Redarra misztikus területe minden alkalommal elkápráztatott.
A környező fákon nem nőttek levelek. Minden rothadásnak indult. Ha elég közel
ment az út menti fákhoz az ember, akkor érezni lehetett az elmúlás keserű
szagát is. Mintha a halál terjeszkedni akart volna. És meg is tette. Kivéve a
város épületeinél. Minden ház és építmény körül húzódott egy láthatatlan vonal,
amit nem tudott átlépni a förtelem. A kertek és előterek színesen pompáztak a
látogatók előtt. Nyár lévén, hozzáértő kezek által ültetett, ezernyi virág
hajladozott a kellemes szélben. Zöldellett a fű. A gondosan nyírt gyepek körül
pedig vaskos, fekete föld vágta el az utat. Az élettel teli fák próbáltak a
magasba nyújtózni. Lombjaik közül halk madárdal szállt a semmibe. Ha elég
hosszú ideig tartottam a pillantásom a színeken, akkor fel sem tűnt egy idő
után az elszáradt környezet.
Emlékszem rá, mennyire vonzott a halál friss sóhaja a
levegőben. Úgy érkeztem a városba, hogy nem is tudtam merre megyek. Lábaim
önkéntelenül vittek magukkal, meg a néha felizzó, kerek amulett a nyakamban.
Biztos voltam benne, hogy ha lehunyom a szemem, akkor is megérkezek.
Amint beértem a város vonalába, izgatott remegés járta át a
testem. Valami különleges energiát érzékeltem. Gyermeki rajongás ösztökélt a
határban álldogálva, hogy haladjak, fussak tovább. Sóhajom nyomán ködös alakok
jelentek meg a hideg miatt. Tudtam. Maradnom kell.
Kivettem az első olyan lakást, ami a maradék pénzemből
kitellett. Nem sokkal később a könyvtárban álldogáltam egy mitológiai
könyvekkel megtömött polc előtt. Egy eléggé kétesnek tűnő alak szólított le.
Magas volt. Borostás, ovális arcát szőke, hullámos tincsek keretezték. Nagy,
kék szemei úgy éreztem a vesémbe látnak. Szálkás testalkatára azt hittem, hogy
valami futó sportot űz vagy táncol. Gúnyos félmosoly görbült a szája szélén,
amiről azóta se szokott le. Feszült rajta a fekete bőrdzseki. Szegecses
bakancsán hiányosnak tűnt a tüskék sokasága. Több helyen is kopott és horpadt
volt. Farmerja mindkét térdénél lyuk tátongott és erősen foszlott az anyag.
– Van munkád, cicavirág? – hajolt az arcomba a Jack néven
bemutatkozó férfi. Hangjában olyan ígéreteket hallottam, amitől képes lettem
volna felizgulni is ott helyben. Úgy közeledett hozzám, mintha egész életében
engem várt volna. Néha, ahogy viselkedett, ezt a kijelentésemet nem
kérdőjeleztem volna meg. Mondjuk elég rossz lóra tett, de ezt ő sose tudta meg.
– Nincs, és nem vagyok a cicavirágod – villantottam rá egy
kegyetlenül ócska álmosolyt. Próbáltam kedves lenni az idegenekkel, de már első
ránézésre se tartottam annak a fajtának, aki megérdemelné az érzelmileg fejlett
kommunikációs eszköztáramat. Reméltem, hogy ott hagy a francba, valami
szitokszóval a nyelve hegyén, de tévedtem. Mondanám, milyen kis cuki piócaként
ragadt rám, de inkább rágó volt a cipőm talpán, ami beette magát a gumiba és
csak a lábbelivel együtt szabadulhattam volna meg tőle.
– Gyönyörű vagy és vad. Kellene nekem egy ilyen szépség –
mondta levakarhatatlanul a magáét. Kéjes pillantásától végigfutott gerincem
mentén a hideg. Elképzeltem magamban, ahogy ököllel, izomból behorpasztom az
orrának kecses vonalait. De végül nem tettem meg.
Hosszú másodpercekig győzködtem magam. Fejemben
ezerféleképpen nyírtam ki, igencsak nagy szúró és vágó eszközök repertoárját
felhasználva. Néhány mély levegő megtette a hatását és lenyugodtam.
Hallgatásomra egy névjegykártyát csúsztatott a kigombolt felsőm alá, megérintve
a melleim oldalát. Mielőtt bármit is szólhattam volna, egy laza intéssel ott
hagyott. Pedig már összegyűlt a számban a mondanivalóm. Főként átkok, bűbájok
és varázslatok formájában.
Mint kiderült, valóban táncolt. Méghozzá rúdtáncos volt és
egy szórakozóhely tulajdonosa. A Bíborhold nevezetű klub, egy igen elitnek
számító sztriptízbár. Igazából Redarra második különlegessége a Bűbáj mellett.
Vagy itt vagy ott tobzódnak az emberek legtöbb esetben. Bár a Bíborban olcsóbb
a pia és bárkit beengednek, szóval előnyösebb helyzetben van. Ezt gondolná az ember.
Nem hiába próbáltam már hónapok óta jegyet szerezni a Bűbájba. Egyéb okaim is
akadtak, de azok másodlagosak.
Először csak kíváncsiságból mentem a kártyán lévő helyre. A
nevéről nem tudtam volna megmondani, hogy mibe fogok belekeveredni. Na, nem
mintha nagyon megijedtem volna.
Mikor beléptem a helységbe, a halál eszenciája úgy vágott
mellbe, hogy majdnem hanyatt estem. Émelyegtem az erős mágiától, ami odabent
fogadott. Még piálnom se kellett mellette. Teljesen lerészegedtem.
A pult mögött Jack vigyorgott rám, miközben egy amúgy is
tiszta poharat törölgetett. Szerintem a csaposok általában azzal ütik el az
időt, hogy gyémántot csiszolnak az ivóeszközökből. Leültem elé és kissé
összehúzott szemmel méregettem.
Mikor némi flörtölés után a munkára terelődött a szó, na
akkor már feszengtem kicsit. Nem esett ínyemre, hogy az éhes szemeknek falatnyi
ruhában tekeregjek egy rúd körül, miközben pénzt nyomnak a tangámba. A privát
táncokról meg hallani se akartam. Nagy nehezen sikerült rávennem, hogy a
pultban is ugyanolyan vad és szép vagyok, még ha nem is volt igaz teljesen. Na
már most, mint kiderült, ebben is tévedtem.
Jack minden egyes nap elkapott cigizés közben és egyre
magasabbra emelte a fizetésem, ha nekiállok vetkőzni. Szeretett volna valami
különlegességet mutatni a közönségnek. Mindig nemet mondtam, míg meg nem unta.
Pár hét múlva felhagyott a zaklatásommal és már nem akart táncosnőnek eladni.
Cserébe többet nem volt kellemes a társalgásom vele, de a munkám tetszett neki,
így megtartott. Néha napján még jutalomfalatot is kaptam. Egyébként ott volt
velem pöcs, ahol nem szégyellte. Bezzeg mikor a bugyimba próbált bemászni,
akkor mindig adta a szépet. Bájolgott, mint egy sebezhetetlen úriember, én pedig
élvezettel döftem kést a mellkasába, még ha csak képletesen is.
Szaporán szedtem a lábamat. Dorina hisztije kiugrasztott a
ritmusból. Két perc késésben voltam még úgyis, hogy csak pár sarokkal arrébb
laktam, mint ahol a Bíborhold elhelyezkedett.
Az utcán, egymás hegyén-hátán parkoltak az autók. Meg se
tudtam számolni, annyian voltak a drágábbnál is drágább kocsik. A parkoló másik
oldalán pedig a tipikus, redarrai koszfészek járgányai pihentek. Hat réteg por
és sár lepte a legtöbbet. Nem csodáltam, hogy nem mertek a kis gazdagok milliós
verdái mellett megállni. Még azért is beperelték volna őket, mert ugyanazt a
levegőt szívja be a levegőszűrőjük.
A zene ritmusa átvette a gondolataim helyét. Úgy lépkedtem,
mint egy őrjöngő tank, de azt is nagyon cukin csináltam. Még a zenén keresztül
is hallani véltem a trappolásom hangját. Mantráznom kellett magamban, hogy nem
állíthat már meg semmi, de nagyot koppantam, ugyanis az egyik pillanatban egy
villanást láttam a szemem sarkában. Fényes volt, aranyló. Vonzotta a
tekintetem. Olyan hirtelen kaptam felé a fejem, hogy még a nyakam is
beleroppant, amire feljajdultam magamban. A következő pillanatban halk kacaj hangja
tört be a fejembe.
– Itt van, itt van! – szólalt meg a
szokásos, kissé mélyen duruzsoló hang, ami minden egyes nap ott tolong a
koponyámba és csak ritkán pofázik. Akkor se jó pillanatokban.
Már megszokásból vettem elő a kis táskámból a sminktükröt.
Felemeltem az arcomhoz, mintha megakarnám igazítani a felmázolt festéket, de
úgy mozdítottam, hogy arra a helyre lássak rá, ahol a villanást véltem
felfedezni.
Egy üres házfalra pislogtam csak. Semmit egyebet nem láttam.
Az ócska és már töredezett ablakkeret, erős fehér lakkja csillant meg, ahogy
elhajtott mellettem egy autó és megvilágította. Még egy graffiti se volt
látható. Kezdtem nagyon hülyén érezni magam, miszerint a nagy büdös semmit
figyelem a kis kézitükrömből.
– Vak vagy és még süket is! – röhögött fel
a halántékom mögül a „lelki-ismeretem” hangja. Legszívesebben kitéptem volna
magamból valahogy, de még csak azt se tudtam mi a franc ez.
Hiába forgattam a tükröt, hiába szuggeráltam azon keresztül
bármit is. Nem történt semmi. Tükörképem vörösen villanó szeme, ráterelte a
figyelmemet.
– Ha most te is azt gondolod, hogy hülye vagyok, esküszöm
megkereslek és letolok a torkodon valamit – fenyegettem meg édesen csilingelő
hangon, miközben megráztam a kis tárgyat a kezemben. Ő csak legyintett hanyagul
és egy szív alakot formázott a két kezéből, ahogy felemelte őket. Morcosan
süllyesztettem vissza a táskámba a tükröt, majd egy nagy sóhajjal sétáltam
közelebb az épülethez.
– Szia, Ramon! Mi a helyzet? – léptem a fekete bejárati
ajtóhoz, ahol egy bronzbarna bőrű, hatalmas hegyomlás állta el az utamat. Ramon
az a fajta férfi volt, aki ijesztő külsővel rendelkezett és pont. Egy kedves
mosollyal kenyérre lehetett kenni. Sajnáltam is szegényt, mert sokan
kihasználták a kedvességét. Igen, igen ellentmondás. Őt nem bántottam volna. Szeretem
az őszinte embereket és Ramon az volt. Tiszteltem, még ha legszívesebben
plüssmaciként vittem volna haza is.
Kerek, kopasz feje csillogott a vörös lámpafény alatt.
Szürke szemei lágyan pillantottak rám. Mintha a kishúga vagy valami édes kis
állatka lettem volna. Bevallom, neki még azt is megengedném, hogy poci simit
adjon. Viccesen két oldalra kunkorodó bajusza mögött halkan morgott, mikor
beengedett egy kisebb csapat lányt. Már ránézésből is tudtam, hogy el fogom
kérni a személyiket tőlük.
– Bocsi, Lexa, de kurva sokan lesznek ma – dünnyögte. Nyakán
kidagadtak az erek és a karjain is megfeszült a póló. Ha kicsit is idegesebb
lett volna, akkor leszakad róla minden ruhaanyag. Persze a lányok legnagyobb
örömére. Én se vetettem volna meg a látványt. Lábán öltönynadrág volt, amit a
surranóba gyűrt. Bármennyire is imádtam őt, nem volt ízlése az öltözködés
terén, de igyekeztem nem vitatni vele a dolgot. Főleg miután megtudtam, hogy
tíz évig szolgált a különleges erőknél. De erről nem tud más!
– Akkor ezért hívott az a rohadék – sóhajtottam egy
pillanatra lehunyt szemmel. Ennyit a jó zenehallgatásról és a nyugodt
éjszakáról!
Csuklyámat hátratoltam. A mellettem várakozók közül,
néhányan hátrahőköltek, mikor megláttak, de én csak kacsintottam a kis csajok
felé gonoszan.
– Nyugi, nem eszlek meg titeket, ahhoz túlságosan éltek még
– vigyorogtam feléjük és ijesztő kacajba kezdtem.
– Ne ijeszd el a vendégeket! – dörmögött Ramon. Az édes
mackó próbált szigorúan rám nézni, de mikor pár lány úgy gondolta, inkább
keresnek más bulit és kiléptek a várakozó sorból, ő is nevetésben tört ki velem
együtt. Apró pocakja remegett a póló alatt, mintha hullámzó kolbászok
sorakoztak volna rajta.
– Köszi, Ramon. Megyek is, mielőtt kifiléz a főnök – léptem
közelebb a férfihez. Már megszokásból tudta, mit kell csinálnia. Kinyújtotta
előre az egyik lábát, amire én ráléptem. Vagy én voltam baromi vékony vagy ott
is akadtak izmai, ahol nekem nem is léteztek. Teljes testemet emelte meg egy
lábbal és hagyta, hogy egy cuppanós puszit nyomjak az arcára, mint mindig.
Ilyenkor egész éjszaka egy vörös csóklenyomat virított a képén, mert mindig
elfelejtette a rúzsomat, más meg nem szólt neki. Én pedig már csak azért se.
Leengedett és kitárta előttem az ajtót. Még visszafordulva
hallottam, ahogy próbálja nyugtatni a tömeget - akik hallottak -, hogy csak egy
bolond pultos vagyok, ne foglalkozzanak velem. Én pedig mosolyogva indultam meg
a tömegen keresztül.
Mire átverekedtem magam a pultig, addigra vörösre főtt a
fejem és hangosan szitkozódtam. Majdnem pánikrohamom volt a rengeteg embertől.
Nem, nem pánikroham, inkább valami ember-undoritisz, ha meg kellene fogalmaznom
valahogy. Milyen ironikus: egy pultos, aki gyűlöli a tömeget. Vagy csak nekem
az?
Valami lassú zene szólt, amiben egy nő néha kéjesen
felnyögött. A hideg kirázott tőle. Mások úgy simultak egymáshoz, mintha
legalább kettesben, egy sötét sarokban lettek volna. Én ugyan nem bántam, hogy
mit kezdenek magukkal, de Jack nem szerette. „A táncparketten lévő
sztriptízért senki se fizet! Ha enyelegnek vagy dugni akarnak, akkor pakold ki
őket!" Minden egyes alkalommal zúgolódott, mikor ilyet látott. Tessék.
Valexia, pultos és biztiőr. Milyen jó nekem!
Lepakoltam a cuccom, elrejtve a pult alatt mindent.
Szerettem a közelemben tudni a holmimat, hiába volt öltözőnk. Összekötöttem
rasztámból pár tincset, hogy ne zavarjon, majd levettem a dzsekimet. Már
izzadtam. A fülledt meleg és a mágia, ami nyomta a mellkasom, gyilkos keverék
volt. Ennyi idő után se tudta megszokni a szervezetem. Nem mellesleg azóta se
jöttem rá, hogy mi is ez az állandó szorító és lüktető érzés, amitől a klubba
belépve felpezsdülök. Nem mindig jó oldalról nézve. Erre jött rá a jó hallásom
és látásom.
Ötletem sem volt, merre lehet Jack, így nem zavart, ahogy az
egyik sarokban, éppen egy lány torkával ismerkedik valaki. Hogy melyik része a
pasinak, azt nem tudtam eldönteni, mert sokan járkáltak és takarták el őket.
Már a pult mögött állva is hallottam a nevem a hangzavarban.
Ez persze vagy azt jelentette, hogy megint a boszorkányról beszélnek vagy a
feszes fenekemről. Volt, amit nem tudtak kinőni az emberek. Remélhetőleg az
utóbbi témában szerepeltem. Próbáltam kizárni inkább. Ha a gondolatokat is
hallanám, akkor már rég felégettem volna az egész helyet, mindenkivel együtt.
Egyszer már így is sikerült egy rosszul kivitelezett koktélkészítéskor
meggyújtanom a pult erezetes falapját. Akkor eloltottam. Pedig milyen szépen
égett volna a hely! Azok a visító, szenvedő hangok, amiket a bennrekedtek
kiadhattak volna magukból. Csodás dallam a füleimnek, de akkor meg munkám
nincs. Szóval jobb ötlet híján, megakadályoztam a tűz terjedését.
Nem a legelőnyösebb ruhát választottam, de amilyen lusta
voltam, meg is érdemeltem. Gyorsan ellenőriztem a piás üvegek mögötti tükörben
az elbaszott sminkemet, mikor meghallottam a hangos zajban Vivient közeledni.
Koszos-szőke haja, csatakosan lógott a vállára és simult a homlokára néhány
kósza tincs. Dühös, zöld szemei szikrákat szórtak a vendégek felé. Az erős lila
rúzs már elkenődött a száján és csak halvány látszata maradt az ajkán. Egyenes,
kissé hegyes orrát felhúzta és a levegőbe szagolt. Láttam, ahogy kitágulnak az
orrlyukai. Mérge nem is lehetett volna már erősebb. Nem tudtam mit érez, de nem
is akartam az arckifejezését látva. Vi szaglása olyan volt, mint egy kiképzett
drogkereső kutyáé. Tőle meglepően hanyagnak éreztem a jelenlétét. Erősen
gesztikulált és üvöltözött a ricsajban. Finom, kecses alakját eltakarta a
ballonkabát, ami lógott rajta.
– Lexa! Jó, hogy itt vagy végre! – ölelt át szorosan, mikor
elért végre hozzám. Én csak elképedve tátottam a szám, mert gőzöm sem volt mi
történt. Kétségbeesetten kapaszkodott belém. Nehéz órákon lehetett túl.
Remegett az idegességtől és erős alkohol szag terjengett körülötte. A szuszt is
próbálta kipréselni belőlem. Kapkodta a levegőt, de ez nem volt újdonság. Akadt
némi asztmája.
– Mi a baj, Vi? – kérdeztem a hátára simítva a kezem. Nem
voltam a legjobb nyugtatásban. Legalábbis úgy nem, hogy a testét ruha takarta.
Mindenki gondoljon, amire csak akar. Ki ne szeretné az érintéseket?
– Jack megint táncolni fog, szóval a könyvelés és a leltár
is az enyém kellene, hogy legyen, de nem bírom már idegekkel! A papírokat
megcsináltam, de könyörgőm, Lex, vedd át a leltárt tőlem! Megfognak ölni a
kölykök, ha nem érek haza időben. Tudod, Timnek ma van a születésnapja. Fél óra
múlva hazaérnek a nagyival és még a tortát... – szigorúan és könnyes szemmel
nézett rám ahogy kissé eltolt magától. Vállamat úgy szorította, hogy körmei még
a ruhámon keresztül is a bőrömbe vájtak. Bele kellett szólnom a mondandójába,
mert úgy éreztem, én fogok agyvérzést kapni a látványától.
– Picsába, Vi! Jól van, átveszem. – Torkomat szorította a
kellemetlen érzés és legszívesebben üvöltöttem volna, de visszanyeltem mindent.
Helyette a fogamat csikorgattam dühömben. Nem is olyan rég gondolkodtam pont
azon, hogy enyém lehet a buli végi szenvedés. Már nem első alkalommal, de nem
róhattam fel neki.
Vivien Mentler egy negyvenes, gyönyörű nő volt, két
gyerekkel a háta mögött. Mikor a férje meghalt, mindent megpróbált megtenni,
hogy jó környezetet teremtsen nekik, de a sok tartozás majdnem felőrölte. Én
ajánlottam be Jacknél, aki egy kis plusz pénz kiadásával, néha eljátszadozott
vele. Vi nem bánta, Jack meg nem bántotta és kifizette. Én meg mostam kezeimet.
Így a házat se vitték el a feje fölül, és még egy jól fizető munkája is lett,
némi extrával. Amúgy is állandóan azt hajtogatta, hogy kéne már egy dorong a
lába közé. Mit tehettem volna? Milliószor hálálta már meg, de azóta is mindig
próbálkozik kifejezni, valami aprósággal a köszönetét.
– Jack pedig poshadjon meg! Ha tangában akarja illegetni a
csinos fenekét, akkor remélem, hogy valami szörnyeteg fogja hátra vinni –
kacsintottam a dühös szőkére, akinek felcsillant a szeme, majd együtt nevettünk
fel hangosan. Többen is felkapták a fejüket a hangunkra, de nem érdekelt. A
hasunkat fogva dőltünk a röhögéstől.
Volt egy alkalom mikor Jack hátra vitt egy igazán csinos
pofikát, aztán szinte sikítva menekült ki a hátsó szobákból. Napokig
hallgattuk, milyen méretes és vaskos volt, amit le kellett volna ápolnia. Hogy
rátegyen egy lapáttal, még olyan szavak is elhangoztak a szájából: „Inkább
fizettem én, csak ne rakja a számba!” Persze ezt nem hittük el. Jack
ki nem adna pénzt a kezéből ilyen kis semmis dolgok miatt. Csodálom, hogy a
lányokat és minket hajlandó kifizetni. Ha tehetné ingyen dolgoztatna.
Néha mondjuk megtette, de akkor pár napig elég csúnyán
nézett ki. Szerintem megtalálta az összefüggést a rosszullétei és az ingyen
melóink között. Azóta abbahagyta. Lehet, hogy benne volt a kezem a dologban,
mert talán mondtam neki olyasmiket: „Ha megint ingyen melózom, akkor
rád verem a szapora fosást!" meg olyasmit, hogy: „Jól gondold
meg, mert elveszíted kicsi Jacket!" Miután kórházban kötött ki,
mert a pici önmaga leesni készült, azt hiszem megijedt. Nem, nem tőlem. Nem
hiszem.
Amint elmúlt az emlék és megtöröltük mindketten könnyektől
csillogó szemünket, Vivien komolyabb arckifejezést vett fel, én meg egy
pillanatra megfeszültem.
– Figyelj, Lex, kulcs a pult alatt. Elvileg nem lesz nehéz.
Látod, mennyien vannak itt? Szerintem a fél raktár kiürül estére. Sajnálom,
hogy itt kell hagyjalak – mentegetőzött fénylő szemekkel, de csak leintettem.
Halkan sóhajtottam és ernyedtem el. Úgy voltam vele, mégis csak elsők a
gyerekek. Ezt Vinek is mindig hangoztattam. Fene a jó szívemet! Milyen csodás
az irónia! Kibírom az estét és majd pihenek hétvégén a Bűbájban. Azt hittem,
valami extrém bajt fog közölni velem. Már készítettem elő a vécépucolót és a
vödröt magamban.
Vi lassan és alaposan nézett körbe. Hangját lehalkította.
Megtörölte izzadságtól nedves homlokát és a kabátja zsebébe túrt. Óvatosan
vette kézbe a vaskos szálat, ami apró baseballütőre emlékeztetett.
– Ez a tiéd. Jack szarik rá, hogy mit csinálunk hátul csak
legyen kész. Én már eltoltam egyet reggel, de azt hiszem, neked nagyobb
szükséged lesz rá az este folyamán. Ja, a mai feleseket én állom! – nyújtotta
át a tökéletesen megtekert füves cigit. Mikor megláttam közelebbről a munkáját,
örömkönnyeket hullajtottam.
– Vi, ez csodaszép! Az enyémek olyanok, mintha valaki
megtörölte volna a seggét szarás után a papírtekerccsel – kuncogtam halkan és a
pult alá süllyesztettem a titkos rekeszbe, amiről még Jack se tudott.
Örültem a kis ajándéknak, főleg, hogy Vi sok esetben lepett
meg a házi termesztéssel. Nem dílerkedett vele. Otthoni felhasználásra
használta, na meg az én nyugalmi rendszerem megtartására. Erősen ki tudtam
fakadni, ha nem kaptam meg valamit. Mondjuk a legtöbb esetben nem is magamnak
akartam, de ezt nem kell tudnia senkinek.
– Köszi, majd hozok még. Jack mellett csak így lehet
kibírni. Figyelj, ma nagyon szórják a borravalót. Át kellene öltöznöd. Nem
bánnád meg, főleg azokkal a mellekkel – mutatott végig rajtam. Bár a fekete
ruha takart, de így is kellemesen láthatóak voltak a méretes dinnyéim.
Vi széthúzta a kabátját, hogy felfedje a tökéletes alakjára
lapuló kék ruhát. Semmi extra nem volt benne. Feszes, pántos darab királykék
színben. Unalmas bőrhatású miniruha, de aztán felhúzta az anyagot. Alatta pedig
egy falatnyi tanga feszült a hozzá tartozó Bíborhold logóval ellátott
melltartóval. Az egészre egy vörös, testre simuló hálós ruha tapadt. Eléggé
rövid volt minden, így láttatni engedte kecses és igen izmos combjait.
– Igazán elárulhatnád, mivel edzel. Én évek óta nem tudom
elérni ezt a szintet – dünnyögtem kedvetlenül.
Nem szerettem Vi mellett a testemről beszélni, mert míg ő
szinte tökéletes volt, addig én eléggé egyenetlen. Csípőm környékéről az
istennek se akart eltűnni a párna, bármennyire is próbálkoztam vele. Bár
derekam szép vékony és íves volt. Sokan dicsérték meg darázsderekam kecses
vonalait egyébként, de sose szerettem igazán. Melleim nagyok, karjaim
piszkafák. Combjaim szépek lehettek volna, de alacsony voltam hozzá. Inkább
tűntem egy gnóm cicababának, mint egy szexistennőnek. És most a gnómok biztos
vagyok benne, hogy előkapták a bökőt és élezni kezdték a kijelentésemre.
Irigykedtem a szőkeségre. Inkább intettem, hogy húzza le a ruhákat.
– Gyerekekkel – nevetgélt vidáman.
– Jó, meggondolom az átöltözést – ingattam a fejem
somolyogva az orrom alatt. Nem, nem igazán akartam volna szülni kölyköket
azért, hogy felőröljék a maradék eszemet is. Még nem álltam készen rá és amúgy
se szívleltem őket. – Mikor akar kezdeni az a faszfej? – kérdeztem sóhajtva, de
Vinek pár másodperc múlva elsötétült a tekintete, ahogy a fejem fölött
elnézett. Ideges rángást véltem felfedezni a szája sarkában. Próbálta
visszafogni nem kívánatos vicsorát.
– Az a faszfej, fél óra múlva indítja a show-t – kopogtatta
meg a vállam Jack.
Mikor felé fordultam úgy vigyorgott rám, mintha belesétáltam
volna a csapdájába. Én a kis szürke kisegér, aki jól seggbe lesz rúgva, ha így
halad.
– Ha átöltözöl, akkor dupla jattot adok a mai százalékodhoz,
mit szólsz? – kérdezte olyan gúnyos vigyorral, hogy kedvem támadt volna leköpni
őt. Sose vettem fel az egyenruhát. Jack pedig folyton levonta a borravalóból a
„látványpénzt" ahogy ő emlegette.
– Jól van, legyen! – csattantam fel bosszúsan és dühös
szemeket meresztettem az előttem álló férfire. Nem vette magára. Sőt! Mintha
csak feldobtam volna a hangulatát.
Egy gyors puszit nyomott az arcomra, majd elsétált az
öltözők irányába nevetve. Fúj, ezek után mehettem orvoshoz, nehogy elkapjak
valamit! Az arcomat dörgölve néztem a ringó csípője után. A nők irigykedtek rá,
amilyen tekintetragasztó megjelenése tudott lenni. Neki mintha szétvált volna a
tömeg, miközben én félig hullaként préseltem át magam befele jövet. Szürke
kisegérnek éreztem magam a hercegnő palotájában. Egy perverz hercegnő, de akkor
is!
– Hidd el, Lexa, jól fogsz járni! Ne feledd a leltárt.
Meghálálom! – ölelt át hirtelen a szőkeség. Köpni-nyelni nem tudtam. Úgy
szorított meg, hogy még a levegőm is beszorult és szúrni kezdett az oldalam.
– Nem felejtem, ígérem – nyöszörögtem, hátha észreveszi, mennyire
levegőre lenne szükségem. Szerencsére észbe kapott, pedig már emeltem a kezem,
hogy rászóljak. – Amúgy... – krahácsoltam párat –, nyertem végre!
– Oh, komolyan? – pislogott értetlenül. Láttam ahogy
forognak a fogaskerekek a fejében. Fingja nem volt miről beszélek, de amint
elnyílt a szája, a vigyorom megjelent és a pultra könyököltem. Rájött, miről
van szó.
– Komolyan. Szóval, hétvégén Marcelo és Bűbáj – bólintottam,
mintha annyira nem lenne nagy dolog. Ellenben magamban törzsi táncot jártam,
valami hard techno zenére, teljesen betépve, sikítozva a gyönyörtől.
– Lex, te szent szar! Kérlek cumizd le helyettem Marcelot!
Fizetek érte csak hagy lássam, hogy tényleg akkora-e a cucc, mint amekkorának
beállítják – csapta két oldalról arcon saját magát. Úgy nézett ki, mint valami
megijesztett unikornis csak szarv nélkül.
– És ahhoz nekem mindenképp le kellene ápolnom a formát? Nem
elég egy kép? – érdeklődtem sejtelmes mosollyal, miközben körmöm hegyével a
falapot piszkáltam magam mellett.
– Utállak! Akkor legyen kép. Na, jól van, drágám, nekem
mennem kell! – lépett hozzám közelebb és egy apró puszit nyomott az arcomra.
Ahogy Jacknél, úgy Vinél is el kellett gondolkodnom, vajon
mi mindent kaphatok el ettől az apró érintéstől. Mondjuk úgy, hogy mindketten
előszeretettel vezették le a stresszt, napi hat alkalommal legalább. Igen,
különböző méretű és vastagságú hat alkalommal.
Gyorsan összekapta magát, majd elviharzott, mint a szélvész.
Neki sem nyitott utat a tömeg. Viszont úgy láttam, mintha egy apró hurrikánként
lebegett volna el a fejük fölött.
Amint eltűnt a látóteremből, ideges lettem. Tenyérrel
csaptam a pultra. Ujjaimon a gyűrűk hangosan koppantak és talán le is vertek
egy kevés lakkot a fáról, de nem törődtem vele. Kopogtam a körmeimmel, amik
feketére festve fénylettek az ujjaim végén. Szemeim ide-oda jártak. A tömeget
pásztáztam. Megint érezni véltem valami figyelő tekintetet, amitől a torkomban
dobogott a szívem és görcsbe rándult a gyomrom. Jó pár kelletlen sóhajtás
múlva, inkább követtem Jack nyomát, hogy átvegyem a kényelmetlen ruháimat.
°∘●○〇◯〇○●∘°
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése