A Herceg a trónteremben ült. Három lépcsőfok vezetett a
lelkekből formált trónhoz, amelyek nyüszítve, sikoltva vergődtek a rájuk rótt
láncok súlya alatt. A fájdalmuk visszhangot vert a falak között, de ő minderről
alig vett tudomást. Lustán elnyúlt a lépcsősoron, könyökével támasztva meg
magát, míg másik kezével elégedetten simított végig a hasán. Jóllakott.
A terem falait vér borította, sűrű, vörös csillogásban
úszott minden. A mészárlás nyomai mindenhol ott hevertek – elhullott démonok,
fúriák és más szerencsétlenek torz, kifacsarodott testek terítették be a
márványpadlót. Eredetileg tanácskozásra hívta testvéreit, hogy megvitassák,
miként állíthatnák meg a fúriák egyre mélyebbre hatoló invázióját, de mielőtt
bármit is eltervezhettek volna, az ellenség belülről csapott le.
Arra számítottak, hogy a palota falai között sebezhető lesz.
A kimerültsége és az éhsége legyőzhetővé teszi. De elkövettek egy végzetes
hibát. Nem egy közönséges démonnal volt dolguk – hanem a Démonkirály
elsőszülött fiával. És ő soha nem adta meg magát.
A Herceg pillantása a belépő férfire siklott. A jövevény
vörösen izzó szeme egy pillanatra smaragdzöldbe váltott, pupillái
összeszűkültek, kígyószerű tekintetet kölcsönözve neki. Magas, robusztus
termetű démonherceg volt, akinek hosszú, sötétbarna haját a feje tetején
kötötték össze, ám így is vastag tincsei a hátát verdesték minden mozdulatnál.
Éles arcvonásai és markáns csontozata még inkább kiemelte ijesztő vigyorát,
amely mögül néha elővillant ajkai közül a hegyes, kettéágazó nyelvének vége.
Olajzöld szmokingot viselt, amelyet megszáradt, sötétbarnás
és vörös foltok pettyeztek, az idő múlásával bőrként rákérgesedve az anyagra.
Fekete bakancsa tompán dobbant minden lépésnél, ahogy a trón felé közeledett.
Végül megállt, testének árnyéka rávetült az előtte pöffeszkedő férfira.
– Üdvözöllek, öcsém! – szólalt meg a Herceg mély, rezonáló
hangon, amely átszelte a termet, betöltötte a csendet. A sikoltozó lelkek is
elhallgattak egy pillanatra. – Örülök, hogy eljöttél.
– Csábító mézesmadzagot húztál el előttem – villantott rá
egy gunyoros félmosolyt. – Kíváncsi voltam, mennyire próbálsz most átverni.
– Megjegyezném, hogy én nem hoztam magammal erősítést. Talán
a hatalmas Leviatán ennyire retteg a drága bátyjától? – emelkedett fel a
földről, mintha pusztán a légáramlat sodorta volna felfelé. Szórakozottan
körbenézett, mélyen beleszagolt a véráztatta levegőbe, majd megvetően
megtörölte a száját. Végül békejobbot nyújtott testvére felé.
– Talán azt hitted, megbíznék benned? Ugyan, testvérem,
ennyire bolond azért nem vagyok! – felelte a Leviatán, és elfogadta a
kinyújtott kezet. A két démonherceg szorítása vasmarkú üdvözlet volt, egy
csöndes párbaj, amelyben egyikük sem engedhetett. Köszöntötték egymást, de
közben mindkettejük gondolatai a másik következő lépése körül forogtak.
– Mind bolondok vagyunk! – engedte el végül a kezét a Herceg
egy könnyed mozdulattal, majd legyintett. Lassan, ráérősen megindult, hogy laza
köröket rójon Leviatán körül, menet közben félvállról arrébb rúgva néhány
széttépett maradványt a földön.
A trónterem fényei egyre haloványabbá váltak, mintha maga a
terem is figyelt volna. Sötét félhomály telepedett a démoni testvérekre, az
árnyékok fenyegetőn megnyúltak a falakon. A csendet csupán a Herceg mezítlábas,
elnyújtott csoszogása törte meg, amely halkan visszhangzott a falak között.
Leviatán azonban mozdulatlan maradt. Nem fordult utána, nem
figyelte a keringő alakot. Ismerte már testvére minden trükkjét.
– Alkut ajánlottál. Halljuk, miről lenne szó? – utasította
bátyját, hangjában fenyegető él csendült. Felemelte egyik kezét, és hívogató
mozdulatot tett, mintha csupán egy bábmestert játszana.
A terem hirtelen megtelt lüktető élettel. Fúriák, hárpiák,
baziliszkuszok és lángtündérek özönlöttek be a hatalmas csarnokba. A szárnyas
lények olyan erős fényt árasztottak, hogy a Herceg egy pillanatra kénytelen
volt hunyorogni. Szeme előtt színes lángnyelvek táncoltak, miközben több tucat
tündérszárny verdesett a levegőben, parázsló fénypászmákat hagyva maguk után.
A helyiséget betöltötte az édes, fűszeres illatuk, amely
egybefonódott saját rettegésük keserű aromájával. Szemeikben csillogott a
félelem, és ez elégedett vigyort csalt a Herceg arcára. Hófehér fogai
kivillantak, ahogy a remegő lények felé lépett, akár egy éhes ragadozó.
Megállt néhány páncélos harcos előtt, és csendben figyelte
őket. Oldalra döntötte a fejét, szinte játékosan, akár egy kíváncsi fenevad.
Nyelve röviden elővillant, mintha ízlelgetné a levegőt, a pánik rezgéseit.
Látta rajtuk a finom remegést, a vállak alig észrevehető rándulásait, a
légzésük szabálytalan ritmusát. Egyesek vértje meg-megrezdült a bizonytalan
mozdulatoktól. A mágikus fém halk, ciripelő hangot adott, ahogy a részei
egymáshoz súrlódtak.
A Herceg elégedetten elmosolyodott.
Fél lépést tett előre, hogy még közelebbről szemlélje a
reszkető katonákat. Látta a torkukon lecsúszó ideges nyelések ritmusát, a
finoman megremegő ujjaikat, amelyek szorosan markolták fegyvereiket. Talán
magukban rimánkodtak, hogy ne itt érjen véget az életük.
A Herceg egy pillanatra még szórakozottan méregette őket,
aztán arca elkomorult. Mintha maga a halál öltött volna testet előtte: hűvös
nyugalmat sugárzott, a világ végének csöndes, kérlelhetetlen ígéretét.
Tekintete egyetlen lángtündérre szegeződött, egy apró, törékeny lényre, akinek
szemében a nyers rettegés kavargott.
– Bú! – rikoltott rá váratlanul, hirtelen előrelendülve.
A tündérek rémült sikollyal rebbentek szét, néhányan a
magasba szökkentek, de a pánik bénító hulláma megingatta őket, és egy-kettő a
földre zuhant, szárnyaik kétségbeesetten verdesték a levegőt. A katonák sem
jártak jobban: a maradék horda egy emberként ugrott össze, válluk megrándult,
nyakukat behúzták, mintha így láthatatlanná válhatnának.
A Herceg kacagása betöltötte a termet, dübörögve
visszhangzott a falakról. Úgy zengett, hogy még a pokoli vadászmezőkön is
hallhatták.
– Jól szórakozol, testvér? – kérdezte Leviatán, miközben
állát lassan végigsimította.
A kígyószemű megforgatta volna a szemét, ha abban a
pillanatban nem csapta volna meg valami. Egy illat. Egy különös, édes aroma,
amely szokatlanul ismerős volt számára.
Évszázadok óta nem érezte.
Azonnal kitárta rubinvörös szárnyait, melyeken néhány toll
smaragdzöld fénnyel izzott fel, mígnem egy szimbólum rajzolódott ki rajta. A
kacifántos vonalakból álló jel alig volt látható szabad szemmel, de a Herceg
pontosan tudta, mit jelent. A Figyelők rúnája. Egy olyan pecsét, amely sosem
hazudik – és az ő démoni tekintetét nem lehetett becsapni.
A Herceg orrát is elérte az a tüzes, zamatos aroma. A
felismerés hideg árnyékként suhant végig rajta. Egyetlen mozdulattal testvére
előtt termett. Üvegpengéje villámgyorsan csusszant ki, és a Leviatán torkának
feszült.
– Ne merj megmozdulni! – sziszegte jeges nyugalommal. – Vagy
apánknak újabb fiút kell majd siratnia.
A szeme vörösét elnyelte a sötétség. Pupillája kitágult,
tekintete mély, fenyegető ürességet sugárzott. A Leviatán nem mozdult. Nem is
kellett. A jéghideg penge, a testvére hangjában lappangó fenyegetés és a
feszültség, sűrű árnyékként telepedett rájuk.
Ekkor a levegő megremegett. Erősen örvénylő auraportál nyílt
a két férfitól nem messze. Az örvénylő mágia közül, egy apró levél csúszott át
lassan. A tündérek szárnyai által keltett fuvallat felkapta, és hangtalanul a
trónig repítette.
A két herceg mozdulatlanul figyelte végig. Egyikük sem
pislogott, még levegőt sem vettek.
– Szóval nálad van.
A néma csendet a Leviatán hosszú, elnyújtott sóhaja törte
meg. Egyik ujját könnyedén a penge éléhez érintette, majd lassan eltolta a tőrt
a nyakától. A mozdulat közben a bőrén apró vágás nyílt, de a sebből kiserkenő
vér semmilyen hatással nem volt rá. Az üvegpengére kent méreg nem árthatott
neki.
A Herceg egyetlen szó nélkül ellépett testvérétől. Pengéje
életlen részével vakarta meg a saját nyakát, mintha a jelenet csak egy könnyed,
unott gesztus lett volna számára. Nem sietett, nem kapkodott. Léptei kimértek
voltak, ahogy a papír felé indult.
Hátat fordított a Leviatánnak. Nem zavarta a tudat, hogy
ezzel kiszolgáltatott helyzetbe kerülhet. Egyetlen pillanatra sem merült fel
benne, hogy testvére hátba támadná. A Leviatán nem bolond. Nem kockáztatná meg,
hogy elrontsa azt a kecsegtető alkut, amit éppen fel akart ajánlani neki.
És ahogy a Herceg keze megállt a papír fölött, egyetlen név
cikázott át az elméjén és egy örökre beleivódott emlékkép.
A kupolában várt.
A sötétség vastagon szőtte át a teret, elnyelve minden
fényt, minden árnyékot. Az emberi szem számára a világ itt megszűnt létezni, de
az övé nem volt emberi. Tökéletes démonszemével tisztán látta, ahogy a lány
óvatosan lépked, idegesen forgatja a fejét jobbra-balra. Szívverése szaggatott
ritmusban kalapált a mellkasában – érezte a félelmét, az óvatlan remény
foszlányait.
Mozdulatlanul ült a földön, figyelte, ahogy Cordelia
egyre közelebb kerül. Végül lassan felemelkedett – az akkor még –, vérvörös
szárnyait kitárta, a sötétség pedig úgy omlott alá róluk, mint egy bomló
palást. Egyetlen nesz nélkül emelkedett a magasba, hogy aztán hangtalanul
Cordelia elé ereszkedjen.
A lány megrezzent.
Forró tenyere a mellkasának feszült, ösztönös mozdulattal
kapaszkodott bele az ingébe, ujjaival görcsösen markolta a selymes anyagot. A
Herceg ajkán lassú mosoly kúszott végig, majd halkan kuncogott.
Csettintett.
A sötétséget elnyomták a hirtelen fellobbanó gyertyák.
Lángjuk reszketve kapaszkodott a levegőbe, arany fénnyel burkolta be
kettejüket.
A Herceg lenézett a gyönyörű, izzó szemekbe. A lángtündér
pupillája kitágult, tűzben égő íriszében a fellobbanó gyertyafény táncot járt.
Nem próbált hátrálni, nem húzódott el – csak állt ott, még mindig az ingébe
kapaszkodva, mintha ezzel próbálná megakadályozni saját reszketését.
A Herceg lassan mozdult. Két ujjával óvatosan közrefogta
a lány finom állát, hüvelykujja végigsimított a meleg bőrön, mielőtt gyengéden
felfelé billentette volna a tündér arcát. Cordelia ajkai résnyire nyíltak,
lélegzete megremegett a csöndben. A Herceg közelebb hajolt, mélyen beszívva a belőle
áradó, fűszeres hőt.
Ajka puhán érintette Cordelia ajkát, épp csak egy
kóstolás erejéig, mielőtt mélyebb csókba hívta volna. Forró volt és reszketeg,
olyan, mint az első fuvallat a tomboló tűzvihar előtt. A Herceg keze a tündér
derekára siklott, ujjaival végigsimított a ruha vékony anyagán, mielőtt magához
húzta volna, testüket egyetlen mozdulattal egymáshoz préselve.
Cordelia halk sóhaja a száján szökkent ki, és a Herceg
úgy kapta el azt a remegő lélegzetet, mintha a sajátja lett volna.
Minden mozdulatában birtoklás lüktetett. Nem sietett,
kiélvezte a lány minden apró rezdülését – azt, ahogy kezei a vállára csúsztak,
ahogy ujjai önkéntelenül is belemartak a bőrébe, ahogy csípője finoman a
sajátjához simult. Érezte Cordelia szívének eszeveszett dobogását, hallotta a
torkából feltörő, elfojtott nyögést, amikor ajkai végigsimítottak az állán,
majd lejjebb, a nyaka hajlatában.
Közben lassan szétfeszítette a ruha anyagát, ujjaival
végigsiklott a meztelen bőrön, amit egyre nagyobb területen fedett fel.
Cordelia forró volt, akár a lángok, mégis finom, szinte törékeny, mintha
eléghetne a keze alatt.
A Herceg azonban nem félt attól, hogy elpusztítja.
Gyengéden a földre döntötte, teste fölé hajolt, hagyva,
hogy a gyertyák lobbanó fénye árnyékokat táncoltasson összefonódó alakjukon.
Minden érintésük parázslott, minden csókjuk lángot szított. Szenvedélyesen,
mohón és követelőzőn simultak egymáshoz, míg végül már nem maradt köztük semmi
– sem ruha, sem titok, sem múlt, csak a jelen, amely egyre jobban magába
rántotta őket.
Egész éjjel egymás karjai közt égtek, mintha nem lenne
holnap. A világ megszűnt létezni. Az univerzum egyetlen ponttá zsugorodott: a
köztük tomboló lánggá. A testükre vetülő gyertyafény forrón izzott, ahogy újra
és újra eggyé váltak, elveszve egymásban, míg végül már nem lehetett tudni, hol
ér véget egyikük, és hol kezdődik a másikuk.
Abban a pillanatban, amikor csókjukkal pecsételték meg
ezt az éjszakát, valami visszafordíthatatlan született meg közöttük. Egy éhség,
egy lánc, egy eskü.
A Herceg tudta, hogy Cordeliát soha többé nem engedheti
el. És nem is fogja.
A nap első sugarai halovány aranyba vonták a kupola ívét,
de a hajnal melege nem érhetett el hozzájuk. Nem kellett szólniuk sem – tudták.
Tudták, hogy ami köztük megszületett, az nem csupán egy éjszaka szenvedélye
volt. Nem egy fellobbanó láng, amit az idő kiolthat. Ez valami más volt. Valami
mélyebb, vadabb, veszélyesebb.
Cordelia felnézett rá, tekintete keserédes volt, mintha
egyszerre akarta volna magába zárni a pillanatot és elmenekülni előle. Mégis,
amikor a Herceg végigsimított az arcán, és a mellkasára vonta, megadóan simult
hozzá.
– Cordelia… – A Herceg hangja mély és lágy volt, mint a
lassan hömpölygő füst. Kissé eltolta magától, hogy a szemébe nézhessen. Ujjai
végigsiklottak a lány arcát keretező hajszálakon, majd kisimítottak egy
rakoncátlan tincset. – Leszel az én hercegnőm?
Mosolygott, de Cordelia tudta, hogy ez több, mint egy
könnyed kérdés. Ez egy pecsét volt, egy végzetes döntés.
A lány szívverése kihagyott egy ütemet, majd elszántan
megemelte az állát. Már nem félt. Már nem remegett.
– A te hercegnőd vagyok, Pokolhercegem! – felelte
határozottan.
A Herceg szemében nem csillogott diadal – csak valami
mély, éhes szerelem, amely nem ismert határokat. Tudta, hogy e szavakkal
Cordelia egy nehéz és veszélyes útra lépett.
Ám a pillanat, amely csak az övék lehetett volna,
darabokra tört.
A levegő megremegett, a föld mélyéről mérgező, fekete
füst tört fel, és a távolból jeges sikolyok törtek az ég felé. A fúriák hangja
volt ez – a vad, bosszúszomjas démonoké, akik a Pokol ősi törvényei szerint
soha nem nézték jó szemmel az efféle egyesüléseket.
És aztán megérezte őt.
A kupolát elöntötte a fullasztó, keserű bűz. A fény,
amely az imént még simogatta bőrüket, elhalványult, mintha elnyelte volna
valami hatalmas, vészjósló árnyék.
A Leviatán eljött értük.
A Herceg elmosolyodott, de mosolya inkább keserű gúnnyal
volt teli, semmint örömmel.
– Szeretem, hogy minden démon azt hiszi, képtelenség előle
bármit is eltitkolni. Azt hisszük magunkról, hogy mi vagyunk az éjszaka árnyai,
angyalok gyilkosai, az alkuk nagymesterei. Holott csupán pökhendi,
felfuvalkodott kölykök vagyunk. Semmi több.
Kezébe vette a levelet, ujjai körbefonták, majd a zsebébe
süllyesztette, gyűrötten, mintha soha nem is lett volna fontos.
A testvére csak egy pillanatig hallgatott, mielőtt válaszolt
volna. Szavai halkak voltak, de annál metszőbbek:
– Csak azok hiszik ezt, akik nem képesek jobbá válni
önmaguknál. Mindenkinek megvan a maga helye, a maga évezrede. Ha ennyire
ostobák vagyunk, miért nem tett még rendet apánk? Vagy szerinted nem tud
mindent, amit mi?
Egyik kezét a Herceg vállára tette. Az érintés nem volt
gyengéd, de nem is fenyegető – inkább egy utolsó kísérlet arra, hogy
emlékeztesse őt arra, honnan jöttek.
A Herceg halkan felnevetett. Hangjában keserűség bujkált.
– Ó, ő mindent tud. Az első, az egyetlen, a leghatalmasabb.
Tisztelnünk kellene őt, mint apát és mint harcost. Ehelyett vért ontunk egy
trónért, amely sosem lehet a miénk. Még visszaléphetsz, testvérem. Még
megmentheted magad ettől a harctól.
A Leviatán szeme megvillant. Szavainak éle volt, amikor
válaszolt:
– Most gyenge. A hatalom felemésztette. Ha összefognánk,
letaszíthatnánk a trónról. Nem érzed, hogy eljött az idő?
A Herceg lassan megrázta a fejét.
– És utána mi lenne, öcsém? Te lennél a Démonkirály? Miért
vágyod ennyire ezt a hatalmat? Nem elég, ha elfoglalod a trónt – mutatott az
üres székre, amely körül a lelkek csendesen kavarogtak. – Meg is kell tartanod.
Ha csak félelmet ültetsz el, az harcot szül. Nem elég, ha rettegnek tőled.
Tisztelniük is kell.
– Az én dolgom, mit akarok és miért! – csattant fel a
Leviatán. – Nem várom meg, hogy idecsődítsd a kis démonszolgáidat! Beszélj az
alkuról!
A Herceg felsóhajtott, de szemeiben már a következő lépés
fénye csillant. A semmiből varázsolt elő egy régi pergament és egy főnix
tollát. Ahogy követte testvérét a hosszú, sötét asztalhoz, tekintete egy
pillanatra a Leviatán arcán pihent.
Ez az alku megmásíthatatlan lesz – legalábbis a felszínen.
Az egyik félreeső asztal két végén foglaltak helyet. Az alku
elkezdődött.
* * *
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése