Azt
hitte, már nem lehet jobban összetörni a szívet, de tévedett. Ajkai
megremegtek. Nem kapott levegőt. Begyűrte a levél sarkát, ahol fogta és annyira
rázkódott, hogy a földre kellett ülnie. Nem hitte el az olvasott sorokat.
Egyetlen kérdés járt a fejében:
– Meghalt? – nézett fel a Pokol Urára
könnyes szemekkel. Hangja olyan gyenge volt, hogy a legkisebb szellő is
elnyomta az erejét.
– Az attól függ, gyermekem –
pillantott le rá hűvösen. Semmilyen érzelmet nem lehetett leolvasni róla.
Cordelia szeme előtt egy szívtelen démon állt, akit mintha semmi sem érdekelne.
Suhogás hangja burkolta be a
körülöttük beállt néma csendet. A Démonkirály szárnyai, lassan mozogtak.
Kavarták a levegőt és pernyét repítettek a magasba. Rövid ideig a vörös és
fekete tüzet nézte Cordelia. Csodálta a látványt, itta magába. Még sose látta a
királyt teljes alakjában. Sejtette, hogy most se mutatta meg a valódi arcát, de
így is félelmetesnek és gyönyörűnek gondolta.
– Hogy érted ezt? – kérdezte kis idő
múlva reszkető kézzel, amit ökölbe szorítva nyomott a fadeszkának. Ezzel
visszatartva magát attól, hogy elrohanjon.
– Olyan ajándékot kaptál tőle, amit
csak egy bolond szerelmes adhat. Gondolkodj kicsit – guggolt le elé a démon.
Szárnya szétterült mögötte, majd óvón hajtotta a nő köré, mint egy védelmező
ölelést.
Cordelia nem értette. Sürgette
elméjében a gondolatokat. Szédült. Az arany szárnyak meleget árasztottak
magukból, de nem pokoli forróság volt, hanem kellemes, megnyugtató energia.
– A háború, egy kellemetlen
játszadozás. A gyermekeimnek meg kell tanulnia, hogy nem minden úgy történik,
ahogy azt ők akarják. A démonok között elég, ha egy halk suttogás éri a
megfelelő személyt és kirobban a harc. Nem rejthetjük el a személyiségünk kegyetlen,
harcos énjét. Mindig is katonák voltunk és sose leszünk mások. Mikor elejtettem
azt a bizonyos mondatot, tudtam, hogy mi fog történni. Felkészültem rá és...
– Te robbantottad ki a háborút? –
vágott a démon szavába és emelte fel a fejét hirtelen. Hitetlenkedve nézett a
király szemébe, szívét düh marcangolta. Izzó tekintetében gyűlölet szikrázott.
– Miért? Mi célt szolgált az, hogy a saját gyermekeidet küldöd a halálba? –
kérdezte fújtatva. Fején az apró szarvak, már nem csak pislákoltak. Erősen
fénylettek és a magasba meredtek.
– Túlságosan elpuhultak. Romlott
lelküket átjárta a szerelem, a béke, a nyugalom. Arra nem számítottam, hogy két
gyermeket is elveszítem, de a tombolásom itt a halandók világában, nem véletlen
volt. Nem az elvesztésük miatt tettem. Mint mondtam a tisztító tűz, új életet
lehel a talajba és ennek már évezredek óta meg kellett volna történnie, így
viszont... az angyalokkal kötött szövetségünk gyenge lábai, továbbra se rogytak
meg. – Letérdelt a nő elé és mint egy ártatlan, elveszett lányt, a karjai közé
húzta. Cordelia mereven fogadta, félelemmel átjárva az ölelést. Szívesen tépte
volna ki a király kegyetlen szívét, hogy mindent helyre hozzon.
A Démonkirálynak pokoli füst, kénkő
és méz illata volt. Fesztelenül simította végig a tündér fekete haját. Erős
mágia sugárzott belőle, de nem volt fullasztó, nem erőltette Cordeliára és
egyáltalán nem tűnt démoninak. Barátságos, szeretetteljes felkarolás volt és a
démon szíve nyugodtan, ütemesen dobbant a mellkasában ahogy ráhajtotta a fejét.
– Miattad árulták el Őt. Te
segítetted a fúriákat és te suttogtál a lángtündérek fejébe is – jelentette ki
nem sokkal később, miután teljesen ellazult a karjai között. – Nem vagy jó
apának, de királynak sem.
– A fúriáknak nem kellett segítség.
Mindig is áruló népek voltak. Elég egy halk fenyegetés és annak az oldalára
állnak, aki könnyedén söpörhetné el őket a föld színéről is. – Magukra takarta
aranyló szárnyait. – Az én feladatom, hogy a pokol pontosan azt kapja, amit
megérdemel. A háborúnak vége, de a történetnek még nincs.
Sistergő hang hatolt be Cordelia
fülébe. Talpa alatt pulzált a föld. Egy lágy rántást érzett a belsőjében, majd
hirtelen tűnt el a király és az óvó tollak sokasága.
A földön ült, féloldalasan
megtámasztva magát. Mikor körbenézett, ledermedt. Összefacsart szíve
megdobbant, majd a mélybe hullott a legapróbb szilánkokra törve.
Hercege kifeszítve, a falra akasztva,
lehajtott fejjel lógott. Fekete szárnyain már csak néhány toll takarta vékony
hártyáját. Éles pengék álltak ki a végéből. Testét lecsupaszították, a figyelők
rúnáját a mellkasába karcolták. Élettelen, mozdulatlan némaságban függött a
láncokon, melyek az obszidiánhoz kötötték.
– Több ezer gyermekem van – harsogott
bele a csendbe a Démonkirály hangja. – Félvérek, tiszta vérűek. Még is ő volt
az egyetlen, akinek volt annyi furfang a fejében, hogy megtegye, ami senki
másnak nem jutott eszébe – lépett oda a fiához, majd beletúrt fekete hajába,
hogy megemelje a fejét.
Cordelia mozdulatlanul ült a földön
tovább. Nem bírta feldolgozni a látványt. Az ő Hercegét, holtan a pokolban
leláncolva. Mikor meglátta a férfi lehunyt szemét, felpattant.
A kastély falai megremegtek a
sikításától. Kezeit ökölbe szorította és a pokol mágiáját szívta magába.
Tündérszárnyai kirobbantak a hátából, amit sziszegő fájdalommal viselt el.
Szarva magasra csavarodott, hosszú farkincáján ezernyi tüske és penge jelent
meg. Karmai megnőttek, egészségesen vájtak bele a tenyerébe, hogy apró
vércseppeket hullajtson a földre. A harag fűtötte. Megújult erővel pillantott
gyűlöletének forrása felé.
– Mit tettél? – ordította a király
felé. – Hogy tehetted ezt? Milyen király vagy te? – köpte a szavakat minden
lépéssel közelebb kerülve a démonhoz.
Talpa alatt lángolt a talaj. Ruhái
lefoszlottak tűzbe borult testéről. Tekintetében ezeréves fájdalom súlya
látszódott. Semmije sem maradt. Mindenét elvette az előtte tornyosuló,
aranyszárnyú Démonkirály. Hű volt a megnevezéséhez. Démoni kegyetlenséggel ölt
meg mindent és minden lehetőséget, hogy valaha is boldog legyen. A béke sose
jöhetett el, mert a férfi megfosztotta a világot attól, aki elhozhatta volna.
– Érted köttetett a halálos alku,
leány – jelent meg a semmiből felbukkanva a Leviatán. Gyilkos mosoly bujkált a
szája szélén. Tekintete semmi jót nem ígért. Úgy mérte fel Cordeliát, mintha
csak egy darab húst látna maga előtt.
– Miféle alku? – kérdezte
meglepetten. Dühe egy pillanat alatt szállt a semmibe. Tehetetlenség ült meg
rajta. Szárnyai verték a levegőt és lágy remegéssel ölelték körbe, ahogy magára
vonta. Elakart tűnni, elakart bújni. Démonok játszmájába keveredett, amit sose
akart a magáénak tudni.
– Ne
felejtsd el gyermekem, hogy a te kezedben van minden lehetőség –
duruzsolta Cordelia elméjébe a Démonkirály. Mély hangja és nyugodt szavai
megtorpanásra késztették. Felé fordulva, átható tekintettel találkozott.
Remény? Szeretet? Nem tudta eldönteni mit is lát benne, de lassan, apró lánggal
pislákolt fel benne egy mély gondolat.
Fejében visszhangzott Hercege
levelének néhány sora, miközben csuklójára tekintett, melyen ott lifegett a
szárnyas medál, újra halvány vörös fénnyel pislákolva.
„Viseld a
láncot! Te vagy az egyetlen, akiben megbízom! Akiért az életem is odaadnám.
Akinek a kezébe helyezem ezzel a lelkem. Vigyázz rá! Senki sem tudja, hogy mit
rejt a kis ékszer, rajtad kívül."
* * *
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése