A
szárnyas medált a helyére pattintotta. Az ajtó fémes csikorgással nyílt ki.
Hozzá se kellett érnie. Pokoli tűz csapott ki a szobából, ami még őt is
megégette. Megperzselődött a bőre. Szúró szemét, finoman dörzsölte meg
tenyerének élével, hogy látása kitisztuljon.
Odabent olyan
lények, démonok és más fajok tartózkodtak ketrecekbe zárva, amiket még soha
életében nem látott. Vad és tomboló fenevadakat gyűjtött össze, valaki.
Nem sokáig
foglalkozhatott velük, hogy jobban megfigyeljen minden ismeretlen lényt. A
dolgát akarta tenni. Eleget tenni a kérésnek.
Maze besétált
mellette és leheveredett a földre. Egy izzó lávakövet forgatott mancsai között,
miközben hátát a padlónak dörgölte élvezettel.
Lehajolt,
hogy megsimítsa a már lángba borult bundájú macskát, majd lassan magukra csukta
az ajtót és elveszett a lények adta lehetőségekben, hogy új erőre kaphasson.
400 évvel később...
Cordelia a törékeny csuklóján hordta
a nyakláncot, melyen a szárnyak már nem vöröslöttek fel. Egyszerű, fémes medál
volt, ami arra emlékeztette, hogy egyszer, majd nem boldog lehetett.
Folyton eszébe jutott az utolsó
levél, amit Hercegének küldött. Olthatatlan fájdalom lángolt benne. Mit rontott
el? Milyen rosszat írt le? Még 400 évvel a levele után is a gondolataiba fúrta
magát a kétségbeesés.
Úgy érezte teljesen kifacsarták a
szívét. Örökös súlyt viselt a mellkasán. A magány keserű nehezét, amitől
fulladozott, mintha tömérdek víz préselné egyre lejjebb az óceán mélyére.
Teljes erejében volt. Az elmúlt
években, minden démon energiáját magához vette, amit a zárt ajtó mögött talált.
Kegyetlenül vagy lágyan, de elvette a mágiájukat és magába szívta, hogy mikor
kell, készen állhasson a harcra.
De csak várt és várt...
Évek óta tombolt a földön a
pusztítás. Remegett a bunker, néha törmeléket ejtve a hosszú ideje használaton
kívüli ágyára. A Menedék ereje lassan elszivárogni látszott. Egyre jobban
mosódott össze a világ, a pokol kénköves dimenziójával.
Néha már nem tudta eldönteni, hogy a
lépcső, amit lát az vajon a helyhez vagy a tüzes bölcsőhöz tartozik? Sötét
alakokat vélt felfedezni, melyek halkan osontak a köveken. Démonok patáinak
kopogását hallotta. A háború kürtjei visszhangoztak a Menedék falait
ostromolva. Emberek sikolyai kúsztak be a hallójáratába. Angyalok csilingelő
nevetése. Lassan, úgy érezte elveszti az eszét.
Már-már imába foglalta kérését, hogy
jöjjenek el érte. Szabadítsák meg a kegyetlen egyedülléttől. Oltsák szomját
vagy vegyék el az életét. Már nem bánta volna egyik lehetőséget sem.
Maze tartotta benne a lelket, de pár
hónappal később, miután jóllakottan léptek ki a lényekkel teli ajtó mögül, a
macska szőrén-szálán eltűnt és nem jelent meg újra. Napokig kereste, kutatott
utána, de egyetlen társát, elnyelte a föld vagy talán a pokol bugyraiba
menekült.
Több száz levelet küldött el, de
mintha egyik se ért volna célba. A Hercege nem jelentkezett. Az egyik napról a
másikra kihunyó medálja, keserű sírásra késztette. Már nem akart mást, csak
hogy végre elmúljon a fájdalom, amit a szívében érzett.
Túl erős volt ahhoz, hogy önmaga
tegye meg a lépést, így továbbra is az egyik sarokban húzta össze magát,
reménykedve abban, jelet kap. Egy lágy szellőt, egy suttogó hangot vagy egy
finom simítást a bőrén, de semmi sem érkezett.
Napról-napra egyre hidegebbnek érezte
a belső lényét. Elfáradt. Belefáradt abba, hogy várjon. Tenni akart. Bármit,
akármit. Lángoló harag dúlt a lelkében. Sanyarú sorsot kapott a szerelemtől,
mely soha nem lehetett igazán az övé. Elérhetetlennek bizonyult minden álma.
Az álomszövő levelek, talán
céltalanul keringtek a dimenziók között, várva, hogy egyszer gazdájukra lelnek.
Újabb 10 év eltelte, végül megtörte
Cordelia lelkét. Felhasadt szíve végleg elvesztette a lángját. Felemésztette a
magány. Minden egyes álmát a semmibe küldte a néma csend. Lehajtott fejjel,
könnyes arccal pillantott le a kezén fekvő medálra. Az ajkához emelte, hogy
mindkét szárnyra, édes csókot leheljen még utoljára.
– Örök szerelmemet kínálom neked,
most és mindig – suttogta a zajtalan sötétségbe rekedten.
Magára öltötte éjfekete, csipkés
ruháját, ami kellemesen kiemelte a domborulatait. Kibontotta tűzben égő
szárnyát, ami sorvadozva lógott háta mögött, erőtlenül. Apró, tüzes szarva
pislákolt. Hosszú, parázsló farkincáját a földön húzta, míg karmai apró darabokban
törtek le az ujjai végéről. Kihunyt, tűzvörös tekintete, lassú pillantással
mérte végig a Menedék belső részét.
Elszakította a képzeletbeli láncait.
Felemelte mindkét kezét. Végül a tenyeréből, a lángtündérek forró mágiáját
terítette szét a bunkerben, felemésztve mindent, mi odabent volt fellelhető.
Sírt. Gyengének érezte magát.
Elbukott. Az ígérete semmissé vált, miszerint sose fog többé könnyeket ejteni.
Az örök tűzben égő lelke, kínzó, jeges pokollá vált.
A Menedék ajtajából, még utoljára
körbepillantott a helyiségen, majd kilépett a felégetett talaj komorságába.
Nem hagyott hátra mást, csak hamuvá
égő érzelmeket és a mindent jelentő világ álmait. A levelek, amelyek Hercegétől
érkeztek, magasra szálló füstté váltak, miközben a szíve is apró darabokra
szakadt.
* * *
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése