Mikor egymásra néznek, akkor derül ki milyenek. Kik is ők
valójában. Egy férfi és egy nő lesz belőlük. Meglátják egymás lelkét, ami
megmutathatna, elmondhatna mindent, de még nem teszi. Még megtévesztheti őket a
szemük.
Mikor beszélni kezdenek, már lehet tudni merre tart az
útjuk. Merről jönnek, mit éltek és élnek át. Mennyi fájdalmuk vagy örömük
tartott velük.
Mikor egymáshoz érnek, akkor tudhatják meg, hogy a
találkozásuk közös vándorlás lesz-e, vagy csak egy kósza emlékként maradnak meg
egymás számára. Feltörnek az érzések. Könnyek és kacajok veszik körül
őket, mely hol fullasztó a vágytól, hol pedig, mint a jéghideg levegő,
karcolásokat ejt a lelkükön.
°∘●○〇◯〇○●∘°
Ugye milyen jól hangzik? Kár, mert nincs mindig így. Az élet
általában úgy dönt: neked ez nem jár! Nekem is ezt mondta. Jó pár év, évtized
kellett hozzá, hogy rájöjjek mennyire más a világ, mint amilyennek elképzeltem.
Sötét és magányos. Unalmas. Ott bolyongtam a semmi közepén. Imádtak, istenként
tiszteltek, de minek? Csúfos tréfát űztek belőlem azzal, hogy nem érinthettek
meg és nem érhettem senkihez. Láncra vertek, megbéklyóztak és nem tehettem
ellene semmit. Ami a kötelességem volt, azt meg kellett tennem, ha akartam, ha
nem. A történetem pedig onnan kezdődik, amikor a láncok lehullottak... vagy még
sem?
Vannak olyan emlékek az életemben, amiket legszívesebben
elfelejtenék, de tudod mi a legrosszabb? Ezek törnek fel a felszínre a lehető
legtöbb alkalommal, mikor nem kellene. Ott bujkálnak, várják a megfelelő
pillanatot, hogy lecsaphassanak és szétzúzzák az addig szépen felépített falat,
amit ezek köré emeltem. Nem ám lassú folyású és lágy csordogáló erővel, hanem
elementárisan, kegyetlenül. Úgy zúg bele a fejembe, amitől ordítanék, sőt néha
meg is teszem, mert másképp nem múlik az okozott fájdalom. A kín, ami rengeteg
sebet nyit fel. Örökké ott lebeg és jól tudom, nem fog távozni míg át nem adom
magam a gyötrelemnek.
°∘●○〇◯〇○●∘°
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése