Cordelia
a börtönhelység ajtajában állt. Maze a lábához dörgölte nedves orrát és
elnyávogta magát.
– Tudom... – nézett le komoran az
állatra, majd lehajolt, hogy megsimítsa a puha szőrét a fején.
Kellemetlen bűz áradt a helyről. A
démonok nehéz, égett szaga, akiket a saját tüzükben kínoztak. Kegyetlenségnek
tartotta, még is eszébe juttatta, a hercegével miként is találkoztak.
Nagykövetként
érkezett a Pokol uralkodójának színe elé. Az estély, amire meghívták egy
erőfitogtatás volt és lánykéréssel zárult.
Az eljegyzés
csak formaság volt. Az ő Ura döntött úgy, az egész királyság előtt fogja
megkérni a kezét, hogy ezzel megerősítsék a lángtündérek és démonok közötti
szövetséget, így erős katonák hada állhatott a Pokol szolgálatába, ha
szükségesnek ítélték meg. Ám ugyanez fordítva is járt. Ezt hitte Cordelia. De,
mint minden gyenge nemzet, így a démonokhoz képest a lángtündérek is azok
voltak. Csapdába csalták a Sötét-láng házát és ezzel minden lángtündért.
Obszidiánpengéjét
szorítva magához, próbált volna elmenekülni. Úgy vonult el mindenki mellett,
mintha láthatatlan lenne. Teljesen elnyomta az erejét. Unalmas, egyszerű
démonszerű lényként érzékelhették csak. Nem vette észre, hogy a trón mellett
álló férfi kiszúrta őt.
Miután
összetalálkozott a Herceggel abban a kis beugróban, úgy sétált el, mint egy
dáma, de legbelül remegett. Olyan heves vágyat érzett a férfi iránt, hogy
szégyellte magát.
A
nagyteremben ültek le egy hosszú, megterített asztalhoz. Egyik végén a Hercege
ült. Vörös tekintetébe fúrhatta volna a sajátját, de nem tette. Az asztalfőn
maga a Pokol Ura foglalt helyet. Pontosan olyan rideg volt, mint amilyennek
beállították. Látta már, ám most csak unalmasan könyökölt az asztalra és
tartotta meg a fejét a tenyerében.
Minden
csontjában érezte, nem fogja sokáig bírni a kegyetlen mágiát és a forróságot.
Fulladozott. Hol didergett, hol pedig izzadt. Szédült és émelygett, de nem
mutathatta ki. Kihúzta magát, megnyalta kiszáradt, vörösre festett ajkát.
Kezeit az ölébe ejtette és lesütötte a szemét. Megtanulta, hogyan kell
viselkednie. Ő csak egy játékszer volt. Egy szolga, kinek semmi szava nem
lehetett. Még az is meglepő volt, hogy egyáltalán lélegezni hagyták. Évtizedek
óta gyötörte őt a bűntudat, hogy lépre csalta egy démon és ő készségesen
átadott neki mindent.
Egy halvány
fény jelent meg a tenyerében, majd egy apró cetli érkezett egy picinyke
portálon keresztül az ölébe. Azonnal felkapta a fejét és a Hercegre pillantott.
Ő csak egy borospoharat emelt felé, majd beleivott, de tekintetében sejtelmes,
huncut fény csillant, amitől megborzongott. Széthajtotta az ölében elhelyezett
szalvéta alatt a kis papírt.
„Látni
akarlak! Éjfélkor a kupola tetején. A testvéremmel ne törődj, majd én
elintézem, hogy ne akadékoskodjon."
Összeráncolt
szemöldökkel olvasta el a sorokat. Kellett pár másodperc, hogy összerakja a
képet, de végül csak meglepetten nézett a vörös szemű felé. Érezte magában az
izgatott lüktetést. Azonnal felpattant volna, hogy odalépjen a férfihez, de
csak összegyűrte a lapot és a kezébe csalt apró tűzzel, megsemmisítette.
Nagyon
nehezen bírta ki, hogy ne pillantson folyamatosan felé. Egyetlen dolog terelte
el a figyelmét, mégpedig a meghirdetett lánykérés. Semmit sem jelentett, se
neki, se annak a férfinek, aki fintorogva térdelt le, majd húzta az ujjára a
gyűrűt. Egy alku volt. Cordelia a lelkét adta s ezzel úgy tűnt, örökre
megpecsételődött a sorsa.
Elgyötörten
pillantott le a kezére órák múlva. Szerette volna a forrongó lávába, a semmibe
hajítani a csodálatosan ragyogó és gonoszsággal átitatott ékszert, melyet a
Leviatán, olyan undorodva húzott az ujjára.
Még élénken
élt benne a véletlen felfedezett tekintet s Hercegének néma sajnálata és
fájdalma, mikor meglátta a testvérét letérdelni előtte. De hamar váltott és
unott, hideg pillantással jutalmazta az eljegyzést.
Ahogy ígérte
a Hercege, meglepő módon tényleg nem kellett számolnia Urával. Olyan erős
italokkal itatta le, hogy végül az egyik folyosóról szedték össze a szolgálók
és cipelték a szobájuk csendjébe. Az ablakban ülve a némaságot, a férfi, hangos
horkolása szakította meg néha.
Éjfél előtt
nem sokkal, még mindig ugyanott ült. Félt. Félt, hogy újra csapdába csalják,
miközben vágyakozva pillantott az ajtó felé. Remegett. Ha kiderül, hogy nem
csapda és férjura rájön a tettére, talán se ő, se a népe nem éli meg a
másnapot.
Vékony,
hófehér hálóinget viselt. Fázott. A démoni forróságban is didergett, de végül
elszánta magát. A lelke és teste is egy Démonhercegé. Semmilyen kínzás nem
ejtene rajta már olyan sebet, mint a tudat, hogy akaratlanul is elárulta a
népét. Felemelkedett a belső párkányról, majd elindult mezítláb surranva a
köveken, egészen a palota kupolájának tetejébe.
Maze nyávogása ébresztette fel az
álmodozásból. Kis társa körbe-körbe járta a lábát, miközben megbökte több ízben
is a bőrét, nedves kis orrocskájával. Halk sóhaja a szoba hallgatag ürességébe
szállt.
– Menjünk. Nem vagyunk idevalók. Nem
maradhatunk sokáig. Ha rájönnek, hogy itt húztuk meg magunkat, akkor annak
kegyetlen következményei is lehetnek – pillantott le a tűzmacskára, akinek
szőre a forróságtól, halvány narancs fényben világított. Élvezte a meleget.
Végre újra otthoni környezetben lehetett.
Behúzta maga mögött az ajtót, majd
elindultak kis barátjával visszafelé. Bármennyire is akart, nem maradhatott.
Tudta a következményeit annak, mi vár rá, ha megneszelik a jelenlétét. Túl
közel került a pokoli síkhoz a Menedékben. Attól tartott Ura rátalál, és akkor
az egész szökése és évszázados bujdosása értelmét veszíti.
Már az egyik szűk folyosón járt,
mikor a föld felett nem sokkal, megjelent egy nagyon halvány, lassan örvénylő
lila portál. Egy boríték kandikált ki belőle, de nem tudott teljesen átsiklani
rajta.
Maze gyorsabb volt és odaugrott az
aurához, hogy tűhegyes fogaival megragadja és húzni kezdje a levelet. Pár
pillanat múlva, elterült a talajon a macska, ahogy nagyot bucskázott a rántást
követően, de sikerült kihúznia a papírt. Felnézett gazdájára és büszkén
rányávogott.
Cordeliának ideje se volt felfogni a
történteket. Letérdelt Maze mellé és belefúrta arcát a macska hasán lévő finom,
puha és forró szőrbe.
– Nagyon ügyes vagy! – suttogta
boldogan. Maze az arcára tette kicsinyke mancsát, mintha megsimogatná, amitől
könnybe lábadt a nő szeme. Sose gondolta volna, hogy egyszer egy állat lesz a
legjobb barátja.
Jó alaposan megszeretgette, majd
magához vette a borítékot és az ölébe kapta Maze-t is. Sietős léptekkel mentek
vissza a kis szobába, ahova lepakolt. Leült a kanapéra és kibontotta a papírt.
Meglepetten vette észre, hogy egy vékonyka, fémlánc is van a levél mellett.
Tartozott hozzá egy medál is, melyen a két szélesre tárt szárny közepén egy
kard ékeskedett. Fekete volt, de a szárnyak vérvörös színűek és élénken
ragyogtak fel, mikor a kezébe fogta. Elmosolyodott az ajándékon, majd marokra
fogta és olvasni kezdte a levelet:
Gyönyörű
Tündérdémonom!
Köszönöm,
hogy vagy nekem! Köszönöm, hogy bár messze vagy, még is megpróbálsz segíteni.
Őszintén be kell vallanom, hogy most minden segítő kézre szükségünk van. Ha a
Sötét-láng házát megtudod győzni, hogy álljanak az oldalunkra, akkor lehet
esélyünk a Leviatán és a seregei ellen is. A homály démonjai lehetetlen
helyzetbe kerülnének a fénytől, melyet elhozhat a néped.
Sajnálom,
hogy nem tudok édes szavakat írni neked, de a háború egyre véresebb és egyre
csak a végét járja az összes herceg. Kiéheztetnek minket szép lassan. Apám
pusztítása a halandók között, már végleges, nem szólunk bele, nem is mernénk. A
szárnyas barátaink pedig nem szólhatnak bele a dolgunkba. Az alku, amit több
ezer éve kötöttek, nem engedi. Végtére is... az apokalipszis meg volt írva,
még, ha nem is ily' módon.
100 év
kedvesem. Élj túl ennyi időt még a kedvemért, hogy azután újra a karomban
tarthassalak! Ugyanolyan körmönfont vagy, mint egy démon. Bízom a tudásodban és
a képességeidben. Az én Hercegnőm vagy, pontosan ugyanolyan kegyetlen tudsz
lenni, mint én is, még, ha benned van a fényes jó is.
– 100 év? – szaladt a szemöldöke a
homlokáig. Olyan erősen szorította meg a szárnyas medált a markában, hogy a
bőrébe vájt, mire kiserkent a vére és néhány csepp a combján landolt. Nem
tudta, hogyan fogja kibírni.
Felemelte a fejét, hogy körbenézzen.
A fekete füstüveg asztal a lábánál, porosan árválkodott. Néhány éjfekete fotel
helyezkedett el két oldalt és a szobák felé vezető boltív oldalánál. Az italos
polcokon megült a sötétség. Nem lehetett látni semmi mást, csak a lágy izzást a
talajról és a néhány ütött-kopott lámpából kiáramló fény csíkját. A falakon
fegyverek lógtak. Szekercék, pallosok és tőrök. Cordeliának megvoltak a saját
fegyverei, amikkel úgy harcolt - ha szükséges volt -, hogy egyetlen karcolást se
ejthettek rajta az egyszerű lények. Beleborzongott a gondolatba, miszerint a
saját népe ellen kell majd használnia talán. Közben a szívében, némi bosszú
halvány fénye is villant. Elégtételt vehetett volna a többi házon, akik nem
fogadták el őt. Abba viszont nem tudott belenyugodni, hogy még 100 évet a
Menedék forró és szűkös falai között éljen le. Kelletlen sóhajjal tért vissza a
levélhez:
Ahol vagy,
ott biztonságos. Még ne lépj ki a sivár földre! Amíg a Pokol Ura tombol, addig
még bármi történhet. Milyen furcsa az élet. Egyetlen uralkodó se szólhat bele a
harcba, amely tönkre teheti a pokol mélységes bugyrait is. Testvérek bolond
háborúja! Bármennyire is fontos a család... a hatalom mindennél fontosabb és
ezért vannak, akik mindenre elszántan küzdenek, tönkre téve világokat is, ha az
az útjukban áll.
Viseld a
láncot! Te vagy az egyetlen, akiben megbízom! Akiért az életem is odaadnám.
Akinek a kezébe helyezem ezzel a lelkem. Vigyázz rá! Senki sem tudja, hogy mit
rejt a kis ékszer, rajtad kívül.
Ezt a levelet
égesd el és ne válaszolj rá. Gyűjts erőt! A Menedék rejtett szobájában találsz
forrást. Az alagsorban van egy szárnyas ajtó, helyezd a medált a helyére, hogy
kinyithasd. Kérlek, ne most essen meg a szíved az embereken és más lényeken!
Mindent használj fel, amit csak tudsz!
Minden tőlem
telhetőt megteszek, hogy véget érjen ez a háború, de kérlek óvd az életed
egyetlen, Hercegnőm!
Örök
szerelmemet kínálom neked, most és mindig.
... a te
Pokolherceged.
Lenézett a véres medálra, ami úgy
ragyogott, mint egy vörös lámpás. Könnyek gyűltek a szemében. Átkozta magát,
milyen gyenge és jelentéktelen. Sírásra késztette a leírt szó. A Hercege
valóban a kezébe helyezte a lelkét. Egy Démonherceg, kinek semmilyen ellenség
sem tudott volna máshogy ártani.
A legsebezhetőbb része, az élete ott
feküdt a tenyerében. Akárhányszor elmondhatta volna, mennyire szereti, akárhány
csókkal illethette volna az ajkait. Ezzel most bebizonyította neki a szerelmét
olyan módon, ahogy csak egy démon tudta igazán. Az ajkához emelte a medált és
lágy csókot hintett mindkét szárnyra.
– Én is szeretlek, Hercegem! –
suttogta a finoman megmunkált fémre, egy halvány mosollyal a száján.
Lenézett Maze-re, majd felállt és
levetette a ruháit, a láncot pedig a nyakába vette. A hideg fém libabőrt csalt
a bőrére. Elszánt tekintetét meglátta a falon lógó tükörben. Bólintott saját
magának, majd lenyúlt az időközben, már gyengén lángoló bundájú macskához.
– Menjünk Maze. Készüljünk fel. 100
év rettenetesen hosszú idő lesz – mosolyodott el, bár vidámság nem volt benne,
se öröm. Csak az járt a fejében - ahogy az ölébe vette kis társát -, hogy
akármire hajlandó lenne, mert megakarta óvni azt, akit és amit szeretett.
Elnyomott magában minden érzelmet,
ami megakadályozhatta volna abban, hogy feltöltődjön. Rideg tekintettel sétált
az említett szárnyas ajtó felé, miközben Maze a nyakában lifegő medállal
játszott.
* * *
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése