Álomszövő Levelek: ... 4. levél ...

 

Erőtlen portál nyílt a tanácskozás kellős közepén. Egy pillanatra elsötétült a Herceg tekintete, de végül csak széles mosollyal kapta fel a kis aurából érkező levelet, ami a hatalmas, fémasztal szélére csúszott, éppen a bal kezéhez.

Nem volt rajta viaszpecsét, se más, ami elárulhatná honnan érkezett. Látványra nem is mondta volna meg senki, miféle információkat rejthet, de a nő illata: az édes, forró aromája még rajta volt. Mély levegőt vett, hogy magába igya a természetes tűz édes zamatát és a lágy füstös lenyomatot. Még a szemét is lehunyta egy rövid pillanatra. Ahogy kinyitotta, erős vörös fényben ragyogott fel, mikor körbenézett az egybegyűlteken.

Körülötte démonnagyurak pillantottak rá vérben forgó szemekkel, idegesen. A megmaradt hercegek csak egy apró biccentéssel tudták le a dolgot. Nem értek rá ilyen felesleges dolgokra, mint egy érkező papíros. Mindenki fáradt volt. A háború súlya ránehezedett a vállukra és minden pillanatban újabb ólmos teher érkezhetett egy felderítővel. Nem késlekedhettek.

Páncélja alá csúsztatta a levelet, egészen a mellkasára erősített tőr tokjába. Nem kockáztathatta meg, hogy bárki a kezébe kaparintsa az ő tündérkéjétől érkezett sorokat. Nagy sóhaja a semmibe szállt, mielőtt megszólalt volna:

– A tanácskozásnak vége! – mondta hidegen. Karcos, mély hangja tompán és fáradtan csendült a némaságban.

Mindenki erre a parancsra várt.

A bent összegyűlt démonok és urak tisztelegtek, majd távoztak lassan a fekete kupola alól, aminek tetején, izzó pokoli fémből készült címere mutatta, ki tartózkodik a helyiségben. A két szélesre tárt szárny, középen a karddal a legfőbb herceg épülete volt.

Amint minden személy távozott és elcsendesedett a hely - leszámítva a halk sikolyok és a tűz sercegésének hangját - leült a vörös bársonnyal borított fotelbe, melynek karfája, élénk aranysárga színben fénylett a lámpafényben. Elővette a papírost. Nem bírta ki, hogy ne olvassa el, bár tudta, hogy válaszolni rá, meglehetősen nehézkes lesz majd és kimerítő. Még nem étkezett, így kegyetlenül gyenge volt, még önmagához képest is.

Kényelmesen hátradőlt, hogy egyik lábát az ülés kartámaszára rakja hanyagul, míg másikat széles terpeszbe tolta és lejjebb csúszott.

Falta a sorokat.

A sarokból, elindult egy fiatal démonszolga. Félszemmel látta, hogy kutyaként, meghunyászkodva csúszik felé a földön. Bordó selyemruha takarta a testét. Rövid haját zilálta a betörő pokoli szél és kéjesen pillantott gazdájára égkék szemével.

– Ne most! – emelte fel mutatóujját a nő felé, majd legyintett, hogy távozzon. Éhsége szorította a torkát, gyomra hangosan szólalt fel némi csillapításért, de nem érdekelte. Cordelia levele előbbre való volt, mint bármi más, egészen addig míg a háború miatt fel nem kell állnia.

A démonhölgy ugyanabban a fejét lehorgasztott, négykézláb testtartásban kúszott ki lassan a kupola alól, hogy az ajtó mellett leüljön, míg gazdájának szüksége nem lesz rá.

A levél olvasása közben, ökölbe szorult egyik combján pihenő keze. Nem szívesen gondolt bele, hogy mit is kell megtennie azért, ami az övé. Cordelia lelke volt a tét, így csak egy mélyről jövő morgással követte tekintetével a sorokat.

Csillapodni látszott ideges borzongása, mikor biztossá vált: a nő elmenekült ahogy kérte. Apja a két világ között járt. Az emberek zöme már fulladozott az erejétől. Áradások, tűzvészek tiportak végig a halandók között. Nem tehetett semmit ellene és nem is tett volna. Nem érdekelték a nyamvadt, semmire se jó emberek. Még attól a gondolattól is felfordult a gyomra, hogy egy gyenge porhüvelyt használjon az étkezéshez, mint az ember. Sose tette volna, annál több akaraterő szorult belé, pedig egyetlen pillantás alatt, bárhol ott teremhetett volna.

– Túl rossz vagy az angyalok közé és túl jó a démonokhoz – jegyezte meg a leírt iróniát egy lágy mosollyal.

Fáradt szeme égett egy idő után. Megdörzsölte és úgy érezte ideje lenne pihennie. Felállt a fotelből, miközben olvasta a levelet tovább. Kitárta hatalmas, vaskos, fekete szárnyait, majd megrázta. Ezernyi toll hullott le a magasból és terítette be a talajt. Komoran emelte rájuk a tekintetét és figyelte, hogyan viszi tova a kupolába betörő szél.

Kisétált a helyiségből. Megállt az ajtó mellett, ahol a démonszolgája ült. Lenyúlt, hogy gyengéden a nő hajába túrjon. Lehunyta a szemét. Nem telt el úgy egyetlen éjszakája se, hogy ne Cordelia gyönyörű tüzes pillantását képzelte volna maga elé. A kecses alakját és a dús, fekete haját. Minden domborulata tökéletes volt. Eszébe jutott az első alkalom, mikor találkoztak.

A király palotájában fogadást szerveztek a hercegek tiszteletére. Ő maga az apja mellett állt. Büszkén kihúzva magát. Vérvörös lóbőrből készült, hosszú nadrágot viselt. Fekete, szövetingét kényelmesen beletűrte. Vörös mellényét összegombolta, hogy látszódjon szívénél a családi címere. Sötét csizmájának a szárában, két-két tőr lapult, melyeknek markolatai kilátszottak, ám őt cseppet se zavarta. Hátán, hatalmas pallos pihent, ami csöpögött a vértől, egyre nagyobb tócsába gyűlve alatta. Ő még is csak egy irányba meredt. Mintha az idő is megállt volna egy pillanatra.

Hollófekete hajat látott. Úgy közlekedett a nő, mint egy cserkésző vad. Könnyedén kerülte ki az elé kerülő táncoló párocskákat. Nem kapta el a tekintetét, mikor a trón felé pillantott a lány, de akkor is látta az izgatott és kissé sunyi csillogást a szemében. Valamire készült és ebben biztos volt, mikor megcsillanni vélt a kezében egy obszidiánpengét. Még a testére simuló éjfekete ruha se rejtette el a lágy fényt, amit a sötét üveg vert vissza.

A lány eltűnt egy pillanat alatt, mikor félrenézett. Feléledt benne a vadászösztön. Vajon kire fájhat a foga? Melyik herceg ágyasa? Ölni vagy kínozni jött? Bizsergett a hirtelen jött izgalomtól. Beleszagolt mélyen a levegőbe ahogy felemelte az orrát a plafon felé. Édes tűz, kissé füstös illat. Ezer körül is megismerte volna a tuhrea egzotikus és balzsamosan cukros aromáját. Nem nőtt a pokolban, ám egyetlen másik helyen igen.

Magához intett egy szolgát. Beszereztetett egy kis darab papírt és íróeszközt, hogy írni tudjon. Oldalra döntve a fejét körmölt le néhány szót:

„Látlak, tündérke! Remélem szeretsz játszani, különben nem mész haza egy darabban. Fuss, szépségem! Adok... egy táncnyi előnyt neked!"

Miután megírta a kis papírost, tenyerében megjelent egy halványlila auraportál. A levelet belecsúsztatta, majd lehajolt apja füléhez, hogy hangját suttogóra fogva szólítsa meg:

– Királyom, egy kis időre magadra kell hagyjalak. Elnézésedet kérem, de úgy hiszem, betolakodó van a palotában – mondta széles vigyorba szaladt szájjal, miközben lenyúlt, hogy csizmája szárából kihúzza az üvegpengét, amit gyilkos méregben kovácsoltak.

– Menj és tégy róla, hogy sokan hallják a sikolyát! – pillantott hűséges fiára arany szemével. Tekintete unott volt. Látszott rajta, hogy legszívesebben a börtönben ténykedne a kedvenc időtöltésével foglalatoskodva, mint sem egy újabb, kihagyhatatlan esten üldögéljen. Nem hiába rendezték, hisz lánykérés is szerepelt az unalmas repertoárban.

Mélyen meghajolt, majd leakasztotta a pallost a hátáról és a véres falnak döntötte. A szokásos hagyományoknak megfelelően, az uralkodó mögött, három kivéreztetett test volt: egy angyal letépett szárnyakkal, egy ember kizsigerelve és egy démon letört szarvakkal. Meglepő módon a két „szárnyas világ" békében élt. Alkujuk és megegyezésük erős volt. Senki sem szegte meg a békét, így a Pokol királya megkapta, amit akart.

Egy újabb meghajlás kíséretében, megnyalta az ajkát, majd eltűnt.

Egy sötét beugróba érkezett meg. A semmiből megjelenve csak egy izzó szempárral találkozott a tekintete, majd hatalmas pofon csattant az arcán. Úgy megilletődött, hogy pár pillanatig csendben meredt az apró lányra, aki éppen csak a mellkasáig ért. Dühös, tűzben égő szemével, ha ölni tudott volna, már rég hamuvá ég. Még észrevette, miként próbálta a háta mögé rejteni a tőrt. A mozdulatra megdörzsölte az arcát, majd kimérten szólalt meg:

– Mióta van a lángtündéreknek bejárása a pokol palotájába? – érdeklődött a falnak dőlve. Lábát felemelte, hogy a lány teste mellett, a talpát a másik oldalra támassza a szűk helyen. Előle nem menekülhetett egy aprócska, törékeny tündérke. Üvegtőrét a csizmája szárába csúsztatta. Nem volt félnivalója.

– Ezt te küldted? – szegezte a Hercegnek mérgesen a kérdést, miközben a mellkasának nyomta a kis papírdarabot. Ahogy elnézte, a hölgyeménynek meg se fordult a fejében, hogy egy uralkodóval beszél. Talán nem is tudott róla, ami csak még szórakoztatóbbá tette a helyzetet.

– És ha igen? Mit szándékozol tenni? – kacsintott rá, majd egy gyors mozdulattal ragadta meg a két karját, hogy a falnak szorítsa. – Ölni, kínozni vagy vadászni jöttél? – hajolt a nyakába, mélyen magába szívva az illatát. Olyan erős vágyat ébresztette benne, hogy le kellett hunynia a szemét. Harapni lehetett volna a lány feszültségét, félelmét, ami keveredett a tuhrea különleges aromájával.

– Nem félek tőled. Csak az estre jöttem. Meghívóm is van – mondta halkan. Oldalra döntötte a fejét, mint egy parancsszóra. – Ha nem engedsz el, akkor nemes egyszerűséggel elsétálok – feszültek meg az izmok vékonyka karjában, ahogy megpróbált mocorogni az erős fogás alatt. Hangja sejtelmes volt és követelődző. Sikerült elnyomnia a riadt érzéseit jó mélyre.

– Valóban? Az illatod másról árulkodik – húzódott el, hogy lenézhessen a kihívó szemekbe. Tetszett neki a lány. Volt benne, valami báj és érezte az erejét is. Nem egyszerű lángtündér volt. Ahhoz túl tüzes aura vette őt körbe. – Tessék csak, sétálj el – mosolyodott el gúnyosan –, ha tudsz – tette hozzá mély, halk morgással kísérve a szavait.

A ruha anyagán keresztül is látni vélte az egész testét. Kellően nyitott felsőrésze úgy vonzotta a tekintetét, mint démongyermeket az első tűz látványa. A hosszan felsliccelt ruha, láttatni engedte izmos combját.

Várt.

Maga se értette miért, de nem volt erőszakos, mint ahogy a legtöbb szukkubusszal vagy más nősténnyel. Különben már maga alá gyűrte volna a sötétben, hogy megízlelje minden porcikáját.

A lány végül lehajtotta a fejét, majd pimasz mosolyra húzta a száját. Az egyik pillanatban még a falhoz szorította őt, a következőben már a beugró szélének dőlt neki, melle alatt keresztbe fonva a karját.

Hangosan nevetett fel a Herceg, miközben mindkét tenyerét a falnak támasztotta. Már nem volt mit fognia. Meglepte, nem is kicsit. Sejtette, hogy démonvér csörgedezik az ereiben, különben nem bírta volna ki a Pokol forróságát. Azt viszont nem tudta volna megmondani, hogy miféle.

– Legalább a neved áruld el kicsi, Tündérdémonom – pillantott rá széles mosollyal.

– Cordelia vagyok, Pokolhercegem – biccentett a fejével. Szája szélén megjelent egy halvány görbület, amitől kissé kerek arca, kislányos lett és rettentően aranyos. Tekintetében látszódott, nagyon is jól tudta kivel beszél. Hátat fordított, felkötötte a haját, hogy elrejtse benne az obszidiántőrt, majd elsétált.

Figyelte, ahogy távozik kecsesen ringatva a csípőjét, majd megrázta a fejét és visszatért apja mellé, mondván, hogy téves riasztás volt. Ekkor találkoztak először. A Herceg pedig már akkor tudta: kell neki ez a lány.

A földön ülő szolga törte meg az emlékek áradatát azzal, hogy megmoccant. Lassú és lapos pillantással nézett le az égkék szemekbe. Nem volt teljesen magánál. Az éhség egyre erősebben gyötörte. Elrejtette a levelet, majd az ölébe kapta a szolgálót és a palotában jelent meg vele.

– Menj! Ma nincs rád szükségem – utasította a nőt, miután letette. Lehajolt hozzá, hogy egy kedves gesztussal hagyja távozni és lágy csókot nyomott a homlokára.

Miután távozott a szolgáló, ő is pihenni tért a lakosztályába. Felkapott pár papírlapot és leült az obszidiánból készült asztalához, ami mellett, vaskos üstben fa égett, benne a pokol egyetlen olyan tüzével, ami a démonok életét is elveheti. Tollat ragadott és válaszlevelet körmölt a szeretett nőnek, amit egy borítékba rejtett egy aprócska ajándékkal.

Fáradtan nyitotta meg a lila auraportált. Alig volt benne erő, de még éppen át tudta csúsztatni rajta a borítékot. Amint szertefoszlott, levetett magáról mindent és eltűnt a szobából.

* * *