A
naplemente csodásan színezte be a kék, már-már feketébe hajló eget. Áttört a
narancs és a rózsaszín minden árnyalata a bágyadt felhőkön. A messziségben
pedig hatalmas vihar látszott közeledni. Cordelia egy padon üldögélt, kedvenc
könyvével a kezében újfent.
Már két hét is eltelt, hogy megkapta
a szívet megdobbantó levelet. Azóta a lelkesedése alább hagyott és kezdte úgy
érezni, az egész csak egy kellemes és egyben gyötrő álom volt. Többször is
felébredt mély alvásából, hogy ellenőrizze, valóban a fiókja mélyén
helyezkedik-e el az utolsó papíros. Mindig ott volt. Ő pedig több alkalommal is
szomorú sóhajjal csukta be a kis tárolót.
Keresztbe tett lábait simogatta a
feltámadt szél, néha halvány libabőrt csalva a bőrére. Teljesen belemélyedt a
történetbe. Reménykedett benne, hogy egyszer ő lesz az a hercegnő, akiért
minden tűzön és vízen keresztül megérkezik a hercege. Csodás ábrándokat
kergetett, de tudta, hogy kérése lehetetlen volt. Bármilyen magasztosabb
létformához rimánkodhatott volna, sehonnan nem kaphatott efféle segítséget.
Le kellett tennie maga mellé a
könyvet. Az egyre erősödő széllökések, didergésre késztették és automatikusan
nyúlt a karjához, hogy megdörzsölje. A következő pillanatban, halványlila aura
jelent meg a padon. Ugyanazzal az apró portállal, amit már nagyon jól ismert.
Most is megpróbálta megérinteni, de mire elérhette volna a keze a mágikus
örvényt, addigra kiesett egy kis levél belőle és semmivé foszlott.
Olyan hirtelen nyúlt a lepecsételt
papírért, hogy elsodorta a könyvét, ami a földön kötött ki. Nem is foglalkozott
vele. Hamar nyitotta fel a viaszpecséttel lezárt levelet, hogy olvasni kezdje:
Gyönyörű
Tündérdémonom!
Megígértem,
hogy újra írok. Találtam is megfelelő helyet hozzá. Meglepődnél, milyen csendes
egy tömegsír tetején ülni, miközben semmi mást nem lehet hallani, csak a pokoli
szél morajlását.
Néhány csatát
megnyertünk, de a háború egyre véresebb és egyre több életet követel.
Elvesztettem két testvéremet is. Apánk kegyetlen haragra gerjedt. Kérlek,
vonulj fedezékbe! Talán a dühét még a világod is megfogja érezni. Két herceget
elveszített, kiket ugyanolyan elszántsággal szeretett. Keress minél vastagabb
falakkal rendelkező épületet! Ha tudsz, menj a Menedékbe! Ne maradj otthon! Ne
aggódj, bárhol megtalállak, csak maradj életben!
Amint elolvasta a sorokat,
felpattant. Felkapta a könyvet a földről és félelemmel a szívében rohant
hazafele, miközben nem figyelve maga köré, tovább olvasta a levelet:
Elárultak
minket! Rettentő dühös vagyok! Oly' sok segítséget nyújtottam a fúriáknak s még
is úgy döntöttek, hogy a Leviatán oldalára állnak. Hiába vagyok már több
százezer s talán millió éves is... sose fogom tudni, miért ásnak a békének alá.
Apám mindig csak leint, miszerint a természetünk nem bírja elviselni a béke
korszakát. Mit is mondjak erre? Sajnálatosan igaza van. Magamon is
tapasztaltam, bár nem öltött ekkora méreteket akkoriban.
Emlékszel mit
ígértem neked? Minden áldott nap csak az jár a fejemben. Sosem szegtem meg
egyetlen szavamat sem. Becsületesnek ugyan nem mondhatnának, hisz még is csak
démon vagyok. Nagyszerűen tudom kiforgatni a kimondott szavakat, de veled... te
más vagy! Sose tudtam volna ártani neked. Már akkor, mikor megláttalak. Tudtam,
hogy különleges leszel. Beigazolódott a sejtésem. Írhatnék még ezernyi csodás
szót és bókot, de tudom jól, mennyire nem kedvelted régen sem őket.
Már a házban volt. A föld rezegni
kezdett és egy hatalmas széllökés, betörte az ablakokat. Behúzta a nyakát. A
levelet úgy szorította, mintha semmi másba nem kapaszkodhatna. Így is volt. Az
egyetlen, ami még tartotta benne is az életet, az az ő Pokolhercege volt.
Ismerte a helyet, amit leírt neki a
levélben. Oda katasztrófák idejében elbújhatott, bár legtöbb esetben titokban
kellett megtennie. Még Ő mondta el neki, hol is van. Maguk a démonok
készítették. Obszidiánból és pokoli ércekből megerősített falakkal zárták le.
Átvágott az üvegszilánkok halmazán.
Nem törődött a besüvítő széllel, ami ide-oda járatta a haját, néha az arcába
csapva azt. Kihúzott egy táskát az ágya alól, majd teletömte ruhákkal és néhány
fontos felszereléssel, ami kelhetett egy ilyen időszakban.
Nem sajnálta az otthonát.
Könnyűszerrel szerezhetett másikat. Ám az jobban zavarta, hogy még nem tudta
befejezni a levelet. Sietősen hagyta el a házat, hogy kocsiba ülve elinduljon a
démonbunkerbe. Bármennyire is bután érezte magát, tudta jól, nem hazudna neki
és ilyen felesleges dolgokat, le se írt volna a levélbe.
Egy óra volt az út, mert a nagy
kapkodásban majdnem elfelejtette kis bajtársát. Még a kapuból fordult vissza
idejében. Amint leparkolt a kocsival, magához vette a szőrgombócot és már
szaladt is a bejárathoz.
Fél liter vér és néhány hajszál után,
végül sikerült bejutnia a csendes helyre. Senki sem volt odalent. A lámpák
zörögve, pattogva gyulladtak meg, hogy halvány fénybe borítsák a bunker
belsejét. Le se pakolt, egyenesen egy poros kanapéhoz sétált. Letette morcos
macskáját, aki egyből felfedező útra indult meg. Leült és kapkodó lélegzettel
olvasta végre tovább a levelet:
Már rengeteg
időt töltöttem azzal, hogy kiokoskodjam, hogyan tudnék nálad megjelenni, de úgy
érzem ebben az időszakban, egy időre el kell engednem ezen céljaimat.
Sajnálatos módon a háború nem fog rám várni, bármennyire is szeretném
megízlelni a csókodat. Olyan közel vagy s még is oly' távol. Még kínozni sincs
kedvem senkit így, hogy tudom mi várhat ránk, ha ennek nem lesz hamarosan vége.
Kérlek,
nagyon vigyázz magadra és ha tudsz válaszolj az üzenetre! Hidd el, nem csak te
ülsz várakozva és rettegve, bármily kellemetlen bevallanom. Tudom, hogy neked
jóval nehezebb, de ha képes vagy rá, tedd meg. Értem, értünk.
Örök
szerelmemet kínálom neked, most és mindig.
... a te
Pokolherceged.
Összeszorult a szíve, ha arra
gondolt, mennyi mindent próbált tenni érte a férfi. Ő minden szavát itta és
mélyen a gondolataiba merült.
Hatalmas csattanás hangjára riadt fel
az álmodozásából. Az egész föld megremegett. Érezte a talpa alatt a földrengés
minden egyes apró rezonálását. Forróság öntötte el a bunkert.
– Maze! – kiáltotta el magát. Hangja
élesen és ijedten csengett a helyiség falai között. Végigszáguldott az összes
járaton és a szobákba is besüvített. A macska, amint meghallotta társa hangját,
már rohant is és fészkelte be magát az óvó karok közé.
Lezárta a Menedék minden ajtaját.
Fulladozott a portól és a forró levegőtől. Elszokott már a pokol melegétől, így
újra kellett tanulnia lélegezni. Kitárta vékony, tűzben égő tündérszárnyait,
majd apró, tüzes szarvai is megjelentek a feje tetején. Át kellett változnia,
mielőtt az eszméletét veszti.
Nem sokkal később, már egy szűkös
szobában ültek, takaró alatt, égő kályha mellett. Amint visszaszokott a
kegyetlen pokoltűzhöz, fázni kezdett. Végül annyira elfáradt, hogy fenntartsa a
démonformáját, hogy elnyomta az álom.
* * *
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése