„Mikor két ember találkozik,
még ismeretlenek egymás számára. Nem lehet megmondani mennyi közös vonásuk
lesz. Egyszerű emberek. Még nem egy férfi vagy nő. Névtelen, arctalan testek,
akik csak várakoznak. Egymás hátának feszülve várják, hogy lehessenek valakik.
Mikor egymásra néznek, akkor
derül ki milyenek is. Immár láthatják egymást. Egy férfi és egy nő lesz
belőlük. Felfedezhetik a másik külsejét. Figyelhetik, nézhetik miként változik
az idő alatt. Láthatják a lelküket is. Tekintetük mindent elmondhatna, de nem
teszi. Még megtévesztheti őket a szemük.
Mikor beszélni kezdenek, már
lehet tudni merre tart az útjuk. Merről jönnek, mit éltek át. Elmesélhetik
mennyi fájdalmuk vagy örömük tartott velük a nehéz lépésekben, melyet megtettek
ezidáig.
Mikor végre megérintik a
másikat, megtudják, hogy találkozásuk közös vándorlás lesz-e, vagy egy kósza
emlékként maradnak meg egymásnak. Könnyek és kacajok veszik körül őket.
Emlékek, melyeket a múlt homályába száműznének. Érzelmeik hol fullasztók a
vágytól, hol pedig mint a jéghideg levegő, karcolásokat ejt a lelkükön.”
Részlet Timothe Rowan: Éjfehér
című könyvéből.
* * *
Ugye milyen jól hangzik? Kár,
mert nincs mindig így. Az élet általában úgy dönt: neked ez nem jár! Nekem is
ezt mondta.
Jó pár év, évtized telt el, mire
rájöttem, mennyire más a világ, mint amilyennek elképzeltem. Sötét és magányos.
A semmi közepén bolyongtam.
Imádtak, istenként tiszteltek. De minek? Csúfos tréfát űztek belőlem azzal,
hogy elvették a szabad akaratomat. Nem érinthettek meg és nem érhettem hozzá
senkihez. Láncra vertek, megbéklyóztak, mint egy kutyát. Nem tehettem ellene
semmit. Ez volt, amit elvártak tőlem. A kötelességem.
Vannak olyan emlékek az
életemben, amiket legszívesebben elfelejtenék, de tudod mi a legrosszabb? Ezek
törnek fel a felszínre a lehető legtöbb alkalommal, mikor nem kellene. Várják a
megfelelő pillanatot, hogy lecsaphassanak. Szétzúzzák az addig felépített
falat, amit ellenük építettem. De nem ám lassú és lágyan hullámzó vízfolyamként!
Nem. Olyan elementárisan és kegyetlenül, amitől, ha tehetném ordítanék. Néha
meg is teszem, másképp nem múlik az állandó fájdalom, ami a lelkemet marja. A
kín, rengeteg sebet nyit fel. Örökké ott lebeg és tudom jól, nem fog távozni,
míg át nem adom magam neki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése