A tanácskozás kellős közepén egy erőtlen portál nyílt. A
vibráló lila fény alig pislákolt, mintha az üzenet küldője az utolsó csepp
erejét is beleadta volna.
A Herceg tekintete egy pillanatra elsötétült. Árnyék suhant
végig az arcán, mielőtt széles mosolyra húzta a száját. Felkapta a kis aurából
kihulló levelet, ami éppen a bal keze mellé csúszott a hatalmas fémasztalon.
Sem pecsét, sem jelzés nem díszítette – semmi, ami elárulta
volna, honnan érkezett. Egy kívülálló számára egy jelentéktelen papírdarabnak
tűnhetett volna. De ő tudta. Az illata elárulta. Az édes, forró aroma azonnal
körbefonta. Mély levegőt vett, magába itta a természetes tűz zamatos hevét, a
füstös lenyomat lágyságát. Lehunyta a szemét egy röpke pillanatra. Hagyta, hogy
a nő illata végigsuhanjon rajta, beleivódjon a bőrébe is, mielőtt újra
felnézett.
Amikor kinyitotta a szemét, vörös fényben villant, ami
végigperzselte a tanácstermet.
A körülötte ülő démonnagyurak megfeszült testtel meredtek
rá, vérben forgó tekintetükben idegesség csillant. A megmaradt hercegek
közömbösen biccentettek, mintha az érkező üzenet csupán jelentéktelen, zavaró
tényező lenne. Őket nem érdekelte. Ők a háború terhét hordozták és minden egyes
perc, újabb ólmos súllyal nehezedett rájuk. Egy újabb felderítő, egy friss hír,
egy következő veszteség. Nem késlekedhettek.
A Herceg egyetlen mozdulattal páncélja alá csúsztatta a
levelet, egészen a mellkasára erősített tőr tokjába. Nem engedhette meg, hogy
akár egy pillanatra is a kezébe kaparintsa valaki, a tündérkéjétől érkezett
sorokat.
Átható sóhaja a semmibe veszett, mielőtt halkan, hidegen
megszólalt:
– A tanácskozásnak vége. – Hangja karcos volt, mély, fáradt.
Mindenki erre a parancsra várt.
A bent összegyűlt démonok és urak, egyetlen mozdulattal
tisztelegtek, majd lassan szétszéledtek a fekete kupola alól. Az épület tetején
izzó, pokoli fémből kovácsolt címer jelezte, ki tartózkodik odabent: a szélesre
tárt szárnyak között lebegő penge a legfőbb herceg uralmát hirdette.
Amint az utolsó árny is eltűnt, a helyiség elcsendesedett.
Csak a távoli sikolyok visszhangja és a lángok szüntelen sercegése zavarta meg
a terem nyomasztó nyugalmát.
A Herceg lassan leült a vörös bársonnyal borított fotelbe. A
karfák élénk aranysárgán ragyogtak a lámpafényben, mintha a díszítés önmagában
is élő tűz lenne. Előhúzta a papírost.
Tudta mennyire fárasztó és időigényes lesz rá válaszolni. Gyenge
volt, még önmagához képest is. Nem étkezett. Nem pihent. De most nem számított
semmi más. Tisztában volt azzal, hogy a háború bármelyik pillanatban magához
szólíthatja.
Cordelia levele fontosabb volt.
Hanyagul hátradőlt, egyik lábát a kartámaszra vetette, a
másikat széles terpeszben kinyújtotta. Szeme végigsiklott az írott sorokon,
falva minden betűt, minden gondolatot, minden érintést, amely a papírba
ivódott.
Az egyik sarok árnyai között mozgás támadt. Egy fiatal
démonszolga csúszott elő, teste a földhöz lapult, mintha láthatatlanná akarna
válni. Bordó selyemruhája lágyan simult rá. Pokoli szél zilálta a rövid, bíbor
haját. Ég kék szeme kéjes csillanással kutatta gazdája arcát.
A Herceg azonban fel sem nézett. Csak egy mozdulattal
felemelte a mutatóujját.
– Ne most.
Hangja halk volt, de ellentmondást nem tűrő. Egy rövid
legyintéssel elutasította a nőt, aki azonnal meghunyászkodva hátrált, majd
ugyanabban az alázatos testtartásban csúszott ki a kupola alól. Az ajtó mellett
telepedett le. Ott maradt, négykézláb, mozdulatlanul várva, míg gazdája ismét
igényt nem tart rá.
A levél olvasása közben ökölbe szorult a Herceg keze, ami a
combján pihent. Nem akart belegondolni, mit kell majd megtennie azért, ami az
övé. Cordelia lelke volt a tét.
Egy mély, morgó sóhajjal követte tekintetével tovább a
sorokat.
Az ideges borzongása lassan csillapodott, mikor biztossá
vált: a nő elmenekült, ahogyan kérte.
Apja, az örök vándor, a két világ között mozgott, de most
már nem volt fontos. Az emberek mind elvesztek, teljesen elnyelte őket az
ereje. Áradások, tűzvészek pusztítottak. Az emberek mind fulladoztak. Ő nem
tehetett volna semmit, de nem is akart. Nem érdekelte, mit csinálnak a gyenge,
nyamvadt halandók.
– Túl rossz vagy az angyalok közé, és túl jó a démonokhoz...
– zsörtölődött halkan, egy lágy, ironikus mosollyal.
Fáradt szemei égni kezdtek, és a levél sorai egyre
homályosabbá váltak előtte. A tekintete még a papíron volt, de a gondolatai már
elkalandoztak. Megdörzsölte a szemét. Érezte, hogy ideje lenne pihennie.
Felállt a fotelből, miközben továbbra is olvasott.
Mindenképp beakarta fejezni, addig nem nyughatott. Hatalmas, fekete szárnyait
kitárva megrázta őket. A levegőből ezernyi toll hullott alá. Komoran emelte
rájuk a tekintetét, figyelve, hogyan viszi tova őket a betörő szél.
Kisétált a helyiségből, a levelet még mindig óvón a kezében
tartotta. Megállt az ajtó mellett, ahol a démonszolga várt. A nő, az
alázatosság megtestesítője, ott ült, háttal a helyiség fényének. A Herceg
leguggolt mellé, gyengéden beletúrt a hajába.
Becsukta a szemét. Nem telt el úgy egyetlen éjszaka sem,
hogy Cordelia gyönyörű, tüzes pillantása ne kísértette volna. A kecses alakja,
a dús fekete haja. Ahogy egyre inkább magával ragadta az emlékezet, eszébe
jutott az első alkalom, amikor találkoztak.
A király palotájában fogadást szerveztek a hercegek
tiszteletére. Ő, mint mindig, az apja mellett állt, büszkén kihúzva magát.
Vérvörös, lóbőrből készült hosszú nadrágot viselt, fekete, szövetingét
kényelmesen beletűrte. A vörös mellényét összegombolta, hogy a családi címere
jól látható legyen a szívénél. Sötét csizmájának száraiban két-két tőr lapult,
markolatai kilátszottak, de őt cseppet sem zavarta. Hátán, hatalmas pallos
pihent, ami csöpögött a vértől, egyre nagyobb tócsába gyűlve alatta. Az egész megjelenése
végtelen hatalmat és kegyetlenséget sugárzott.
Ahogy ott állt, valami felkeltette a figyelmét.
Hollófekete haj villant a tömegben. A nő úgy mozgott,
akár egy cserkésző vad. Könnyedén siklott el a táncoló párok között, mintha
előre tudná, merre kell lépnie, hogy egyetlen érintés se lassítsa. Nem kapta el
a tekintetét, amikor a lány a trón felé pillantott, mégis észrevette azt az
izgatott, kissé sunyi csillogást a szemében. Valamire készült. Ezt biztosan
tudta.
Egy röpke másodperc erejéig, obszidiánpenge villant meg a
fekete hajú ujjai között. Sötét, szinte folyékony üvegre emlékeztető felülete,
lágy fényt vetett. Még az alakját kihangsúlyozó, éj fekete ruha sem volt elég
ahhoz, hogy teljesen elrejtse a fegyvert.
A következő pillanatban a lány eltűnt.
A Hercegben fellobbant a vadászösztön. Kire fájhat a
foga? Melyik démonherceg ágyasa lehet? Ölni vagy kínozni akar? A hirtelen jött
izgalom, finoman végigbizsergett a gerincén. Orrát a magasba emelte, mélyen
beszívta a levegőt. Tűz és egy leheletnyi édes, füstös aroma keveredett a tömeg
pokoli szagába. Tuhrea. A balzsamosan cukros, egzotikus illatot ezer közül is
felismerte volna.
Magához intett egy szolgát, aki azonnal előlépett. Nem
szólt, csak egy apró mozdulattal jelezte, mire van szüksége. Néhány pillanat
múlva egy kis darab papírt és íróeszközt kapott a kezébe. Lassan oldalra
döntötte a fejét, miközben könnyed, mégis határozott mozdulatokkal lejegyzett
néhány szót:
„Látlak, tündérke! Remélem, szeretsz játszani, különben
nem mész haza egy darabban. Fuss, szépségem! Adok… egy táncnyi előnyt neked.”
Az utolsó betűt is gondosan leírta, majd elégedetten
hátradőlt a falnak vetve a hátát. A papírt összepöndörítette. Tenyerében
halványlila auraportál izzott fel. A pergamen nesztelenül tűnt el benne. Ezután
lassan lehajolt, egészen közel az apja füléhez. Hangja alig volt több
suttogásnál, mégis minden szava borzongatóan tisztán csendült.
– Királyom, egy kis időre magadra kell hagyjalak.
Elnézésedet kérem, de úgy hiszem, betolakodó jár a palotában – mondta széles,
szinte kaján vigyorral, miközben lassan lenyúlt, és csizmája szárából előhúzta
az egyik üvegpengét. A tőr fehér csillogással tündökölt – gyilkos méregben
kovácsolták, és minden apró rezdülése halált ígért.
– Menj, és gondoskodj róla, hogy sokan hallják a
sikolyát! – Az uralkodó aranyszín szeme közönyösen villant fiára. Nem volt
benne sürgetés, sem kíváncsiság, csupán fásult unalom. Inkább lett volna a
börtönben, kedvenc időtöltésének hódolva, mintsem ezen a kihagyhatatlan, ám
végtelenül fárasztó estén. Az eseményt persze nem véletlenül rendezték, a
repertoár egyik fénypontja egy lánykérés volt.
A Herceg mélyen meghajolt, majd leemelte a pallost a
hátáról, és hanyagul a már véres falnak támasztotta.
Az uralkodó mögött, a hagyományoknak megfelelően, három
kivéreztetett test lógott: egy angyal letépett szárnyakkal, egy ember
kizsigerelve, és egy démon letört szarvakkal. Furcsa módon a két „szárnyas
világ” békében élt egymással. Alkujuk szilárd volt, a békét senki sem szegte
meg. Így a Pokol királya pontosan azt kapta, amit akart.
Egy meghajlás követően, a Herceg lassan végignyalta az
ajkát, majd eltűnt.
A következő pillanatban egy sötét beugróban bukkant fel.
Még ki sem igazodott a helyzeten, amikor egy izzó szempár fúródott a
tekintetébe, és egy csattanós pofon vágta oldalra a fejét. Meglepetésében egy
pillanatra megdermedt.
A lány alig ért a mellkasáig, de tűzben égő szemében
olyan düh tombolt, hogy ha tekintettel ölni lehetne, ő már rég hamuvá vált
volna. A tündér apró mozdulattal próbálta háta mögé rejteni a tőrt, de a
gesztus nem kerülte el a figyelmét.
A Herceg megdörzsölte az arcát, majd kimérten, hűvös
éllel a hangjában megszólalt:
– Mióta van a lángtündéreknek bejárása a Pokol
palotájába?
Lazán a falnak dőlt, majd felemelte a lábát, és a keskeny
térben a lány teste mellett megtámasztotta a másik oldalon. A menekülés
lehetetlen volt. Egy aprócska, törékeny tündérke nem szökhetett el előle.
Nyugodt mozdulattal visszacsúsztatta az üvegtőrt a csizmája szárába. Nem volt
mitől félnie.
– Ezt te küldted? – szegezte neki a kérdést a kis
szárnyas dühösen, miközben a papírdarabot a mellkasának nyomta. Hangjában sem
tisztelet, sem félelem nem csendült. Ahogy elnézte, a hölgyeménynek meg sem
fordult a fejében, hogy egy uralkodóval beszél. Talán nem is tudott róla – ami
csak még szórakoztatóbbá tette a helyzetet.
A Herceg lassan lenézett rá, majd elmosolyodott.
– És ha igen? Mit szándékozol tenni? – A kérdést egy
kacsintás kísérte, aztán egyetlen gyors mozdulattal megragadta a lány karjait,
és a falhoz szorította. Testük között alig maradt néhány leheletnyi tér. –
Ölni, kínozni, vagy vadászni jöttél? – hajolt közelebb, egészen a nyakához.
Mélyen beszívta az illatát. Az aromája forró, fűszeres és
balzsamosan édes volt – a tuhrea virág illata. Az a veszélyesen csábító
fajtája, amely mély vágyat ébresztett benne is. Lehunyta a szemét egy
pillanatra, hogy uralkodni tudjon magán. Harapni lehetett volna a nő
feszültségét, a félelmét, amely alatt ott lüktetett valami más is.
– Nem félek tőled. Csak az estre jöttem. Meghívóm is van
– mondta halkan a tündér. Fejét oldalra döntötte, mintha csak egy kimondatlan
parancsot teljesítene. – Ha nem engedsz el, akkor nemes egyszerűséggel
elsétálok.
A Herceg érezte, ahogy a vékonyka karok izmai
megfeszülnek a szorítása alatt, de egy pillanatig sem hitte, hogy ennyire
egyszerű lenne. A fekete hajú hangja sejtelmes volt, követelődző és veszélyesen
magabiztos.
– Valóban? – elhúzódott annyira, hogy belenézhessen a
kihívó szemekbe. Tetszett neki a lány. Volt benne valami különös báj, de több
is annál. Érezte az erejét, amely körülvette. Nem egy egyszerű lángtündér. Túl
tüzes volt az aurája. Túl veszélyes. – Tessék csak, sétálj el – mosolyodott el
gúnyosan –, ha tudsz – tette hozzá halk, mély morgással kísérve a szavait.
A ruhája anyagán keresztül is szinte érezte a teste
melegét. A nyitott felsőrész a mellére vonzotta a tekintetét. A hosszan
felsliccelt szoknya pedig épp elég teret engedett ahhoz, hogy a mozdulatai
magukra vonják a figyelmét.
A Herceg várt.
Maga sem értette, miért, de ezúttal nem volt erőszakos,
mint máskor. A legtöbb szukkubuszt vagy egyéb nőstényt már régen maga alá
gyűrte volna a sötétben, hogy megízlelje minden porcikáját. De most... valami
más volt.
A lány lehajtotta a fejét, majd ajkára pimasz mosoly
kúszott.
Egy szempillantás alatt eltűnt a Herceg kezei közül. A
következő pillanatban már a beugró szélének dőlt, mellkasa alatt keresztbe font
karokkal.
A démon felnevetett, hangja visszhangot vert a szűk
térben. Mindkét tenyerét a falnak támasztotta, de már nem volt mit fognia.
Meglepte – nem is kicsit. Sejtette, hogy démonvér csörgedezik a lány
ereiben, különben nem bírta volna ki a Pokol perzselő forróságát ilyen sokáig.
De miféle? Ezt még ő sem tudta volna megmondani. Ekkor még nem érezte a
szukkubuszok szúrós, feromonoktól fanyar illatát rajta, mindent elnyomott a tuhrea
aromája.
– Legalább a neved áruld el kicsi, Tündérdémonom – nézett
rá széles mosollyal.
A tündér enyhén biccentett. – Cordelia vagyok,
Pokolhercegem.
Szája szegletében megjelent egy alig észrevehető
görbület, egy halvány mosoly, amelytől fiatalos, szinte már kislányos vonásai
még aranyosabbnak tűntek. De a tekintete… A tekintete elárulta, pontosan tudta,
kivel beszél, és ettől csak még izgalmasabbá vált a Herceg szemében a nő
kiléte.
Hátat fordított, és egy könnyed mozdulattal felkötötte a
fekete haját, elrejtve benne az obszidiántőrt. Aztán mintha semmi sem történt
volna, kecsesen elsétált.
A Herceg figyelte, ahogy távolodik, csípőjét éppen
annyira ringatva, hogy az emberben felébredjen a vadászösztön. Benne is
ébredezett, újra meg újra, ahányszor csak meglátta.
Megrázta a fejét, majd visszatért apja mellé, könnyed
vállvonással közölve:
– Téves riasztás.
Ekkor találkoztak először.
És a Herceg már akkor tudta: kell neki ez a Tündérdémon.
Az emlékek, melyek olyan erősen megrohamozták, most mintha
elhalványultak volna. A földön ülő szolga volt az, aki megszakította a
gondolatok folyamatát. Lassú, megfontolt mozdulattal emelte tekintetét, és a
lány ég kék szemei találkoztak az övéivel. Az elméje, még ha nem is volt
teljesen jelen, valahogy az éhsége csapdájába esett, egyre inkább elnyelve őt.
Elrejtette a levelet, majd, mint egy ragadozó, elkapta a szolgálót és
egyszeriben a palota egyik szobájába érkezett meg vele.
– Menj! Ma nincs rád szükségem! – szólt a nőhöz. Hangja
kemény és határozott volt, ahogy letette a földre. Egy rövid mozdulattal hajolt
le hozzá, miközben lágy, szinte gyengéd csókot nyomott a homlokára, búcsúzóul.
Ahogy a szolgáló eltűnt a szobából a fürdőbe vetve magát, a
fáradt férfi visszavonult a saját lakosztályába, pihenni.
A lelkét valami sötét vágy és a kimerültség lepte el.
Felkapott néhány papírlapot, és az obszidián asztalhoz ült. A borongós, tüzes
lángok fényében kezdett el írni. A tollat szorosan fogta, és a szeretett nőnek
válaszolt. Minden szóba beleöntötte azt a titokzatos, baljós erőt, ami csak
közöttük volt.
Miután a levelet befejezte, apró ajándékkal tette még
személyesebbé.
Fáradtan és kimerülten nyújtózott ki. Már nem volt teljes
erejének birtokában, de éppen elég maradt ahhoz, hogy a lila auraportált
megnyissa. Ahogy a borítékot átküldte a portálon, az örvény lassan eltűnt.
Levetett magáról minden terhet, hogy a következő pillanatban, köddé váljon.
* * *
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése