– Tízezer év és semmit sem tehettem! Én megmondtam: a
mágiának ára van! Csak nem mindegy, milyen formában. – Sóhajomat messzire vitte
a beálló néma csend, amitől egy rövid ideig a fülem is csengeni kezdett.
Az erdő közepén ülve a fák alatt, mintha minden pillanat,
egy-egy örökkévalóságig tartott volna. A bágyadt holdfény átsejlett a
lombkoronákon, halvány foltokkal tarkítva a sötétséget a földön. Kusza
tekervényeknek tűntek a kiálló gyökerek, és mozogni látszottak, ahogy
kavargatta a talajon lévő leveleket a szél. Bogarak motoszkáltak és férgek
kúsztak a növények között, amik felverték a síri csendet. Hiába volt orkán
ereje a légáramnak, szinte némán kapta fel az elrohadt gyomok darabjait, hogy
messzire vigye. Egyetlen vad se tartózkodott a közelben. Mindent megfélemlített
a rituálé kezdődő ereje, amit véghez akartam vinni. Az a pár rovar és
csúszómászó, ami maradt, már nem számított.
Éreztem testemen a hideg levegőt. A szél borzolta a hajam
kilógó szálait, néha megemelve egy-egy tincsemet is. A vékony, fekete
csipkeruha a testemre tapadt, ahogy egy erősebb széllökés érte az anyagot.
Meg-megremegtem az érkező légmozgásra. Meg kellett nyalnom a vörösre rúzsozott
ajkamat, hogy megnedvesítsem. Kiszáradtam. Levegőért kapva próbáltam lélegezni.
Oly’ rég éreztem már azt a mágikus energiát, ami keresztülszáguldott rajtam.
Mint a mézzel lecsöpögtetett dió édes zamata. Harapni lehetett volna. A tüdőm
megtelt vele. Minden egyes pórusomat átjárta a hatalom. Az az erő, amire már
régóta áhítoztam, de béklyóimnak hála, lehetetlen volt, hogy valóban az enyém
legyen.
A bosszúvágy és a harag fűtött. „Megláncolt Liliom”. Így
neveztek a papok és papnők, akik már több ezer éve sanyargatták a lelkem és a
testem. Mint egy edény, amit megtöltöttek a saját szájízük szerint. Ha nem volt
jó, kiürítették és újrakezdték az egészet. Végtelennek tűnt az idő, amit láncok
között éltem és szolgáltam, de megszabadultam. A kalitkába zárt madárka végre
kirepült és lecsaphatott mindenkire, aki valaha is ártott neki.
– Megszegted a törvényeket! – rivallott rám éles, sipító
hangon egy lény, ami elrejtette magát a feketeségbe. Nem sejtette, mennyire jól
is látom őt. Vörösen izzó szemeit. Sötétlila, nyúlánk törzsét, ami úgy
magasodott a fák levelei közé, mintha ragacsos cukormázat húztak volna szét.
Testét még hosszabb karok és lábak nyújtották meg. Nem fedte ruha, se más
anyag. Mintha mindenét kavargó olaj tartotta volna egyben. Mozdulatlannak
próbált tűnni, de láttam mennyire gyorsan süllyed és emelkedik a mellkasa,
ahogy izgatottan és a félelemtől remegve vette a levegőt. Karmai a földbe
nyomultak. Kapaszkodott benne. Sejtettem milyen szívesen támadna rám, de nem
tehette. Nem akart ő idő előtt meghalni, pedig nagy örömömre szolgált volna
eljátszani vele.
– A törvényeket, amiket én írtam? – Gúnyos mosolyra húztam
az ajkaim. Lassan emelkedtem fel a földről. Éreztem a kavargó mágiát, ami útnak
indult a talajon, hogy lefedje az egész területet. Láthatatlan falat képezett
az erdő köré, majd felvillant a végtelenség pecsétje. A lény teste megdermedt.
A varázs ereje bénító volt és a földre taszította. Felmordult, mint egy veszett
kutya. Próbált mozogni. Széles vicsorra húzta a száját.
– A halálom, nem hoz mást csak elmúlást számodra –
röhögött fülhasogatóan élesen. Engem nem tudott meghatni, ahogy a nyál se, ami
kicsordult a pofájából. Véres fogai kilógtak, akár sok száz apró jégcsap.
Átlátszóak voltak és olyan tűhegyesek, hogy a leghegyesebb eszköz se ejtett
olyan mély sebet, mint a fogsor, amiről vércseppek kaptak szabad utat a földre
pottyanni.
– Az elmúlás az élet velejárója kedves, barátom –
suttogtam a szélbe. Ahogy felemeltem a két karom, erős villanás terítette be az
egész területet, majd mindent elnyelt a hirtelen jött sötétség. A lény pedig
sikítva vonaglott a földön, míg ki nem lehelte a lelkét.
°∘●○〇◯〇○●∘°
A közelgő eső illata, keveredett a szomszédban sülő
palacsintának aromájával. Egyből korogni kezdett a gyomrom mikor megéreztem. A
nyitott ablak végül rossz ötletnek bizonyult. A lágy, narancssárga fény
beterítette a plafont és a falakat. Érdekes alakokat festett az ügyetlenül
felhúzott glettre, ahogy meglibbent a csipkefüggöny. Az, amit annyira
gyűlöltem, miközben csodáltam a furcsa, virágos mintákat rajta. A sötét
helyeken lévő homályos fényjátékok, ijesztő árnyékokat vetettek. Mintha
megannyi démon és füstös lény gomolyogna. Néha muszáj volt becsuknom a szemem
és újra kinyitnom.
Minden alkalommal kerestem az újdonságot a lakás
szegleteiben, de valahogy nem találtam meg. Unalmamban a hajam egyik tincsét
csavargattam. A beázott plafon és a ronda, már sárgás festék végül elrontotta a
kedvem. Minél tovább néztem, annál többször jutott eszembe, hogy meg kellene
csinálni. Ilyenek vagyunk. Tervezzük, elgondoljuk, nekilátunk és a felénél vagy
elfogy a pénz, vagy csak szarunk az egészbe bele. Jó lesz az úgy! Lefogadom,
hogy nem csak nekem ilyen a hozzáállásom, ha nem is az ocsmány festékkel
kapcsolatban a falon.
Fintorogva húztam el a fejemtől a telefonom. Hangos zaj és
fülsiketítően hisztérikus hang próbált beszélni hozzám. Egyáltalán nem vágytam
a kellemes csendben ilyen társaságra. Nem akartam hallgatni a sipákoló
lármáját, de kelletlenül tartottam mégis csak a fülemhez a készüléket. Reméltem
a gondolataim nagyjából elnyomják a másik oldaláról származó lónyerítésre
hasonlító, sírós rivalgást. Minden alkalommal ugyanazt játszotta el. A
könyörgés már rituálénak számított Jack szájából, főleg, ha előbb hívott
munkába, mint ahogy meg kellett volna amúgy jelennem.
– Lexa, csak húsz perccel előbb told be azt a formás
feneked! – Vékony hangja, inkább tűnt már egy kislány picsogásának.
Imádtam hallgatni a kérlelését. Lelki-szemeim előtt láttam, ahogy letérdel és
imába foglalja a nevemet, mikor igent mondok. Persze ez csak gyerekes ábránd
volt. A megalázkodás közel se állt jól a stílusához. Túl jól játszotta a
szerepet, amitől minden adandó alkalommal megesett rajta a szívem és beadtam a
derekam. Be kellett vallanom magamnak is, hogy igazán szerettem valahol ezt a
mi kis játékunkat, még, ha nem is mindig én jöttem ki belőle győztesen.
Ráakartam csapni a telefont és hagyni a francba az egészet,
de csak egy halk sóhaj tudott kicsúszni a számon mielőtt megszólaltam:
– Jó’ van, ott leszek! – Sajnos nem látta, miként forgattam
a szemem. Gyűlölte, mert a tisztelet teljes hiányának tekintette. Na persze én
mindig előtte próbáltam csinálni. Nem tehetek róla, imádom piszkálni az
embereket. Mint egy kis csínytevő manó, aki borsot tör mindenki orra alá. Vagy
felbassza agyilag. Lehet válogatni. Kelletlen vállvonással tudtam le végül
magamban a dolgot. Volt egy olyan rossz sejtésem, hogy felesleges és fárasztó
munkának fogom kitenni magam.
– Imádlak! Tiéd a pulton lévő pénz! –
nyögte fájdalmasan a fogát csikorgatva.
Magasra szaladt a szemöldököm, de elmorzsoltam pár
könnycseppet, két vigyorgás között. Sejtettem mennyire szar érzés lehetett
kimondania a szavakat. Nem érdekelt. Az egyetlen jó hír volt a héten. Milyen
nagyszerű életem van mi? Néha az apróságoknak úgy örülök, mintha minimum
megnyertem volna a világszépe díjat. Ami nem mellesleg, lehetetlen, de
kislányos ábrándjaim nekem is akadnak. Nem, nincs benne férj, meg kölyök, ahhoz
túlságosan hülye vagyok.
Gyorsan kinyomtam a telefont és ledobtam magam mellé. Nem
akartam, hogy meggondolja magát, bár megeshetett így is. Nem az első alkalommal
játszotta volna el. De néhány édes szempilla rebegtetés vagy pár rideg
fenyegetés, általában megtette a hatását ellene. Mit mondhatnék? Gyakorlott
rohadék vagyok.
Felálltam a szürke, fodros ágynemű közül, és a kis
dohányzóasztalhoz léptem. Lábai már ingatagon álltak az amúgy se egyenes
talajon. A rücskös és lyukas padló, kész akadálypálya volt a bútorok számára.
Néha még nekem is. Tök jó volt elképzelni hazaéréskor, miszerint a föld láva, a
bútorok meg kősziklák. Ne mondja senki, hogy kislány vagyok! A többit a
fantáziára bízom. Sajnos nem várt sose szőke herceg, fehér lovon az ágyamban.
Jó, mondjuk lóval nehéz lenne. Szóval azzal szórakoztattam magam, amim volt: a
képzeletemmel.
– Mindjárt csörög, mindjárt csörög! –
érkezett az elmém mélyéről egy hang, amitől a hideg is kirázott. Minden egyes
alkalommal, mikor megtörténik, szédülök és kellemetlenül bizsereg az agyam.
– Jaj, fogd már be ne… – horkantam fel morcosan, de
elharaptam a mondatot. – Várj, mi? – néztem körbe hirtelen a lakásban. Nem tűnt
fel semmi változás. – Tűnés a fejemből! – hessegettem magam előtt a levegőt,
mintha az megoldhatna bármit is. Persze ez csak illúzió volt.
A hamusban, még egy fél csikk cigit meghagytam. Gyújtó után
nyúltam, de a fél lakást bejártam, mire kabátzsebemből előkotortam az
egyetlent, amim még volt. Úgy ettem az öngyújtókat, mint más a chipset.
Bekapcsoltam a kis piros laptopom, majd benyomtam az online Redarra rádiót.
Valami fültépő mosógép-frekvencia szólt éppen az adáson, de még az se zavart.
A kis asztalon, egy gömb alakú akvárium terpeszkedett. Nem
volt nagyobb a tenyeremnél. Na jó, kétszer akkora, de akkor is picike. Az alján
színes kavicsokkal, algával meg műgazzal. Belülről az oldalára egy mini,
fekete, cirkónia köves análplug volt felragasztva. Rajta egy kalózhajó
kulcstartó libegett, ahogy a vízben lévő aranyhal mozgolódott.
– Szia Pisztácia! – dugtam bele a vízbe az ujjam. Megjegyezném,
hogy Pisztácia egy Oranda. Szép piros fejdísze van, ami az egész kobakját
befedi. Agyas hal vagy piros sapkás Oranda, ahogy tetszik. Amúgy a teste
fénykorában fehéres színű volt, de úgy harminc éve elpusztult. Én meg egy
kegyetlen némber vagyok. Szóval jelenleg Pisztácia egy csinos, lilás-zöldes
zombi Oranda, mert úgy döntöttem, megtartom.
Ahogy bedugtam a vízbe az ujjam, máris rárabolt. Úgy nyelte
be a kisujjam felső ujjpercét, mint egy jól megfizetett kurva. Félreértés ne
essék, imádom a kis halacskát. Egy nagyon kedves barátomtól kaptam és bevallom
őszintén, mikor elpusztult, úgy sírtam miatta, mint egy kisgyerek.
– Nem lehetsz éhes, most kaptál enni, te kis zöldecske! –
kuncogtam, ahogy lassan kihúztam a testrészem a vízből, de annyira
kapaszkodott, hogy őt is kiemeltem belőle. Hogy mivel etetem? A véremmel,
nehogy vízi hullát akarjon játszani a szentem. Finoman megfogtam két ujjal és
lecuppantottam magamról, majd visszaraktam a helyére. Hogy minek tartom
akváriumban? Mert egy hal. Hogy nézne már ki egy aranyhal a padlón cirkálva?
Tudna egyáltalán olyat? Nem hiszem.
Meggyújtottam a maradék ajándékom és az ablakhoz léptem.
Általában nem díjazták a lakásban elszívott füves cigi szagát a lakók. Néha
mégis megengedtem magamnak, hogy kihajolva a levegőre, elpöfékeljek
egyet-egyet. Nem merték rám hívni a zsarukat. Igen kedvesen megbeszéltük a
körülöttem élőkkel, hogy nem fognak belehalni pár alkalomba. Na persze ehhez
előkellet vennem a kissé gonoszabb énem, de megoldódott. Azóta jóban vagyunk.
Hogy ez mit is jelent? Ők félnek tőlem, mint a tűztől, de tartják a szájukat.
– Sziasztok fiúk és lányok! Mike vagyok, és ez itt a
Redarra FM! – hangoztatta az utánozhatatlan férfihang, akit meghallva
szívesen hunytam le a szemem és merültem el a képzeletemben vele, minden pózban.
Imádtam. Mintha egy nyöszörgő kiskutya hangja, keveredett volna egy szirén
énekével. Eleinte vicces volt, aztán egyre kellemesebbé vált a fülemnek, ahogy
többet hallgattam.
– Ah, szia Nes! – kiáltottam le az ablakból egy vöröses
kobakot meglátva az eggyel lejjebb lévő erkélyen.
Nessina az egyik alattam lakó volt. Három gyerek, egy férj.
Vagy, valami olyasmi. Hatalmas, sárgás szeme volt és olyan pillái, hogy
eltévedtem volna benne. Édes, kissé ovális arc és behorpadt áll. Ha nem tudnám,
hogy lehetetlen, akkor azt mondanám: igazi cicaorral. Tökéletes bőr, egyetlen
hiba nélkül. Haja mindig kuszának és kócosnak hatott, pedig nagyszerűen belőve
tartotta. Jót tett az imidzsének a félhosszú, tépett frizura. Nálam pár
centivel magasabb, hosszú combú szépség, olyan mellekkel, amikről én csak
álmodozhatok. Eléggé kicseszett vele az élet, ugyanis egyetlen látható hibája
volt. Születési rendellenessége miatt, nyúlszájjal jött a világra. Nem olyan
vészes, ha megszokja a látványt az ember.
Bő, garbós libazöld pulcsi takarta az amúgy gyönyörűen
domborodó testét. Igazi homokóra alak, amitől a száj tátva marad, de sajnos Nes
férje egy beteg állat. Semmit nem csinálhat a nő, nélküle és a ruházata se
lehet nyitottabb, nehogy megbámulják. Enni is csak akkor ehetett, ha megengedte
neki Arthur. Próbáltam felvenni a kapcsolatot vele, amennyire tudtam, de Mr.
Faszfej folyton megjelent és szúrós szemmel vizslatott egészen addig, míg rá
nem villantottam a szemem. Sejtettem, mit lát benne, de sajnos nem húzta el a
csíkot.
Nem is nagyon lehetett beleszólásom a dolgokba, így annyit
tudtam tenni, hogy néhanapján Nest megleptem valami kedvességgel. Csoki, üdítő
vagy ilyesmi. Persze mindent tökéletes titokban. Ami annyit takart: leengedtem
kötélen az erkélyre neki a csomagot, ő meg eldugta a zöldségek közé, mert oda
nem nyúlkált sose Arthur. Eleinte visszautasította, de mikor látta milyen viszonyban
állok a férjével, nagy kő eshetett le a szívéről. Biztos abban a hitben volt,
hogy elfogom árulni a csávónak. Na azt már nem! A csajos titkok, csajos titkok
maradnak! Már körvonalazódott egy terv a fejemben, de mindent el kellett
rendeznem és abban se voltam biztos, hogy érdemes-e, mivel Nes nem sokat
beszélt.
Felemelte a fejét. Rám villantotta fáradt tekintetét, mellé
egy lágy mosollyal örvendeztetett meg. Tehát a Faszfej még nem verte meg és már
majdnem eltelt egy nap. Apró örömök az életben. Mivel Nes nem szólt egy szót
sem, csak integettem neki tovább mosolyogva, mint egy debil kisgyerek. Végül
eljutottunk oda, hogy ő is intett és befordult a lakásba.
Sose értettem miért próbálkozom nála, de szívügyemnek
éreztem, hogy eltegyem Arthurt láb alól, őt magát pedig kimentsem így a sárkány
karmai közül, mint egy igazi lovag. Ja, persze a három gyerekről nem
megfeledkezve közben. Nem, nem szeretem a kölyköket egyébként.
– Na, vajon ki fogja megnyerni azt az egy belépőt a
Bűbájba ma? A következő telefonálónak szerencséje van. Csak egyetlen kérdés,
egyetlen jó válasz és az övé. Három nap. Teljes ellátás. Ingyen kaja. Olcsó pia
és egy kis huncutkodás a nyeremény. Ki szeretne Marceloval vacsorázni az egyik
napon? Hajrá csajok, most ti vagytok előnyben! – Mike sejtelmes hangja,
rengeteg obszcén játszadozást ígért. Mintha legalább a Redarra Kristály
Éjszakáján lehetne részt venni, pedig nagyon nem. Oda csak a felső száz ember
mehetett vagy még annyi sem. Lemertem volna fogadni, hogy éppen emeli szájához
a feles poharat és küldi ki a titkárnőt kajáért. Volt szerencsém meglátogatni a
rádióállomást pár alkalommal.
A Bűbáj, Redarra legdrágább és legmocskosabb helye. Nem
engedtek be akárkit és akárhogy. Már hetek óta próbáltam belépőt szerválni, de
még nem sikerült. Vagy túl részeg voltam ahhoz, hogy elkapjam a vonalat vagy
egyszerűen nem volt hozzá energiám és szartam az egészre. Az se volt biztos, beengednek-e
egyáltalán, hisz függetlenül a jegytől, megtagadhatták a belépést bárkitől.
Hirtelen ugrottam cigivel a számban vissza az ágyba.
Kutattam a telefon után, majd gyors hívóról tárcsáztam a rádió vonalát. Két
havonta sorsoltak ki jegyeket a helyre, így amint beadták a műsorba, én már a
telón lógtam, mint egy szerelmes tinilány. Legalábbis a legtöbb esetben.
Kicsöngött.
Végül visszahallottam a saját laptopomon, a telefonban
megszólaló Mike hangját.
– Ez igen, de gyors voltál! Ki a szerencsés
telefonálónk? – kérdezte nevetve, miközben a háttérben megszólalt az
automatikus gépi taps hangja, ami bezengte a lakásom. Csak úgy recsegett tőle
szegény lapim hangszórója.
– Valexia – szóltam bele izgatottan. Szívesen téptem volna
örömömben szét valamit és ugrálok, mint egy kisgyerek. Lábamat lóbáltam, akár
egy tini. Ha vezetékes lett volna a telefon, még a zsinórját is csavargatom,
míg a pofámban, rágó tekeredik a nyelvemre, de annyira már kimentem a divatból.
Csak a hülye kérdést vártam.
– Ah, fiúk. Halljátok ezt? A szépséges Valexia az
első szerencsés, aki megpróbálhatja. Milyen édesen zengő, pornós hangod van
gyönyörűm! Mit szólnál egyszer egy élőadásban leadott telefonszexhez? –
duruzsolt a vonalba, de ahogy ismertem már a műsort, ez is csak része volt a
színjátéknak. A legtöbb nő, ilyenkor maga alá nedvesedett és vibrátort ragadt.
Mike éjszakai műsorát még nem hallgattam meg csak a podcasteket. Azokon kívül
pedig, sok pénzt keresett a magányos nők kielégítetlen vágyaival.
– Hát persze, Mike, neked bármikor! – búgtam azon a
kellemes, mély hangon, amivel a részeg férfiakat csábítottam el, ha éppen
elfogyott a pénzem piára.
Kétszer találkoztam a rádióssal, de már az első alkalmat is
utáltam. Megtört a hangjának varázsa felettem. Egy bunkó, paraszt csávó. Aki
bubimentes vizet iszik, nem dohányzik és olyan büdös, hogy mellette a csatorna
- amibe a szart engedik le -, levendula illatú.
Amíg játszotta Mike az eszét a hallgatóknak, járkálni
kezdtem az egybenyitott térben és színek kavalkádjában, ami a lakást
jellemezte. Végigsimítottam a repedt, már elhasznált bútorokon. Az aranysárga
kanapétól - mint minden egyes alkalommal mikor ránéztem -, hányingerem lett. A
félig törött székek és a néhány földre dobott ruha, nem tűnhetett volna túl
bizalomgerjesztőnek a vendégek számára. Hála sose akadt hívatlan látogatóm.
Szívlapáttal basztam volna nyakon, ha valaki nem szól, mielőtt megjelenik. Kirázott
a hideg, ahogy a komód fiókjának fémkallantyújába kapaszkodtam. Szinte jeges
volt.
– Na, Valexia drágám, felkészültél? –
hangzott a várva várt kérdés első fele. Szívem hangosan vert a mellkasomban.
Izzadtam és levert a víz egy pillanatra. Kész baszki csak nyögd már ki!
Magamban már mindennek elhordtam a bunkótól a faszparasztig és tovább. Tudatom
mélyén a jakuzziban feküdtem, legalább két férfival, akik csak azért voltak
ott, hogy engem és a szánalmas kéréseimet teljesítsék. Pezsgőt szürcsöltem és
valami szar zene szólt a háttérben. Nincsenek nagy elvárásaim.
– Fel – nyögtem ki fojtott hangon. Toporzékolva rugdostam a
vörös babzsákfotel oldalát az ágy végében, amit főként erotikus játékokra
használtam. Mondjuk, elég régen találtam alkalmat ilyesmire.
– Igazi redarrai kérdésem lesz hozzád… –
kezdte, de hatásszünetet tartott, mielőtt folytatta volna. Én pedig tövig
rágtam már a lábujjaimon is a körmöt addigra, persze képletesen.
– Melyik redarrai férfi színész halt meg tavaly
decemberben és miben? – érkezett meg a kérdés, amire vártam. Majdnem
hisztérikusan nevettem fel, mikor meghallottam. Ki hitte volna, hogy pont ezt a
kérdést kapom?
Magam előtt láttam azt az éjszakát és a puhány pöcs
végtelen, félelemtől remegő testét. Tekintete imádni valóan rettegett és
könyörgött. Bűzlött tőle az egész hely. Mindenhova odahányt és maga alá
hugyozott kínjában. Szűkölő állatként nyöszörgött. Ruhái cafatokban lógtak, míg
kezei a háta mögött voltak megkötve. Orrából fojt a takony. Könnyek áztatták az
arcát. Szemei véresek voltak a sok ütéstől, amit kapott. Halántékán vágás
nyomából dőlt a vér és csordogált szépen a fehér ingre. Nem mert mozogni. Érezte,
nincs már sok hátra. Össze kellett varrnom az ajkait, mert nem akartam, hogy
összenyálazza a zoknimat vagy a bugyimat. Szebb látvány volt, mintha betömtem
volna a száját. Azóta se jött ki a vér abból a sárga pólómból, amin a
ráfröccsenő karmazsin foltok, egy karácsonyfa sziluettjét rajzolták ki. A
széktámlámon tartottam huzatként, bár egyszer már kimostam azóta. Azt hiszem.
– Michael Lettington Crosby és infarktust kapott szex közben
– nevettem a telefonba. Legalábbis ezt mondták. Egyébként gyilkosság áldozata
volt. Még a laptopom hangszórójából is hallottam a hideg visszhangot, ami a
hangszínemet áthatotta.
Hangos éljenzés csapta meg a fülem, ami a rádiószobában ülő
pár ember hangja lehetett. Úgy örültek, mintha legalább a redarrai bikarodeót
nyertem volna meg, pedig az lehetetlen, mert ilyet nem tartottak csak két
várossal arrébb. Igazából erre a kérdésre pont nem számítottam. Magamban már
számolgattam a Redarra állatmenhely cukiságainak nevét. Vagy a Szirén
néma dala című film, egyik elrejtett képkockáját próbáltam felidézni.
Nem csalódtam Mike-ban. Sunyi mosoly ült az arcomon, ezt még tükör nélkül is
éreztem. Nem tudott megfogni a béna gondolata, miszerint ezt majd senki se
fogja kitalálni. Na persze! Crosby nem volt nagy ember, de annál több drogügylettel
rendelkezett és csak úgy falta a csajokat, mint én két pofára a csokifagyit.
– Gratulálok Valexia! Tiéd a jegy a Bűbáj bűbájos
báljába – hangzott az üres nevetés hangja, amitől kirázott a hideg és
nem a jó értelemben. – Kérlek, tartsd a hívást. Munkatársaink felveszik
az adataidat, hogy jelentkezhess a jegyért. További kellemes estét, szépségem! –
A válaszomat persze meg se várta. Gyorsan bontotta a vonalat és folytatta a
műsort, amire már nem igazán figyeltem oda.
Meglibbent a vécé - a lakás egyetlen -, ajtaján lévő
poszterem. Alatta pedig feltárult egy igen nagy kalapács ütötte lyuk. Egyik
bulizásom halvány emléke, amit máshogy nem tudtam elrejteni hirtelen, később
meg nem volt kedvem hozzá. Azóta rájöttem, hogy a poszter tökéletesen nem illik
a lakás többi részéhez. Így olyan káosz uralkodott, mint amilyen én magam
voltam.
Láttam, ahogy a papíron lévő férfi visszahull a helyére.
Elmém mélyén még a gitár kellemes hangját is hallani véltem. Kegyetlenül zúzós
akkordokat játszott, és hosszú szőke haját rázta a durva ütemre. Elmerültem a
fejemben megszólaló zenében. Megbabonázott egy pillanatra a csillogó barna
szempár, ami úgy bámult rám, mintha életre kelt volna. Persze egyből megindult
a fantáziám. Gondolatban, lelépett a papírról a szőkeség és elhelyezkedett a
babzsák fotelemben, meztelenül, egy pohár fagyival a kezében, kőkeményem álló
farokkal, hogy ne kelljen még azzal is szarakodnom.
Kellemes pillanatokat tudtam átélni a lakásba betörő huzat
miatt. A bejárati ajtó alatt széles rés tátongott. Ha úgy adódott kedvem, akkor
a lábtörlőt könnyűszerrel húztam be, miközben ki se nyitottam az ajtót.
Kattant a vonal. Megrezzentem tőle. El is felejtettem pár
pillanatra, hogy szerencsém lett végre.
– Jó estét! A nevem Donovan. Kérném a teljes nevét
és hogy miként tudná átvenni a jegyeket – szólt bele a telefonba egy
kellemetlenül unott hangú férfi. Az a tipikusan kiégett diszpécser vagy
telefonos értékesítő jutott eszembe róla. De nem bosszankodhattam. Kibírtam azt
a pár mondatot, amit a fejembe zengett.
– Valexia Norwood. Személyesen mennék érte – mondtam
hasonlóan üresen. Még az életkedvemet is elvette a vonal másik oldalán
sóhajtozó, türelmetlenül a nyelvével csettintgető pasas.
– Rendben. Holnap a Közösségi Nagykönyvtárban át
tudja venni Mike-tól. Ott fog dedikálni délután kettőtől, este hétig. Felírtam
a nevét. Csak be kell mondania a menedzsernek és megkapja. További szép estét! –
Lecsapta rám a telefont. Ha pár másodperccel később nyom ki, akkor biztos, hogy
elküldöm melegebb éghajlatra. Így csak magamban tudtam duzzogni és szitkozódni,
miközben örömtáncot lejtettem a laptopból jövő zenére.
Már nem is esett annyira nehezemre elindulni előbb a melóba.
Elszívtam a maradék - egyébként már rég leégett -, cigim végét. Kiürítettem a
hamust és becsuktam az ablakot. Elhúztam a vaskos, nehéz és már nagyon koszos
sötétítőket.
Nem volt túl kényelmes az alvás, miközben úgy éreztem
éjszakánként, mintha figyelne valaki. Ha csak féloldalasan pillantottam az
ablak felé, akkor minden alkalommal megmertem volna esküdni rá, hogy egy
aranyszempár tekint rám fürkészően. De mire odakaptam a fejem, már nem láttam
semmit. Általában csak letudtam egy legyintéssel a szokásos hallucinációmra
fogva a dolgot.
Többször is izzadtan, a tarkómon lévő bizsergéssel és
rémálmoktól gyötörve riadtam fel. Mikor már sokadjára is megláttam kótyagos
fejjel a tekintetet, akkor kénytelen voltam felszerelni sötétítőt. Persze át is
rendezhettem volna a lakást, de a tömör törzsekből álló tölgyfa ágyat, a vaskos
oszlopaival és baldachinjával együtt, nem bírtam még csak elmozdítani se a
faltól. Pontosítok: mert megtudtam volna oldani, de nem kockáztathattam, hogy
olyat lássanak a szomszédjaim, amire nincsenek felkészülve lelkileg. Bár így
utólag belegondolva, baromi vicces lett volna, ahogy néhány oszló hulla,
hörögve, talán fej nélkül megjelenik a lépcsőházban és a letépett karjukkal
integetnek az öregasszonyoknak. Micsoda ribillió lehetett volna belőle! De
szépen megmaradt az elmém egy kis részében elzárva. Egy későbbi ötletnek
félrerakva, ha valamelyik nyanyus, többet kíváncsiskodna, mint kellene. Egyebet
találtam ki a jobb alvás érdekében. Nem, nem sokat segített, de legalább meg
volt annak az apró illúziója, hogy nem lát be rajta semmi és senki.
Ahogy lehajtottam a fejem, hófehér raszta hajam pár tincse a
mellemre omlott. Már hiányos volt a díszítőgyűrűk sokasága. Minden alkalommal
elveszítettem egyet, mikor olyan helyen jártam, ahol nem kellene. Megfogtam az
egyik, majd a másik oldalon is pár hurkát és hátrakötöttem egy laza csomóra,
hogy ne legyen útban míg készülődők. Felnéztem a bejárati ajtó fölött lógó,
digitális órára: 18:43.
– Basszus, ideje menni!
Fintorogva léptem a hatalmas lábakon álló kádam mellé, ami
előtt vörös paraván állt. Sajnos a fürdőszoba rész belelógott a nappaliba, a
konyhába és a hálóba. Igaz, sok esetben ki lehetett használni ezeket a
kellemetlenségeket. A néhány selyemköntös, ami felakasztva lógott, amúgy jobban
vonzott. Magamra tekertem volna és elterülök az ágyban. Reggelig hortyogni,
jegyekért elmenni, aztán bulizni Marceloval. Édes álmok!
A falra akasztott tükörbe néztem, ahol próbáltam sűrű, fehér
szempilláim mögül farkasszemet nézni bágyadt, de örömittas képemmel. A tükörben
lévő alakom csak elfordult tőlem, sértődötten.
– Ja, már te se tudsz rám nézni mi? – kérdeztem
szarkasztikusan megforgatva a szemem. Halkan kuncogtam a számhoz emelt tenyerem
alól. A képmásom felém fordult és felvonta a szemöldökét, de hasonlóan
nevetgélt némán, mint én.
– Na, gyerünk, Lexa! Mozdulj már meg! – unszoltam magam, de
tükörképem csak vigyorgott rám és nemet intett a fejével. – Pedig most éjszakás
vagy, szóval lehet üvöltetni a zenét és leszarni a vendégek nagyját. Indulj
már! – parancsoltam magamra, míg képmásom rám villantotta fehér fogsorát és
bemutatott nekem. Aztán már csak a pislogó, döbbent fejemet nézhettem tovább.
Néhány lehangoló vörös tekintet után, nagy nehezen bemásztam
a kádba és lezuhanyoztam. Megpróbáltam összekapni magam amennyire csak
lehetett. Fogmosás, enyhe smink, végül a kihagyhatatlan vörös rúzs az ajkaimra.
Az ágy melletti boltív alatt, beléptem és áttúrtam a gardróbot, de csalódottan
vettem észre, hogy mosnom kell. Fintorogva akasztottam le az egyetlen olyan
ruhát, amit hajlandó voltam még felvenni. Magamhoz vettem fehérneműt és gyorsan
felöltöztem.
Míg összepakoltam a cuccaimat, felültem a gondolkodás nehéz
hajójára, de az úgy haladt előre, mintha vastag, sivatagos homokon kúszna.
Kikapcsolt az elmém és csak az életben tartó funkcióim működtek már. Minden
munkába menet előtt leálltak a rendszerek, pedig szerettem a melót.
Sokszor kúszott be elém egy emlékkép ilyenkor. A régi, nem
túl szép idők, mikor még más voltam. Mikor még megfeszültek a láncok és a
nevemet kántálták. Visszagondolva nagyon utáltam. Akkor viszont szavam se
lehetett.
A ruha anyaga elfedte az egész testemet. Úgy feszült rám,
hogy attól tartottam kettészakad, ha lehajolok. Nem történt ilyen, pedig
kétszer is a földig nyúltam. Belebújtam a rövid szárú bakancsomba. Az enyhe
sellő fazonú ruha, még a cipőt is takarta. Éppen csak az orra hegye látszott
ki. Kellemes, pamut anyaga kényelmesnek bizonyult. A hosszú ujjú felsőrész,
garbós nyakánál egy hatalmas csuklya lógott hátra. Szétbontottam és
begyömöszöltem a hajamat a szövet alá. Loboncom világos színe, erős kontrasztot
alkotott az amúgy fekete öltözékemmel.
Megfogtam a már összepakolt oldaltáskámat, ami
kényelmetlenül húzta le a vállam és csapódott minden lépésnél a combomnak. A
fejhallgató helyett, a bedugós füles mellett döntöttem. Magamra kanyarítottam a
bőrdzsekimet, elsüllyesztettem belső zsebemben a telefont, miután elindítottam
a zenét. Visszarohantam a dohányzóasztalon hagyott gyújtómért.
Készen álltam.
Jól bezártam magam mögött az ajtót és a zene ritmusára
indultam meg. A főnököm egy kéjenc barom volt, de nem gondoltam sose, hogy
találok olyan helyet a városban, ahol eltudok helyezkedni és még jól meg is
fizetnek. Nem késhettem.
°∘●○〇◯〇○●∘°
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése