Cordelia
tudta mi a dolga. Ujja hegyével, észrevétlenül simított végig a medálon.
Elnyomta a mosolyát és ehhez elég volt a Hercegére pillantania, akinek
élettelen teste, ezernyi sebet rejtett. Megfeszült az állkapcsa az elfojtott
szavaktól. Visszatartotta a könnyeit, amik akaratlanul is megjelentek a szeme
sarkában. Nehezen bírta ki, hogy ne rohanjon oda a szeretett férfihez és ölelje
magához. Mély levegőt vett, majd alig láthatóan biccentett a Démonkirály felé.
Az egyik sarokban, félszemmel egy
apró lángcsóvát fedezett fel. Gyorsan mozgott, észrevétlenül. A démonok, mintha
tényleg nem érzékelték volna - vagy nem érdekelték -, de Cordelia könnyedén
látta a mozgását. Csak pár másodperc kellett, hogy rájöjjön mit is lát. Emlékek
rohanták meg, miközben nagyot dobbant a szíve.
Éjszaka volt.
Olyan sötéten köszöntek vissza a falak, hogy tökéletes látásával se érzékelt
semmit. Lágy szellő keringett a kupola alatt, majd surranó léptek zajára lett
figyelmes. Egyetlen pillanatra hunyta le a szemét, majd hatalmas, tűzben égő
tündérszárnyait kitárta, hogy fénnyel töltse meg a feketeséget. Körbe kémlelte
a kastély elhagyatott részét, de nem látott mást, csak a fényesen csillogó
obszidiánt és a tüzes kő ragyogását.
Újabb hangot
hallott. Szárnyait eltüntette, hogy a sötét lepel ráboruljon. Akkor látta meg.
Egy nagyon apró, kölyök tűzmacska hadakozott az egyik fal beugrójában. Karmait
kieresztve, sziszegve kapott egy láthatatlan valami után.
Cordelia
halkan osont a padlón lépdelve. Pár méter múlva látta meg, ahogy a kiscica egy
kobolddal viaskodik. A ronda, kopasz lény, önelégülten vigyorgott le a
macskára. Szájába próbálta tömni azt a darab húst, amiért harcolt. Hangosan
kezdett el cuppogni az ételen, miközben többször is ellökte a macskát, aki
fáradtan maradt a földön végül. Mély levegőket vett, de idegesen járt a farka.
Cordelia pár
lépéssel átszelte a közöttük lévő távolságot, majd megragadta a kobold
grabancát. Karmaival tépte ki a gonosz lény kezéből a húst, majd kihajította az
ablakon a kis rosszcsontot. Nagyot nyekkenve, sipítozva rohant el, miután
földet ért.
Leguggolt a
tűzmacska elé, aki pici mancsait a nő felé emelte, miközben szemében éhség és
hála futott át. Leült, óvatos mozdulattal az ölébe húzta a cicát, aki fáradtan
hagyta magát. A tenyerében tartva az ételt hagyta, hogy halkan morogva essen
neki a húsnak.
– Maze – suttogta maga elé. A macska
már a Herceg lábánál ült. Vörösen égő bundája, vesztett fényéből. Fekete lángok
jelentek meg rajta, majd egybeolvadt a sötéttel.
– Feladja a harcot, átadja a
győzelmet, cserébe nem öllek meg a szeme láttára, hanem visszakapod a lelked és
szabad leszel – szakította ki a Leviatán hangja a felfedezéséből.
– Ilyet sose tenne – jelentette ki
határozottan és fordult a férfi felé, miközben próbálta szemmel tartani a
macskát.
– Megtette, ugyanis elrabolta az én
kedvenc kis tündéremet. Nem rólad szól a háború kislány, de fontos szerepet
töltöttél be. Miattad nyertem meg a csatát – nevetett halk, sziszegő hangot
hallatva háttérzajként. – Miattad, mert voltál olyan ügyes, hogy elcsavard a
bátyám fejét.
Szárnyai megrebbentek. Sose tudta
volna elfelejteni ezt a hangot.
Fújtatva,
sziszegve érkezett a Leviatán egyenesen Cordelia és a Herceg felé, a titkos
találkozójukra. Bármennyire is úgy tűnt, teljesen alámerült az alkoholmámornak
aznap este, éber volt. Látta és tudta, hogy a nő mire készül.
Keményen
ragadta meg Cordelia torkát. Mozgása olyan gyors volt, hogy nem bírt mozdulni.
Levegőért rimánkodott a teste. A Herceg, dühében örvénylő lila portált nyitott
mögöttük, majd teljes erejével belecsapódott a Leviatánba. Kitépte karmai közül
Cordeliát. A fúriák és az akkor megjelenő hárpiák moccanni se tudtak. Amint a
Leviatán eltűnt az aurában, a Herceg felégette a kupola teljes területét s
benne mindenkit.
Cordelia
talpa alatt megnyílt a föld. Alig eszmélt fel, már is elnyelte a sötétlila
örvény. Akkor látta utoljára a Hercegét.
– Már nem vagyok a tiéd! – szólalt
meg elcsukló hanggal.
Bármennyire is távol maradt tőle,
rettegett a férfitől. Talán jobban is, mint magától a Pokol Urától, aki
csendesen támasztotta meg a vállát a falon, miközben Hercege mellett a láncokat
piszkálta. Látszott rajta mennyire untatja a párbeszéd. Fintorba fordult az
arca, de csak egy rövid pillanatra látta Cordelia.
– Ah, dehogynem! Erre még szükséged
van, nem igaz? – emelte fel a kezét. Tenyerében egy vékony fonál jelent meg,
majd a földön, kibontakozott a semmiből Cordelia lelke.
Átlátszónak ható, fehéres teste,
gomolygott, mint a lágy köd. Kitárt szárnyai a magasba emelték. Menekülni
próbált, de a Leviatán a fonál segítségével lerántotta, majd elkapta a nyakát
és erősen rászorított.
A tündér érezte a belsőjében a
feszítést, a fájdalmas szúrást a mellkasában. Mintha újra és újra kitépnének
belőle egy darabot. A szívéhez kapott és kétségbeesve figyelte a vergődő lelkét
a férfi karmai között.
– Alkut kötöttél! Nem szegheted meg!
– kiáltotta nyöszörögve, miközben térdre borult a kíntól.
– Mitévő
leszel, gyermekem? – érkezett a király sejtelmes hangja a fejében
újra.
– Arról nem volt szó, hogy nem
játszhatok a lelkeddel addig, míg bele nem sorvadsz – húzta gunyoros mosolyba a
száját. Cordelia a Pokol Ura felé kapta fájdalomtól eltorzult arcát, majd
vissza a Leviatánra.
A Herceg lábánál egyre nagyobbá vált
a fekete láng, már nem maradhatott sokáig a sötétbe rejtve, de még úgy tűnt
továbbra se foglalkozik Cordelián kívül vele más. Abban a pillanatban fonódott
össze a Démonkirállyal a tekintete, mikor Maze elnyávogta magát. A király ajka,
széles vigyorba szaladt.
– Maze! – lehelte a szavakat maga
elé. Elfogyott a levegője. Szédült és már alig látott. Homályos tekintettel
hajtotta le a fejét. Csak reménykedett abban, hogy hűséges társa, segít neki.
Fekete lángok csaptak ki a macskából.
Egy szempillantás alatt nőtt a tízszeresére, míg már a Leviatán testes
méreteinél is jóval nagyobbá vált. Sötét tűz kavargott körülötte, míg két füle
között, hatalmas, kürt szerű szarvak nőttek. Vörösen világított fel a szeme,
pupillája összehúzódott. Karmai a földbe vájtak és hatalmas morgással fordult a
Leviatán felé.
– Ez... lehetetlen... ez egy...
– Iruthefa – fejezte be a Pokol Ura
gyermeki vigyorral, a Leviatán remegő szavába vágva.
A démonherceg a földre rogyott.
Lehajtotta a fejét Maze előtt. Könyörögve beszélt hozzá az ősi démon nyelven.
Cordelia minden fájdalma megszűnt,
mikor a Leviatán elengedte a vergődő lelkét. Szájtátva meredt az ő apró,
marcona barátjára. Soha életében nem látott még ilyen lényt, mint ami előtte
tornyosult. Maze körbejárta, megszaglászta és élesen morgott a Leviatánra.
– Maze? – találta meg a hangját.
Óvatosan felemelkedett a földről. Lábai remegtek még az előző átélt kíntól.
Tett pár tétova lépést felé. Mellette a király is csak egy apró, törékeny
démonnak hatott, még a szárnyaival együtt is.
Kezében erősen fénylett fel a
szárnyas medál, ahogy közeledett a Hercegéhez is minden lépésével. Tenyerébe
rejtette, míg nem, ott állt az óriás macskaszerű lény előtt és a Hercege
között.
Maze gomolygó füstként ölelte körbe a
tündért, pengésnek tűnő farkával. Mélyen mordult egyet, majd dorombolni
kezdett, amitől az obszidián is megremegett a falon.
Cordelia nem késlekedett. Nem tudta
mi történt pontosan, de a medált a földre dobta. Letérdelt és öklével addig
ütötte, míg meg nem repedt a kis ékszer.
– Nem, nem lehet! – emelte fel a
fejét a Leviatán és a tündér után nyúlt, de az iruthefa elkapta a férfit és a
földre taszítva, megállt felette. Jókora mancsaival a talajra szögezte a
karjait.
Forróság öntötte el a helyiséget.
Mindent felemésztő tűz lángolt a falakon. Megolvadt fém csöpögött a plafonról.
Cordelia ijedten húzta össze magát. Lehunyta a szemét és próbált lélegezni a
perzselő forróságban. Karjaira néhány csepp fém csöppent, mire felsikított, de
nem mozdult. Tehetetlen volt. Savként marta bőrét egyre több helyen. A fájdalom
kezdett elviselhetetlen lenni a számára. Érezte, hogy nem fogja kibírni a
mágiát és a tüzet, ami körbeveszi.
Pár pillanattal később, éjfekete
szárnyak takarták be az egész testét.
– Pihenj, Tündérdémonom, nem lesz
semmi baj – suttogta egy édes hang, mielőtt lehunyta a szemét és elnyelte a
sötétség.
* * *
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése