Egy nagyon vidám, nagyon rózsaszín
hajú, fiatal lány vett üldözőbe. Mikor utolért, kapkodta a levegőt. Láttam
rajta az izzadság nyomát, amit fintorogva törült le a homlokáról hosszú ujjú,
fehér pulcsijával. Varázslatosan kék szempárja úgy meredt rám, mintha szellemet
látna. Kerek arcán erős smink volt. Apró, fitos orrával a levegőbe szagolt,
miközben hosszú szempillái megrebbentek, ahogy elborult a szélben egy üres
kuka, nem messze tőlünk. Rövid sortja a combja körül lengett. Vékony
testalkatára csak gyerek ruhaboltban tudott vásárolni. Többször is kisegítettem
varrási tudásommal, hogy ne álljon rajta minden úgy, mint egy szakadt csövesen.
– Dorina, mi újság? Mi ez a nagy
ijedtség? – pillantottam fel rá. Meglepőmód egy fejjel magasabb volt, mint én.
A kislányos külső pedig tudtam, milyen vadmacskát takar. Nem mellesleg,
ökoharcos vagy valami olyasmi. A természetet olyan hévvel védte, mint mikor
szerzett egy tábla csokit. Szerintem ölni tudott volna. Hogy a csoki miatt vagy
a növényekért, azt már nem tudnám megmondani. A csokira tippelnék előbb.
– Baszódj meg! – köpte a képembe
röhögve. Hangja, mintha egy edény mélyéről szólt volna, ahol kések súrlódtak
egymáshoz. Ha nem ismerte valaki, akkor igencsak ijesztően hathatott rá az
újdonság varázsa.
Felhúzott szemöldökkel, mosolyogva
pillantottam rá. Kirázott a hideg, mikor megláttam a frissen szedett szemöldöke
körül a vörös bőrt. Milliószor megmondtam neki, hogy kitetoválom, és akkor nem
kell csipesszel gyilkolnia magát, de folyton elutasította a segítségem. Mit
mondhatnék, biztos szerette a fájdalmat. Mondtam ezt úgy neki mindig, hogy
majdnem hasonlóképp tettem én is, csak az én szemöldököm baszott kinőni
rendesen. Ezért kellett tetoválnom magamnak néha.
– Mennyin múlott? – kérdeztem egyre
szélesedő vigyorral. Zsebemből előhalásztam a rongyos cigitárcámat.
Megkínáltam, de kivételesen nem kellett neki a nikotin adta nyugtató. Amilyen
fulladva és mellkasára tett kézzel pihegett előttem, nem csodáltam. Még, hogy
környezetvédő! Kétszínű picsa, de imádom.
– Úgy tíz másodperc. Szóval baszd meg!
Az utolsó jegy volt, ugye tudod? Mike összeveszett a Bűbáj tulajával, így
megvonták a jegyek értékesítését nyereményjátékon belül – sóhajtotta olyan
keserűen, hogy azt hittem, komolyan megsajnálom. Láttam az arcán legördülni egy
könnycseppet. Tudtam ám, mi a szándéka. Nem első alkalommal lett volna, hogy
megpróbál kicsalni belőlem valamit, amit megnyertem előle. Ilyen persze elég
ritkán fordult elő, mert a szentem, reggeltől-estig a telefonján lóg, ha teheti.
Úgy tudott sírni, mint egy igazi
kislány. Azokkal a hatalmas krokodilkönnyekkel pedig bárkit megvett kilóra.
Engem kivéve.
– Hah! Ne tudd meg! Szerintem
kiégettem az ágyneműmet. Úgy vetődtem az ágyba, mint egy rakéta. De tudod mi a
te gondod? A gyorshívó. Mondtam ezerszer. Ha leakarsz főzni engem, akkor tanulj
a mestertől.
Vállára tettem a kezem és
megszorítottam. Halk nevetésben törtem ki az elképedt arcát figyelve. Szemeiben
gyűltek az ismerős könnyek, amiket pár pillanat múlva, szabadjára is engedett.
Levetődött a földre és a betont verte a lábam előtt. Az utcán mindenki minket
nézett, de a legtöbben ismerték már Dorinát. Sokan olyan pillantásokkal
vonultak el mellettünk, mintha rágó ragadt volna a cipőjük talpára. Én pedig
nyugodtan és kissé a szememet forgatva gyújtottam meg a cigimet és fújtam a
magasba a füstöt.
Az egyik kis zsákutcában, láttam
megmozdulni valamit a szemem sarkából, míg Dorina hisztijét figyeltem. A földre
dobált, fekete szemeteszsákok nem takarták eléggé. A két házfal közti sötétség
se leplezte teljesen. Nyúlánk, mélylila és rettenetesen gyors. Csak egy
pillanat volt, hogy felfedeztem, aztán már el is tűnt.
Hirtelen ismerős melegséget érzékeltem
a bőrömön. Mintha tollal simítottak volna végig rajtam. Le is kellett hunynom a
szemem. Kellett pár másodperc, de végül elmúlt az érzés és egy csalódott
sóhajjal, némi fáradt gúnnyal pillantottam le a hisztis „gyerekre”. Nem tudtam
mi történt, így jobban lefoglalta a fejemet Dorina színészkedése. Az agyam
hátsó szegletében pedig elkezdtem összerakni az eddig látottakat.
– Lexa! Könyörgöm, ne legyél ilyen
szívtelen fúria! – dünnyögte, miután abbahagyta a hangos zokogást.
Láthatta rajtam, hogy nem megy velem
semmire. Mellem alatt összefontam a karom és egy láthatatlan falnak dőltem.
Kivártam Dorina jelenetének a végét. Unottan pillantottam körbe a tőlem balra
húzódó kis játszótéren, ahol egy kedves, idős asszony szedegette össze az
elszórt szemetet.
– Ha én nem mondom, akkor nem is
tudnál a jegyekről – vontam vállat mosolyogva. A cigi a számban úgy mozgott fel
és le, mintha bólogatna. Szerintem még ő is egyetértett volna velem.
Felsegítettem Dorinát a földről,
leporoltam a fehér pulcsijára ragadt leveleket és mikor háttal állt nekem,
seggbe rúgtam.
– Hé, nem tudhatod! – fordult felém a
válla fölött hátra pillantva. Széles vigyora volt és csillogott a szeme az
erőltetett könnyektől.
– Látod, néha nem rossz maradinak
lenni. A rádióhallgatásnak nagy előnye: kevesen teszik manapság. Így nagyobb
előnyt biztosítanak az olyan balfaszoknak, mint én – fordítottam magam felé.
Erős, fekete sminkje stabilan tartott.
Egyetlen ecsetvonás se mosódott el. Őt aztán hiába vitte volna uszodába egy
pasi randizni. Észrevettem viszont valami újdonságot, ami nem volt megszokott
nála. Olyan mély, sötét táskákat takart el az alapozó, amit magára kent, hogy
simán befért volna egy kocsi csomagtartójába és még el is foglalja a helyet.
Nem így ismertem meg. Örök vidám, mosolygós és energikus lány volt. Ahogy a
szemébe néztem, tekintetén átfutott valami komor fény, de pillanatokon belül el
is tűnt. Tudtam, hogy csak megjátssza magát.
Aggodalomra adhatott volna okot a
dolog, ha érdekel igazán. Szerettem, cuki személynek tartottam, de valójában
rohadtul idegesített az állandó optimizmusa és a levakarhatatlan jókedve. A hisztijéről
nem is beszélek. Néha elképzeltem, milyen szép látványt nyújtana egy kötéllel
fellógatva mondjuk, valami vaskos, tüskés verem felett.
– Jól van, pukkadj meg akkor! – Egyre
jobban hasonlított egy durcás kiskölyökre. Csak nevetni tudtam rajta.
Végül magamhoz öleltem, megsimogattam
a hátát és beszívtam vattacukor parfümjének édes illatát.
– Megtudnál győzni – suttogtam a
fülébe kéjesen. Finoman ráharaptam a fülcimpájára, ahogy lábujjhegyre
emelkedtem. Kirázta a hideg. A nyaka vonalában is láttam a libabőr apró
pöttyeit.
– Fúj, isten őrizz a bajtól! Perverz
picsa! – lökött el magától vigyorogva. Megvakarta a fülét, ahol megérintettem. Mintha,
valami gusztustalan ragadt volna a kezéhez, beletörölte a pulcsijába. Nem
bántott meg a mozdulata. A kőheteró személyek legtöbbje ugyanígy reagált volna.
– Akkor viszlát, Dorina, drága!
Hétvégén majd küldök pár képet a Bűbájból, ahogy Marcelo térdel előttem,
meztelenül – fordultam el tőle boszorkányos kacajjal.
Intettem még hátrafelé, de nem
követett. Tudtam, hogy elképedve, két tenyerét az arcára téve visít magában, és
az összes létező felmenőmet átkozza. Amilyen kellemetlenül jött Jack
telefonhívása és hangolt le, olyan jókedvvel mentem tovább a munkahelyemre.
* * *
Redarra misztikus területe minden
alkalommal elkápráztatott. A környező fákon nem nőttek levelek. Minden
rothadásnak indult. Ha elég közel ment az út menti fákhoz az ember, akkor
érezni lehetett az elmúlás keserű szagát is. Mintha a halál terjeszkedni akart
volna. És meg is tette. Kivéve a város épületeinél. Minden ház és építmény
körül húzódott egy láthatatlan vonal, amit nem tudott átlépni a förtelem.
A kertek és előterek színesen
pompáztak a látogatók előtt. Nyár lévén, hozzáértő kezek által ültetett,
ezernyi virág hajladozott a kellemes szélben. Zöldellett a fű. A gondosan nyírt
gyepek körül pedig vaskos, fekete föld vágta el az utat. Az élettel teli fák
próbáltak a magasba nyújtózni. Lombjaik közül halk madárdal szállt a semmibe.
Ha elég hosszú ideig tartottam a pillantásom a színeken, akkor fel sem tűnt egy
idő után az elszáradt környezet.
Emlékszem rá, mennyire vonzott a halál
friss sóhaja a levegőben. Úgy érkeztem a városba, hogy nem is tudtam merre
megyek. Lábaim önkéntelenül vittek magukkal, meg a néha felizzó, kerek amulett
a nyakamban. Biztos voltam benne, hogy ha lehunyom a szemem, akkor is
megérkezek.
Amint beértem a város vonalába,
izgatott remegés járta át a testem. Valami különleges energiát érzékeltem.
Gyermeki rajongás ösztökélt a határban álldogálva, hogy haladjak, fussak
tovább. Sóhajom nyomán ködös alakok jelentek meg a hideg miatt. Tudtam. Maradnom
kell.
Kivettem az első olyan lakást, ami a
maradék pénzemből kitellett. Nem sokkal később a könyvtárban álldogáltam egy
mitológiai könyvekkel megtömött polc előtt. Egy eléggé kétesnek tűnő alak
szólított le. Magas volt. Borostás, ovális arcát szőke, hullámos tincsek
keretezték. Nagy kék szemei úgy éreztem a vesémbe látnak. Szálkás testalkatára
azt hittem, hogy valami futó sportot űz vagy táncol. Gúnyos félmosoly görbült a
szája szélén, amiről azóta se szokott le. Feszült rajta a fekete bőrdzseki.
Szegecses bakancsán hiányosnak tűnt a tüskék sokasága. Több helyen is kopott és
horpadt volt. Farmerja mindkét térdénél lyuk tátongott és erősen foszlott az
anyag.
– Van munkád, cicavirág? – hajolt az
arcomba a Jack néven bemutatkozó férfi. Hangjában ezernyi kéjes ígéret
hallatszott. Úgy közeledett hozzám, mintha egész életében engem várt volna.
Mondjuk elég rossz lóra tett, de ezt ő sose tudta meg.
– Nincs, és nem vagyok a cicavirágod –
villantottam rá egy kegyetlenül ócska álmosolyt. Próbáltam kedves lenni az
idegenekkel, de már első ránézésre se tartottam annak a fajtának, aki
megérdemelné az érzelmileg fejlett kommunikációs eszköztáramat. Reméltem, hogy
ott hagy a francba, valami szitokszóval a nyelve hegyén, de tévedtem. Mondanám,
milyen kis cuki piócaként ragadt rám, de inkább rágó volt a cipőm talpán, ami
beette magát a gumiba és csak a lábbelivel együtt szabadulhattam volna meg
tőle.
– Gyönyörű vagy és vad. Kellene nekem
egy ilyen szépség – mondta levakarhatatlanul a magáét. Kéjes pillantásától
végigfutott gerincem mentén a hideg.
Elképzeltem magamban, ahogy ököllel,
izomból behorpasztom az orrának kecses vonalait. De végül nem tettem meg. Hosszú
másodpercekig győzködtem magam. Fejemben ezerféleképpen nyírtam ki, igencsak
nagy szúró és vágó eszközök repertoárját felhasználva. Néhány mély levegővétel,
megtette a hatását és lenyugodtam.
Hallgatásomra egy névjegykártyát
csúsztatott a kigombolt felsőm alá, megérintve a melleim oldalát. Mielőtt
bármit is szólhattam volna, egy laza intéssel ott hagyott. Pedig már összegyűlt
a számban a mondanivalóm. Főként átkok, bűbájok és varázslatok formájában.
Mint kiderült, valóban táncolt.
Méghozzá rúdtáncos volt és egy szórakozóhely tulajdonosa. A Bíborhold nevezetű
klub, egy igen elitnek számító sztriptízbár. Igazából Redarra második
különlegessége a Bűbáj mellett. Vagy itt, vagy ott tobzódnak az emberek legtöbb
esetben. Bár a Bíborban olcsóbb a pia és bárkit beengednek, szóval előnyösebb
helyzetben van. Ezt gondolná az ember. Nem hiába próbáltam már hónapok óta
jegyet szerezni a Bűbájba. Egyéb okaim is akadtak, de azok másodlagosak.
Először csak kíváncsiságból mentem a
kártyán lévő helyre. A névről nem éppen vetkőző lányok látványára asszociáltam.
Na, nem mintha nagyon megijedtem volna.
Mikor beléptem a helységbe, a halál
eszenciája úgy vágott mellbe, hogy majdnem hanyatt estem. Émelyegtem az erős
mágiától, ami odabent fogadott. Még piálnom se kellett mellette. Teljesen
lerészegedtem.
A pult mögött Jack vigyorgott rám,
miközben egy amúgy is tiszta poharat törölgetett. Szerintem a csaposok
általában azzal ütik el az időt, hogy gyémántot csiszolnak az ivóeszközökből.
Leültem elé és kissé összehúzott
szemmel méregettem.
Mikor némi flörtölés után a munkára
terelődött a szó, na akkor már feszengtem kicsit. Nem esett ínyemre, hogy az
éhes szemeknek falatnyi ruhában tekeregjek egy rúd körül, miközben pénzt
nyomnak a tangámba. A privát táncokról meg hallani se akartam. Nagy nehezen
sikerült rávennem, hogy a pultban is ugyanolyan vad és szép vagyok, még ha nem
is volt igaz teljesen. Na már most, mint kiderült, ebben is tévedtem.
Jack minden egyes nap elkapott cigizés
közben és egyre magasabbra emelte a fizetésem, ha nekiállok vetkőzni. Szeretett
volna valami különlegességet mutatni a közönségnek. Mindig nemet mondtam, míg
meg nem unta.
Pár hét múlva felhagyott a
zaklatásommal és már nem akart táncosnőnek eladni. Cserébe többet nem volt
kellemes a társalgásom vele, de a munkám tetszett neki, így megtartott. Néha
napján még jutalomfalatot is kaptam. Egyébként ott volt velem pöcs, ahol nem
szégyellte. Bezzeg mikor a bugyimba próbált bemászni, akkor mindig adta a
szépet. Bájolgott, mint egy sebezhetetlen úriember, én pedig élvezettel döftem
kést a mellkasába, még ha csak képletesen is.
* * *
Szaporán szedtem a lábamat. Dorina
hisztije kiugrasztott a ritmusból. Két perc késésben voltam még úgyis, hogy
csak pár sarokkal arrébb laktam, mint ahol a Bíborhold elhelyezkedett.
Az utcán, egymás hegyén-hátán
parkoltak az autók. Meg se tudtam számolni, annyian voltak a drágábbnál is
drágább kocsik. A parkoló másik oldalán pedig a tipikus, redarrai koszfészek
járgányai pihentek. Hat réteg por és sár lepte a legtöbbet. Nem csodáltam, hogy
nem mertek a kis gazdagok milliós verdái mellett megállni. Még azért is
beperelték volna őket, mert ugyanazt a levegőt szívja be a levegőszűrőjük.
A zene ritmusa átvette a gondolataim
helyét. Úgy lépkedtem, mint egy őrjöngő tank, de azt is nagyon cukin csináltam.
Ja, olyan voltam, mint egy gyilkos cuki albínó nyuszika.
Még a zenén keresztül is hallani
véltem a trappolásom hangját. Mantráznom kellett magamban, hogy nem állíthat
már meg semmi, de nagyot koppantam, ugyanis az egyik pillanatban egy villanást
láttam a szemem sarkában. Fényes volt, aranyló. Vonzotta a tekintetem. Olyan
hirtelen kaptam felé a fejem, hogy még a nyakam is beleroppant, amire
feljajdultam magamban. A következő pillanatban halk kacaj hangja tört be a
fejembe.
– Itt van, itt van! –
szólalt meg a szokásos, kissé mélyen duruzsoló hang, ami minden egyes nap ott
tolong a koponyámba és csak ritkán pofázik. Akkor se jó pillanatokban.
Már megszokásból vettem elő a kis
táskámból a sminktükröt. Felemeltem az arcomhoz, mintha megakarnám igazítani a
felmázolt festéket, de úgy mozdítottam, hogy arra a helyre lássak rá, ahol a
villanást véltem felfedezni. Megtanultam, milyen sok helyzet van, amikor nem a
valóságban történik meg az, amit látok.
Egy üres házfalra pislogtam csak.
Semmi egyebet nem láttam. Az ócska és már töredezett ablakkeret, erős fehér
lakkja csillant meg, ahogy elhajtott mellettem egy autó és megvilágította. Még
egy graffiti se volt látható. Kezdtem nagyon hülyén érezni magam, miszerint a
nagy büdös semmit figyelem a kis kézitükrömből.
– Vak vagy és még süket is! –
röhögött fel a halántékom mögül a „lelki-ismeretem” hangja. Legszívesebben
kitéptem volna magamból valahogy, de még csak azt se tudtam mi a franc ez.
Hiába forgattam a tükröt, hiába
szuggeráltam azon keresztül bármit is. Nem történt semmi. Tükörképem vörösen
villanó szeme, ráterelte a figyelmemet.
– Ha most te is azt gondolod, hogy
hülye vagyok, esküszöm megkereslek és letolok a torkodon valamit – fenyegettem
meg édesen csilingelő hangon, miközben megráztam a kis tárgyat a kezemben. Ő
csak legyintett hanyagul és egy szív alakot formázott a két kezéből, ahogy
felemelte őket. Morcosan süllyesztettem vissza a táskámba a tükröt, majd egy
nagy sóhajjal sétáltam közelebb az épülethez.
– Szia, Ramon! Mi a helyzet? – léptem
a fekete bejárati ajtóhoz, ahol egy bronzbarna bőrű, hatalmas hegyomlás állta
el az utamat.
Ramon az a fajta férfi volt, aki
ijesztő külsővel rendelkezett és pont. Egy kedves mosollyal kenyérre lehetett
kenni. Sajnáltam is szegényt, mert sokan kihasználták a kedvességét. Igen, igen
ellentmondás. Őt nem bántottam volna. Szeretem az őszinte embereket és Ramon az
volt. Tiszteltem, még ha legszívesebben plüssmaciként vittem volna haza is.
Kerek, kopasz feje csillogott a vörös
lámpafény alatt. Szürke szemei lágyan pillantottak le rám. Mintha a kishúga
vagy valami édes kis állatka lettem volna. Bevallom, neki még azt is
megengedném, hogy poci simit adjon. Viccesen két oldalra kunkorodó bajusza
mögött halkan morgott, mikor beengedett egy kisebb csapat lányt. Már ránézésből
is tudtam, hogy el fogom kérni a személyiket tőlük.
– Bocsi, Lexa, de kurva sokan lesznek
ma. – Nyakán kidagadtak az erek és a karjain is megfeszült a póló. Ha kicsit is
idegesebb lett volna, akkor leszakad róla minden ruhaanyag. Persze a lányok
legnagyobb örömére. Arra a látványra én is befizetnék. Lábára öltönynadrág lapult,
amit a surranóba gyűrt. Bármennyire is imádtam őt, nem volt ízlése az
öltözködés terén, de igyekeztem nem vitatni vele a dolgot. Főleg miután
megtudtam, hogy tíz évig szolgált a különleges erőknél. De erről nem tud más!
– Akkor ezért hívott az a rohadék –
sóhajtottam egy pillanatra lehunyt szemmel. Ennyit a jó zenehallgatásról és a
nyugodt éjszakáról!
Csuklyámat hátratoltam. A mellettem
várakozók közül, néhányan hátrahőköltek, mikor megláttak, de én csak
kacsintottam a kis csajok felé gonoszan.
– Nyugi, nem eszlek meg titeket, ahhoz
túlságosan éltek még – vigyorogtam feléjük és ijesztő kacajba kezdtem.
– Ne ijeszd el a vendégeket! –
dörmögött Ramon. Az édes mackó próbált szigorúan rám nézni, de mikor pár lány
úgy gondolta, inkább keresnek más bulit és kiléptek a várakozó sorból, ő is
nevetésben tört ki. Apró pocakja remegett a póló alatt, mintha hullámzó
kolbászok sorakoztak volna rajta.
– Köszi, Ramon. Megyek is, mielőtt
kifiléz a főnök – léptem közelebb a férfihez. Már megszokásból tudta, mit kell
csinálnia. Kinyújtotta előre az egyik lábát, amire én ráléptem. Vagy én voltam
baromi vékony vagy ott is akadtak izmai, ahol nekem nem is léteztek. Teljes
testemet emelte meg egy lábbal és hagyta, hogy egy cuppanós puszit nyomjak az
arcára, mint mindig. Ilyenkor egész éjszaka egy vörös csóklenyomat virított a
képén, mert mindig elfelejtette a rúzsomat, más meg nem szólt neki. Én pedig
már csak azért se.
Leengedett és kitárta előttem az
ajtót. Még visszafordulva hallottam, ahogy próbálja nyugtatni a csődületet -
akik hallottak -, hogy csak egy bolond pultos vagyok, ne foglalkozzanak velem.
Én pedig mosolyogva indultam meg a tömegen keresztül.
Mire átverekedtem magam a pultig,
addigra vörösre főtt a fejem és hangosan szitkozódtam. Majdnem pánikrohamom
volt a rengeteg embertől. Nem, nem pánikroham, inkább valami ember-undoritisz,
ha meg kellene fogalmaznom valahogy. Milyen ironikus: egy pultos, aki gyűlöli a
tömeget. Vagy csak nekem az?
Valami lassú zene szólt, amiben egy nő
néha kéjesen felnyögött. A hideg kirázott tőle. Mások úgy simultak egymáshoz,
mintha legalább kettesben, egy sötét sarokban lettek volna. Én ugyan nem
bántam, hogy mit kezdenek magukkal, de Jack nem szerette. „A táncparketten
lévő sztriptízért senki se fizet! Ha enyelegnek vagy dugni akarnak, akkor
pakold ki őket!" Minden egyes alkalommal zúgolódott, mikor ilyet
látott. Tessék. Valexia: pultos és biztiőr. Milyen jó nekem!
Lepakoltam a cuccom, elrejtve a pult
alatt mindent. Szerettem a közelemben tudni a holmimat, hiába volt öltözőnk.
Összekötöttem rasztámból pár tincset, hogy ne zavarjon, majd levettem a
dzsekimet. Már izzadtam. A fülledt meleg és a mágia, ami nyomta a mellkasom,
gyilkos keverék volt. Ennyi idő után se tudta megszokni a szervezetem. Nem
mellesleg azóta se jöttem rá, hogy mi is ez az állandó szorító és lüktető
érzés, amitől a klubba belépve felpezsdülök. Nem mindig jó oldalról nézve. Erre
jött rá a jó hallásom és látásom.
Ötletem sem volt, merre lehet Jack,
így nem zavart, ahogy az egyik sarokban, éppen egy lány torkával ismerkedett
valaki.
Már a pult mögött állva is hallottam a
nevem a hangzavarban. Ez persze vagy azt jelentette, hogy megint a
boszorkányról beszélnek vagy a feszes fenekemről. Akadt, amit nem tudtak kinőni
az emberek. Remélhetőleg az utóbbi témában szerepeltem. Próbáltam kizárni
inkább. Ha a gondolatokat is hallanám, akkor már rég felégettem volna az egész
helyet, mindenkivel együtt. Egyszer már így is sikerült egy rosszul
kivitelezett koktélkészítéskor meggyújtanom a pult erezetes falapját. Akkor
eloltottam. Pedig milyen szépen égett volna a hely! Azok a visító, szenvedő
hangok, amiket a bennrekedtek kiadhattak volna magukból. Csodás dallam a
füleimnek, de akkor meg munkám nincs. Szóval jobb ötlet híján, megakadályoztam
a tűz terjedését.
Nem a legelőnyösebb ruhát
választottam, de amilyen lusta voltam, meg is érdemeltem. Gyorsan ellenőriztem
a piás üvegek mögötti tükörben az elbaszott sminkemet, mikor meghallottam a
hangos zajban Vivient közeledni. Koszos-szőke haja, csatakosan lógott a vállára
és simult a homlokára néhány kósza tincs. Dühös, zöld szemei szikrákat szórtak
a vendégek felé. Az erős lila rúzs már elkenődött a száján és csak halvány
látszata maradt az ajkán. Egyenes, kissé hegyes orrát felhúzta és a levegőbe
szagolt. Láttam, ahogy kitágulnak az orrlyukai. Mérge nem is lehetett volna már
erősebb. Nem tudtam mit érez, de nem is akartam az arckifejezését látva. Vi
szaglása olyan volt, mint egy kiképzett drogkereső kutyáé. Tőle meglepően
hanyagnak éreztem a jelenlétét. Erősen gesztikulált és üvöltözött a ricsajban.
Finom, kecses alakját eltakarta a ballonkabát, ami lógott rajta.
– Lexa! Jó, hogy itt vagy végre! –
ölelt át szorosan, mikor elért végre hozzám. Én csak elképedve tátottam a szám,
mert gőzöm sem volt mi történt.
Kétségbeesetten kapaszkodott belém.
Nehéz órákon lehetett túl. Remegett az idegességtől és erős alkohol szag
terjengett körülötte. A szuszt is próbálta kipréselni belőlem. Kapkodta a
levegőt, de ez nem volt újdonság. Akadt némi asztmája.
– Mi a baj, Vi? – kérdeztem a hátára
simítva a kezem. Nem voltam a legjobb nyugtatásban. Legalábbis úgy nem, hogy a
testét ruha takarta. Mindenki gondoljon, amire csak akar. Ki ne szeretné az
érintéseket?
– Jack megint táncolni fog, szóval a
könyvelés és a leltár is az enyém kellene, hogy legyen, de nem bírom már
idegekkel! A papírokat megcsináltam, de könyörgőm, Lex, vedd át a leltárt
tőlem! Megfognak ölni a kölykök, ha nem érek haza időben. Tudod, Timnek ma van
a születésnapja. Fél óra múlva hazaérnek a nagyival és még a tortát... –
szigorúan és könnyes szemmel nézett rám ahogy kissé eltolt magától. Vállamat úgy
szorította, hogy körmei még a ruhámon keresztül is a bőrömbe vájtak. Bele
kellett szólnom a mondandójába, mert úgy éreztem, én fogok agyvérzést kapni a
látványától.
– Picsába, Vi! Jól van, átveszem. –
Torkomat szorította a kellemetlen érzés és legszívesebben üvöltöttem volna, de
visszanyeltem mindent. Helyette a fogamat csikorgattam dühömben. Nem is olyan
rég gondolkodtam pont azon, hogy enyém lehet a buli végi szenvedés. Már nem
első alkalommal, de nem róhattam fel neki.
◇─◇──◇─◇
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése