Álmában látta a Hercegét. A vérvörös tekintetét, ami
egyszerre volt fenséges és fenyegető. Teljesen eltudott veszni a szemeiben. Úgy
magába olvasztotta, akárcsak a pokoli forróság. Az erős csontozata, a kemény
arcvonala és a borostás, lágy esésű álla, mindig megmosolyogtatta. A szíve
hevesen vert, akár egyetlen pillanatra is felderengett előtte. Az egyenes orr,
a határozott vonalú, vékony ajkai nem voltak csókolni valóak, mégis úgy vágyott
minden alkalommal az érintéseire, mint az éltető levegőre. A magas, tekintélyt
parancsoló testtartása volt az, ami megkülönböztette a többi démontól. Olyan
kisugárzást adott neki, amitől önkéntelenül is mindenki utánafordult vagy
ijedten hőkölt hátra.
A sötét vértezetét, amely úgy simult a testére, mint egy
második bőr. A szája szélén megbúvó csintalan mosolyt, és a huncut fényt a
szemében. Mintha minden titkot ismert volna, amit el akart rejteni előle.
Élethű volt.
Úgy érezte, ha közelebb lép, megérintheti. Tenyerét óvatosan
kinyújtotta, készen arra, hogy végre érezze a bőrének melegét. De akárhogy
próbálta elérni, a távolság csak nőtt közöttük. Minden lépés egyre messzebb
sodorta, míg végül a Herceg alakja szertefoszlott, akár a füst.
A kegyetlen valóság betört a tudatába.
Fanyar mosollyal feküdt tovább, egy darabig még az álomképbe
kapaszkodva. Legalább láthatta őt. Még ha csak így is.
Mikor végül kinyitotta a szemét, Maze már nem volt mellette.
Kaparászás hangja szűrődött be valahonnan, és csak remélni merte, hogy nem a
macska kutakodik megint, valami tiltott helyen.
A forróság egyre inkább tombolt a Menedékben, de már nem
zavarta. A bőre megszokta, a tüdeje sem tiltakozott többé.
Kimászott a takaró alól, immár emberi alakban, majd magához
vett egy vékony könyvet, egy megégett szélű papírt és egy tollat. Ahogy
elindult körbenézni, gondolatai már Hercege körül forogtak. Írnia kellett neki:
Édes Pokolhercegem!
El sem tudod képzelni, mennyire boldog vagyok, hogy újra
olvashatom a leveleidet! Kétszáz év telt el, és te semmit sem változtál –
legalábbis, ha a szókincsedet nézem. Még mindig próbálsz jó benyomást tenni,
pedig tudhatnád, erre semmi szükség.
Rettenetesen örülök, hogy végre újra láthatom a
kézírásodat és érezhetem az illatodat a papíron. Mintha itt lennél velem,
mintha az ujjaid épp most hagyták volna el a pergamen szélét.
Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy tartalékoljam az
erőmet. Ha csak arra használom, hogy neked írjak, már megéri. De az étkezés, az
mostanában kevésbé megy. Így meglehet, némi késedelemmel kapod majd meg ezt a
levelet.
Ahogy haladt a szűk, sötét folyosókon, a lámpák egyesével
gyulladtak fel, sejtelmes vöröses világosságba burkolva a környezetet. A fény
alig enyhített a mindent beborító feketeségen. A pokoli fém és az obszidián
elegye, fojtogató sötétségre ítélte a helyet, de Cordelia számára ez már
megszokott volt.
Emlékezett még a palota forrongó, éj fekete köveire, amik
alatt parázs izzott, és amelyek minden egyes lépésére halk, tompa csattanással
válaszoltak. Itt, a Menedékben más volt a csend. Súlyosabb. Nem a pokol
lüktető, élő sötétsége, hanem valami elhagyatottabb, valami, ami emlékeztette
arra, mennyire távol van tőle.
Ha tehetném, besegítenék a háborúba, de tudom jól, nem
bírnám sokáig abban a perzselő forróságban. Mégis, ha egyetlen dolgot kívánhatnék,
az az lenne, hogy a nyakadba fúrhassam magam, és az ölelésedben ragadhassak
örökre. Ha a halálom lenne az ára, boldogan megfizetném.
De a félvérek sorsa más. Nem bírjuk a démonok tüzének
kegyetlen hevét, így, ha túl sokáig maradunk, még a Pokol is kiköp magából.
Milyen ironikus, nem igaz? A Mennyország sosem fogad be, a Pokol pedig
kitagadott. Mintha nem lenne helyem sehol – csak nálad.
Keserédes nevetés szakadt ki belőle, ahogy leírta a
szavakat. Az emlékek úgy martak belé, mintha újraélte volna őket. Látta maga
előtt apja és anyja ragyogó pillantását – azt a boldogságtól fénylő, gyengéd
tekintetet. Őket küldték a csatába, tudva, hogy ott a király zsoldosa végez
velük. És így is lett. Ő maga pedig akkor került Urához – ahhoz a démonhoz,
akit lenyűgöztek szokatlan tündérszárnyai. Nem sokan mondhatják el magukról,
hogy félig szukkubuszok, félig lángtündérek. Egyik világ sem akarta igazán.
Vártam rád. Minden egyes nap türelmesen, bízva abban,
hogy újra írsz nekem. Én nem voltam rá képes, és talán ezt a levelet sem fogom
tudni elküldeni neked. De reménykedem. Talán még maradt annyi erőm, hogy
eljusson hozzád a rég várt üzenetem.
Boldog vagyok, amiért életben vagy. Nem akarok arról
beszélni, mit éreztem volna, ha a halálhíred igaznak bizonyul – mert nem az, és
ez az egyetlen, ami számít.
A jókívánságaidat köszönöm. Hozzád képest még csak egy
gyermek vagyok, de ha tudhatom, hogy legalább az írásaid által mellettem vagy,
talán még hosszú időn át kitartok.
Ha azt mondanám, sajnálom mindazt, amin keresztülmész,
megorrolnál rám, igaz? Így hát nem írom le. Csak burkoltan, finoman hagyom,
hogy átcsússzon a szavak között – pontosan úgy, ahogyan neked a legbosszantóbb.
Szélesen elmosolyodott egy rövid pillanatra. Maga előtt
látta a férfi izzó, vörös tekintetét, ahogy morcosan pillant rá és pontosan
tudta, milyen súlya lesz ezeknek a szavaknak.
Tudom, sosem hazudtál. Miért is tennéd? Megfelelő
körülmények között talán bosszantana a dolog, de ezúttal nem lehetek
telhetetlen.
Igazán jó hírrel szolgáltál. Talán most végre minden
egyes porcikám a tiéd lehet. Viszont kérlek, ne tégy meggondolatlan dolgot! Én
is elkövettem ezt nemrég, és látod, mi lett a vége. Egyetlen rosszul
megválasztott szó, egy túl édes pillantás és már ott is a nem várt baj. Te
ravasz vagy, mint a róka. Járj túl az eszén!
Őszinte részvétem a testvéreid miatt. Nem ismertem őket
túlzottan, de bármennyire is bután hangzik, tudom, hogy még a démonok számára
is fontos lehet a család – talán még inkább, mint azt az emberek hinnék.
A Menedékről írom neked ezeket a sorokat. Odakint tombol
a vihar; érzem és hallom is. Nem voltam felkészülve arra, hogy újra a Pokol
tüzét kell belélegeznem, de semmit sem felejtettem el az elmúlt ötszáz év
alatt. A testem emlékszik. Minden egyes sejtje őrzi a múltat. Ameddig bírom,
maradok, de néhány hét múlva el kell mennem, különben elveszítem a szárnyaimat.
Az ígéretedet nem felejtettem el. De biztos vagyok benne,
hogy sosem fog valóra válni. Belefacsarodik a szívem, ha erre gondolok... De
hosszú életem van. Talán egyszer ránk mosolyog a szerencse. Talán egyszer a
világ, amely most elválaszt tőled, újra fényes lehet. Ha a béke eljön… akkor
tárt karokkal és ezer csókkal foglak üdvözölni.
Egy magányos könnycsepp indult útnak az arcán, majd a forró
talajon ért földet. A halk sercegés beleolvadt a csendbe, de esküt tett
magának: nem fog többet sírni. Nem teheti meg. Nem olyan félvér ő, mint
amilyennek mások látni akarták.
Mikor gondolkodásra emelte fel a fejét, átvizsgált néhány
szobát, de ételnek nyomát sem találta. Csak italok sorakoztak végtelenül hosszú
polcokon – üvegek százai, sötét folyadékkal telt palackok ezrei. Nem zavarta
különösebben. Pár naponta elegendő volt étkezniük. A kis társával szerzett
tapasztalatokból tudta: a tűzmacskák akár hetekig is elélnek egyetlen tűzrakás
mellett.
Én is mesélhetnék neked a világokról, amelyeket a könyvek
lapjain jártam be, de minek? Gyermeteg volna. Az emberek világa más. Rohanó.
Egyetlen pillanatnyi megállás is könyörgés árán történik meg. Úgy érzik, ha az
idővel versenyre kelnek, talán több életet zsúfolhatnak a napjaikba. Pedig
tudják jól, hogy ez hazugság. Mégis futnak. És közben nem látják a világ apró
csodáit. Azt a pillanatot, amikor a naplemente ezer színben lángol fel a
horizonton. Nem kell hozzá utazni, nem kell érte szárnyalni – ott van az orruk
előtt. Mégsem látják.
Mesélhetnék neked a munkámról. Az álmaimról. A
mindennapok tovatűnő perceiről. De mit érnének a szavak? Semmitmondó betűhalmaz
lenne csupán, pedig tudom, hogy neked minden egyes szó fontos. Ahogyan nekem
is.
Csodállak, amiért százezreket irányítasz. Parancsolsz
nekik, vezeted őket, mintha mindig is erre születtél volna. De én emlékszem
arra a napra, amikor először találkoztunk. Egy fiatal hódító állt előttem, akit
a harc éltetett. A tűz, amely akkor lobogott benned, még mindig ott ég a
szívedben, de már nem csak a csatamező a világod. Valami más is fontossá vált
számodra. Te sem hitted volna, hogy egyszer így lesz, igaz, Hercegem?
Kérlek, légy óvatos! A lángtündérek már régen szétváltak.
A Nap-láng papnői és a Vörös-láng bírói már nem olyanok, mint egykor. Csalfák,
alattomosak. A fúriák és hárpiák előszeretettel szövetségre lépnek velük. Ha
ezek a lények ellened fordulnak, a pokol összes légiója sem lesz elég, hogy
megállítsd a végzetet. Nem engedhetitek meg magatoknak a teljes pusztulást –
sem a halandók, sem a mágikus lények között.
Megpróbálok beszélni a Sötét-láng zsoldostanáccsal. Addig
is várom a leveled, örömmel a szívemben.
A helyiség konyhának tűnt, ahova a lába vezette. Bár a por
finom rétegben lepte be a berendezést, és az idő nyomai is meglátszottak rajta,
a tisztaság és rend még mindig uralkodott. Egy egyszerű démon számára
tökéletesen megfelelő lett volna.
Magához ölelte a levelet, lehunyta a szemét, és mély levegőt
vett. Koncentrálnia kellett.
A csend feszült volt, csak a saját szívverését hallotta.
Hosszú percekig, talán órákig tartott, mire végre az apró lila aura lassan
vibrálni kezdett a fal mentén. A látványára megkönnyebbülten felkiáltott, és
mielőtt a portál összezárult volna, reszkető kezekkel átlökte rajta az
üzenetet.
Kifáradva rogyott le az egyik üvegszékre, homlokát a hűvös
fémre döntötte. A lélegzete elmélyült, próbálta csitítani háborgó lelkét. Öröm
és félelem keveredett benne. Végre sikerült újra kapcsolatba lépnie a szeretett
férfival, de vajon meddig tarthat ez a törékeny lehetőség? Nem tudhatta, mikor
csap le ismét a csend, elnyelve őket egy újabb kétszáz évnyi némaságba.
A gondolatba beleremegett, de most nem engedhette el magát.
A hirtelen kaparászás kizökkentette tűnődéseiből. Ösztönösen
mozdult, mintha az árnyak közül hívta volna valami. Egy pillanatig habozott,
majd elindult a hang irányába. A börtönhelyiség felé.
* * *
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése