Magam előtt láttam azt az éjszakát és
a puhány pöcs, félelemtől remegő testét. Tekintete imádni valóan rettegett és
könyörgött. Bűzlött tőle az egész hely. Mindenhova odahányt és maga alá
hugyozott kínjában. Szűkölő állatként nyöszörgött. Ruhái cafatokban lógtak, míg
kezei a háta mögött voltak megkötve. Orrából fojt a takony. Könnyek áztatták az
arcát. Szemei bevéreztek a sok ütéstől, amit kapott. Halántékán vágás nyomából
dőlt a vér és csordogált szépen a maradék fehér ingre. Nem mert mozogni.
Érezte, nincs már sok hátra. Össze kellett varrnom az ajkait, mert nem akartam,
hogy összenyálazza a zoknimat vagy a bugyimat. Szebb látvány volt, mintha
betömtem volna a száját. Azóta se jött ki a vér abból a sárga pólómból, amin a
ráfröccsenő karmazsin foltok, egy karácsonyfa sziluettjét rajzolták ki. A
széktámlámon tartottam huzatként, bár egyszer már kimostam azóta. Azt hiszem.
– Michael Lettington Crosby és
infarktust kapott szex közben – nevettem a telefonba. Legalábbis ezt mondták.
Egyébként gyilkosság áldozata volt. Még a laptopom hangszórójából is hallottam
a hideg visszhangot, ami a hangszínemet áthatotta.
Hangos éljenzés csapta meg a fülem,
ami a rádiószobában ülő pár ember hangja lehetett. Úgy örültek, mintha legalább
a redarrai bikarodeót nyertem volna meg, pedig az lehetetlen, mert ilyet nem
tartottak csak két várossal arrébb.
Igazából erre a kérdésre pont nem
számítottam. Magamban már számolgattam a Redarra állatmenhely cukiságainak
nevét. Vagy a Szirén néma dala című film, egyik elrejtett
képkockáját próbáltam felidézni. Nem csalódtam Mike-ban. Sunyi mosoly ült az
arcomon, ezt még tükör nélkül is éreztem. Nem tudott megfogni a béna gondolata,
miszerint ezt majd senki se fogja kitalálni. Na persze! Crosby nem volt nagy
ember, de annál több drogügylettel rendelkezett és csak úgy falta a csajokat,
mint én két pofára a csokifagyit.
– Gratulálok, Valexia! Tiéd a
jegy a Bűbáj bűbájos báljába – hangzott az üres nevetés hangja, amitől
kirázott a hideg és nem a jó értelemben. – Kérlek, tartsd a hívást.
Munkatársaink felveszik az adataidat, hogy jelentkezhess a jegyért. További
kellemes estét, szépségem! – A válaszomat persze meg se várta. Gyorsan
bontotta a vonalat és folytatta a műsort, amire már nem igazán figyeltem oda.
Meglibbent a vécé - a lakás egyetlen -,
ajtaján lévő poszterem. Alatta pedig feltárult egy igen nagy kalapács ütötte
lyuk. Egyik bulizásom halvány emléke, amit máshogy nem tudtam elrejteni
hirtelen, később meg nem volt kedvem hozzá. Azóta rájöttem, hogy a poszter
tökéletesen nem illik a lakás többi részéhez. Így olyan káosz uralkodott, mint
amilyen én magam voltam.
Láttam, ahogy a papíron lévő férfi
visszahull a helyére. Elmém mélyén még a gitár kellemes hangját is hallani
véltem. Kegyetlenül zúzós akkordokat játszott, és hosszú szőke haját rázta a
durva ütemre. Elmerültem a fejemben megszólaló zenében. Megbabonázott egy
pillanatra a csillogó barna szempár, ami úgy bámult rám, mintha életre kelt
volna. Persze egyből megindult a fantáziám. Gondolatban, lelépett a papírról a
szőkeség és elhelyezkedett a babzsák fotelemben, meztelenül, egy pohár fagyival
a kezében, kőkeményem álló farokkal, hogy ne kelljen még azzal is szarakodnom.
Kellemes pillanatokat tudtam átélni a
lakásba betörő huzat miatt. A bejárati ajtó alatt széles rés tátongott. Ha úgy
adódott kedvem, akkor a lábtörlőt könnyűszerrel húztam be, miközben ki se nyitottam
az ajtót.
Kattant a vonal. Megrezzentem tőle. El
is felejtettem pár pillanatra, hogy szerencsém lett végre.
– Jó estét! A nevem Donovan.
Kérném a teljes nevét és hogy miként tudná átvenni a jegyeket – szólt
bele a telefonba egy kellemetlenül unott hangú férfi. Az a tipikusan kiégett
diszpécser vagy telefonos értékesítő jutott eszembe róla. De nem
bosszankodhattam. Kibírtam azt a pár mondatot, amit a fejembe zengett.
– Valexia Norwood. Személyesen mennék
érte – mondtam hasonlóan üresen. Még az életkedvemet is elvette a vonal másik
oldalán sóhajtozó, türelmetlenül a nyelvével csettintgető pasas.
– Rendben. Holnap a Közösségi
Nagykönyvtárban át tudja venni Mike-tól. Ott fog dedikálni délután kettőtől,
este hétig. Felírtam a nevét. Csak be kell mondania a menedzsernek és megkapja.
További szép estét! – lecsapta rám a telefont. Ha pár másodperccel
később nyom ki, akkor biztos, hogy elküldöm melegebb éghajlatra. Így csak
magamban tudtam duzzogni és szitkozódni, miközben örömtáncot lejtettem a
laptopból jövő zenére.
Már nem is esett annyira nehezemre
elindulni előbb a melóba. Elszívtam a maradék - egyébként már rég leégett -,
cigim végét. Kiürítettem a hamust és becsuktam az ablakot. Elhúztam a vaskos,
nehéz és már nagyon koszos sötétítőket.
Nem volt túl kényelmes az alvás,
miközben úgy éreztem éjszakánként, mintha figyelne valaki. Ha csak féloldalasan
pillantottam az ablak felé, akkor minden alkalommal megmertem volna esküdni rá,
hogy egy aranyszempár tekint rám fürkészően. De mire odakaptam a fejem, már nem
láttam semmit. Általában csak letudtam egy legyintéssel a szokásos
hallucinációmra fogva a dolgot.
Többször is izzadtan, a tarkómon lévő
bizsergéssel és rémálmoktól gyötörve riadtam fel. Mikor már sokadjára is
megláttam kótyagos fejjel a tekintetet, akkor kénytelen voltam felszerelni
sötétítőt. Persze át is rendezhettem volna a lakást, de a tömör törzsekből álló
tölgyfa ágyat, a vaskos oszlopaival és baldachinjával együtt, nem bírtam még
csak elmozdítani se a faltól. Pontosítok: mert megtudtam volna oldani, de nem
kockáztathattam, hogy olyat lássanak a szomszédjaim, amire nincsenek
felkészülve lelkileg. Bár így utólag belegondolva, baromi vicces lett volna,
ahogy néhány oszló hulla, hörögve, talán fej nélkül megjelenik a lépcsőházban
és a letépett karjukkal integetnek az öregasszonyoknak. Micsoda ribillió
lehetett volna belőle! De szépen megmaradt az elmém egy kis részében elzárva.
Egy későbbi ötletnek félrerakva, ha valamelyik nyanyus, többet kíváncsiskodna,
mint kellene. Egyebet találtam ki a jobb alvás érdekében. Nem, nem sokat
segített, de legalább meg volt annak az apró illúziója, hogy nem lát be rajta
semmi és senki.
Ahogy lehajtottam a fejem, hófehér
raszta hajam pár tincse a mellemre omlott. Már hiányos volt a díszítőgyűrűk
sokasága. Minden alkalommal elveszítettem egyet, mikor olyan helyen jártam,
ahol nem kellene. Megfogtam az egyik, majd a másik oldalon is pár hurkát és
hátrakötöttem egy laza csomóra, hogy ne legyen útban míg készülődők. Felnéztem
a bejárati ajtó fölött lógó, digitális órára: 18:43.
– Basszus, ideje menni!
Fintorogva léptem a hatalmas lábakon
álló kádam mellé, ami előtt vörös paraván állt. Sajnos a fürdőszoba rész
belelógott a nappaliba, a konyhába és a hálóba. Igaz, sok esetben ki lehetett
használni ezeket a kellemetlenségeket.
A néhány selyemköntös, ami felakasztva
lógott, amúgy jobban vonzott. Magamra tekertem volna és elterülök az ágyban.
Reggelig hortyogni, jegyekért elmenni, aztán bulizni Marceloval. Édes álmok!
A falra akasztott tükörbe néztem, ahol
próbáltam sűrű, fehér szempilláim mögül farkasszemet nézni bágyadt, de
örömittas képemmel. A tükörben lévő alakom csak elfordult tőlem, sértődötten.
– Ja, már te se tudsz rám nézni mi? –
kérdeztem szarkasztikusan megforgatva a szemem. Halkan kuncogtam a számhoz
emelt tenyerem alól. A képmásom felém fordult és felvonta a szemöldökét, de
hasonlóan nevetgélt némán, mint én.
– Na, gyerünk, Lexa! Mozdulj már meg!
– unszoltam magam, de tükörképem csak vigyorgott rám és nemet intett a fejével.
– Pedig most éjszakás vagy, szóval lehet üvöltetni a zenét és leszarni a
vendégek nagyját. Indulj már! – parancsoltam magamra, míg képmásom rám villantotta
fehér fogsorát és bemutatott nekem. Aztán már csak a pislogó, döbbent fejemet
nézhettem tovább.
Néhány lehangoló vörös tekintet után,
nagy nehezen bemásztam a kádba és lezuhanyoztam. Megpróbáltam összekapni magam
amennyire csak lehetett. Fogmosás, enyhe smink, végül a kihagyhatatlan vörös
rúzs az ajkaimra. Az ágy melletti boltív alatt, beléptem és áttúrtam a
gardróbot, de csalódottan vettem észre, hogy mosnom kell. Fintorogva
akasztottam le az egyetlen olyan ruhát, amit hajlandó voltam még felvenni.
Magamhoz vettem fehérneműt és gyorsan felöltöztem.
Míg összepakoltam a cuccaimat,
felültem a gondolkodás nehéz hajójára, de az úgy haladt előre, mintha vastag,
sivatagos homokon kúszna. Kikapcsolt az elmém és csak az életben tartó
funkcióim működtek már. Minden munkába menet előtt leálltak a rendszerek, pedig
szerettem a melót.
Sokszor kúszott be elém egy emlékkép
ilyenkor. A régi, nem túl szép idők, mikor még más voltam. Mikor még
megfeszültek a láncok és a nevemet kántálták. Visszagondolva, nagyon utáltam.
Akkor viszont szavam se lehetett.
A ruha anyaga elfedte az egész
testemet. Úgy feszült rám, hogy attól tartottam kettészakad, ha lehajolok. Nem
történt ilyen, pedig kétszer is a földig nyúltam. Belebújtam a rövidszárú
bakancsomba. Az enyhe sellő fazonú ruha, még a cipőt is takarta. Éppen csak az
orra hegye látszódott ki. Kellemes, pamut anyaga kényelmesnek bizonyult. A
hosszú ujjú felsőrész garbós nyakánál egy hatalmas csuklya lógott hátra.
Szétbontottam és begyömöszöltem a hajamat a szövet alá. Loboncom világos színe,
erős kontrasztot alkotott az amúgy fekete öltözékemmel.
Megfogtam a már összepakolt
oldaltáskámat, ami kényelmetlenül húzta le a vállam és csapódott minden
lépésnél a combomnak. A fejhallgató helyett, a bedugós füles mellett döntöttem.
Magamra kanyarítottam a bőrdzsekimet, elsüllyesztettem belső zsebemben a telefont,
miután elindítottam a zenét. Visszarohantam a dohányzóasztalon hagyott
gyújtómért.
Készen álltam.
Jól bezártam magam mögött az ajtót és
a zene ritmusára indultam meg. A főnököm egy kéjenc barom volt, de nem
gondoltam sose, hogy találok olyan helyet a városban, ahol eltudok helyezkedni
és még jól meg is fizetnek. Nem késhettem.
* * *
Redarra egy unalmasnak tűnő, kisvárosi
környezet. Az a tipikus sorozatba illő szemétlerakó, ahol folyton esik az eső
és hülyék az emberek. Mindenki ismer mindenkit. Az igazi klisés városka, ahol
senkiről nem derül ki semmi, miközben minden kis szaros titkot tud a mellettünk
lakó vénasszony is. Azt hiszem, mellettem nem lakott ilyenfajta asszonyság. Nem
csoda hát, hogy rólam nem sok mindent tudtak meg. Arról nem is beszélve,
mennyire kevesen érdeklődtek irántam egyébként. Köszönhettem a megjelenésemnek,
a viselkedésemnek és annak, hogy a legtöbben azt hitték egy drogos hippi
vagyok, aki azért lakik magányosan, mert nem tudja, mit kezdjen az életével. Szóval,
füvet szívtam és lázadtam a rendszer ellen a magam módján.
Igyekeztem csak annyit elárulni magamról
mindig, amennyit tényleg muszáj voltam. Valahogy be kellett illeszkedni.
Gyártottam a jobbnál jobb történeteket a fejemben, de végül maradtam az
igazságnál. Hogy miért? Mert a legtöbb ember, ha meghallotta ki is, vagy mi is
vagyok valójában, szimplán kiröhögött és elkönyvelt egy kattant idiótának. Így
nem kellett félnem attól, hogy lebukok. Egyszerűen dilisnek tituláltak, ami
nekem kapóra is jött. Nem sokat tévedtek ez igaz, de megkönnyítették az
életemet.
Próbáltam az elkövetkezendő órákra
koncentrálni. Bele kellett kalkulálnom az esetleges leltárt, ami mostanában
egyre többször maradt rám. Na meg a sok fenékcsapkodós pasit, akik nem bírtak
ki öt percet anélkül, hogy ne basszon le nekik, valaki egy igazi pofont. Sose
értettem az ilyesfajta viselkedést. Ha már egyhuzamban negyedjére vágod fejbe,
mert letaperol, akkor ötödjére, mi a frásznak próbálkozik? Vagy szereti a
fájdalmat vagy tényleg ennyire hülye. Én mindig az utóbbira szavaztam. Mivel
Jack a pultpénzt nekem adta, így bőséges éjszakának nézhettem elébe. Volt
valami furcsa érzésem a dologgal kapcsolatban, de igyekeztem félresöpörni,
ahogy szoktam.
Egy kedves, mosolygós kislány mellett
haladtam el, akinek még a kis rózsaszín biciklijén, két oldalt segédkerekek
voltak. Aranyos, két copfba kötött, loknis fekete haja lebegett a szélben.
Pufók, barna mellényét az orráig húzta. Alatta, nyuszimintás pulóver virított a
szivárvány összes színében. Farmerje nagyobbnak tűnt, mint ami a mérete volt,
de őt ez nem zavarta. Égkék szemében öröm csillogott, ahogy rám nézett, de egy
pillanat múlva megállt bennem az ütő is.
Arca elhomályosodott. Szemei üregesek
és sötétek lettek. Szája elnyúlt az egyik oldalra, míg állkapcsa a másik
irányba mozdult. Mintha szét akarnák tépni. Hosszú, átlátszó fogak villantak ki
a félreálló ajkak közül. Haja helyén férgek nyúltak a magasba. Álltam egy helyben,
lecövekelve és rámarkoltam a nyakamban lógó amulettre. Éreztem a forró izzást,
ahogy beleváj a bőrömbe a fém és próbál utat égetni magának a tenyeremben.
– Tehát megtaláltatok – suttogtam a
szélbe, egy barátságosnak egyáltalán nem nevezhető mosoly kíséretében.
Lehunytam a szemem és az ég felé emeltem az orrom, hogy az érkező bűz,
lehetőleg ne vágjon pofán egyből. Savanyú, szúrós és dohos. Égett bőr, gennyes
seb, rossz gyomor és hányás. A halál minden rothadt szagának eszenciája
furakodott a szaglójáratomba. Megtelepedett a tüdőm minden egyes kis bolyhán.
Fojtogatott. Csak néha vettem egy-egy mélyebb levegőt.
Nem éreztem hirtelen jött félelmet,
nem akartam könyörögni az életemért. Üres voltam, akárcsak egy tisztára
suvickolt edény, ami hetek óta a napon száradt.
– Előlünk nincs menekvésed,
papnő! – hatolt be az elmémbe az ismerős, sikolyra emlékeztető hang.
Nem ért váratlanul. Olyan hangszín volt, amit ezer év alatt se felejtettem el.
Kipattant a szemhéjam és a lányra
szegeztem a tekintetem. Majd összefostam magam a fájdalomtól, ahogy szénné
égett a kezemen a bőr, de kitartottam. Pedig éreztem, néhány elszabadult
vércseppet. Még a hangját is hallani véltem, ahogy leérkezik a földre, majd
sercegve elpárolog.
A kislány teste elszíneződött.
Mélylila, majdnem fekete bőrén, megcsillant a fény. Karjaival önmagát ölelte,
míg lábait a földön húzta ahogy gurult a biciklivel tovább. Hátrafordult, hogy
pillantását az enyémbe fúrja. Ezzel egy időben csavarodott vele együtt a nyaka
is. Hallottam a halk, roppanó hangokat, miképp törik darabokra minden egyes
csontja. Az ínak szakadását, ahogy egyenként szakad el az izom. A förtelmes bűz
egyre vaskosabbá vált. Már nem lélegeztem inkább. Szédültem, de erőt vettem
magamon és egyenesen felé sétáltam.
Elhaladtam a lény mellett. Levettem
róla a szememet. Csak az útra koncentráltam, míg végül elengedtem az amulettet,
kezemmel pedig a levegőbe nyúltam magam mellett. Éreztem a szelet, az apró
kisüléseket vibrálni a légtérben, amit végül úgy ragadtam meg, mintha egy
ruhaanyagot emeltem volna ki a víz alól. Ott volt a karom és az öklöm körül.
Táncot járt a láthatatlan erő, ami az én szememben apró, csodásan szikrázó
barna ékkövekből állt. Nem hagytam magamnál, bármennyire is szívesen csodáltam
a szépségét, bármennyire is érezni akartam miként él és mozog. Lélegzik.
Csak egy pillanatra fordultam meg,
majd széles vigyorral lendítettem a kezem felé. A mágia pattogó energiája
egyenesen a kislány mellkasának csapódott. Még láttam, milyen gyönyörűen
távozik el gomolyogva a lila lény belőle. Hallani véltem a sikolyban néhány
szót, de érteni már nem értettem, hogy mit is mondhatott. Őszintén? Nem is
érdekelt.
Ezután már csak a lány tovább
haladását jelezte a dalra fakadása, mintha mi sem történt volna. Talán nem is
történt semmi, és mindent csak hallucináltam? Magam sem tudtam volna
megmondani.
– Azt hittétek megijedek? Ti nagyon
nem vagytok felkészülve – jegyeztem meg halkan, miközben tovább sétáltam.
Még jobban feldobta a napomat a
találkozás. Az agyam hátsó zugában tudtam, hogy ennek még nincs vége, és ennél
csak érdekesebb dolgok jönnek mostantól. Eszembe is juttatott pár emléket, de
végül folyton Redarra kúszott be a fejembe.
Az első napokban olyan kétkedő
pillantásokkal találkoztam az utcán, amitől szégyelltem magam. Bosszús
tekintetek, félelemtől ittas pillantások követtek. Bár külsőben eltértem az
átlagos emberektől, de meglepetten tapasztaltam, miszerint rajtam kívül mások
se vetik meg az extrémebb megjelenést.
Mivel idegen voltam, így hosszabb
ideig csattantak a dolgok rajtam, mint szerettem volna. Suttogások követték
minden léptemet. Hol boszorkánynak, hol démonnak tituláltak. Néha egy-egy más
misztikus lény neve is a fülembe kúszott, de csak mosolyogni tudtam rajta. Hála
a zenének az agyamban, nagyrészt elnyomott minden felesleges zajt. Igyekeztem
nem törődni azokkal, akik megvető szemeket meresztettek rám. Nem azért, mert
zavart volna, hanem mert nagyon is igazuk volt, és ebből nem mutathattam meg
semmit.
Pár hónap múlva, viszont már sokkal
kellemesebb volt sétálni az ismerős utcákon. Páran hangosan rám köszöntek. Néha
mosolyt is kaptam, meg néhány kacsintást. Alábbhagyott a fürkésző pillantások
sokasága. Megszokták a jelenlétem. Milyen meglepő, ehhez vagy nagyon kedvesnek
kellett lennem, vagy egy igazán édes és gyilkos mosolyt villantani. Nem
feltétlenül csak mosoly volt. Komolyan mondom, néha az őrült kacaj hiányzott
volna, de visszafogtam magam.
Mennyivel másabb volt! Mintha ezer év
telt volna el azóta, pedig csak egy éve éltem a városban. Talán. Már nem is
számoltam. A telefonomba bújtam, hogy egy másik zenét keressek, ami megfelelő
ritmust ad a lépteimnek.
– Hé, Lexa! – kiáltott utánam egy
ismerős hang az iskola utcáján sétálva. Eléggé tompán szólt, mert a zene
próbálta elnyomni, de még így is felismertem. Kirántottam a fülemből az egyik
fülest és megfordultam.
◇─◇──◇─◇
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése