A
föld kietlen pusztasággá változott. A hajnal első sugara, áthatolt a sötét
felhőkön. Vörös fénnyel árasztott el mindent. Az égő talaj, pokoli tűznek
hatott. A csupasz fák, halott magányt árasztottak. Nem kongtak vészharangok.
Nem harsogott kürtszó. Nem érkeztek angyalok a magasból, hogy menedéket
nyújtsanak az elhunytak lelkeinek. Tökéletes, néma csend honolt.
A város, hangtalan lépteket
visszhangzott ahogy lassan, komótosan haladt előre. Parázslott a beton. A
parkok lerombolt szótlanságban, romok között terültek el. A fájdalom ólmos
súlyként, gyötrelmes lepelként borult mindenre, ami mellett elhaladt. Semmi sem
maradt.
Pernye szállt a magasba. Beterítette
a kisebb emelkedőt, melyen hallgatag lángnyelv csapott egyre feljebb. Reszkető
kezekkel ölelte át magát, hogy enyhítse remegését. Tekintete előre meredt. Nem
pillantott maga mögé, nem fordult jobbra vagy balra. Tudta mi történt. Tudta,
ki tette ezt. A Pokol Ura lecsapott. Felperzselte a világot, amit Cordelia úgy
szeretett. Keserűség járta át, még is halvány mosoly jelent meg az arcán, mikor
elérte a magaslatot.
Fekete homok borította a partot. A
tenger vize, vérvörös csillogással csapkodta a fénylő szemcséket mikor
kiömlött, majd halk robajjal vonultak vissza a hullámok. Csendes volt,
elhagyatott. Egyetlen árva pisszenést se hallott. Nem csiripeltek madarak, nem
vonyítottak kutyák. Ám meglepő látvány fogadta, ahogy jobban szemügyre vette az
elpusztult földet. A partszél stégen ült valaki. Sötét ruháját vette először
észre. Fejét csuklya takarta. Előredőlt, vállai megrogytak. Két kezével, maga
mellett támaszkodott.
Óvatos léptekkel, hangtalanul
közelebb merészkedett. Tűzben égő szárnyai megrebbentek. Felkavarták a port,
míg nem az egyik, tollpiheként hullott alá és veszett a semmibe, mielőtt földet
ért volna. Érezte a fájdalmat. Háta megfeszült, kezeit arcára takarta. Sírni
akart. Hagyni, hogy minden kínja lecsorogjon könnyek képében a bőrén, de nem
jöttek a cseppek. Megültek a szeme sarkában.
Mezítlábas lépteit elnyelte a homok.
Égette a talpát. Forrongó dühöt érzett, majd szép lassan elpárolgott és a
feneketlen mélység maradt, ami minden érzelmét elnyelte.
A stégre lépve, fülsiketítően
hangosan nyikordult meg alatta a fa. Megdermedt. Szíve szapora ütemmel verte a
mellkasát. Nem akarta látni ki az, aki életben maradt. Nem akart vele
találkozni, még is úgy vonzotta, mintha az örök láng felé menetelne.
– Ne sírj gyermekem. A létezés, röpke
pillanat. A tisztítótűz, új életet lehel majd a talajba – dörrent a fülébe a
hang. Orgánuma a legszebb basszus volt, amit életében hallott. Mély, simogató
és perzselően hívogató. Egész testét megrázta a félelem. A düh, ami
visszhangzott a kijelentésben, letépte a bőrét. Savas méregként hatolt a
testébe. Nem mert megmozdulni.
Egyetlen alkalommal hallotta ezt a
hangot.
– Uram! – ereszkedett féltérdre,
amennyire remegése engedte. A szíve nagyot dobbant. Kíváncsiság bujkált a
lelkében. Tudta, hogy eljött a végítélet a számára. Az utolsó alkalommal, magát
a Poklot láthatta csak.
A férfi felállt, majd megfordult,
hogy Cordelia felé lépjen egyet. Letolta fejéről a csuklyát. Arca szelídséget
sugárzott. Magas, széles homloka tiszteletet parancsolóan vonta magára a
tekintetet. Vérvörös haja az arcába hullott. Lágy mozdulattal söpörte ki, míg
égő, arany pillantásával a nőt figyelte. Tartása egyenes volt, valami sötét,
aranyló fény áradt belőle, ahogy szép lassan leemelte válláról a fekete
palástot.
– Cordelia. A szárnyaszegett
lángtündér. A megtört szukkubusz. Egy nép pusztítója. Tudatlan gyermek, még is
oly' fontosnak tűnsz a sakktáblán, melyen fiaim játszanak – lépett még egyet
előrébb, majd a nő felé nyújtotta a kezét. Testén megfeszült a fekete ing,
melynek ujját a könyökéig hajtotta. Nadrágja szövetén, megcsillant a mélyvörös
szálazás, ami eleganciát kölcsönzött neki.
Cordelia lehajtott fejjel meredt a
stég fadeszkáinak repedéseibe mélyedve. Amint megszabadult a férfi a
csuklyától, nem mert ránézni. Futni, rohanni szeretett volna, de feleslegesnek
látta. Ha a Démonkirály úgy határoz, egyetlen lángnyelv megsemmisíti, örökre.
– Rettegésed nem alaptalan, gyermek.
Bár a háború nem miattad tört ki, de sok szenvedést okoztál azzal, hogy nem
vetted észre azt, ami a szemed előtt mutatkozott meg. Most még ne félj. Jöjj,
lányom! Foglalj helyet mellettem – nyúlt a nő álla alá. Finom mozdulattal
megemelte a fejét, ezzel kényszerítve, hogy tekintetük összeforrjon.
– Nem... nem akarom magam mentegetni.
Tudatlan voltam. A népem halálát én okoztam, de az utolsó csapást te mérted
rájuk – pillantott a kietlen város felé, majd vissza a démonra. – A fiaid egy
felesleges háborút vívnak, amit megakadályozhatnál. Két gyermeked már
elvesztetted. Miért akarod a többinek is a halálát? – A szavak úgy jöttek a
szájára, mintha rákényszerült volna, hogy kimondja. A levegő is bennrekedt a
tüdejében, mikor elhallgatott. A király tekintete izzott és örömtől csillogott.
Annyira meglepte a tündért a látvány, hogy félni is elfelejtett egy pillanatra.
– Van, valami a számodra nálam,
lányom – zúgott bele a hangja a beálló csendbe. Cordelia nagyot nyelt. Lehunyta
a szemét és várt. Nem tudta elképzelni, hogy mit tartogathat neki a Pokol Ura.
Egy semmisnek nevezhető tündérnőnek.
– Nyisd ki a szemed. Nem áll
szándékomban a halálodat idő előtt elhozni. – Érezte, ahogy a férfi lehelete a
homlokát cirógatja. Odakapott volna, mert enyhén csiklandozta, de nem mozdult.
Lágy csók érintette a bőrét, mire kipattant a szeme. A Pokol Ura továbbra is
tartotta egy ujjával az állát, hogy felfelé nézzen, de másik kezében egy
borítékot fedezett fel, amit felemelt.
– Ezt neked szánták – nyújtotta felé
a míves motívumokkal lezárt, viaszpecsétes papírt. Egyetlen szó szerepelt
rajta:
Tündérdémonom!
– Ez... – akadt el a szava. Hirtelen
olyan émelygés fogta el, hogy rámarkolt a Pokol Urának karjára. Megkapaszkodott
benne. Érezte tenyere alatt az izmokat, amik megfeszültek. Megtartotta őt. Nem
rántotta el a kezét, amiért hálás volt, de szégyellte is magát. – Ez tőle jött?
– szólalt meg halkan, majdhogy nem suttogva. Gyorsan elengedte a férfi kezét.
– Veszélyes játékot játszott. Azt
remélte, hogy majd én átadom neked ezt a szánalmas kis borítékot. Elküldte
nekem, mert téged nem talált meg, miután elhagytad magad. Szánalmas lennél
démonnak és kevés vagy lángtündérnek. Ha a fájdalom így felemészt, esélyed
sincs a túlélésre – mondta hidegen, de hangja némi dühöt árasztott magából.
Mintha Cordeliára haragudott volna. A tündér nem értette, miért nem találta őt
Hercege. Nem értette, hogy a fájdalomnak mi köze ehhez. Nem volt tisztában
azzal se, hogy a Démonkirály, végül miért adja át neki azt a levelet. Kérdőn
emelte meg szemöldökét és arca is tudatlanságról árulkodott.
– Engem becsmérelsz, miközben te itt
tomboltál, mint egy hisztis kölyök, ahelyett, hogy megmentetted volna a
gyermekeid életét? Nincs jogod ehhez! – csattant keményen Cordelia hangja, de
földbegyökerezett a lába, mikor meglátta a démon tekintetét. Hollófeketébe vált
írisze, gyilkos nyugalmat árasztott. Kezét ökölbe szorította. Pattanásig
feszültek az izmai. Egy pillanat alatt tárta szét arany szárnyait, melyek
fekete és vörös tűzben égtek. Tollai fémes hatást keltettek a fényben.
– Elveted a sulykot, leány! – szólalt
meg a beállt némaságban.
Remegett alattuk a föld. Mérges gázok
törtek a magasba. Lángnyelvek emelkedtek az ég felé. Cordelia a földig hajolt.
A félelem keresztül száguldott rajta. Hogy beszélhetett így a Pokol Urával?
Milyen gondolattól vezérelve feleselt vele? A halál árnyéka már így is ott
lebegett a feje fölött és szép lassan a karjai közé borult, hogy magához ölelje
őt.
– Vedd el és olvasd! – robbant mély
rezonálással a hangja újra.
Megmaradt szárnya a teste köré
fonódott, hogy reszketését elrejtse. Alig maradt benne erő. A tűz, már nem
égett intenzíven. Bágyadt és gyenge pislákolás volt csak. Felemelte a fejét és
reszkető kezét a másikkal kellett megfognia, hogy megtudja tartani. Csak azután
nyúlt a levélért, miután erőt gyűjtött. Óvatosan felnyitotta a pecsétet
megtörve, majd széthajtotta, hogy elmélyedjen a rég nem látott sorokban:
Én egyetlen,
Tündérdémonom!
Nem tudom
mennyi időm van még, hogy ezen sorokat megírjam neked. Súlyos léptekkel
közeledik a háború vége és kegyetlen árat kell fizetnem érte. Megakartalak óvni
téged és a pokol minden démonját, de nem tudtam, nem voltam rá képes.
Tudnod kell,
hogy mindig szerettelek és örökké szeretni foglak, de nem jöhet el az, mire már
oly' sok évszázada készültünk. A remény nincs többé. Úgy fordult meg a
szerencsénk, hogy észre se vettük, már is az ellenségeink kezére játszottunk.
Sose fogok megbocsátani magamnak, de megtettem, amit meg kellett tennem.
Ez a levél,
talán egy búcsú. Talán csak egy utolsó esély arra, hogy elmondhassam, mennyire
szeretlek.
Vigyázz rám,
vigyázz a lelkemre, ami csak utánad sóvárog. Bármi is történjék, ne sírj. Emelt
fővel, lángtündérként, ravasz démonként élj tovább.
... a te
Pokolherceged, most és mindörökké!
* * *
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése