A
Herceg a trónteremben ült. Három fok lépcső vezetett a lelkekből álló üléshez,
melyek hangosan sikítottak és gomolyogtak megláncolva. A lépcsősoron
terpeszkedett el, lazán megtámasztva magát az egyik könyökén, míg másik kezével
a hasán simított végig jóllakottan.
Az egész termet beborította a vér,
vörös színe. Hatalmas mészárlást rendezett. Mindenhol elhullott lények, démonok
és fúriák hevertek szanaszét. Eredetileg a testvéreivel akart tanácskozni a
következő lépésről, hogy megállítsák a fúriák benyomulását, de belülről
sikerült megtámadniuk a palotát. Azt hitték ezzel végezhetnek vele, de arra nem
gondoltak, hogy még gyengén és éhezve is egy hatalmas lény, egy Démonkirály
elsőszülött fia.
Tekintetét a helyiségbe belépő
férfire emelte, akinek vörös szeme, smaragdzöldbe váltott és összehúzott
pupillája, kígyóra emlékeztető pillantást kölcsönzött neki. Magas, testes
herceg volt. Hosszú, sötétbarna haját a fejének tetejére fogta, de még így is a
hátát verte a vaskos tincse. Éles vonásai és erős csontozata, kiemelte ijesztő
vigyorát. Néha előbukkant hegyes, kettéágazó nyelve vége is az ajkai közül.
Olajzöld szmokingot viselt, amit temérdek megszáradt sötétbarna és vöröses folt
tarkított. Fekete bakancsa dobbant a padlón, ahogy közeledett. Végül megállt a
trón előtt pöffeszkedő férfivel szemben.
– Üdvözöllek, öcsém! – szólalt meg a
vörös szemű. Hangja keresztülszáguldott a termen és dörmögésnek hatott a
csendben. Még a sikoltozó lelkek is elnémultak. – Örülök, hogy eljöttél.
– Csábító mézesmadzagot húztál el
előttem. Kíváncsi voltam, hogy mennyire szeretnél most átverni – húzta fel a
vállait egy öblös és éles nevetéssel a másik.
– Megjegyezném, hogy én nem hoztam
magammal erősítést. Talán a nagy Leviatán ennyire fél a drága bátyjától? –
emelkedett fel a földről, mintha egyszerűen csak a légáramlat lökte volna meg.
Körbenézett, miközben mélyen beleszagolt a levegőbe. Megtörölte a száját, majd
békejobbot nyújtott a testvére felé.
– Talán bíztam volna meg benned?
Ugyan testvérem, ennyire bolond nem vagyok! – fogadta el a felé nyújtott kezet.
Erős szorítással üdvözölték egymást. Tisztességesen köszöntek, miközben
mindkettőjük fejében a másik következő lépése járt.
– Mind bolondok vagyunk! – engedte el
a kezét és legyintett egyet, miközben elindult, hogy köröket rójon testvére
körül, arrébb rúgva néhány maradékot a földön.
Az egész teremben elhalványultak a
fények. Sötét félhomály ereszkedett a testvérekre. Csak a Herceg mezítlábas
csoszogását lehetett hallani. A Leviatán nem fordult utána, ahogy megkerülte.
Ismerte már minden trükkjét.
– Alkut ajánlottál. Halljuk, miről
lenne szó? – utasította bátyját, fenyegető éllel a hangjában. Felemelte egyik
kezét és hívogató mozdulatot tett.
A nagy termet elözönlötték a fúriák,
hárpiák, baziliszkuszok és lángtündérek. Olyan erős fényt csaltak a helyre a
szárnyasok, hogy a Herceg pár pillanatig hunyorgott. Több tíz, tűzben égő
tündérszárnyat látott, amik lágyan verdestek gazdáik mögött. Édes illatuk és
félelemtől csillogó szemük vigyorgásra késztette. Kivillantotta feléjük a
hófehér fogsorát és néhány páncélba öltözött férfi elé lépett.
Csendben figyelte őket. Oldalra
döntötte a fejét, még a nyelve is kilógni látszott a nagy gondolkodás
közepette. Látta rajtuk a lágy remegést, amit félelmük okozott. Néhánynak még a
vértje is beleremegett, és halk ciripelő hangot adott ki, ahogy a mágikus fém
súrlódott egymáshoz.
Fél lépést előrelépett és közvetlenül
szemlélt néhány reszkető katonát, akik nagyokat nyelve, talán magukban
rimánkodtak, hogy nem akarnak meghalni. A Herceg szórakozottan pillantott
rájuk, majd a halál, nyugodt ábrázatát öltötte magára. Egyetlen lángtündér
tekintetét figyelte és a benne tomboló rettegést.
– Bú! – dőlt előre egy hangos
rikoltással. Az a néhány tündér, aki a közelben volt, hirtelen a magasba
emelkedett, majd a padlóra esett ijedtében, míg a kisebb horda maradék katonája
összerezzent és behúzták a nyakukat. A Herceg hahotázását, még a pokoli
vadászmezőkön is lehetett hallani.
– Jól szórakozol testvér? –
érdeklődött az állát simogatva a Leviatán.
Megforgatta volna a szemét a
kígyószemű, ha hirtelen nem érzékel egy furcsa, meglepően édes illatot
valahonnan. Ismerős volt számára. Évszázadok óta nem érzékelte.
Azonnal kitárta rubinvörös szárnyait,
melyen néhány toll smaragdzölden ragyogott fel, míg végül egy szimbólum mintája
vált kivehetővé rajta. A figyelők rúnájának kacifántos vonalait ábrázolta, amit
szabad szemmel, alig lehetett volna látni, ám a Herceg jól tudta mit is jelent.
Az ő démoni szemét nem csaphatta be akármi.
Az ő orrát is elérte a tüzes és
zamatos aroma. Egy gyors mozdulattal testvére előtt termett és a torkának
szorította az üvegpengéjét.
– Ne merj megmozdulni, vagy apánknak
újabb fiút kell majd siratnia – sziszegte hidegen. Tekintete elfeketedett.
Szeme vörösét bekebelezte a sötétség. A hideg nyugalom és a jeges hang a
Leviatánt mozdulatlanságra ösztönözte.
Erősen örvénylő auraportál nyílt a
két férfitől nem messze. Egy összehajtott papírlap csúszott ki belőle, amit
felkapott a tündérek által létrehozott szél és a trónig repített. A két herceg
megbabonázva nézte végig a levél röptét. Mozdulatlanul figyeltek, még levegőt
se vettek.
– Szóval nálad van – A néma csendet,
a Leviatán hangos sóhaja törte meg. Egyik ujját a penge éléhez érintette, majd
lassan eltolta a nyakától a tőrt. Nem zavarta, hogy megsebesítette a mozdulat.
Nem árthatott neki az üvegen lévő méreg.
A Herceg ellépett testvérétől,
megvakarta a nyakát pengéjének életlen részével, miközben a papírért sétált.
Hátat fordított a Leviatánnak. Nem félt attól, hogy hátba támadná. Túlságosan
kecsegtető alkut akart neki ajánlani. Eszébe jutott emiatt, hogyan is vált
Cordelia az ő hercegnőjévé.
A kupolában
várt. Mindent beterített a sötétség. Semmit sem lehetett látni, ám ő tökéletes
démonszemével figyelte, ahogy a lány közeledik és ijedten forgatja a fejét
jobba-balra. Mozdulatlanul ült a földön, de végül felállt és kitárta akkor még
vérvörös szárnyait. A levegőbe emelkedett hangtalanul, majd Cordelia fölé érve,
leereszkedett előtte.
A tündér
forró tenyere a mellkasát érintette. Ijedtében még az ingébe is
belekapaszkodott és megszorította a selymes anyagot. A Herceg halkan kuncogott.
Csettintett egyet, mire néhány gyertya lángja a magasba tört és homályos fénybe
zárta őket.
Lenézett a
gyönyörű, izzó szemekbe. Óvatosan két ujja közé csípte a lány állát, majd
lehajolt hozzá. A lángtündér nem ellenkezett, csak még erősebben szorította a
ruhát a marka között. Csókja lágy volt, forró és reszketeg. Átkarolta a tündér
derekát, hogy magához szorítva őt, szenvedélyes táncba hívja a csókját. Halk
sóhaj hagyta el Cordelia ajkát, ami tüzes parázsként szántotta végig a Herceg
száját. Mindennél jobban vágyott a lányra. Érintései nyomán a ruhától is lassan
megszabadította, majd gyengéden a földre döntötte.
Egész éjjel
egymás karjai közé bújva váltak újra és újra eggyé. Minden pillanatot úgy éltek
meg, mintha nem lenne holnap. A gyertyák lángjának fénye a testükre vetült.
Forrón izzott mindenük. Egymást égették szenvedélyes szerelmükkel, ami abban a
pillanatban megszületett, mikor csókkal pecsételték meg újabb találkozásukat.
Mire a
fényfelkeltét végignézték, mindketten tudták, hogy nem akarnak mást többé.
Cordelia keserű pillantással emelte fel a fejét. Nem szólalt meg, csak eszébe
véste a férfi minden arcvonását. A Herceg beletúrt fekete hajába és a
mellkasára vonta.
– Cordelia...
– kezdte, miközben kissé eltolta magától, hogy a szemébe nézhessen. – Leszel az
én hercegnőm? – kérdezte kisimítva egy kósza tincset a szeméből mosolyogva.
– A te
hercegnőd vagyok, Pokolhercegem! – mondta határozottan. Tekintetében már nem
szikrázott a félelem. Vad és tiszta szerelmet látott benne a Herceg, ami
mindennél igazabb volt.
A csodálatos
pillanatot, fúriák zavarták meg és a mérgező füstöt fújva érkező Leviatán.
– Szeretem, hogy minden démon azt
hiszi, mennyire lehetetlen eltitkolni előlük bármit is. Azt hisszük magunkról,
hogy mi vagyunk a gonosz rémek, az éjszakai vadászok. Angyalok gyilkosa és a
ravasz alkudozások királyai. Pökhendi és felfuvalkodott kölykök, semmi mások
nem vagyunk! – pillantott fivérére a Herceg. Kezébe vette a levelet, majd a
nadrágjának zsebébe süllyesztette, kissé meggyűrve.
– Csak azok hiszik azt, akik nem
tudnak jobbá válni önmaguknál, bátyám. Mindenkinek meg van a maga tudása, a
maga évezrede és helye. Ha mindannyian annyira ostobák vagyunk, miért nem tett
még rendet apánk? Gondolod ő nem tudja azt, amit mi mindannyian? – lépett párat
a trón felé, hogy tenyerét a Herceg vállára téve, megszorítsa testvériesen.
– Ah, dehogynem! Ő az egyetlen, az
első és a leghatalmasabb. Tisztelnünk kellene őt, mind apaként, mind
harcosként. Ehelyett háborúzunk azért a hatalomért, ami sose lesz a miénk. Még
visszavonulhatsz öcsém. Még életben maradhatsz, de ennek a harcnak, te csak a
vesztese lehetsz a végén! – nézett a kígyószemű tekintetébe komoran. Már két
testvérét elvesztette és bármennyire is gyűlölte, valahol mélyen mégis szerette
a Leviatánt, a maga módján. – A család az első testvérem – simította arcára a
tenyerét.
– Most gyenge. A hatalom elvette az
eszét. Ha összefognánk, akkor megdönthetnénk az uralkodását. Letaszíthatnánk a
trónról, hogy...
– Hogy utána te légy a Démonkirály
kisöcsém? Miért vágyod-e hatalmat? Miért rimánkodsz, hogy életek és világok
uralkodója légy? Nem elég elfoglalnod a helyed abban az ülésben – mutatott a
Herceg a trónra, melyben a lelkek azóta is csendben gomolyogtak. – Meg is kell
tartanod. Az uralkodás nem arról szól, hogy azt tehetsz, amire a szíved vágyik.
Be kell biztosítanod magad. A félelem harcot szül. Nem elég, ha csak félnek
tőled, tisztelniük is kell.
– Az maradjon csak az én dolgom, hogy
mit, miért akarok! – csattant fel a Leviatán és ellökte a fivére kezét. –
Beszélj az alkuról! Nem várom meg, hogy idecsődüljön minden kis démonszolgád! –
fonta össze a mellkasán a karját, miközben visszasétált a katonái közelébe
lassan.
– Rendben. Legyen így, de ne mond,
hogy nem figyelmeztettelek! – A Herceg sóhaja halk volt és feszült, de mire
elhagyta a száját, már csak azon járt a feje, miként rakjon egy apró kiskaput
abba a megállapodásba, melyet ő maga eszelt ki.
A semmiből varázsolt elő egy régi
pergament és egy főnix tollát, majd követte a testvérét, hogy az időközben
előbukkanó asztal egyik végére üljön, míg a Leviatán helyet foglalt a másik
oldalán. A tárgyalásuk, kezdetét vette, az alku megmásíthatatlanná vált.
* * *
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése