Valexia: Bevezető

 

Mikor két ember találkozik, még ismeretlenek egymás számára. Nem lehet tudni, hogy mennyi közös vonásuk is lehet. Egyszerű emberek. Nem egy nő vagy férfi. Névtelen, arctalan testek, melyek várakoznak. Egymás hátának feszülve várják, hogy lehessenek valakik.

Mikor egymásra néznek, akkor derül ki milyenek, hogy kik is ők. Egy férfi és egy nő lesz belőlük. Meglátják egymás lelkét, mely megmutathatna, elmondhatna mindent, de még nem teszi. Még megtévesztheti őket a szemük.

Mikor beszélni kezdenek, már lehet tudni merre tart az útjuk. Hogy merről jönnek, mit éltek és élnek át. Mennyi fájdalmuk vagy örömük tartott velük.

Mikor egymáshoz érnek, akkor tudhatják meg, hogy a találkozásuk közös vándorlás lesz-e, vagy csak egy kósza emlékként maradnak meg egymás számára. Feltörnek az érzések. Könnyek és kacajok veszik körül őket, mely hol fullasztó a vágytól, hol pedig, mint a jéghideg levegő, karcolásokat ejt a lelkükön.

°∘●○〇◯〇○●∘°

Ugye milyen jól hangzik? Kár, hogy nincs mindig így. Az élet általában úgy dönt: neked ez nem jár! Nekem is ezt mondta. Jó pár év, évtized kellett hozzá, hogy rájöjjek mennyire más a világ, mint amilyennek elképzeltem. Sötét és magányos. Unalmas. Ott bolyongtam a semmi közepén. Imádtak, istenként tiszteltek, de minek? Csúfos tréfát űztek belőlem azzal, hogy nem érinthettek és nem érhettem senkihez. Láncra vertek, megbéklyóztak és nem tehettem ellene semmit. Ami a kötelességem volt, azt meg kellett tennem, ha akartam, ha nem. A történetem pedig onnan kezdődik, amikor a láncok lehullottak... vagy még sem?

Vannak olyan emlékek az életemben, amiket legszívesebben elfelejtenék, de tudod mi a legrosszabb? Ezek törnek fel a felszínre a lehető legtöbb alkalommal, mikor nem kellene. Ott bujkálnak, várják a megfelelő pillanatot, hogy lecsaphassanak és szétzúzzák az addig szépen felépített falat, amit ezek köré emeltem. Nem ám lassú folyású és lágy csordogáló erővel, hanem elementárisan, kegyetlenül. Úgy zúg bele a fejembe, hogy ordítanék, sőt néha meg is teszem, mert másképp nem múlik az okozott fájdalom, a kín, ami rengeteg sebet nyit fel. Örökké ott lebeg és jól tudom, nem fog távozni míg át nem adom magam a gyötrelemnek.

°∘●○〇◯〇○●∘°