Megfáradtan tette le, kiüresedett batyuját a földre.
Palástját csapkodta a szél a teste körül. Csuklyáját is lelökte a fejéről. Még
nem akart felnézni, de mégis megemelte a tekintetét. Mikor meglátta az
Éjfél-szigetet, elállt a szava. Emlékek ezrei tódultak hirtelen a fejébe. Lágy
mosollyal üdvözölte újra a régen látott otthonát.
A halovány, zöldellő partokat tenger mosta. Hatalmas,
már-már éjsötét színe, ijesztő hullámokkal ostromolta a sziget minden apró
zugát, ahova csak betudott törni a víz ereje. A fák lombjait szellő ringatta.
Néma táncot lejtettek a grafitszürke ég alatt, ahol nem terítette be az ormótlan
kastély árnyéka és borult komorságba, majd élettelen csendbe a természet. Édes
gyümölcsök lógtak és fürtben tekeredtek egymásba. A tuhrea zamata a
levegőben keringett. A mézédes, tüzes aroma, amit sehol máshol nem lehetett
megtalálni, csak az Éjfél-sziget színes, keserű hallgatásában.
Néhol megtörte az egyhangú színeket az őszi szürkeség fénye
és a már bágyadt naplemente színes kavalkádja. Az utakat fekete murva borította.
Járhatatlanná téve a tovább haladásnak lehetőségeit. Megült a talajon a sár és
tócsába gyűlt a víz, ami néhol újabb és újabb cseppekkel gazdagodott a szitáló,
hideg esőnek köszönhetően. Még érezni lehetett a vihar frissességét, ami éjjel
indult útnak és csak a reggeli hajnallal csendesedett el.
Nagyot nyelt, miközben magasabbra emelte a fejét, hogy jól
szemügyre vegye a lebegő, éjfekete kastélyt. Hegyes oszlopai és bástyái az
aprócska sziget felé nyúltak, ami alatta terült el. Ólomüvegei visszaverték a
fényt és a szivárvány minden színében pompáztak. Néhol festett szárnyakat vélt
felfedezni a falakon, néhol sötét alakokat rejtett az árnyék. Látta mozogni
bent a régmúlt idők szellemeit.
A sötét épületet, borostyán és növények százai ölelték
körbe, amik szorosan tapadtak a falakra. Lágy ködbe burkolózott a táj. A
várfalak ürességtől kongtak. Ezernyi virág tört volna utat magának rajtuk, ha a
féktelen halál nem szorítja vissza és tépi le a szirmokat, minden egyes szálról.
A lebegő sziget tetején, hatalmas, kopárnak tűnő sziklatüskék meredtek az ég
felé, beleveszve a sötét felhők gomolygásába. Kusza gyökerek vonultak végig a
kövön, melyek végeláthatatlanul terítették be az egészet. Tudta jól, hogy
évezredekkel ezelőtt, kiszakították a föld szívéből, de azt sose gondolta, hogy
szó szerint megfordul majd rajta az élet.
Fáradt sóhajjal hajolt le a holmijáért. Eljött az idő, hogy
újra belépjen az elhagyatott helyre és minden bűne a nyakába hulljon.
Olyan közelinek tűnt a tenger ölelte apró kontinens a
szikláról nézve, ahonnan elindult. Órák óta gyalogolt már és rá kellett jönnie,
nagyon is messze van az alsó szigetrész, ami a tengerpartra vitte.
Mocsaras lápokon kellett keresztülvágnia magát, ahol lába
belesüllyedt a sötétbarna, iszapos földbe. Csak nagy nehézségek árán sikerült
egy vaskos, elszáradt faág segítségével kitolnia elgyengült testét. Olyan
hangosan reccsent meg a súlya alatt, azt hitte menten kettétörik, de végül
kisegítette nehéz helyzetéből. Fáradt, remegő keze éppen csak képes volt
belekapaszkodni bármibe is. Ráncos és sötét foltos bőre, enyhén lógott minden
testrészén már.
Halkan fortyogott és mormogott az agyagos föld. Egyetlen
élőlény se keresztezte az útját. Csendes magányban hallgatta a talaj alatti
járatok dörmögését, a tenger, barlangokba beömlő vad csapkodásának hangját. Enyhe
dohos szag csapta meg az orrát, ami facsarta és kellemetlen, apró levegővételekre
késztette. Palástjának ujjával takarta el szaglószervét, hogy ne fulladjon meg
a förtelmes szagoktól, amik a mocsarat lengték körbe.
A láposból kiérve, a vadak távoli morgása, megsiettette a
lépteit. Nem akart újabb lélekdémonokkal és pokoli farkasokkal összefutni. Már
nem élte volna túl a csatát. Talán az első adandó alkalommal ledönthetik a lábáról.
Az erős és hűvös szél, betört vihar zilált köpenye alá, amit
összehúzott magán. Dideregve menetelt erőltetve lábait, hogy minél hamarabb
elérje az Éjfél kastélyt.
Megtorpant a tenger mellett. Magába lélegezte a tisztító,
sós levegőt. Jeges szilánkokként döfték át a tüdejét, de megnyugtató volt a
fájdalom, ami belehasított a mellkasába.
– Az utolsó levegő
ebben az életben – suttogta maga elé. Hangja feszült volt, mély, mint egy
feneketlen tó. Néhány bogár ijedten iszkolt el a lába alatt, mikor
meghallották. A tenger morajlása se nyomta el. Érződött benne a múlt erőteljes,
vad és fékezhetetlen hangzása. Most még is gyengén csengett. Kimerült volt,
feladó.
Felemelte egyik kezét.
Karján hegek sora húzódott, néhány bőrébe rajzolt minta helyezkedett el, melyeket
megtörtek a vágások és sebesülések sokasága. Bágyadt mozdulattal intett a
levegőbe. Várnia kellett.
Beletúrt fehér hajába,
majd megvakarta hófehér szakállát. Ráncos homlokán néhány feszült izom
rángatózott. Arca beesett, orra karvaly volt. Ide-oda egyenetlen a sok
sérüléstől. Tekintete vizenyős. Bal szeme hályogos és véreres. Az idő eljárt
fölötte.
Megfáradt csontjai és
élete visszahívta oda, ahonnan indult évszázadokkal ezelőtt. Fiatalon, frissen
és tettre kész, harcos szívvel. De az élet kegyetlen. Mindenét elvette a
háború. A családját, a földjét, a rangját. Semmije sem maradt, csak egyetlen
hajtincs, melyet a nyakában hordott egy aprócska, lezárt fiolában.
Rámarkolt remegő
kézzel a már karcos, néhol hajszáltörések tarkította üvegcsére, hogy emlékei
között felkutassa gyönyörű asszonyát.
A vörös hajzuhatagot,
amit mindig ide-oda dobált a szél és kócolt rendületlenül. Az égkék szemét, melyben
fáradhatatlan öröm csillogott, néha óvó pillantások sokaságát zúdítva őrá.
Eszébe jutott
csilingelő kacagása, ami mindig megmelengette szívét. Testére simuló halványkék
ruhája. Folyton védelmezően szorította magához kedvese derekát, mert a rengeteg
férfi pillantása, bár zavarba nem hozta a nőt, de kellemetlenül érintették
hölgyeményét.
Kecses lépései. Úgy
osont, mint egy vadászó macska. Nagyszerű harcos és végtelenül türelmes asszony
volt.
Rejtélyes mosolya
kiismerhetetlennek tűnt. Még az apró, fekete szeplők se csúfítottak rajta, amik
oly’ szinten beborították az arcát, mint egy sötét maszk, amit sose vehetett le
magáról.
Tökéletes volt, és
tökéletesen tépte darabokra a szívét a halálának híre.
A messziségben egy
csónak bukkant fel. Nem volt vitorlája, nem volt evező benne. Üresen és
hangtalanul közeledett egyre jobban felé. Nem fodrozódott a hullám körülötte
vagy utána. A tenger, ami elválasztotta a szigettől, nyugodt volt. Egyetlen
vízcsepp se rezdült meg a némaságban. Mintha megmerevedett volna az idő és csak
a ladik körül létezett az élet.
Kopott deszkáin takaró
és némi gyolcs várta, hogy sérüléseit beköthesse. Az étel és víz már nem vált
létszükségessé. Moha és alga borította az oldalát, néhány helyen még az ülő
részein is akadtak növények, elszáradt virágok. Gyökereket húzott maga után.
Talán kiszakadt a sziget oldalából, melyet ellepett már a környezete és az idő
vasfoga keményen rágta magát végig rajta.
Elől betódult a víz,
hátul letörtek a lécek. Alig maradt már belőle bármi is, ami emlékeztetett egy
csónakra, még is erőteljesen suhant a vízen, hogy végre elérje a partot és
ezzel ő lassan, óvatosan mászott bele a gyilkos gályába. Kitudja, mikor süllyed
el. Csak reménykedett abban, hogy nem ő lesz az utolsó áldozata.
Bizalommal a szívében
helyezkedett el, meglehetősen kényelmesen az ülésnek szánt deszkák között.
Magára takarta a pokrócot, hogy még utoljára melegítse elfáradt ízületeit.
Néhány sóhaj kíséretében, felesleges mozdulatokkal tekerte a jobb lábán lévő
hatalmas sebre a kötözőanyagot.
A csónak megindult. Ki tudja mi mozgatja, milyen erő, milyen varázs. Alig csak páran ismerik a sziget rejtelmeit. Az is mindig homályba és feledésbe merül, amint elhagyják a területet az emberek. Csak akkor hull le a lepel az emlékekről, mikor újra eljönnek, hogy végső búcsút véve szeretett életüktől, visszavonuljanak a régmúlt idők árnyékai közé, ahonnan egyszer, még tettre kész harcosként, új utakat keresve indultak el, hogy világot lássanak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése