Álomszövő Levelek: ... 8. levél ...

 

A föld kietlen pusztasággá változott. Talán a világ maga is belefáradt a létezésbe. A hajnal első sugara vérvörösen szűrődött át a szakadozott, sötét felhők résein, eltorzítva a fény természetes ragyogását. A nap nem aranyszínű meleget hozott, hanem baljós, fémes izzást. Az égő talaj hullámzott a hőségtől. A pokol tükröződése vibrált rajta, mintha a mélyben élő árnyak, bármelyik pillanatban előmászhatnának a repedezett föld alól.

A csupasz fák élettelenül meredeztek az ég felé. Törzseik üszkös vázai úgy meredtek elő a hamuval borított földből, mint elfeledett sírkövek. Ágaik karmos ujjakhoz hasonlóan nyúltak ki a semmibe, mintha egy utolsó, reménytelen imát rebegtek volna egy Istenhez, aki soha nem válaszol.

Nem kongtak vészharangok. Nem harsogott kürtszó. Nem érkeztek angyalok a magasból, hogy menedéket nyújtsanak az elhunytak lelkeinek. Csak tökéletes, nyomasztó csend honolt – egy világ, amely még haldoklásában sem mert zajt csapni.

A város, amely egykor zsibongó életet hordozott, most visszhangtalan ürességbe veszett. Cordelia léptei alatt parázslott a beton. Az aszfalt még mindig sistergett, mintha alatta a föld is égne. Az utcákon elhagyatott kocsik vázai feküdtek. Ablakuk kirobbant, belsejük kiégett. Csupán kormos csontvázként őrizték a múlt árnyait. A parkok – valaha a nyugalom szigetei –, most torz romokként terültek el a hamuval lepett térkövek között. A hinták sodródva csikordultak az időn túli szélben.

A fájdalom gyötrelmes lepelként borította be az utolsó állva maradt épületek groteszk árnyékait. Nem maradt semmi. Csak a hamuval borított föld, amely szürke leplekben hömpölygött a levegőben, beivódva bőrbe, ruhába, lélekbe. A magasba szálló pernye úgy táncolt, mint eltévedt, hazátlan szellemek, akik már nem találták az utat sehova.

Egy kisebb emelkedő tetején, hallgatag lángok táncoltak, sárgán és vörösen ostromolva a sötét eget. Egyedül azok mozogtak ebben a világban – a tűz, amely még mindig élt, és a füst, amely minden emléket magába temetett.

Reszkető kezekkel ölelte át magát. A tekintete előre meredt, nem pillantott maga mögé, nem fordult jobbra vagy balra. Nem volt miért. Tudta, mi történt. Tudta, ki tette ezt.

A Pokol Ura lecsapott. Felperzselte a világot, amit Cordelia úgy szeretett.

Keserűség járta át a szívét, de valahol mélyen, egy halvány, kísérteties mosoly jelent meg az arcán, amikor elérte a magaslatot. A világ elbukott, a múltja elhamvadt – de ő még itt volt.

Fekete homok terült el a parton. Úgy tűnt, maga a föld is kiégett az idők során. A tenger vérvörösen csillant, ahogy hullámai lustán kicsaptak a fénylő szemcsékre, majd halk robajjal vonultak vissza. Már az óceán is csak egy haldokló lélegzetvételére volt képes. A világ némaságba burkolózott. Egyetlen pisszenés sem törte meg a csendet. Nem csiripeltek madarak, nem vonyítottak kutyák.

A pusztulás határán mégis ott volt valaki.

A partszéli stég korhadt deszkáin egy alak ült. Először a sötét ruháját vette észre, aztán a mélyen arcába húzott csuklyát. A testtartása megtörtnek hatott: vállai előregörnyedtek, két karja maga mellett támaszkodott.

Óvatos, hangtalan léptekkel közeledett. Tűzben égő szárnyai megrebbentek, a mozdulattól pernye kavarodott a levegőben. Egyetlen, parázsló tollpihe szakadt le róla, puhán hullott alá, és mielőtt földet érhetett volna, egyszerűen eltűnt.

Fájdalom hasított belé. Mély, maró kín, amely a csontjáig hatolt. Háta megfeszült, ujjai arcára fonódtak, mintha így elűzhetné a gyötrődést. Sírni akart. Hagyni, hogy a keserűség könnyekké formálódjon, végigcsorogjon a bőrén. A cseppek nem jöttek. Csak megültek a szeme sarkában.

Mezítlábas lépteit magába szívta a fekete homok. A forró szemcsék perzselték a talpát, de a fájdalom hamar szertefoszlott, ahogy a düh is. Mire észbe kapott, már csak az üresség maradt. Egy mélység, amely minden érzelmét elnyelte, és vissza sem adta többé.

A stégre lépve, fülsiketítően hangosan nyikordult meg alatta a fa. A hang úgy hasított a csendbe, mint egy halálraítélt utolsó sikolya. Megdermedt. A levegő kiszökött a tüdejéből, szíve vadul kalapált a mellkasában. Egyetlen rezdüléssel elárulta magát.

Nem akarta tudni, ki az, aki életben maradt. Nem akarta látni. Nem akart találkozni vele. De valami megmagyarázhatatlan erő húzta felé. Mint a lepkét a lánghoz, amelytől elég, és mégsem tud ellenállni.

A hang ekkor csapott le rá, mint egy ragadozó árnyéka a préda felett.

– Ne sírj, gyermekem. A létezés röpke pillanat. A tisztítótűz új életet lehel majd a talajba.

A szavak mély, földrengető dörgéssel söpörtek végig rajta, egy ismerős basszus, amely egykor a világát porrá égette. A férfi orgánuma simogató volt és pusztító, mintha a suttogása is nyomot hagyna rajta.

A düh, amely a kijelentésben visszhangzott, mintha elevenen szaggatta volna le róla a bőrét. Égette, perzselte, belé mart. Savas méregként szivárgott a vénáiba.

Nem mert mozdulni.

Tudta, hogy ha egyetlen lépést is tesz, térdei összecsuklanak. De már így is késő volt.

– Uram! – A szavak remegve szakadtak ki belőle, ahogy térdre ereszkedett mögötte. Nem tudta, mitől reszket jobban: a félelemtől vagy attól a mélyről feltörő kíváncsiságtól, amely undorítóan csábító volt.

Tudta, hogy eljött érte a végítélet.

A férfi lassan, kimérten állt fel. Mozdulataiban nem volt kapkodás, mintha az idő maga is meghajolt volna előtte. Egyetlen lépést tett Cordelia felé, és a föld megmozdult a talpa alatt. A csuklyát lecsúsztatta a fejéről.

Arca nem volt brutális vagy torz, mégis olyasfajta fenséges rettenetet sugárzott, amely a lelkek mélyére látott. Magas, széles homloka a született uralkodók méltóságával vonta magára a tekintetet. Vérvörös haja, akár a csordogáló vér, puhán omlott a homlokába, de egyetlen, lassú mozdulattal félresöpörte, mintha csak felesleges zavaró tényező lenne. Égő aranyszemei mozdulatlanul fúródtak Cordeliába, és a tekintete olyan volt, mint a sziklákat emésztő örök tűz—felfaló, ítélkező, elemésztő.

Egyenes tartásából nyers erő sugárzott, mégis volt benne valami végtelenül fenyegető könnyedség. Nem volt szüksége páncélra vagy fegyverre, mert maga volt a vihar, a pusztulás, a mindent elemésztő hatalom. Ahogy lassan leemelte válláról a fekete palástot, Cordelia árnyak sikolyainak hangját hallotta. A férfi testéből áradó sötét, ragyogó energiát bárhol felismerte volna.

– Cordelia. A szárnyaszegett lángtündér. A megtört szukkubusz. Egy nép pusztítója. Tudatlan gyermek, mégis oly’ fontosnak tűnsz a sakktáblán, amelyen fiaim játszanak – hangja mélyen csengett, egyszerre volt simogató és könyörtelen, mint egy átok, amely édes suttogással sújt le.

Még egy lépést tett előre.

A fekete ing a testére feszült, a mozdulat hatására megfeszült az anyag a széles mellkason, a felgyűrt ujjak alól előtűnő alkar izmai pedig olyan könnyed erőt sugároztak, mintha a világ súlya is nevetségesen könnyű lenne a számára. A nadrág szövetébe szőtt mélyvörös szálak tompán csillantak meg a homályban, fenséget és halálos eleganciát kölcsönözve neki.

Cordelia lehajtott fejjel meredt a stég fadeszkáinak repedéseire. Amióta a férfi levette a csuklyáját, nem mert ránézni. Mintha attól tartott volna, hogy ha egy pillanatra is találkozik a tekintetük, a démonkirály a puszta akaratával tépi szét a lelkét.

Futni akart. Rohanni. De tudta, hogy felesleges. Ha a démonkirály úgy dönt, egyetlen szava lángba borítja, és eltörli őt a létezésből.

– Rettegésed nem alaptalan, gyermek. A háború nem miattad tört ki, de a vakságod mégis olaj volt a tűzre. Elkerülhetted volna, ha figyelsz, ha látod azt, ami ott állt előtted, kiáltott a szemedbe. De nem láttad. Nem akartad látni.

Cordelia gyomra összerándult a szavakra. Minden betű úgy hasított belé, mintha eleven húson vágna keresztül.

– Most még ne félj. – A férfi megmozdult, és pillanatokkal később hűvös ujjai a tündér álla alá siklottak. Finoman, mégis tagadhatatlan erővel emelte fel a fejét. Akarata ellenére. Az arany tekintet áthatóan fúródott belé, és Cordelia úgy érezte, mintha tüzes láncok fonódnának a testére. – Jöjj, lányom. Foglalj helyet mellettem.

Cordelia ajkai elváltak egymástól, de a szavak nehezen jöttek.

– Nem... nem akarom magam mentegetni. – Hangja remegett, de nem a félelemtől. Valami mélyebb, nyersebb feszítette belülről. Egy felismerés, amelyet sokáig próbált eltemetni. – Tudatlan voltam. A népem halálát én okoztam, de az utolsó csapást te mérted rájuk.

A démon szemei összeszűkültek, a szája szegletében egy apró, kiismerhetetlen mozdulat rezdült. Cordelia a távolba nézett, a kietlen, elpusztult város felé, amelynek romjai között a szelek siránkozva sírtak.

– A fiaid felesleges háborút vívnak. – folytatta. A szavak kiszakadtak belőle, és ő maga is megrettent tőlük. Mintha valami mélyről jövő erő kényszerítené, hogy kimondja őket. – Megakadályozhatnád. Két gyermekedet már elvesztetted. Miért akarod a többinek is a halálát?

A csend elhatalmasodott közöttük. A levegő sűrű lett, megült a mellkasában, elnehezítette a légzését. A démon némán figyelte őt. Cordelia biztos volt benne, hogy most mérlegeli: nem azt, amit mondott, hanem azt, hogy mennyire törje meg érte.

A király tekintete felizzott. Mély, aranyfényű tüzek lobbantak benne, és a látvány annyira váratlan volt, hogy Cordelia egy szívdobbanásnyi időre elfelejtett félni.

– Van valami számodra nálam, lányom.

A hangja úgy remegett végig a térben, mint egy földrengés visszhangja a sziklák között.

Cordelia nagyot nyelt. Lehunyta a szemét, és várt. Nem tudta elképzelni, mit tartogathat számára a Pokol Ura. Egy semminek nevezhető tündérnőnek. Egy árnyéknak a sakktáblán.

– Nyisd ki a szemed.

A hangja sötéten morajlott, parancsoló volt és nyugtalanítóan lágy. Cordelia nem engedelmeskedett azonnal, de a következő szavak jeges borzongást húztak végig a gerince mentén:

– Nem áll szándékomban a halálodat idő előtt elhozni.

A férfi lehelete forrón cirógatta a homlokát. Egy pillanatra úgy érezte, mintha valami láthatatlan érintés táncolna végig a bőrén. Egy alig érezhető csiklandozás, amelytől ösztönösen odakapott volna, de nem mozdult.

A Pokol Urának ajka érintette a homlokát. Alig volt több egy leheletnél, de mégis égette.

A szeme kipattant, és a démon arany tekintetével találkozott. A férfi továbbra is az állát tartotta egyetlen ujjával, finoman kényszerítve, hogy felfelé nézzen. Nem volt menekvés. Cordelia pedig nem tudta eldönteni, hogy akar-e egyáltalán.

Csak ekkor vette észre a másik kezét. Egy borítékot tartott benne. Sötét papír, arannyal préselt, míves motívumokkal díszítve. A viaszpecsét tökéletes volt, megingathatatlan, mintha soha nem törhették volna fel. Egyetlen szó állt rajta, gondosan kanyarított betűkkel:

Tündérdémonom.

Cordelia ajkai elváltak, de a szó, amelyet mondani akart, elhalt a nyelvén. Hirtelen émelygés szédítette meg, a világ megingott alatta, és ösztönösen előre lendült, hogy kapaszkodót találjon.

A Pokol Urának karjába markolt. Az ujja alatt izmok feszültek, kemények voltak, akár az évezredek óta kovácsolt acél. A férfi megtartotta őt. Nem engedte, hogy elessen, de nem is taszította el magától.

A tündérnő szégyenkezve kapta el az ujjait, mikor rájött, hogy mit tett.

– Ez… – A szava elakadt. A borítékra meredt, mintha a válasz ott lapulna a pergamen mögött, valami régen elveszett titok. A torka kiszáradt. – Ez tőle jött?

A hangja alig volt több egy suttogásnál. A Pokol Ura halvány, alig észrevehető mosolyt vetett rá.

– Veszélyes játékot játszott. – A Démonkirály szavai lassan gördültek elő, akár az izzó fém egy kovács üllőjén. Nem emelte fel a hangját, mégis érezni lehetett benne valami vibráló, fenyegető lüktetést. – Azt remélte, hogy majd én adom át neked ezt a szánalmas kis borítékot.

A viaszpecsétes papír ott pihent az ujjai között, jelentéktelennek tűnt a kezében, mintha csak egy összegyűrt levél volna. Azonban valami mély és nyomasztó súlyt hordozott.

– Elküldte nekem, mert téged nem talált meg, miután elhagytad magad. – Az utolsó szavakat megvetően köpte. – Szánalmas lennél démonnak, és kevés vagy lángtündérnek. Ha a fájdalom így felemészt, esélyed sincs a túlélésre.

A hangja jeges volt, de a mélyén ott lappangott valami más is. Harag. Nem pusztán a Herceg ellen, nem is az elvesztegetett idő miatt. Cordeliára haragudott.

A tündér nem értette. Miért nem találta meg őt a Hercege? Miért számított ennyire a fájdalom? És ha a király ennyire megveti azokat az érzelmeket, amelyekbe ő majdnem belehalt, akkor miért adja át mégis ezt a levelet? Kérdőn vonta fel a szemöldökét, arca nyílt tudatlanságot tükrözött.

A Démonkirály arany tekintete pengeéles figyelemmel mérte végig, mintha minden gondolatát le akarná tépni róla, akár egy fölöslegessé vált ruhadarabot.

– Engem becsmérelsz, miközben te itt tomboltál, mint egy hisztis kölyök, ahelyett, hogy megmentetted volna a gyermekeid életét? – Cordelia szavai úgy csattantak a levegőben, mint egy ostorcsapás. Nem gondolkodott. Csak mondta. – Nincs jogod ehhez!

A csend, ami beállt, vastag volt, tömör, fojtogató.

A démon tekintete árnyalatot váltott. A ragyogó arany, sötét örvénylésbe fordult, míg végül teljes egészében hollófeketévé vált. Cordelia lélegzete elakadt. A Démonkirály izmai megfeszültek, öklei fehéren szorultak össze. A levegőben vibrált valami, egy elfojtott indulat, amely egyetlen szikrára várt, hogy felrobbantsa az egész világot.

A Pokol Urának következő mozdulata, szinte láthatatlan volt. Egyetlen pillanat alatt tárta szét aranyszárnyait, és a sötétség magára öltötte a tüzet. A szárnyak pereme fekete és vörös lángokban égett, de a tollak fémes csillogással verték vissza a fényt. Nem tűntek puhának. Nem tűntek éterinek. Fegyverek voltak.

Cordelia szívverése a torkában dobogott. Megszólalni nem mert. A démon pedig mozdulatlanul állt előtte, egy pusztító vihar szélcsendes középpontjában.

– Elveted a sulykot, leány!

A Pokol Ura hangja nem csupán a levegőt szelte át – maga a világ remegett bele. A föld megrepedt alattuk, a hasadékokból sűrű, fekete füst csapott fel, mintha maga az alvilág tátotta volna ki a száját. Mérges gázok szivárogtak a levegőbe, fojtogató szaguk belemart Cordelia tüdejébe. A hőség egyetlen lüktetéssel felerősödött, és a lángok, amelyek eddig a távolban pislákoltak, óriási oszlopokban csaptak az ég felé.

Cordelia összegörnyedt. A forróság perzselte a bőrét, a testében visszhangzó rettegés jeges markolásba vonta az elméjét. Mit tett? Hogy mert így beszélni vele? Milyen tébolyodott gondolat vezette arra, hogy a Pokol Urával feleseljen? A halál árnyéka már így is közel járt, és most olyan volt, mintha selymes, kíméletlen keze óvatosan a vállára simult volna, várva a pillanatot, hogy teljesen magába zárja.

A démon nem mozdult. Nem emelte fel a kezét, nem fenyegette. De nem is kellett. A világ őrjöngött helyette.

A tüzek lobogtak. A föld megfeszült. A hangja pedig, amikor ismét megszólalt, olyan mélyen morajlott, hogy Cordelia csontjaiban is visszhangot vert:

– Vedd el és olvasd!

A démoni parancs a valóság szövetébe égett. Nem volt ellene akarat. Nem volt ellene menekvés. Cordelia teste remegett, de szárnyaival szorosan körbefonta magát, próbálta elrejteni rettegését – bár az erei mélyén dübörgő félelem elárulta volna akkor is, ha egyetlen szót sem szól.

A tűz már alig pislákolt benne. Nem akart elégni. Csak el akart tűnni. Lehunyta a szemét, próbálta összeszedni magát. Kezét olyan erőtlennek érezte, hogy a másikkal kellett megtartania, miközben lassan, nagyon lassan kinyúlt a levélért. Ha elolvassa, talán mindennek vége lesz.

De ha nem…

Reszkető ujja végül a pecsétre siklott. A viasz hideg volt és kemény, de amikor megtörte, mégis olyan érzés volt, mintha valami élőt szakított volna ketté. A papír recsegve hajlott ki előtte.

 

Én egyetlen, Tündérdémonom!

Nem tudom, mennyi időm maradt még, hogy ezeket a sorokat megírjam neked. A világ remeg körülöttem, a háború vége súlyos léptekkel közeleg, és tudom, hogy a sorsom már megpecsételődött. A végzetem elérkezett.

Meg akartalak óvni. Téged. A Pokol démonjait. A birodalmat, amelyért együtt harcoltunk. De kudarcot vallottam. Nem voltam elég erős.

Tudnod kell… mindig szerettelek. Örökké szeretni foglak.

De a jövő, amelyről álmodtunk, amelyért oly’ sok évszázadon át küzdöttünk, soha nem jöhet el. A remény elenyészett, mielőtt észrevettük volna, hogy elveszítettük. Már az ellenségeink kezére játszottunk, amikor még azt hittük, mi tartjuk kezünkben a végzetünket.

Sose fogok megbocsátani magamnak.

De megtettem, amit meg kellett tennem.

Ez a levél… talán búcsú.

Talán csak az utolsó esélyem arra, hogy kimondjam, amit mindig is tudtál, de soha nem mondtam elégszer: szeretlek.

Vigyázz rám. Vigyázz a lelkemre.

Ha van is számomra túlvilág, csak akkor lelek békére, ha tudom, hogy te tovább élsz.

Ne sírj értem. Ne gyászolj.

Élj.

Emelt fővel. Lángtündérként. Ravasz démonként.

Égess el mindenkit, aki le akarna taszítani téged. Dacolj a sorssal. Legyél az, akivé mindig is válni akartál.

És ha valaha, valahol, az idők végezetén újra találkozunk… akkor kérlek, emlékezz rám.

A te Pokolherceged, most és mindörökké.

* * *