A szárnyas medált a helyére pattintotta, a fémes csikorgás
máris kitöltötte a csendet, miközben az ajtó önállóan nyílt ki. Pokoli tűz
csapott ki a szobából, éles, perzselő hőt hozva. Felszisszent a hőhatástól,
mintha magát a poklot érintette volna. Szemei könnyeztek, tenyerének élével
gyorsan dörzsölte őket, hogy visszanyerje a tiszta látását.
Odabent olyan lények, démonok és más, különleges fajok
voltak elzárva ketrecekben, amiket még soha életében nem látott. Vad, tomboló
fenevadak. Valaki szándékosan gyűjtötte össze őket.
Nem sokáig merülhetett el a látványban. Nem volt ideje
alaposan megfigyelni minden egyes új, ismeretlen fajt. Két feladat várt rá:
elvégezni a dolgát és eleget tenni a kérésnek, ami miatt itt volt.
Ekkor Maze elfutott mellette és halkan leheveredett a földre.
Lávától izzó köveket forgatott a mancsai között. Testével dörgölőzött a
padlóhoz. Cordelia egy pillanatra megállt, és figyelte a macskát, miközben
lehajolt, hogy megsimogassa a már lángba borult bundát. A zárt ajtó mögött egy
új világ nyílt előttük. A lények adta lehetőségek mindent megváltoztathattak,
ha elég okosan kihasználta őket, hogy új erőre kapjon.
Bezárta a szobaajtót. Elmormolt egy halk, suttogó
köszönömöt, majd lehunyta a szemét.
400 évvel később…
Cordelia a törékeny csuklóján hordta a nyakláncot. Szárnyai
már nem vöröslöttek fel. Egy egyszerű, fémes medál volt. Emlék egy boldogabb
időszakról, ami mintha örökre elillant volna. Minden egyes pillanattal a múlt
fájdalmas emlékei törtek rá. Újra meg újra eszébe jutott az utolsó levél, amit
Hercegének küldött. Olthatatlan fájdalom lobbant fel benne, mint a parázsló
hamu, ami sosem pihen. Mit rontott el? Milyen szavakat használt, hogy mindent
tönkretegyen? Még négyszáz évvel a levél után is, a kétségbeesés és a bánat
tovább marta a lelkét.
Mintha a szívét teljesen kifacsarták volna, és most már csak
egy üres, fájó héj maradt belőle. Örökös súlyként nehezedett a mellkasára a
magány keserű terhe, amitől levegőt sem kapott. Mintha a tenger fenekére nyomta
volna egy hatalmas hullám, mindent elnyelve és minden erejét kiszívva belőle.
De most, most erősebb volt, mint valaha. Az évek alatt
minden egyes démon energiáját magához vette, amit csak talált a zárt ajtó
mögött. Kegyetlenül, de olykor mégis szelíden szívta magába a mágiát, hogy
mikor eljön az idő, készen állhasson a harcra, bármi is várjon rá.
De csak várt és várt…
Évek óta tombolt a pusztítás a földön. A bunker remegett,
néha törmelékek hullottak le az elhagyatott ágyára. A Menedék ereje lassan
elenyészett, mintha a világnak elkerülhetetlenül el kellett volna pusztulnia.
Egyre inkább összemosódott minden – a valóság és a pokol kénköves dimenziója.
Néha már nem tudta, hogy amit lát, az vajon a helyhez
tartozik-e, vagy a tüzes bölcsőhöz vezet-e? Az elméje is összefonódott a
valósággal. Sötét alakok közelítettek, melyek halkan osontak a köveken, mint
valami árnyak. A lépteik halk patadobogása a falak között egyre erősebben
hallatszott.
A háború kürtjei visszhangoztak a Menedék falait ostromolva.
Emberek sikolyai kúsztak be a hallójáratába, élesek és fájdalmasak, miközben
angyalok csilingelő nevetése hallatszott a távolból.
Lassan, egyre inkább úgy érezte, hogy elveszíti az eszét. Az
éjszaka sötétsége, a mindent elnyelő csend és a háború kitartóan hörgő hangjai
mind egyesültek a fejében. Szinte már imába foglalta a kérését, hogy jöjjenek
érte. Szabadítsák meg őt a kegyetlen egyedülléttől, töltsék meg a szomjúságát,
vagy vegyék el végleg az életét. Már nem bánta volna egyik lehetőséget sem –
mindegy volt már.
Maze tartotta benne a lelket, de pár hónappal később, miután
végre jóllakottan léptek ki a lényekkel teli ajtó mögül, a macska hirtelen eltűnt.
Elnyelte a föld, vagy talán a pokol bugyraiba menekült, hogy örökre elhagyja őt?
Napokig kereste, minden zugot átvizsgált. De semmi. Az
egyetlen társát, aki talán még megadta neki a reményt, végleg elnyelte a
sötétség.
Több száz levelet küldött a Hercegnek, de mindegyik válasz
nélkül maradt. Az üres lapok visszavonultak a csendbe, és minden egyes levél
csak egy újabb tüske volt a már így is sebzett szívében.
Az egyik napról a másikra kihunyó medálja, az örök ék, amit
a bűntudat és a fájdalom kísértett, keserű sírásra késztette. Már nem akart
mást, csak hogy végre véget érjen a fájdalom, amit a szívében érzett – egy
olyan fájdalom, ami valószínűleg már örökké ott marad.
Túl erős volt ahhoz, hogy önmaga tegye meg a lépést. Így hát
továbbra is a sarokban húzta össze magát, reménykedve, hogy egy nap mégis
érkezik valami – egy jel, egy lágy szellő. Egy suttogó hang, vagy talán egy
finom simítás a bőrén, de semmi. Csak az üres csend maradt.
Napról napra egyre hidegebbnek érezte belső lényét, mintha a
fény, ami egykor élt benne, egyre inkább halványult volna.
Elfáradt.
Belefáradt abba, hogy várjon. A várakozás, az üres,
reménytelen pillanatok fojtogatták. Tenni akart. Bármit, akármit. Minden sejtje
lángoló haraggal égett. Sanyarú sorsot kapott a szerelemtől, mely soha nem
lehetett igazán az övé. Minden álma, minden vágyakozása elérhetetlennek
bizonyult.
Az álomszövő levelek, talán céltalanul, végtelenül keringtek
a dimenziók között, remélve, hogy egyszer gazdájukra találnak – de a remény
egyre távolabbra sodródott.
Újabb ötven év telt el, és végül ez törte meg Cordelia
lelkét. Felhasadt szíve végleg elvesztette a lángját. A magány felemésztette
minden erejét, és minden egyes álmot, amit valaha is szőtt, most a semmibe
küldött a néma csend.
Lehajtott fejjel, könnyes arccal pillantott le a kezén fekvő
medálra, mintha még mindig az egyetlen kötődést jelentené. Az ajkához emelte,
hogy mindkét szárnyra édes csókot leheljen – utoljára, egy utolsó, búcsúzó
érintés.
– Örök szerelmemet kínálom neked, most és mindig – suttogta
a zajtalan sötétségbe, rekedten.
Magára öltötte éj fekete, csipkés ruháját, amely lágyan
ölelte körbe alakját. Minden mozdulata egy utolsó, fájdalmas táncot járt.
Kibontotta tűzben égő szárnyát, mely most, szinte teljesen sorvadozva,
erőtlenül lógott háta mögött. Tüzes kis szarv pislákolt homlokán, mintha a
belső ereje utolsó foszlányait próbálná megőrizni. Hosszú, parázsló farkincáját
vonszolta a földön, miközben a karmai, apró darabokban törték le az ujjai
végéről.
Kihunyt tekintete, lassan végigmérte a Menedék belső részét.
Az a hely, ami egykor az ereje forrása volt, most a gyengülés és a magány
jeleit mutatta.
Elszakította a képzeletbeli láncait, mintha végleg el akarna
vágni minden köteléket, amit az évek alatt magára rakott. Két keze a levegőbe
emelkedett. A tenyereiből forró lángok pattantak elő. Maga a lángtündérek
mágiája kelt életre a testében, és egy pillanat alatt terjedtek szét a bunker
falai között, mindent felemésztve, mi odabent fellelhető. Mágikus erejét nem
kontrollálta már; a tűz mindent elsöpört, még azt is, ami egykor biztonságot
adott neki.
Sírt. Képtelen volt megállítani a könnyeket, amik az arcán
végigfolytak, miközben egyre inkább úgy érezte, hogy ereje kimerült.
Elbukott.
Az ígérete, hogy soha többé nem fog könnyeket ejteni,
semmissé vált. Az örök tűz, ami egykor éltette őt, most kínzó, jeges pokollá
vált. Minden egyes könnycseppje fagyott acélként mart a szívébe.
A Menedék ajtajából még utoljára körbepillantott a romba
dőlt helyiségben. A lángokban látta, ahogyan mindaz, ami egykor valóság volt,
most a semmibe vész.
Kilépett a felégetett talaj komorságába, a saját szétrombolt
világába.
Nem hagyott hátra semmit, csak hamuvá égő érzelmeket és a
mindent jelentő világ álmait. A levelek, amelyeket a Hercege küldött, a magasba
szálló füstté váltak miközben a szíve apró darabokra szakadt.
* * *
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése