A naplemente csodálatos színekkel festette meg az eget,
melynek kékje már-már feketébe hajlott. A narancs és a rózsaszín minden
árnyalata áttört a bágyadt felhőkön. A messzeségben egy vihar sötét árnya
tornyosult fenyegetően. Cordelia egy magányos padon üldögélt, kedvenc könyvét
tartva a kezében.
Két hét telt el azóta, hogy megkapta azt a szívet
megdobbantó levelet. A kezdeti lelkesedése alábbhagyott. Egyre inkább úgy
érezte, az egész csak egy kellemes és gyötrő álom. Többször is felriadt éjjel,
hogy ellenőrizze: valóban ott lapul-e a fiók mélyén az utolsó papíros. Mindig
ott volt. Ő pedig minden alkalommal szomorú sóhajjal csukta vissza a kis
tárolót.
A feltámadó szél keresztbe tett lábaihoz simult, libabőrt
csalva meztelen bőrére. Elmélyült az olvasásban, reménykedve, hogy egyszer az ő
története is úgy ér véget: „Boldogan éltek, míg meg nem haltak”. Csodás
ábrándokat kergetett, de jól tudta, kérését semmilyen magasztosabb létforma nem
hallgatja meg.
Egy erősebb széllökés kényszerítette, hogy letegye a könyvet
maga mellé, miközben karját megdörzsölve próbálta elűzni a hideget. A következő
pillanatban halványlila aura vibrált fel a padon – az apró portál, amit már
olyan jól ismert. Most is megpróbálta megérinteni, de mielőtt ujjai elérhették
volna az örvénylő energiát, az hirtelen elhalványult, és egy kis levél hullott
ki belőle.
Túl gyorsan kapott utána. Mozdulatával elsodorta a könyvet,
ami tompa puffanással ért földet. Nem is törődött vele. Ujjai remegve
szakították fel a viaszpecséttel lezárt borítékot. Azonnal beleakart olvasni:
Gyönyörű Tündérdémonom!
Megígértem, hogy újra írok. Találtam is hozzá egy igazán
különleges helyet. Meglepődnél, milyen csendes egy tömegsír tetején ülni, miközben
semmi mást nem lehet hallani, csak a pokoli szél morajlását.
Néhány csatát megnyertünk, de a háború egyre véresebbé
válik. Egyre több életet követel. Két testvérem is odaveszett. Apánk... nos, ő
nem kegyelmez. Kérlek, vonulj fedezékbe! Talán a dühét még a világod is megérzi,
hamarosan.
Két herceget veszített el – két fiát, akiket egyformán
szeretett. Ezért kérlek, ne maradj ott, ahol vagy! Ha tudsz, menj a Menedékbe!
Bárhol is legyél, megtalállak. Csak maradj életben!
Azonnal felpattant a padról, hogy magához véve a könyvet,
rohanvást induljon hazafelé. Nem kételkedett a Hercege szavában, egyetlen
pillanatig sem.
A levél pergamenje remegett az ujjai között, de nem tudta
eldönteni, hogy az egyre erősödő szél, vagy a belülről feszítő nyugtalanság
okozta. Szeme végigszaladt a sorokon, miközben a lábai automatikusan vitték
előre az úton. Az olajlámpások sárgás fényei táncoltak a házak falán, de a
megszokott melegség helyett, valami baljós vibrálás lengte körbe a szűk
sikátorokat.
A naplemente után gyorsan leszállt az éj. A szél hirtelen
támadt fel. Éles karmokként kapott a kabátjába, mintha vissza akarná tartani.
Egy pillanatra lehunyta a szemét, próbálta rendezni a gondolatait, de a sorok
visszhangként verődtek vissza az elméjében.
„Ne maradj ott... megtalállak... csak maradj életben!”
A szívverése szaporább lett, és a gyomra görcsösen
összeszorult. Minél tovább haladt az utcán, annál erősebb lett benne a
nyugtalanság. Úgy tűnt, a világ is visszatükrözi azt a fenyegetést, ami a sorok
között megbújt. A felhők a feje felett egyre sötétebb örvényt alkottak. Az első
esőcseppek hidegen csapódtak az arcára. Nem volt ez szokatlan időjárás, de
valami mégis más volt.
Mély levegőt vett, majd összeszorította a levelet. Nem maradt
sok ideje. Ha igaz, amit írt, ha tényleg érezni fogják az apja haragját, fel
kell készülnie.
Elárultak minket! A düh szinte elemészt.
Annyi mindent tettem a fúriákért, annyi áldozatot hoztam
értük, és gondolkodás nélkül a Leviatán mellé álltak. Megannyi nap telt el
azóta, hogy először láttam a napvilágot, de még mindig nem értem, miért vágyunk
ennyire a pusztításra. Miért taszítja el fajunk a békét, mintha méreg lenne?
Apám szerint ez a természetünk. A béke csak illúzió, amit végül mindig
széttépünk.
Nem vitatkozhatom vele. A saját véremben is érzem ezt az
örvénylő nyugtalanságot, ezt az állandó vágyat a harcra, a kihívásra, de sosem
engedtem elhatalmasodni.
Emlékszel még arra, amit ígértem neked?
Nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna rá. Sosem
szegtem meg a szavam – és nem is fogom. Tudom, a becsület fogalma egy démon
szájából nevetségesnek hat, hisz a mi nyelvünk a megtévesztés és a cselszövés,
de te más vagy. Mindig is más voltál.
Már akkor, amikor először megpillantottalak. Tudtam, hogy
az leszel nekem, akit sosem akarok elveszíteni.
Írhatnék ezernyi szép szót, dicsérhetnélek a világ összes
költői fordulatával – de ismerlek. Megtanultam, téged sosem a szavak bűvölnek
el. És ezért vagyok biztos benne, ha egyszer újra találkozunk, az ígéretem még
mindig ott fog állni közöttünk – érintetlenül.
Cordelia keze remegett, ahogy tovább olvasta a sorokat.
A levegő mintha egyre sűrűbbé vált volna körülötte, a szél
pedig nem csupán hideget hozott, hanem valami megfoghatatlant is. A vihar
mostanra már teljesen elnyelte az eget. A felhők között néha felvillant egy-egy
távoli villám fénye.
"Elárultak minket!"
A szavak perzselték, talán maga a levél is haragot hordozott
magában.
Cordelia szaporábban kezdett lépkedni, érezve, hogy valami
változik körülötte. A fúriák... a Leviatán... azok a nevek, amelyek olyan sok
szenvedést okoztak neki és a fajtársainak. Az egész világnak.
A Herceg újra és újra biztosította őt hűségéről, és Cordelia
hinni akart neki. Hinni abban, hogy a világ, amelyben ő csupán egy apró,
törékeny lélek, valahogyan nem fogja teljesen maga alá temetni.
Egy újabb villám hasított végig az égen, és a távoli
mennydörgés hangja egy ismeretlen szörnyeteg morgását idézte benne.
A Herceg ígérete ott visszhangzott a fejében. Nem szegte meg
a szavát. Soha. De vajon meddig tarthat ki egy ígéret egy háború sújtotta
világban?
A lakására érve, eleinte körbe se nézett. A sötétben is
tudta pontosan, mit merre talál. Már hosszú évek óta élt a kis kuckójában.
A föld megremegett alatta, majd egy tomboló széllökés zúdult
végig a falakon. Az ablaküvegek egyszerre robbantak szét, mintha valami
láthatatlan kéz tört volna rá. Ösztönösen behúzta a nyakát, de nem mozdult.
Ujjai görcsösen markolták a levelet – az egyetlen dolgot, ami még kapaszkodót
jelentett számára. Ami még életben tartotta.
Ő. A Pokolhercege.
Ismerte azt a helyet, amit a levél említett. Egy menedéket,
amelyet katasztrófák idején fel lehetett keresni. Nem sokan tudtak róla. Ő
mutatta meg neki, egykor. Egy démonok által épített rejtekhely, megerősített
falakkal, obszidiánnal és pokoli ércekkel védve a külső világ tombolásától.
Nem tétovázott. Átvágott az üvegszilánkok között. A szél vad
örvénylése cibálta a haját, időnként az arcába csapva. Nem törődött vele.
Letérdelt, benyúlt az ágya alá, és előhúzott egy táskát.
Gyors mozdulatokkal tömte meg ruhákkal és a legszükségesebb felszereléssel –
amire egy ilyen világban mindig szükség lehetett.
Nem sajnálta az otthonát. Egy másikat bármikor találhatott.
De egy valami mégis zavarta. A levél.
Nem fejezte be az olvasását.
De nem volt idő. Sietnie kellett. Minden szava igaz volt –
tudta jól, hogy nem hazudna neki. Nem írna le semmit, ami felesleges.
A nagy kapkodásban majdnem megfeledkezett kis bajtársáról –
csak a kapuból fordult vissza, az utolsó pillanatban. Átsuhant a sötét házon,
és ujjai már ösztönösen nyúltak a puha szőrgombóc után. A macska elégedetlenül
mordult fel, amikor felemelte, de nem volt idő megnyugtatni.
Kirohant a házból. Beült a kocsiba. A motor felbőgött, a
gázpedál a padlóhoz tapadt. A démonbunkerhez vezető úton csak egy gondolat
zakatolt a fejében: Élned kell. Bármi áron.
Az út legalább egy óra hosszú volt. Végig koncentrált, nem
akart éppen most, a szükséghelyzetben karambolozni és összetörni magát vagy
társát.
Amint leparkolt a kocsival, magához szorította a morgolódó
jószágot, és sietve indult a bejárathoz.
A bunker kapuja hűvösen, mozdulatlanul meredt rá. Az
obszidiánba vésett rúnák tompán fénylettek, amikor a tenyerét a fémes felületre
szorította. Az ajtó nem adta könnyen magát – fél liter vér és néhány hajszál
volt az ára. A zár halk kattanással engedett, majd a kapu lassan feltárult
előtte.
Bent csend honolt.
A lámpák késlekedve, zörgő hangokkal keltek életre, és halvány
fénybe vonták a poros falakat. Senki sem volt odalent.
Nem bajlódott a csomagokkal. Egyenesen a terem végében álló,
fakó színű kanapéhoz lépett. Letette a macskát, aki egyetlen villanásnyi
pillanat alatt döntött úgy, hogy felfedező útra indul.
Ő pedig leült.
Mély levegőt vett, próbálta csillapítani a kapkodó
lélegzetét. A levél ott volt a kezében. Összegyűrődve, foltokkal borítva, de
még mindig őrizve a szavakat, amik miatt most itt volt:
Már rengeteg időt töltöttem azzal, miként tudnám
kiokoskodni, hogy megjelenjek nálad, de úgy érzem, ebben az időszakban egy
időre el kell engednem ezt a célomat. Sajnálatos módon a háború nem fog rám
várni – bármennyire is szeretném végre megízlelni a csókodat.
Olyan közel vagy, és mégis elérhetetlen.
Még kínozni sincs kedvem senkit, mióta tudom, mi várhat
ránk, ha ez nem ér véget hamarosan.
Kérlek, vigyázz magadra!
Ha tudsz, válaszolj az üzenetre. Hidd el, nem csak te
ülsz várakozva és rettegve. Bármilyen kellemetlen is ezt bevallanom. Tudom,
hogy neked jóval nehezebb, de ha képes vagy rá, tedd meg. Értem. Értünk.
Összeszorult a szíve, ahogy arra gondolt, mennyi mindent
próbált érte tenni a férfi. Ő pedig minden szavát itta, engedte, hogy mélyen
beleégjenek a gondolataiba.
Egy hatalmas csattanás rázta ki az álmodozásából. A föld
megremegett, a talpa alatt, érezte minden apró rezonálását. A bunker megtelt
fojtogató forrósággal.
– Maze! – kiáltotta. Hangja élesen visszhangzott a helyiség
falai között, végigszáguldva az összes járaton. A macska, amint meghallotta
társa hívását, azonnal rohanni kezdett felé, majd remegve fészkelte be magát az
óvó karok közé.
Gyorsan lezárta a Menedék minden ajtaját, miközben a portól
és a forró levegőtől fuldokolt. Elszokott már a Pokol perzselő melegétől. A
tüdeje tiltakozott, a bőre izzott. Újra kellett tanulnia lélegezni.
A fájdalom égette belülről, ezért végül hagyta, hogy a teste
engedelmeskedjen az ösztöneinek. Kitárta vékony, lángokban táncoló
tündérszárnyait, s közben apró, tüzes szarvak bukkantak elő a feje tetején. Az
átváltozás megmentette az eszméletvesztéstől.
Nem sokkal később már egy szűkös szobában ültek, takaróba
burkolózva, a kályha vibráló hőjében. Ahogy a teste újra hozzászokott a
kegyetlen pokoltűzhöz, furcsa kontrasztként fázni kezdett.
Végül a kimerültség győzött. A démoni formáját fenntartani
túl nagy teher volt, és mielőtt ellenkezhetett volna, elnyomta az álom.
* * *
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése