Redarra egy unalmasnak tűnő, kisvárosi környezet. Az a
tipikus sorozatba illő szemétlerakó, ahol folyton esik az eső és hülyék az
emberek, vagy valami olyasmi. Mindenki ismer mindenkit. Az igazi klisés
városka, ahol senkiről nem derül ki semmi, miközben minden kis szaros titkot
tud a mellettünk lakó vénasszony is. Azt hiszem, mellettem nem lakott
ilyenfajta asszonyság. Nem csoda hát, hogy rólam nem sok mindent tudtak meg.
Arról nem is beszélve, mennyire kevesen érdeklődtek irántam egyébként.
Köszönhettem a megjelenésemnek, a viselkedésemnek és annak, hogy a legtöbben
azt hitték egy drogos hippi vagyok, aki azért lakik magányosan, mert nem tudja,
mit kezdjen az életével. Szóval, füvet szívtam és lázadtam a rendszer ellen a
magam módján.
Igyekeztem csak annyit elárulni magamról mindig, amennyit
tényleg muszáj voltam. Valahogy be kellett illeszkedni. Gyártottam a jobbnál
jobb történeteket a fejemben, de végül maradtam az igazságnál. Hogy miért? Mert
a legtöbb ember, ha meghallotta ki is, vagy mi is vagyok valójában, szimplán kiröhögött
és elkönyvelt egy kattant idiótának. Így nem kellett félnem attól, hogy
lebukok. Egyszerűen dilisnek tituláltak, ami nekem kapóra is jött. Nem sokat
tévedtek ez igaz, de megkönnyítették az életemet.
Ahogy haladtam az utcán, próbáltam az elkövetkezendő órákra
koncentrálni. Bele kellett kalkulálnom az esetleges leltárt, ami mostanában
egyre többször maradt rám. Na meg a sok fenékcsapkodós pasit, akik nem bírtak
ki öt percet anélkül, hogy ne basszon le neki valaki egy igazi pofont. Sose
értettem az ilyesfajta viselkedést. Ha már egyhuzamban negyedjére vágod fejbe,
mert letaperol, akkor ötödjére, mi frásznak próbálkozik? Vagy szereti a
fájdalmat vagy tényleg ennyire hülye. Én mindig az utóbbira szavaztam. Mivel
Jack a pultpénzt nekem adta, így bőséges éjszakának nézhettem elébe. Volt
valami furcsa érzésem a dologgal kapcsolatban, de igyekeztem félresöpörni,
ahogy szoktam.
Egy kedves, mosolygós kislány mellett haladtam el, akinek
még a kis rózsaszín biciklijének kerekeinél, két oldalt segédkerekek voltak.
Aranyos, két copfba kötött, loknis fekete haja lebegett a szélben. Pufók, barna
mellényét az orráig húzta. Alatta, nyuszimintás pulóver virított a szivárvány
összes színében. Farmerje nagyobbnak tűnt, mint ami a mérete volt, de őt ez nem
zavarta. Rászóltam volna az anyjára, hogy szegénynek milyen szar ízlése van, de
mosom kezeimet. Égkék szemében öröm csillogott, ahogy rám nézett, de egy
pillanat múlva megállt bennem az ütő is.
Arca elhomályosodott. Szemei üregesek és sötétek lettek.
Szája elnyúlt az egyik oldalra, míg állkapcsa a másik irányba mozdult. Mintha
szét akarnák tépni. Hosszú, átlátszó fogak villantak ki a félreálló ajkak
közül. Haja helyén férgek nyúltak a magasba. Álltam egy helyben, lecövekelve és
rámarkoltam a nyakamban lógó amulettre. Éreztem a forró izzást, ahogy beleváj a
bőrömbe a fém és próbál utat égetni magának a tenyeremben.
– Tehát megtaláltatok – suttogtam a szélbe, egy
barátságosnak egyáltalán nem nevezhető mosoly kíséretében. Lehunytam a szemem
és az ég felé emeltem az orrom, hogy az érkező bűz, lehetőleg ne vágjon pofán
egyből. Savanyú, szúrós és dohos. Égett bőr, gennyes seb, rossz gyomor és
hányás. A halál minden rothadt szagának eszenciája furakodott a
szaglójáratomba. Megtelepedett a tüdőm minden egyes kis bolyhán. Fojtogatott,
fulladással veszélyeztetett. Csak néha vettem egy-egy mélyebb levegőt. Nem
éreztem hirtelen jött félelmet, nem akartam könyörögni az életemért. Üres
voltam, akárcsak egy tisztára suvickolt edény, ami hetek óta a napon száradt.
– Előlünk nincs menekvésed papnő! – hatolt
be az elmémbe az ismerős, sikolyra emlékeztető hang. Nem ért váratlanul. Olyan
hangszín volt, amit ezer év alatt se felejtettem el.
Kipattant a szemhéjam és a lányra szegeztem a tekintetem.
Majd összefostam magam a fájdalomtól, ahogy szénné égett a kezemen a bőr, de
kitartottam. Pedig éreztem, ahogy néhány elszabadult vércsepp a földre cseppen.
Még a hangját is hallani véltem, ahogy leérkezik, majd sercegve elpárolog.
A kislány teste elszíneződött. Mélylila, majdnem fekete
bőrén, megcsillant a fény. Karjaival önmagát ölelte, míg lábait a földön húzta
ahogy gurult a biciklivel tovább. Hátrafordult, hogy pillantását az enyémbe
fúrja. Ezzel egy időben csavarodott vele együtt a nyaka is. Hallottam a halk,
roppanó hangokat, miképp törik darabokra minden egyes csontja. Az inak
szakadását, ahogy egyenként válnak szét, majd szakad le az izom. A förtelmes
bűz egyre vaskosabbá vált. Már nem lélegeztem inkább. Szédültem, de erőt vettem
magamon és egyenesen felé sétáltam. Majd elhaladtam a lény mellett.
Levettem róla a szememet. Csak az útra koncentráltam, míg
végül elengedtem az amulettet, kezemmel pedig a levegőbe nyúltam magam mellett.
Éreztem a szelet, az apró kisüléseket vibrálni a légtérben, amit végül úgy
ragadtam meg, mintha egy ruhaanyagot emeltem volna ki a víz alól. Ott volt a
karom és az öklöm körül. Táncot járt a láthatatlan erő, ami az én szememben
apró, csodásan szikrázó barna ékkövekből állt. Nem hagytam magamnál,
bármennyire is szívesen csodáltam a szépségét, bármennyire is érezni akartam
miként él és mozog. Lélegzik.
Csak egy pillanatra fordultam meg, majd széles vigyorral
lendítettem a kezem felé. A mágia pattogó energiája egyenesen a kislány
mellkasának csapódott. Még láttam, milyen gyönyörűen távozik el gomolyogva a
lila lény belőle. Hallani véltem a sikolyban néhány szót, de érteni már nem
értettem, hogy mit is mondhatott. Őszintén? Nem is érdekelt.
Ezután már csak a lány tovább haladását jelezte a dalra
fakadása, mintha mi sem történt volna. Talán nem is történt semmi, és mindent
csak hallucináltam? Magam sem tudtam volna megmondani.
– Azt hittétek megijedek? Ti nagyon nem vagytok felkészülve
– jegyeztem meg halkan, nevetve a tenyerem alól, miközben tovább sétáltam.
Még jobban feldobta a napomat a találkozás. Az agyam hátsó
zugában tudtam, hogy ennek még nincs vége, és ennél csak érdekesebb dolgok
jönnek mostantól. Eszembe is juttatott pár emléket, de végül folyton Redarra
kúszott be a fejembe.
Az első napokban olyan kétkedő pillantásokkal találkoztam az
utcán, amitől szégyelltem magam. Bosszús tekintetek, félelemtől ittas
pillantások követtek. Bár külsőben eltértem az átlagos emberektől, de
meglepetten tapasztaltam, miszerint rajtam kívül mások se vetik meg az
extrémebb megjelenést.
Mivel idegen voltam, így hosszabb ideig csattantak a dolgok
rajtam, mint szerettem volna. Suttogások követték minden léptemet. Hol
boszorkánynak, hol démonnak tituláltak. Néha egy-egy más misztikus lény neve is
a fülembe kúszott, de csak mosolyogni tudtam rajta. Hála a zenének az agyamban,
nagyrészt elnyomott minden felesleges zajt. Igyekeztem nem törődni azokkal,
akik megvető szemeket meresztettek rám. Nem azért, mert zavart volna, hanem
mert nagyon is igazuk volt, és ebből nem mutathattam meg semmit.
Pár hónap múlva, viszont már sokkal kellemesebb volt sétálni
az ismerős utcákon. Páran hangosan rám köszöntek. Néha mosolyt is kaptam, meg
néhány kacsintást. Alábbhagyott a fürkésző pillantások sokasága. Megszokták a
jelenlétem. Milyen meglepő, ehhez vagy nagyon kedvesnek kellett lennem, vagy egy
igazán édes és gyilkos mosolyt villantani. Nem feltétlenül csak mosoly volt.
Komolyan mondom, néha az őrült kacaj hiányzott volna, de visszafogtam magam.
Mennyivel másabb volt! Mintha ezer év telt volna el azóta,
pedig csak fél éve éltem a városban. Talán. Már nem is számoltam. A telefonomba
bújtam, hogy egy másik zenét keressek, ami megfelelő ritmust ad a lépteimnek.
– Hé, Lexa! – kiáltott utánam egy ismerős hang az iskola
utcáján sétálva. Eléggé tompán szólt, mert a zene próbálta elnyomni, de még így
is felismertem. Kirántottam a fülemből az egyik fülest és megfordultam.
Egy nagyon vidám, nagyon rózsaszín hajú, fiatal lány vett
üldözőbe. Mikor utolért, kapkodta a levegőt. Láttam rajta az izzadság nyomát,
amit fintorogva törült le a homlokáról hosszú ujjú, fehér pulcsijával.
Varázslatosan kék szempárja úgy meredt rám, mintha szellemet látna. Kerek arcán
erős smink volt. Apró, fitos orrával a levegőbe szagolt, miközben hosszú
szempillái megrebbentek, ahogy elborult a szélben egy üres kuka, nem messze
tőlünk. Rövid sortja a combja körül lengett. Vékony testalkatára csak gyerek
ruhaboltban tudott vásárolni. Többször is kisegítettem varrási tudásommal, hogy
ne álljon rajta minden úgy, mint egy szakadt csövesen.
– Dorina, mi újság? Mi ez a nagy ijedtség? – pillantottam
fel rá. Meglepőmód egy fejjel magasabb volt, mint én. A kislányos külső pedig
tudtam, milyen vadmacskát takar. Nem mellesleg, ökoharcos vagy valami olyasmi.
A természetet olyan hévvel védte, mint mikor szerzett egy tábla csokit.
Szerintem ölni tudott volna. Hogy a csoki miatt vagy a növényekért, azt már nem
tudnám megmondani. A csokira tippelnék előbb.
– Baszódj meg! – köpte a képembe röhögve. Hangja, mintha egy
edény mélyéről szólt volna, ahol kések súrlódtak egymáshoz. Ha nem ismerte
valaki, akkor igencsak ijesztően hathatott rá az újdonság varázsa.
Felhúzott szemöldökkel, mosolyogva pillantottam rá. Kirázott
a hideg, mikor megláttam a frissen szedett szemöldöke körül a vörös bőrt.
Milliószor megmondtam neki, hogy kitetoválom, és akkor nem kell csipesszel gyilkolnia
magát, de folyton elutasította a segítségem. Mit mondhatnék, biztos szerette a
fájdalmat. Mondtam ezt úgy neki mindig, hogy majdnem hasonlóképp tettem én is,
csak az én szemöldököm baszott kinőni rendesen. Ezért kellett tetoválnom
magamnak néha.
– Mennyin múlott? – kérdeztem egyre szélesedő vigyorral.
Zsebemből előhalásztam a rongyos cigitárcámat. Megkínáltam, de kivételesen nem
kellett neki a nikotin adta nyugtató. Amilyen fulladva és mellkasára tett
kézzel pihegett előttem, nem csodáltam. Még, hogy környezetvédő! Kétszínű
picsa, de imádom.
– Úgy tíz másodperc. Szóval baszd meg! Az utolsó jegy volt,
ugye tudod? Mike összeveszett a Bűbáj tulajával, így megvonták a jegyek
értékesítését nyereményjátékon belül – sóhajtotta olyan keserűen, hogy azt
hittem, komolyan megsajnálom. Láttam arcán legördülni egy könnycseppet. Tudtam
ám, mi a szándéka. Nem első alkalommal lett volna, hogy megpróbál kicsalni
belőlem valamit, amit megnyertem előle. Ilyen persze elég ritkán fordult elő,
mert a szentem, reggeltől-estig a telefonján lóg, ha teheti. Úgy tudott sírni,
mint egy igazi kislány. Azokkal a hatalmas krokodilkönnyekkel pedig bárkit
megvett kilóra. Engem kivéve.
– Hah! Ne tudd meg! Szerintem kiégettem az ágyneműmet. Úgy
vetődtem az ágyba, mint egy rakéta. De tudod mi a te gondod? A gyorshívó.
Mondtam ezerszer. Ha leakarsz főzni engem, akkor tanulj a mestertől. – Vállára
tettem a kezem és megszorítottam.
Halk nevetésben törtem ki az elképedt arcát figyelve.
Szemeiben gyűltek az ismerős könnyek, amiket pár pillanat múlva, szabadjára is
engedett. Levetődött a földre és a betont verte a lábam előtt. Az utcán
mindenki minket nézett, de a legtöbben ismerték már Dorinát. Sokan olyan
pillantásokkal vonultak el mellettünk, mintha rágó tapadt volna a cipőjük
talpára. Én pedig nyugodtan és kissé a szememet forgatva gyújtottam meg a
cigimet és fújtam a magasba a füstöt.
Az egyik kis zsákutcában, láttam megmozdulni valamit a
szemem sarkából, míg Dorina hisztijét figyeltem. A földre dobált, fekete
szemeteszsákok nem takarták eléggé. A két házfal közti sötétség se leplezte
teljesen. Nyúlánk, mélylila és rettenetesen gyors. Csak egy pillanat volt, hogy
felfedeztem, aztán már el is tűnt. Hirtelen ismerős melegséget érzékeltem a
bőrömön. Mintha tollal simítottak volna végig rajtam. Le is kellett hunynom a
szemem. Kellett pár másodperc, de végül elmúlt az érzés és egy csalódott
sóhajjal, némi fáradt gúnnyal pillantottam le a hisztis „gyerekre”. Nem tudtam
mi történt, így jobban lefoglalta a fejemet Dorina színészkedése. Az agyam
hátsó szegletében pedig elkezdtem összerakni az eddig látottakat.
– Lexa! Könyörgöm, ne legyél ilyen szívtelen fúria! –
dünnyögte, miután abbahagyta a hangos zokogást. Láthatta rajtam, hogy nem megy
velem semmire. Mellem alatt összefontam a karom és egy láthatatlan falnak
dőltem. Kivártam Dorina jelenetének a végét. Unottan pillantottam körbe a tőlem
balra húzódó kis játszótéren, ahol egy kedves, idős asszony szedegette össze az
elszórt szemetet.
– Ha én nem mondom, akkor nem is tudnál a jegyekről – vontam
vállat mosolyogva. A cigi a számban úgy mozgott fel és le, ahogy beszéltem,
mintha bólogatna. Szerintem még ő is egyetértett volna velem. Felsegítettem a
földről, leporoltam a fehér pulcsijára ragadt leveleket és mikor háttal állt
nekem, seggbe rúgtam.
– Hé, nem tudhatod! – fordult felém a válla fölött hátra
pillantva. Széles vigyora volt és csillogott a szeme az erőltetett könnyektől.
– Látod, néha nem rossz maradinak lenni. A rádióhallgatásnak
nagy előnye: kevesen teszik manapság. Így nagyobb előnyt biztosítanak az olyan
balfaszoknak, mint én – fordítottam magam felé.
Erős, fekete sminkje stabilan tartott. Egyetlen ecsetvonás
se mosódott el. Őt aztán hiába vitte volna uszodába egy pasi randizni.
Észrevettem viszont valami újdonságot, ami nem volt megszokott nála. Olyan mély,
sötét táskákat takart el az alapozó, amit magára kent, hogy simán befért volna
egy kocsi csomagtartójába és még el is foglalja a helyet. Nem így ismertem meg.
Örök vidám, mosolygós és energikus lány volt. Ahogy a szemébe néztem,
tekintetén átfutott valami komor fény, de pillanatokon belül el is tűnt. Tudtam,
hogy csak megjátssza magát.
Aggodalomra adhatott volna okot a dolog, ha érdekel igazán.
Szerettem, cuki személynek mondhattam, de valójában rohadtul idegesített az
állandó optimizmusa és a levakarhatatlan jókedve. Néha elképzeltem, milyen szép
látványt nyújtana egy kötéllel fellógatva, mondjuk, valami vaskos tüskés verem
felett.
– Jól van, pukkadj meg akkor! – Egyre jobban hasonlított egy
durcás kiskölyökre. Csak nevetni tudtam rajta. Végül magamhoz öleltem,
megsimogattam a hátát és beszívtam vattacukor parfümjének édes illatát.
– Megtudnál győzni – suttogtam a fülébe kéjesen. Finoman
ráharaptam a fülcimpájára, ahogy lábujjhegyre emelkedtem. Kirázta a hideg. A
nyaka vonalában is láttam a libabőr apró pöttyeit.
– Fúj, isten őrizz a bajtól! Perverz picsa! – lökött el
magától vigyorogva. Megvakarta a fülét, ahol megérintettem és mintha, valami
gusztustalan ragadt volna a kezéhez, beletörölte a pulcsijába. Nem bántott meg
a mozdulata. A kőheteró személyek legtöbbje ugyanígy reagált volna.
– Akkor viszlát Dorina drága! Hétvégén majd küldök pár képet
a Bűbájból, ahogy Marcelo térdel előttem, meztelenül – fordultam el tőle
boszorkányos kacajjal.
Intettem még hátrafelé, de nem követett. Tudtam, hogy
elképedve, két tenyerét az arcára téve visít magában, és az összes létező
felmenőmet átkozza. Amilyen kellemetlenül jött Jack telefonhívása és hangolt
le, olyan jókedvvel mentem tovább a munkahelyemre.
°∘●○〇◯〇○●∘°
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése