Cordelia a börtönhelyiség ajtajában állt, a levegő nehéz és
bűzös volt, mintha a hely falai maguk is emlékeztek volna a szenvedésre, amit
itt éltek meg. Maze a lábához dörgölte nedves orrát, és felnyávogott rá.
– Tudom... – szólalt meg halkan. Lehajolt, hogy megsimítsa a
puha szőrt Maze fején.
Kegyetlen dolgok történtek a helyiségben, de ugyanakkor
eszébe juttatta, hogyan is találkozott a hercegével. Az emlék éles volt, mint
egy villanás a sötétben.
Az estély, amelyet az uralkodó rendeztetett, valójában
egy erőfitogtatás volt.
Az eljegyzés mindössze egy formalitásnak tűnt. Az ő Ura
döntött úgy, hogy az egész királyság előtt kéri meg a kezét, ezzel is
megerősítve a lángtündérek és démonok közötti szövetséget. Közvetlenül utána –
ha úgy adódott –, a lángtündérek hadseregét a Pokol szolgálatába állíthatták. Így
nem csak eljegyzésről volt szó, hanem egy stratégiai lépésről is. Egy
szövetségről, amely a két népet egymás mellé állította.
Cordeliának hamarosan rá kellett döbbennie, tévedett. A
lángtündérek gyengék voltak a démonokhoz képest. Csapdába csalták őt és az
egész Sötét-láng házat, melyet oly’ nagy szenvedéllyel próbált védeni.
Obszidiánpengéjét szorítva magához, próbált elmenekülni a
palota falai közül. Láthatatlanul vonult el mindenki mellett. Maga sem tudta
elhinni, mi is történt valójában. Teljesen elnyomta saját erejét, hogy senki se
vegye észre a jelenlétét.
Aztán összetalálkozott vele a tekintete. A Hercegével. Majd
egy félreeső zugban, ahol minden mozdulata láthatóvá vált számára, és a
csendben elragadta őt a férfi jelenléte, megtört a menekülés iránti vágya. Ez
pontosan elég volt ahhoz, hogy bolonddá vált szívével, újabb éveket szerezzen
magának a kínok között.
Később, amikor elindult a palota folyosóján, úgy sétált
el, mint egy magabiztos dáma, de valójában belül remegett. A vonzalom olyan
erővel dolgozott benne, mintha a tűz és a jég egyszerre égette volna a lelkét.
A nagyteremben egy hosszú ebédlőasztal körül ültek, a
helyiség méretétől függetlenül az egész légkör sűrűsödött a feszültségtől. Az
asztalnál ott ült a Herceg is. Vörös szemével őt kutatta, de Cordelia rá se
nézett. Tekintetét inkább a fából készült asztallapra szegezte, próbálva elterelni
a figyelmét a vele szemben ülő férfiről.
Az asztalfőn helyezkedett el a Pokol Ura. A tőle
elvárható módon, teljesen rideg volt, mint egy megkövült szörnyeteg. Csak
unottan könyökölt az asztalra, és lejjebb hajtotta a fejét, mintha semmi sem
érdekelné.
A légkör szinte elviselhetetlen volt. Cordelia minden
csontjában érezte a ránehezedő mágiát és forróságot. Fulladozott. Néha hideg
borzongás futott végig a hátán, máskor pedig izzadt. Szédült, émelygett, de nem
mutathatta ki. Nem tehette. A szolgaság szabályai, a csend és az elnyomott
érzések hálója határozta meg minden egyes pillanatát.
Kihúzta magát, mintha mindez nem érintené. A szomjúság
miatt vörösre festett ajkát megnyalta, de még így is minden mozdulata
feszültséggel telt el. Kezeit az ölébe ejtette, el akarta rejteni a bőre
izzását, ami az elhatalmasodó érzéseinek következménye volt. Lesütötte a
szemét, és próbált nem gondolni arra, hogy mi történik valójában.
Az évek során megtanulta, miként kell viselkednie ebben a
világban. Ő csak egy játékszer, egy szolga, akinek semmi joga nem volt
megszólalni. Már nem. Évtizedek óta gyötörte a bűntudat. A démon, aki csapdába
csalva magához láncolta, mindenét elvette.
Egy halvány fény jelent meg a tenyerében, és egy apró
cetli érkezett a picinyke portálon keresztül, közvetlenül az ölébe. Cordelia
reflexszerűen kapta fel a fejét, és gyorsan a Hercegre pillantott, miközben
elrejtette az üzenetet. A férfi csendesen egy borospoharat emelt felé, majd
ivott belőle. Tekintetében azonban valami szokatlan csillogás volt, egy
sejtelmes, huncut fény, amely megborzongatta Cordeliát. Mintha valami titkot
tudott volna, amit ő még nem értett.
A lány széthajtotta a szalvétát, ami alatt a kis papírlap
rejtőzött, és gyorsan elolvasta a sorokat.
„Látni akarlak! Éjfélkor a kupola tetején. A testvéremmel
ne törődj, majd én elintézem, hogy ne akadékoskodjon.”
A sorok elolvasása után, a homlokát ráncolva tekintett a
férfira. A szíve hevesebben vert, és egy pillanatra eluralkodott rajta az
izgatottság. A gondolat, hogy ott lesznek, ketten, egy elhagyatott helyen, a
magasban, elviselhetetlen vágyat keltett benne. Végül csak összegyűrte a
papírt, és a kezébe varázsolt apró tűzzel, megsemmisítette.
Nagyon nehezen fogta vissza magát, hogy ne pillantson
folyamatosan a Herceg felé. A férfi jelenléte beleégett a bőrébe, a tudatába. A
pimasz mosolya, végül elterelte a figyelmét. Arra ocsúdott fel, hogy
elkezdődött a lánykérés.
Az Ura, aki fintorogva térdelt le, és az ujjára húzta a
gyűrűt, alig érdekelte. A kis ékszer, mindössze egy formalitás volt, semmi
több. Az egész csak egy alku, egy átkozott alku.
Cordelia érezte, hogy a lelkét adta, és ezzel mintha
örökre megpecsételődött volna a sorsa. A férfi, aki mindenét elvette tőle, most
a hatalom és a játszma részeként újabb lépéseket tett.
Elgyötörten pillantott le a kezére, órák múlva. A gyűrű most
már minden egyes mozdulattal súlyosabbnak tűnt. Bár csodálatos ragyogásával
hódított, mégis tele volt gonoszsággal, ami egyre inkább elnyomta minden
érzését. Az undor, amely átsuhant rajta, mikor a Leviatán, hideg és megvető
pillantással, ráhúzta az ékszert, még mindig ott élt benne, mint egy maró emlék.
A véletlenül felfedezett tekintet, Hercegének néma
sajnálata és fájdalma, amikor látta a testvérét letérdelni, mintha a szeme
előtt ragadt volna. De nem sokáig tartott a fájdalmas pillanat. Hamar váltott
és unott, hideg pillantással nyugtázta az eljegyzést, mintha az egész nem is
számítana.
Ahogy ígérte, a Hercege tényleg nem tette lehetővé, hogy
az Ura bármit is észrevegyen. Hihetetlen mennyiségű erős itallal itatta le, így
nem volt képes ébren maradni az immár férjeként nevezhető Leviatán. A szolgálók
végül összeszedték őt egy folyosóról és csendben cipelték a szobájába. Cordelia
az ablak mellett ült. A Pokol fortyogó tüzes tájait figyelte, miközben próbált
elmerengeni a szánalmas életén. A férfi hangos horkolása néha megzavarta a
némaságot.
Éjfél előtt nem sokkal, még mindig ott ült a csendben.
Félt. Minden egyes hang, minden egyes mozdulat felerősítette a feszültséget a
testében. Tartott attól, hogy újra csapdába csalják. A vágyakozást, ahogyan az
ajtóra pillantott, egyre erősebben érezte a torkában. Mi lesz, ha kiderül, hogy
nem csapda? Vagy ha rátalál a férje és felfedezi a tettét? Akkor nemcsak ő,
hanem az egész népe is elveszik. A következmények elviselhetetlenek voltak, és
mindentől rettegve várta az elkerülhetetlen döntést.
A szívében lévő remény, indulásra késztette. Nem bírta
volna ki a tudatot, hogy talán egy szebb jövő várhat rá. Ezzel mindent feltett
egy lapra.
Hangtalanul lépett ki a Leviatán szobájából és sétált,
talán a vesztébe, talán a szerelem karjaiba.
Vékony, hófehér hálóinget viselt, amely a sötét éjszakai
levegőben szinte láthatatlanná vált. Fázott, még a démoni forróságban is,
ahogyan végigsimított a sima köveken. A hideg érintése, amely azonnal
végigfutott a bőrén, emlékeztette, milyen törékeny is a test. Mégis, valami
erősebb hajtotta előre. Egy pillanatra megállt, hogy mélyet lélegezzen, és
összeszedje magát.
A lelke és a teste már egy Démonhercegé. Még soha nem
érezte ennyire igaznak ezt a gondolatot, de most semmi más nem tartotta meg
benne az emberi részét. Az egyetlen fájdalom, ami igazán megsebezte az a tudat
volt, hogy elárulta a népét. Az árulás érzése mélyebben vájta bele éles karmát
a lelkébe, mint bármi, amit valaha elviselt.
Lehunyta a szemét. Még mindig hallotta a háttérben a Leviatán
hangját. Nem maradhatott. Túl nagy volt a tét.
Mezítláb surrant végig a köveken, a hűvös kő alatt érződő
forróságot próbálva elviselni, amíg a kupola teteje felé nem ért. Az éjszaka
csendje körülvette, és bármi is várjon rá ott, most úgy tűnt, mintha a világ
teljes súlyát magára vette volna. De nem félt. Most már nem...
Maze nyávogása zökkentette ki Cordeliát az álmodozásból. A
kis tűzmacska gyorsan körbe-körbe járta a lábát, miközben nedves orrát apró
ütésekkel a bőréhez érintette, mintha valami fontos figyelmeztetést akarna
közvetíteni. Cordelia halk sóhajtással reagált, a szoba hallgatag csendjében
csak a macska mozgása és az ő mély lélegzete törte meg a nyugalmat.
– Menjünk. Nem vagyunk idevalók – szólalt meg. Hangja fáradt
és komor volt. – Nem maradhatunk sokáig. Ha rájönnek, hogy itt húztuk meg
magunkat, akkor annak kegyetlen következményei is lehetnek. – lenézett a
macskára, akinek szőre halvány narancssárgán ragyogott a forróságban, mintha
maga a fény lenne. Maze élvezte a hőséget, mint egy igazi pokoli lény. A meleg
most úgy tűnt, végre egyfajta otthont ad neki, egy kis menedéket ebben a
kaotikus világban.
Cordelia behúzta maga mögött az ajtót, és egy hosszú
pillanatra elmerült a gondolataiban. Vajon képes lesz-e tényleg elmenekülni? Elhagyni
mindent, ami ebben az áruló, halálos világban tartotta? Bárhogy is próbálta
tagadni, tudta, már túl közel került a pokol síkjához, és a Menedék, számára
nem nyújtott biztonságot.
A szíve egy pillanatra hevesebben vert, miközben elindult
kis barátjával visszafelé. Minden egyes lépés, amit tett, egyre erősebben
érzékeltette vele, hogy a szabadság, amit keresett, nem lesz egyszerű. Attól
tartott, Ura hamarosan rátalál. Ha az megtörténik, akkor az egész szökése,
évszázados bujdosása, amit olyan keményen megélt, hirtelen értelmét veszíti. Az
ő jelenléte már nem volt titok többé, és a következmények mindent elmondtak
volna, amit már nem akart elhinni.
A vörösbe burkolt folyosón sétáltak, mikor a semmiből, az
ismerős portál nyílott hirtelen. Cordelia még mindig az emlékeinek hatása alatt
állt, amikor Maze ügyes mancsai elővarázsolták a borítékot a lila portálból. A
levelet sikeresen kihúzta, bár a macska maga is megkapta a rántást, amitől
nagyot bukfencezett a földön. Azonban ez nem akadályozta meg abban, hogy
büszkén rányávogjon gazdájára.
A nő letérdelt a kis állat mellé. Kezeit azonnal rásimította
a macska lángoló bundájára. Az érzés mindent elárult, amit eddig nem is
sejtett. Egyedül, elhagyatottan sokáig, a démoni világ veszélyei között nem
talált igaz társaságra, de Maze valahogy mindent megváltoztatott.
– Nagyon ügyes vagy! – suttogta boldogan. Maze, aki olyan
sokszor ott volt, amikor a világ súlya szinte összenyomta, egy valóságos
kapaszkodóként rántotta vissza.
Maze kicsiny mancsát most szelíden Cordelia arcára tette,
mintha ő maga próbálná megnyugtatni a tündért. Cordelia szeme könnybe lábadt.
Miért érzett ekkora hálát egy egyszerű állat iránt? Mert Maze nemcsak a
társaságot adta neki. Ő volt az, aki nem kérdezett, nem követelt semmit, csupán
ott volt, hogy vele együtt viselje el a nehéz pillanatokat.
– Igazán szeretlek, Maze! – mondta szinte halkan. A szavak
már nem is tudtak volna elég hálásak lenni a kis tűzmacskának.
Jó alaposan megszeretgette Maze-t, majd óvatosan magához
vette a borítékot, és az ölébe húzta a macskát is. Sietős léptekkel sétált
vissza a kis szobába, ahol mindent lepakolt. Leült a kanapéra, és finoman
kibontotta a papírt.
Meghökkenve vette észre, hogy a levél mellett egy vékony
fémlánc is pihent. Ahogy a kezébe vette, észrevette a hozzá tartozó medált: két
szélesre tárt szárny ölelte körül a kardot, mely a közepén ékeskedett. A medál
fekete volt, de a szárnyak vérvörösen ragyogtak. Úgy csillogtak a fényben, akár
a valódi démonszárnyak.
A szíve megugrott és egy mosoly ült ki az arcára. Valami
különleges, titokzatos erő sugárzott belőle. A medál szoros kapcsolatban állt
vele. Érezte, valami élőt rejteget magában a kis ékszer. Marokra fogta, és
miközben csodálattal rápillantott, elkezdte olvasni a hozzá tartozó levelet:
Gyönyörű Tündérdémonom!
Köszönöm, amiért létezel! Bár messze vagy, mégis mindent
megpróbálsz, hogy segíts. Őszintén bevallom, most minden segítségre szükségünk
van. Ha sikerülne rávenned a Sötét-láng házát, hogy álljanak mellettünk, talán
még van esélyünk a Leviatán és seregei ellen. A homály démonai képtelenek
lennének ellenállni a fénynek, amelyet a néped hozhat.
Sajnálom, most nem tudok kedves szavakat írni neked. A
háború egyre véresebb, és minden egyes herceg egyre inkább a végéhez közelít.
Az éhség lassan felemészt minket. Apám pusztítása a halandók között már
végleges, nem szólunk bele, nem is mernénk. A szárnyas barátaink nem
avatkozhatnak bele a dolgunkba, mivel az alku, gúzsba köti őket. Végtére is… az
apokalipszis meg volt írva, még ha nem is ilyen formában.
Kérlek, élj túl még egy évszázadot, kedvesem, a
kedvemért, hogy majd újra a karomban tarthassalak! Olyan ravasz vagy, mint egy
démon. Bízom a tudásodban és a képességeidben. Te vagy az én Hercegnőm, és
pontosan úgy vagy képes kegyetlenségre, ahogyan én is, még akkor is, ha benned
ott él a fényes jó.
– Száz év? – kérdezte, miközben a szemöldöke meglepetten
felugrott. Az ujjai olyan erősen szorították meg a szárnyas medált, hogy az
éles széle a bőrébe vágott, és az édes fájdalommal keveredett vér, néhány
cseppben, a combjára csorgott. Nem tudta, hogyan fogja kibírni.
Felemelte a fejét, és körbenézett a szobában. A fekete
füstüveg asztal ott állt a lábánál, porosan és elhagyatottan. Néhány éj fekete fotel helyezkedett el két oldalt, a szoba sötét sarkai felé vezető boltív
mellett. Az italos polcokon megült a sötétség, mintha az árnyak mindent
elnyeltek volna. A fények lágy izzása csak a talajról és néhány ütött-kopott
lámpából áradt. A falakon fegyverek lógtak. Szekercék, pallosok, tőrök –
mindegyik megélt valamit, valami sötét történetet, amit a falak titkoltak.
Cordeliának megvoltak a saját fegyverei, amikkel úgy
harcolt, hogy egyetlen karcolást se ejthessenek rajta az egyszerű lények.
Beleborzongott a gondolatba, hogy talán éppen a saját népe ellen kell majd
használni őket. De valami más is felbukkant a szívében: a bosszú halvány fénye.
Elégtételt vehetett volna a többi házon, akik elutasították őt. De nem tudott
belenyugodni abba, hogy még száz évet töltsön a Menedék sötét és szűk falai
között.
Kelletlenül sóhajtott, majd visszatért a levélhez.
Ahol vagy, ott biztonságos. Ne lépj még ki a sivár
földre! Amíg a Pokol Ura tombol, bármi megtörténhet. Milyen furcsa is az élet.
Egyetlen uralkodó sem avatkozhat bele a háborúba, amely tönkre teheti a Pokol
mélységeit is. Testvérek bolond háborúja! Bármennyire is fontos a család… a
hatalom mindennél fontosabb, és ezért vannak, akik mindenre elszántan küzdenek,
akár világokat is elpusztítva, ha az az útjukban áll.
Viseld a láncot! Te vagy az egyetlen, akiben megbízom! Az
egyetlen, akiért bármit megtennék, akinek az életemet is odaadnám. Akinek a
kezébe helyezem lelkem ezen darabját. Vigyázz rá! Senki sem tudja, mit rejt a
kis ékszer, csak te.
Ezt a levelet égesd el, és ne válaszolj rá. Gyűjts erőt!
A Menedék rejtett szobájában találsz egy forrást. Az alagsorban van egy
szárnyas ajtó, helyezd a medált a megfelelő helyre és kinyílik. Kérlek, ne
engedd, hogy most elgyengülj! Minden tőled telhetőt használj fel!
Mindent megteszek, hogy véget érjen a háború, de kérlek,
óvd az életed, egyetlen Hercegnőm!
Lenézett a véres medálra, ami úgy ragyogott, mint egy vörös
lámpás. Könnyek gyűltek a szemében. Átkozta magát, amiért ennyire gyenge és
jelentéktelen. A szavak, amiket olvasott, sírásra késztették. A Hercege valóban
a kezébe helyezte a lelkét. Egy Démonherceg, akinek semmilyen ellenség sem
árthatott volna.
A legsebezhetőbb része, az élete ott feküdt a tenyerében.
Olyan közel, mintha bármit megtehetne vele, akár el is pusztíthatná. Pedig
minden pillanatban meg akarta mutatni neki, mennyire szereti. Minden csókkal,
minden érintéssel, amit a halandó világ nem értett volna meg. Most pedig...
most bebizonyította neki a szerelmét úgy, ahogy csak egy démon tudja igazán.
Ajkához emelte a medált, és gyengéden csókolt a szárnyakra,
mintha átadná neki a saját lelkét is.
– Én is szeretlek, Hercegem! – suttogta a finoman megmunkált
fémre, egy halvány mosollyal, ami mélyebb volt, mint bárminél, amit a szavai
valaha elmondhattak volna.
Lenézett Maze-re, majd felállt és levetette a ruháit. A
láncot a nyakába vette, és a hideg fém azonnal libabőrt csalt a bőrére. Az
apró, tompa fájdalom, ami a vérét sarkallta, mintha a bőrén keresztül a lelkébe
hatolt volna. Az elszánt tekintetét meglátta a falon lógó tükörben, ahogy
megpillantotta önmagát. Egyetlen, apró bólintással adta meg a választ magának:
készen áll.
Lenyúlt a mostanra már gyengén lángoló bundájú macskához,
aki egy pillanatra még nyávogott, aztán engedelmesen a karjaiba simult.
– Menjünk, Maze. Készüljünk fel. Száz év rettenetesen hosszú
idő lesz – mosolyodott el, bár vidámság nem volt benne, se öröm. A mosoly
inkább egy ismerős fájdalom, a tétlenség keserű íze volt.
Az egyetlen gondolat, ami átvonult az elméjén, az volt, hogy
akármire hajlandó lenne, ha megvédheti azt, akit és amit szeretett. Minden
érzelem, ami megakadályozhatta volna abban, hogy határozottan lépjen,
elenyészett benne.
A szenvedés, a félelem, mind-mind eltűntek, ahogy rideg
tekintettel sétált a szárnyas ajtó felé. Maze a nyakában játszott a medállal,
amit most már örökké viselni fog. A csendes mozdulatok között, ami a
felkészüléshez tartozott, egyetlen cél lebegett előtte: túlélni, bármi áron.
* * *
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése