
amire vártam. Majdnem hisztérikusan nevettem fel, mikor meghallottam. Ki hitte
volna, hogy pont ezt a kérdést kapom?
◇─◇──◇─◇
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése