Álmában
látta a Hercegét. A vérvörös tekintetét. Az erős csontozatát és kemény
arcvonalát. Borostás lágy esésű állát. Az egyenes orrát és vékonyabb ajkait. A
magas és tiszteletre méltó testtartását. A sötét vértezetet, ami úgy simult a
testére, mint egy második bőr. A szája szélén lévő csintalan mosolyt és a
huncut fény ragyogását a szemében. Élethű volt. Úgy érezte, ha közelebb sétál
megérintheti, de akármennyire is próbálta elérni, tenyerét nem tudta a férfi
arcára simítani. Minden lépéssel csak távolodott, míg hirtelen szerte nem
foszlott s ezzel együtt, betört a kegyetlen valóság a tudatába.
Nem sejtette mire ébredt meg. Fanyar
mosollyal feküdt egy kis ideig még az álmainak képében ragadva. Legalább
láthatta, még ha csak így is.
Mikor kinyitotta a szemét, Maze már
nem volt mellette. Hallott, valami kaparászást és remélte, hogy nem a macska
kutakodik. A forróság egyre jobban tombolt a Menedékben, de már nem zavarta.
Kimászott a takaró alól, immár emberi alakban és elindult, hogy körbe nézzen.
Magához vett egy vékony könyvet, majd egy megégett szélű papírt és tollat, hogy
útközben, összeszedve a gondolatait, írjon Hercegének.
Édes
Pokolhercegem!
El sem tudod
képzelni mennyire boldog vagyok, hogy újra olvashatom a leveleidet! Kétszáz év
és semmit se változtál, ha a szókincsedet nézem. Még mindig próbálsz jó
benyomást tenni, pedig tudhatnád, hogy nem várom el. De rettenetesen örülök
annak, hogy végre látom a kézírásod és érezhetem az illatod a papíron is.
Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy a mágikus erőt megtartsam. Ha csak arra
használom az energiám, hogy neked írjak, már megéri, ám étkezni nem tudok, így
lehet, némi késedelemmel fogod megkapni majd a levelem.
Ahogy haladt a szűk, sötét
folyosókon, úgy gyulladtak fel a lámpák és burkolták a helyet sejtelmes vöröses
fénybe. Minden fekete volt. A pokoli fém és az obszidián elegye, fojtogató
sötétségre ítélte a helyet, de Cordelia már megszokta. Emlékezett még a palota
forrongó, éjfekete köveire, amin halkan csattant a talpa.
Ha tehetném,
besegítenék a háborúba, de tudom jól, nem sokáig élnék túl abban a forróságban.
Olyan szívesen karolnám át a nyakad, hogy ölelésedbe veszve ragadjak örökre!
Miattad érdemes lenne meghalni is! Ám a félvéreket, mivel nem bírjuk a démonok
tüzének melegét hosszú ideig, hamar kihajítják a pokolból is. Milyen ironikus
nemde? A Mennyországba nem kerülhetek, a Pokol pedig kitagadott.
Keserédesen nevette el magát, ahogy
leírta a szavakat. Emlékezett még, apja és anyja mennyire örömtelien
pillantottak rá, mégis direkt küldték őket a csatában, ahol a király zsoldosa
vetett véget az életüknek. Akkor került Urához, akinek megtetszett különleges
tündérszárnya. Nem mindennap mondhatja el magáról bárki is, hogy félig
szukkubusz, félig pedig lángtündér.
Vártam,
minden egyes nap türelmesen, hogy újra írj nekem. Én nem voltam rá képes és
talán ezt a levelet se fogom tudni elküldeni neked, de reménykedem benne, hogy
sikerül összeszednem annyi energiát, hogy megkapd a rég várt üzenetem.
Boldog
vagyok, hogy nem haltál meg. Összetörtem volna a halálhíredet halva, ám erről
több szót nem ejtek, hisz' életben vagy. Nem mellesleg, köszönöm a jó
kívánságokat. Hozzád képest egy gyermek vagyok, de biztos megélek még hosszú
időt, ha tudom, hogy bár csak írásban, de mellettem vagy.
Ha azt
mondanám, hogy sajnálom azt, amin keresztül mész, megorrolnál rám, így nem írom
le, csak burkolt üzenetben adom át ezt a kellemes, ám számodra zavarba ejtő
információt.
Szélesen mosolyodott el egy rövid
pillanatra. Maga előtt látta a férfi izzó, vörös tekintetét, ami morcosan
pillantott rá. Érezte a súlyát, amit ezek a szavak váltanak majd ki belőle.
Tudom, hogy
sosem hazudtál. Miért is tennéd? Megfelelő körülmények között, talán
bosszantana a dolog, de ebben az esetben, nem lehetek telhetetlen.
Igazán jó
hírrel szolgáltál. Végre talán minden egyes porcikám majd a tiéd lehet. Viszont
kérlek, ne tégy meggondolatlan dolgot! Én is azt tettem nem is olyan rég és
látod mi lett a vége. Egyetlen rossz szó, egy édes pillantás és eljöhet a nem
várt baj. Ravasz vagy, mint a róka. Járj túl az eszén!
Őszinte
részvétem a testvéreid miatt. Nem ismertem őket, de bármennyire is bután
hangzik, még a démonoknak is igencsak fontossá tud válni a család. Talán még
jobban is, mint az emberek azt gondolnák.
A Menedékről
írom neked ezeket a sorokat. Érzem és hallom, hogy odakint tombol a vihar.
Ugyan nem voltam felkészülve arra, hogy a pokol tüzét kell majd újra
belélegeznem, de semmit se felejtettem az 500 év alatt. A sejtjeim
emlékezőképessége hála megmaradt. Ameddig bírom, itt maradok, de néhány hét
múlva el kell mennem, különben elveszítem a szárnyaimat.
Az ígéretedet
nem felejtettem el, ám biztosan állíthatom, hogy sajnos sosem fog valóra válni.
A szívem szakad meg, ha erre gondolok, de hosszú életem van. Talán egyszer ránk
mosolyog a szerencse. A világ, ami elválaszt tőled, talán újra fényes lehet és
a béke, ha eljön... akkor tárt karokkal és ezer csókkal foglak üdvözölni.
Egy észrevétlen könnycsepp indult
útnak az arcán, majd a forró talajon ért földet. A halk sercegés hangját is
lehetett hallani, de megfogadta, hogy nem fog többet sírni. Nem teheti meg. Nem
olyan félvér ő, mint amilyennek beállították.
Néhány szobát átnézett mikor
felemelte gondolkodásra a fejét a levélből. Italok százai, üvegek ezrei
hevertek szépen sorba állítva a polcokon. Ételnek nyomát se lelte, de ez nem
zavarta különösebben. Pár naponta elég volt étkezniük a kis társával. Tapasztalatból
tudta, hogy a tűzmacskák, hetekig elélnek egy tűzrakás mellett is.
Én is
szívesen mesélnék neked arról a rengeteg világról, amikben a könyvek lapjait
olvasva jártam, de értelmetlen, gyermeteg dolog lenne. Az emberi világban,
rohanó az élet. Egyetlen percre is csak könyörgés árán képesek megállni.
Tovaszáll az életük és úgy érzik, ha ők maguk is az idővel versenyezve
felveszik a ritmust, talán többet élhetnek majd. Tudják jól, hogy nem így van.
Pedig mily' csodás, mikor arra a pár percre, megpihenve leülsz a padra és
figyeled a naplemente ezernyi színét felvillanni a horizonton. Utazni s repülni
se kellene érte. A szemük előtt van, még se látják a világ apró csodáit.
Mesélhetnék
neked a munkámról, mesélhetnék az álmaimról. A mindennapok tovatűnő perceiről,
de nem vagyok rá képes. Olyan semmitmondó szavak lennének, pedig tudom, hogy
minden leírt szó fontos a te és az én számomra is. Csodállak, hogy képes vagy
százezreket irányítani. Parancsolni nekik és terelni a jó irányba őket. Pedig
emlékszem, mikor először találkoztunk. Egy fiatalnak tűnő hódító voltál. Csak a
harc éltetett, mely most is ott loboghat a szívedben, még is fontossá vált,
valami más is a számodra. Te sem hitted, hogy valaha lesz ilyen, ugye Hercegem?
Kérlek, légy
óvatos! A lángtündérek már évezredek óta szétváltak. A Nap-láng papnői és a
Vörös-láng bírói, már nem olyanok, mint voltak. Csalfák és sunnyogók. A fúriák
és hárpiák, előszeretettel látogatják őket. A pokol összes légiója se lenne
elég ahhoz, hogy győzedelmeskedjetek, ha a lények ellenetek fordulnak. A teljes
pusztulást, se a halandók között, se a mágikus lények között nem engedhetitek
meg magatoknak. Megpróbálok beszélni a Sötét-láng zsoldostanácsával. Addig is,
várom újra a leveled, örömmel a szívemben.
Örök
szerelmemet kínálom neked, most és mindig.
... a te
Tündérdémonod.
Egy konyhaszerű helyre érkezett meg.
Tisztaság volt, rend, bár a por belepte néhány helyen és az idő vasfoga is
megnyilvánult a berendezéseken, de tökéletesen megfelelt volna egy egyszerű
démon elvárásainak. Magához ölelte a levelet, majd lehunyta a szemét, hogy
koncentrálni tudjon.
Hosszú percekig, majd órákig is
eltartott, mire a fal mentén megjelent az apró lila aura. Örömében felkiáltott
és mielőtt bezáródott volna a portál, átcsúsztatta rajta a levelet.
Kifáradva rogyott le az egyik
üvegszékre az asztal mellett. Homlokát a hűvös fémre döntötte. Vett néhány mély
levegőt, hogy megpróbálja csitítani háborgó lelkét. Az öröm és a félelem
váltották egymást benne. Tartott attól, hogy bár most újra megjelent és
lehetősége nyílt néhány szót váltani a szeretett férfival, de nem tudhatta,
hogy mikor jön el újra egy 200 éves csend és nehéz némaság közöttük.
Hirtelen nem is tudta mit csináljon a
szabadidejével, így a kaparászást hallva elindult, hogy megnézze magának a
börtönhelységet, ahonnan a hang jött.
* * *
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése