Suttogó Szavak: 3. Éjfél-sziget (leírás gyakorlás)

 

Megfáradtan tette le, kiüresedett batyuját a földre. Palástját csapkodta a szél a teste körül. Csuklyáját is lelökte a fejéről. Még nem akart felnézni, de mégis megemelte a tekintetét. Mikor meglátta az Éjfél-szigetet, elállt a szava. Emlékek ezrei tódultak hirtelen a fejébe. Lágy mosollyal üdvözölte újra a régen látott otthonát.

A halovány, zöldellő partokat tenger mosta. Hatalmas, már-már éjsötét színe, ijesztő hullámokkal ostromolta a sziget minden apró zugát, ahova csak betudott törni a víz ereje. A fák lombjait szellő ringatta. Néma táncot lejtettek a grafitszürke ég alatt, ahol nem terítette be az ormótlan kastély árnyéka és borult komorságba, majd élettelen csendbe a természet. Édes gyümölcsök lógtak és fürtben tekeredtek egymásba. A tuhrea zamata a levegőben keringett. A mézédes, tüzes aroma, amit sehol máshol nem lehetett megtalálni, csak az Éjfél-sziget színes, keserű hallgatásában.

Néhol megtörte az egyhangú színeket az őszi szürkeség fénye és a már bágyadt naplemente színes kavalkádja. Az utakat fekete murva borította. Járhatatlanná téve a tovább haladásnak lehetőségeit. Megült a talajon a sár és tócsába gyűlt a víz, ami néhol újabb és újabb cseppekkel gazdagodott a szitáló, hideg esőnek köszönhetően. Még érezni lehetett a vihar frissességét, ami éjjel indult útnak és csak a reggeli hajnallal csendesedett el.

Nagyot nyelt, miközben magasabbra emelte a fejét, hogy jól szemügyre vegye a lebegő, éjfekete kastélyt. Hegyes oszlopai és bástyái az aprócska sziget felé nyúltak, ami alatta terült el. Ólomüvegei visszaverték a fényt és a szivárvány minden színében pompáztak. Néhol festett szárnyakat vélt felfedezni a falakon, néhol sötét alakokat rejtett az árnyék. Látta mozogni bent a régmúlt idők szellemeit.

A sötét épületet, borostyán és növények százai ölelték körbe, amik szorosan tapadtak a falakra. Lágy ködbe burkolózott a táj. A várfalak ürességtől kongtak. Ezernyi virág tört volna utat magának rajtuk, ha a féktelen halál nem szorítja vissza és tépi le a szirmokat, minden egyes szálról. A lebegő sziget tetején, hatalmas, kopárnak tűnő sziklatüskék meredtek az ég felé, beleveszve a sötét felhők gomolygásába. Kusza gyökerek vonultak végig a kövön, melyek végeláthatatlanul terítették be az egészet. Tudta jól, hogy évezredekkel ezelőtt, kiszakították a föld szívéből, de azt sose gondolta, hogy szó szerint megfordul majd rajta az élet.

Fáradt sóhajjal hajolt le a holmijáért. Eljött az idő, hogy újra belépjen az elhagyatott helyre és minden bűne a nyakába hulljon.

Olyan közelinek tűnt a tenger ölelte apró kontinens a szikláról nézve, ahonnan elindult. Órák óta gyalogolt már és rá kellett jönnie, nagyon is messze van az alsó szigetrész, ami a tengerpartra vitte.

Mocsaras lápokon kellett keresztülvágnia magát, ahol lába belesüllyedt a sötétbarna, iszapos földbe. Csak nagy nehézségek árán sikerült egy vaskos, elszáradt faág segítségével kitolnia elgyengült testét. Olyan hangosan reccsent meg a súlya alatt, azt hitte menten kettétörik, de végül kisegítette nehéz helyzetéből. Fáradt, remegő keze éppen csak képes volt belekapaszkodni bármibe is. Ráncos és sötét foltos bőre, enyhén lógott minden testrészén már.

Halkan fortyogott és mormogott az agyagos föld. Egyetlen élőlény se keresztezte az útját. Csendes magányban hallgatta a talaj alatti járatok dörmögését, a tenger, barlangokba beömlő vad csapkodásának hangját. Enyhe dohos szag csapta meg az orrát, ami facsarta és kellemetlen, apró levegővételekre késztette. Palástjának ujjával takarta el szaglószervét, hogy ne fulladjon meg a förtelmes szagoktól, amik a mocsarat lengték körbe.

A láposból kiérve, a vadak távoli morgása, megsiettette a lépteit. Nem akart újabb lélekdémonokkal és pokoli farkasokkal összefutni. Már nem élte volna túl a csatát. Talán az első adandó alkalommal ledönthetik a lábáról.

Az erős és hűvös szél, betört vihar zilált köpenye alá, amit összehúzott magán. Dideregve menetelt erőltetve lábait, hogy minél hamarabb elérje az Éjfél kastélyt.

Megtorpant a tenger mellett. Magába lélegezte a tisztító, sós levegőt. Jeges szilánkokként döfték át a tüdejét, de megnyugtató volt a fájdalom, ami belehasított a mellkasába.

– Az utolsó levegő ebben az életben – suttogta maga elé. Hangja feszült volt, mély, mint egy feneketlen tó. Néhány bogár ijedten iszkolt el a lába alatt, mikor meghallották. A tenger morajlása se nyomta el. Érződött benne a múlt erőteljes, vad és fékezhetetlen hangzása. Most még is gyengén csengett. Kimerült volt, feladó.

Felemelte egyik kezét. Karján hegek sora húzódott, néhány bőrébe rajzolt minta helyezkedett el, melyeket megtörtek a vágások és sebesülések sokasága. Bágyadt mozdulattal intett a levegőbe. Várnia kellett.

Beletúrt fehér hajába, majd megvakarta hófehér szakállát. Ráncos homlokán néhány feszült izom rángatózott. Arca beesett, orra karvaly volt. Ide-oda egyenetlen a sok sérüléstől. Tekintete vizenyős. Bal szeme hályogos és véreres. Az idő eljárt fölötte.

Megfáradt csontjai és élete visszahívta oda, ahonnan indult évszázadokkal ezelőtt. Fiatalon, frissen és tettre kész, harcos szívvel. De az élet kegyetlen. Mindenét elvette a háború. A családját, a földjét, a rangját. Semmije sem maradt, csak egyetlen hajtincs, melyet a nyakában hordott egy aprócska, lezárt fiolában.

Rámarkolt remegő kézzel a már karcos, néhol hajszáltörések tarkította üvegcsére, hogy emlékei között felkutassa gyönyörű asszonyát.

A vörös hajzuhatagot, amit mindig ide-oda dobált a szél és kócolt rendületlenül. Az égkék szemét, melyben fáradhatatlan öröm csillogott, néha óvó pillantások sokaságát zúdítva őrá.

Eszébe jutott csilingelő kacagása, ami mindig megmelengette szívét. Testére simuló halványkék ruhája. Folyton védelmezően szorította magához kedvese derekát, mert a rengeteg férfi pillantása, bár zavarba nem hozta a nőt, de kellemetlenül érintették hölgyeményét.

Kecses lépései. Úgy osont, mint egy vadászó macska. Nagyszerű harcos és végtelenül türelmes asszony volt.

Rejtélyes mosolya kiismerhetetlennek tűnt. Még az apró, fekete szeplők se csúfítottak rajta, amik oly’ szinten beborították az arcát, mint egy sötét maszk, amit sose vehetett le magáról.

Tökéletes volt, és tökéletesen tépte darabokra a szívét a halálának híre.

A messziségben egy csónak bukkant fel. Nem volt vitorlája, nem volt evező benne. Üresen és hangtalanul közeledett egyre jobban felé. Nem fodrozódott a hullám körülötte vagy utána. A tenger, ami elválasztotta a szigettől, nyugodt volt. Egyetlen vízcsepp se rezdült meg a némaságban. Mintha megmerevedett volna az idő és csak a ladik körül létezett az élet.

Kopott deszkáin takaró és némi gyolcs várta, hogy sérüléseit beköthesse. Az étel és víz már nem vált létszükségessé. Moha és alga borította az oldalát, néhány helyen még az ülő részein is akadtak növények, elszáradt virágok. Gyökereket húzott maga után. Talán kiszakadt a sziget oldalából, melyet ellepett már a környezete és az idő vasfoga keményen rágta magát végig rajta.

Elől betódult a víz, hátul letörtek a lécek. Alig maradt már belőle bármi is, ami emlékeztetett egy csónakra, még is erőteljesen suhant a vízen, hogy végre elérje a partot és ezzel ő lassan, óvatosan mászott bele a gyilkos gályába. Kitudja, mikor süllyed el. Csak reménykedett abban, hogy nem ő lesz az utolsó áldozata.

Bizalommal a szívében helyezkedett el, meglehetősen kényelmesen az ülésnek szánt deszkák között. Magára takarta a pokrócot, hogy még utoljára melegítse elfáradt ízületeit. Néhány sóhaj kíséretében, felesleges mozdulatokkal tekerte a jobb lábán lévő hatalmas sebre a kötözőanyagot.

A csónak megindult. Ki tudja mi mozgatja, milyen erő, milyen varázs. Alig csak páran ismerik a sziget rejtelmeit. Az is mindig homályba és feledésbe merül, amint elhagyják a területet az emberek. Csak akkor hull le a lepel az emlékekről, mikor újra eljönnek, hogy végső búcsút véve szeretett életüktől, visszavonuljanak a régmúlt idők árnyékai közé, ahonnan egyszer, még tettre kész harcosként, új utakat keresve indultak el, hogy világot lássanak.