Égett
a szeme. Nehezen kapott levegőt. Minden tagját ólomsúlyúnak érezte. Puha ágyon
feküdt. Kellemes, selyem tapintású ágyneművel takarták le. A lábára nehezedett
valami, ami megmozdult, mikor megpróbálta felhúzni.
Nem merte kinyitni a szemét.
Rettegett, hogy minden csak egy álom volt és hogyha felkel, akkor ugyanúgy csak
a magányos szobájának csendjében marad.
Nehezen, de megdörgölte a szemét,
hogy nagyokat pislogva kinyissa, de azonnal hátrahőkölt ijedtében. A lábánál
Maze ült, hatalmas, gomolygó fejét a lábfejére fektette. Kűrt szerű szarvából,
füst szállt a magasba. Halkan, mély rezonálással dorombolt, mikor meglátta a
nőt.
– Maze, megijesztettél – motyogta az
orra alatt.
Kellett pár perc, hogy elcsituljon
heves szívverése. Megnyugodva nézett körbe a szobában, hátha rájön hol is van.
Vérvörös falak vették körbe. Vaskos
függöny takarta az ablakot. Baldachinos ágyban ült. Mahagóni, fából készült
oszlopain, szárnyas lények tekeregtek. A padlót, pihe-puha szőrmés szőnyeg
fedte. Mellette a kis éjjeliszekrényen egy pohár víz hevert. Sötét volt, csak a
lámpák halvány fénye töltötte meg a szoba belsejét.
Maze megmozdult, majd az ágyra
mászott. Nagyot reccsent a bútor, de kiszúrt valamit a macska szájában.
– Maze, mi van nálad? – nyúlt felé
kíváncsian. Nem tudta hol van, de gyengének érezte magát ahhoz, hogy felkeljen
még.
A macska megrázta a fejét és
elfordult amennyire a hely engedte. Még idejében észrevette, hogy egy boríték
kandikál ki a fogai közül.
– Add ide, kérlek – nyújtotta a kezét
ki, de Maze csak megrázta a fejét újra. Nagy nehezen kitakarta magát a súlyos
takarót lelökve és odakúszott a macska mellé, majd a hasára feküdt.
– Kérem szépen – simogatta meg a
hatalmas mancsot, amit dorombolással jutalmazott Maze. A levelet a nő kezébe
ejtette.
Azonnal feltépte a borítékot.
Kicsúszott belőle egy apró, narancssárga ékköves karkötő, amin egy kis,
tündérszárnyas medál lógott, mellette a Herceg medáljával, amit összetört.
Remegett a keze, sírhatnékja volt pár pillanat múlva, mikor elolvasta az első
sort.
Gyönyörű
Tündérdémonom!
Sajnálom,
hogy nem lehetek melletted, mikor felébredsz. A Pokol Ura végre úgy döntött,
hogy rendet csinál, amihez a segítségemet kérte. Sok mindent megtudtam és sok
olyan igazság látott napvilágot, amire nem gondoltam.
Sajnálom a
fivéreimet, de a király egy próbának vetette alá a pokol minden lényét és
szolgáját. A háborút ő indította. Tudta, hogy árulók vannak a sorainkban és bár
kellemetlen módon, de kiakarta deríteni mi is folyik a háttérben. Számára
ugyan, ez csak egy játék volt, de a világunknak egy megtisztítási folyamat.
Cordelia nem hitt a szemének, mikor
elolvasta. Forrongott benne a düh egy kis ideig. Ökölbe szorított kezében a
medálok izzó vasként vájtak a bőrébe. Hogy csak egy játék volt az egész?
Árulók? Nem tudta mit gondoljon. Neki a világát rengette meg ez az egész.
Egyetlen szót se bánt meg, amit a Démonkirály képébe vágott és még többet
mondott volna, ha nyílik rá lehetősége. Visszakucorodott az ágy háttámlájának
dőlve, hogy kényelmesen olvashasson tovább:
A
Leviatánnak, tényleg a trónra fájt a foga. Ám soha nem szerzi már meg.
Iruthefa. Maze, a kis társad egy lélekdémon. Felfalta a testvérem lelkét, ami
most ott szenved a semmi síkján. Örökké kárhoztatva a keserű magányra, amivel ő
akart minket sújtani.
A fúriák és
hárpiák, mind meghajoltak apám akaratának. A lángtündérekkel pedig új alkut
kötöttem. A Sötét-láng háza a pokol nagykövete. Ne aggódj, nem neked kell
vezetned őket. Tudom mennyire nincs ínyedre az efféle felelősség, főleg azok
után, ami történt. Arra ott van Sherunva a nagy bölcs, aki, mint kiderült,
tényleg bölcs. Sokat látott a háborúból és sok megfigyelése akadt, amit apám
örömmel vett, mikor leültek koccintani az új szövetségre.
Sajnos
rengeteg áruló démonnal sodort össze a szél. Nem részletezem mennyire nehéz
volt végezni velük, de a béke megkövetelte a maga módján.
Elértem a
célom, hogy apám végre hallgasson rám. Mit elértem? Hisz te dörgöltél olyan
dolgot az orra alá, ami elgondolkoztatta. Olyan kellemes látványt nyújtott
elfintorodó arca, ahogy fejet hajtott az új korszak elképzelésére. Láttam ám a
tekintetében, hogy kedvel téged, amiért kimertél állni önmagadért és értem.
Mindig
éreztem, hogy velem vagy, hogy ott vagyok melletted. A lelkem próbált óvni,
próbált vigasztalni. Annyira sajnálom, hogy ennyi időt kellett magányosan
töltened. A Leviatánnal kötött alkum leláncolt, de tudtam, hogy biztonságban
vagy.
Meglepett,
mikor apám elmesélte, hogy a halandók világában találkoztatok. Végül
bevallotta, nem véletlen egybeesés volt. Ő keresett fel és állította be
véletlennek. Minden a tervei szerint haladt, kivéve, hogy két gyermekét
elveszítette.
– Nem véletlen? Ennyi fájdalom árán,
vajon megérte? Mi a biztosíték arra, hogy nem lesz újabb háború? Ha nincsenek
halandók már, angyalok még mindig élnek és amilyen gyenge a szövetség... –
Cordelia hangosan morfondírozott felpillantva Maze izzó szemeibe. Úgy tűnt,
mintha az állat értené, amit mond.
Fejét a lábára ejtette, majd úgy
fészkelődött egy kis ideig, hogy a tündér ölébe kerüljön. Kényelmetlen volt az
óriás kobak súlya, de nem bánta. Lágyan cirógatta a füle tövénél, miközben
olvasott tovább zakatoló szívvel.
Tudom, hogy
most mit gondolhatsz. Kegyetlen, igen. De a cél szentesíti az eszközt. Ennek,
meg kellett történnie, mint ahogy a halandók pusztulásának is. Nem szabadkozom
és nem védem meg atyámat. Romlott a szíve, de jó király, ezt el kell ismernem,
bármennyire is nehéz leírni e szavakat.
Édes,
Tündérdémonom! Pihenj kérlek. Sok elintéznivalóm akad még a pokolban, de
ígérem, hogy soha többet nem fogsz elveszíteni, nemsokára találkozunk hercegnő!
Örök
szerelmemet adtam neked, most és mindörökké!
... a te
Pokolherceged.
Cordelia könnyeket ejtve ölelte
magához a levelet. Majd' ezer év fájdalma, magánya borult a szívére.
Ahogy lassan teltek az órák, úgy
töltötte tele mellkasát a remény és a szerelem.
*
* *
Éjfél volt. Elhallgatott a pokol. A
süvítő szél és a kövek gördülése, a pokoli fémeken táncoló tűz sercegése
hallatszott csak be a szoba némaságába. Cordelia az ablakban ült.
Várt.
Kezeit ölébe ejtve dörzsölgette, néha
megérintve a hideg medálok fémjét, amik csuklóján pihentek. Maze halkan,
dorombolva feküdt a puha szőnyegen, néha járt a lába. Vajon miről álmodhatott?
Játékról? Barátokról? Önfeledt mosollyal figyelte a csodás teremtményt, aki
egész életére egyetlen gazdát szolgál: Cordeliát.
Nyílt az ajtó. Halk léptek zaja verte
fel a szoba csendjét. A lágy félhomályban, csibészes mosoly jelent meg és
vörösen izzó tekintet. Éjfekete szárnyak terítették be a teret. A tündér
örömtől csillogó szemekkel lépett oda a Hercegéhez és karolta át a nyakát, hogy
karjaiba vonja őt.
– Én csodás, Tündérdémonom! – hajolt
le a nőhöz lágy mosollyal, hogy éppen csak összeérjen az ajkuk.
– Édes, Pokolhercegem! – suttogta a
férfi szájára, majd forró csókkal és szoros öleléssel üdvözölte a boldogságot,
amit megadhatott egymásnak a két szerelmes.
V
É G E
Ennyi volt az
én kis álomból létrejött történetem. Boldog vagyok, hogy megszülethetett
és úgy, ahogy eredetileg is szerettem volna megírni. Sok érzelmem, sok
gondolatom benne van, ami miatt teljesen másképp éltem meg ennek az írását,
mint bármelyik másik történetemét.
Köszönöm, hogy itt voltatok és olvastátok! <3
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése