Kaparja a torkodat a tikkasztó forróság, órák óta nem látsz
a sajátodon kívül másik árnyékot, már a lovad is csak vonszolja egyik patáját a
másik után. Nagyjából fél órája pillantottál meg egy tornyot a forróságtól
izzó, szikkadt talaj felett, és végre nem kételkedsz benne, hogy délibábot
pillantottál meg. A porban elterülő utak összefutnak, a keréknyomok egyenesen a
városba vezetnek. Utolsó erejével a lovad jobban kapkodja már a lábait, hogy
minél előbb jusson friss, hűs vízhez, amihez reggel volt utoljára szerencséje.
Egymás mellett sorakoznak az épületek: borbély,
élelmiszerbolt, fegyverbolt... a templommal szemben pedig megpillantod a
kocsmát. Cserepes ajkaidat megnyalod a hűs, friss víz gondolatára.
Ahogy a házak közé érsz, sok kíváncsi tekintet kezd el
rádtapadni. Rebbennek a függönyök, övükbe akasztott hüvelykujjal lépnek ki a
férfiak a verandára hátuk mögé parancsolva a kíváncsi gyerekeket. Jobban az
arcodba húzod a kalapod karimáját és céltudatosan haladsz tovább a kocsma felé.
Egy fiatal legénynek odalököd a lovad kantárját és
ráparancsolsz, hogy vigye az istállóba, itassa meg és szerszámozza le. Látod,
hogy a fiú remeg, de nem foglalkozol vele.
Nyikordul a talpad alatt a keményfa deszkalépcső, a csizmád
sarkán szépen csilingel a sarkantyú. Gyanúsan nagy a csend, de egy laza
csuklómozdulattal belököd a kocsma lengőajtaját. Legalább egy tucat puskacsővel
nézel farkasszemet.
– Mit keresel a városunkban?
* * *
Pár pillanatig nem törődtem a puskák hadával. Gyorsan
járattam körbe a tekintetem, a megannyi bent tartózkodó emberen. Széles
mosolyra húztam a számat és felemeltem mindkét kezem, hogy mutassam, nincs
nálam fegyver - legalábbis a markomban nincs.
– Érte jöttem. Adjátok át és életben hagyok mindenkit! –
mondtam nyugodt, kimért hangon. Összenéztek, néhányan biccentettek szinte
láthatatlanul, majd hangos nevetésben törtek ki.
– Még, hogy érte? Innen te nem viszed sehová! – mondta egy
nagydarab, szakállas férfi. Szeme kékje dühtől csillogott. Szájában félig
leégett szivar lengedezett ahogy beszélt. Orra vöröses színt vett fel. Az ő
keze nem remegett, még az alkohol hatása alatt se. Gúnyája megfáradt és szakadt
volt. Mocskos, mint a tegnapi vándoré, akit megöltem az információért.
Tökéletes nagypapa álca lehetett volna, ha nem fénylik a mellkasa bal oldalán,
a szíve fölött egy kis jelvény, rajta a szöveggel: Sheriff. Zöldes ruháján
több réteg por feküdt és egy kevés, megbarnult vérfoltot is észrevettem.
– Nem mondom még egyszer. Ha dupla ennyien akarnátok
megölni, akkor se sikerülne! Még csak megsebezni se tudnátok! – ingattam a
fejem rosszallóan, miközben hangom gúnytól csöpögött.
A háttérben leejtett valaki egy poharat, ami hangos
koppanással rázta meg a hirtelen beálló csendet, majd ripityára tört. Az
előttem tornyosuló ujja megugrott a ravaszon, de még idejében elkapta róla.
A kocsmapult mögött álló csapos, szép lassan leereszkedett a
bútorzat mögé. Tudtam, hogy egy gyáva féreg, de inkább elbújik, minthogy
előkapná a puskát és meghúzná a ravaszt. Néhány fiatal lányka, szinte szűkölve
próbált fedezékbe vonulni, a szoknyájukat felemelve a sarokban. Még egy pap is
helyet kapott az egyik zongora mellett a földön. Részegen próbált koncentrálni
arra, hogy lássa ki is van bent, akire ennyien fenik a fogukat, vagy
puskájukat.
– Egyezzünk meg! – jött egy ismerős halk, szinte suttogó női
hang a lépcső alól, ami felvezetett a szobákhoz. Odakaptam a fejem. Még az
ajtóban állva is láttam a deszkák repedezését. Ezernyi ember sétált már végig
rajta fel és le, de még mindig jól bírta. Csak egy halvány szempár villanását
láttam, de végül nem törődtem egyelőre vele.
– Miféle egyezségről lenne szó? – kérdeztem, miközben szép
lassan leengedtem a kezem és elindultam a pult felé.
Csizmám sarkantyúja koppant, majd csilingelt. Szinte
jajveszékelésnek tűnt a poros csendben. A levegőt már nehezen vettem.
Összeragadt a szám és csak egy italra vágytam vagy kettőre. Kabátom suhogott
azon a pár méteren is míg a székekhez értem. Egy könnyed mozdulattal ültem le
és emeltem fel a könyököm a falapra támaszkodva.
– Csapos, egy whiskyt, de ízibe! – parancsoltam a férfire,
akinek éppen már csak a feje búbját láttam kilógni. Legszívesebben belevertem
volna az üvegekkel teli polcba, de ígéretet tettem.
Felbukkant a kócos, rövidre nyírt barna haj, majd egy
rettegéssel teli szempár, ami nem nézett közvetlenül rám. Inge megsárgult és
csatakosan tapadt a testére. Éreztem a bűzét. A mosdatlan, áporodott szivar
szagát és az alkohol aromáját. Ügyetlenül, barna nadrágjába túrta az anyagot,
hogy összeszedje magát. Láttam kattogni fejében a fogaskerekeket. Összevissza
pillantgatott. Hol a kalapom karimáján megült porra, hol pedig a továbbra is
rám meredt, puskacsövek mögött álló férfiakra. Végül egy rövid biccentés után,
de leemelt egy üveg italt és végre kitöltötte a whiskyt.
– Elmegyek veled, cserébe a várost ne rombold porig – Léptek
zaja csapta meg a fülem míg beszélt. Azon nyomban fordultam, hogy a hang
irányába meredve megpillantsam azt, akiért jöttem.
Hosszú, fekete haja a derekát verte. Hullámos volt, akár a
tenger vize a szeles időben. Szürke szeme lágyan tekintett felém, de láttam
mögötte a dühöt és némi aggodalmat is. Aranyos, fitos orrát felemelte, de még
így is észrevettem az apró fintort az arcán, amit egy pillanattal később félre
fordított fejjel próbált palástolni. Kihúzta magát, hogy tartása
tiszteletteljes legyen. Vérvörös ruha simult a testére. Két oldalt hosszan
felsliccelve, hogy gyönyörű, fehér combja kilátszódott minden lépésénél. Ajkai
kissé cserepesek voltak, amit önkéntelenül is édesen nyalt meg, hogy ne legyen
annyira száraz. Ujjai a ruhának anyagába túrtak, miközben megigazította magán.
Láttam a feszültséget rajta, amitől elmosolyodtam, mert nem bírtam ki, hogy ne
tegyem. Lábán gyolcs volt feltekerve a bokájáig. Lépteinek zaját azzal
tompította.
– Olyan rég szórakoztam. Hát elvennéd tőlem a lehetőséget?
Mit számít neked ez a koszfészek? – érdeklődtem a lehető legnyájasabb hangomat
elővéve, majd elmartam a poharat, és egyetlen kortyban ittam ki az italomat.
Nem foglalkoztam az engem bámuló, még mindig puskát tartó férfiakkal.
Szórakoztatott a félelmük, szinte éreztem a szagát, az izzadság és a megannyi
elszívott szivar füstje alatt.
Végigégette a torkomat a whisky. Azonnal melegem lett, de
kellemes sóhajjal a számon csaptam a falapra vissza. A néma csendben, erős
robbanás hangjaként száguldott végig a helységben. Néhányan a szemem sarkából
láttam ahogy megugrottak, mire jóízűen elnevettem magam.
– Ne itt beszéljük meg – lépett mellém és egy kecses
mozdulattal kapta el a csuklómat. Ráfogott a kabát alatt rejtegetett
pisztolyomra, amit a karomra erősítettem. Ismert már a némber jól, így nem
róhattam fel neki a mozdulatot. Való igaz, hogy a gondolataimba is beférkőzött,
hogy egyszerűen csak lepuffantok mindenkit és elviszem a vállamra csapva a
nőszemélyt.
– Menjünk fel – húztam széles vigyorra a számat, miközben
tekintetem a lépcső felé siklott.
Egy pillanatra ledermedt, majd állát a vállamra tette, hogy
suttogóra fogva a hangját, édesen duruzsoljon a fülembe.
– Mindig első a szórakozás, ugye Marcus? – kérdezte kéjes
hangján, miközben megnyalta az ajkát és ellökte magát a pulttól. A kezemet
elengedte ugyan, de belekapaszkodott a gúnyámba, hogy magával húzzon.
Elengedtem a szorongatott poharat, majd elléptem a pulttól,
hogy kövessem őt. Még kitudtam dobni az aprót a zsebemből, amik szerteszét
szaladtak miután végig gurultak az ivó pultján.
Csípőjét figyeltem. Vékony és törékeny testét. Tudtam, hogy
mi mindent takar az a csinos forma, de nem ellenkeztem, úgyis az enyém lesz a
nő.
Félszemmel mindenkit figyeltem. A kocsma síri csendje és a
félelem szaga elmúlt. Leengedték a fegyvereket látva, hogy nem lesz
tömegmészárlás, pedig nem is tudták még mi mindenre készültem. A sheriff lába
mellett, koppant hatalmas puskája, ahogy leengedte a földre. Dühösen
meresztette rám a tekintetét, de amennyire tudta, visszafogta magát. Láttam
megfeszülni az állkapcsát, miközben a szitokszavakat próbálta elnyomni magában.
A zongorista úgy döntött, elég volt a feszült légkörből, így
leütötte az első, majd a második billentyűt, míg lassan, egy kellemes nótára
nem váltott. A pap is megmozdult a földön. Felhúzta magát, vetett néhány
keresztet a saját érdekében, majd úgy sietett ki a kocsmából, mint egy szűkölő
kiskutya. A hangulat visszatért nagyjából, én pedig lassan, fokonként lépdeltem
fel a lépcsőn, miközben továbbra is a nőn hagytam a tekintetem.
A szobák felé vezető út, éveknek teltek. A kopott festék és
a megfáradt, rohadt deszkák látványa sem érdekelt. Néhány ajtó mögül, nevetés
hangja hallatszott és halk nyögések zaja jutottak a fülembe. Felemeltem a
karom, hogy megigazítsam kalapomat. Végigsimítottam a karima szélén és lenéztem
a továbbra is engem rángató, vékony kézre. Úgy kapaszkodott a nő belém, mintha
bennem keresné a menedékét.
– Kár, hogy le kell adjalak a következő nagyvárosban
szépségem. Igazán jól szórakozhatnánk – jegyeztem meg, mikor megálltunk az ajtó
előtt. A fém kilincsen egy vörös alsónemű lógott. Már régóta ott lehetett.
Megszáradt és furcsa foltok tarkították az anyagot, amit a hölgyeményem egy
laza mozdulattal kapott le, majd dobta félre a földre.
– A döntés a tiéd – tudta le ennyivel. Kissé meglepett, hogy
nem ágál, nem harcol. Rossz érzésem volt, de végül kinyílt az ajtó, én pedig
nem tudtam nemet mondani arra, hogy berángasson.
Ahogy becsukódott és kulcsra zárta, a vaskos fának döntött
és megcsókolt. Mintha csak erre vágyott volna. Dörgölte magát, mint egy édes
kiscica az ölemnek. Emelgette a lábát, amibe szívesen kapaszkodtam bele, hogy
felhúzva, az oldalamhoz szorítsam. Ujjai a hajamba túrtak és keményen meghúzta
a tincseket, amikre rámarkolt. Nem bírtam ki, hogy ne morduljak fel és
fordítsam át magunkat. A falnak nyomtam.
A következő pillanatban pedig, egy éles szúrást éreztem a
mellkasom tájékán, majd szédülni kezdtem. Hirtelen engedtem el a nőt. Ahogy
lenéztem magamra, egy gyönyörű, virágos aranymarkolatú tőr állt ki a szívemből.
– Alina... – néztem rá tágra nyílt szemekkel, majd térdre
rogytam a földre és abban a pillanatban nyelt el a sötétség, mikor oldalra
borulva koppantam a padlón.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése