Leereszkedett
a sötétség. A szobában csak félhomályt csinált a kis lámpa fényessége, ami az
éjjeli szekrényen árválkodott. Sárgás fénye a falra vetült, amit elnyelt a
feketére festett helyiség.
Cordelia az ágyon ült. Kényelmesen
betakarózva, egy könyvvel a kezében, cigarettával a szájában és némi borral,
amit barátnőjétől kapott születésnapjára.
607 év.
Ennyit tudhatott már a háta mögött.
Mégis fiatalnak, üdének és rettenetesen magányosnak érezte magát. Körülötte
rohant az élet, míg ő csak mosolyogva olvasta a kedvenc kötetét és unottan
hamuzott a porcelán hamutartóba. A könyvek mentették meg attól a bús és szomorú
gondolattól, hogy egyedül él.
Marcona barátocskája a lábánál
feküdt. Hollófekete szőre csillogott a halvány fényben. Meg-megmozdította a
fülét, mikor lapozott a könyvben, de karmaival továbbra is gyömöszölte a puha
takarót és hangosan dorombolt. Jól érezte magát, amit Cordelia egy sóhajjal
tudott le magában. Az egyetlen társa is jobb hangulatban volt, mint ő maga.
Éppen egy kellemes, nevetésre
késztető bekezdésnél járt, mikor a franciaágy végében örvényleni kezdett,
valami. Halványlila fénye erősebbnek bizonyult, mint a lámpa sárgája. Furcsa
látvány volt, még is ismerős energia lüktetett belőle Cordelia számára. Letette
a könyvet maga mellé, elnyomta a cigarettát, majd odakúszott, hogy kezével
megpróbálja megérinteni az aurát. Nem sikerült, cserébe egy levélke pottyant ki
belőle, majd nyomtalanul eltűnt a portál. A macska csak lustán felemelte a
fejét, megnyalta a karját és visszahanyatlott a pokrócra.
Izgatottan kapta fel a papírost. Egy
fekete pecséttel volt lezárva, melyen két szélesre nyitott szárny között, egy
démonkoponyás kard volt. Nem törődött sokáig a csinos lezárással. Óvatosan a
viasz alá nyúlt, hogy felhúzza a papírról finoman, majd lassan széthajtotta.
Kézzel írt, cirádás betűkkel megfogalmazott szöveg várta. Visszavonult az ágy
háttámlájához, elhelyezkedett és olvasni kezdte a levelet:
Gyönyörű
Tündérdémonom!
Oly' rég
írhattam már neked! S talán elfelejtettél azóta. Kétszáz év, igen hosszú és
kegyetlen idő volt, míg nem írhattam le neked ezen sorokat. Milyen nehezen
léteztem anélkül a tudat nélkül, hogy mosolyt csalhatok csodaszép arcodra!
Sajnálom kedvesem! Végre újra lehetőségem nyílt eme szavakra, ám nem tudom
meddig bírok megfelelő energiához jutni, hogy a kis portált megnyissam hozzád a
későbbiekben.
Háború tört
ki a démonok között. Mint ezernyi légió vezetőjének, sürgős teendőim akadtak.
De nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna rád. Bevallom, a halálomon
voltam nem is olyan régen, mikor egy szolgadémon lándzsát szúrt a szívembe, de
elég volt magam elé képzelnem csodás, tüzes pillantásod és vérvörös ajkaid.
Semmit sem tehetett a fránya halál. Elüldözted tőlem.
Alig bírta ki könnyek nélkül.
Remegett a keze, főleg mikor elért a „halálomon voltam" sorokig. Azt
hitte, hogy megáll a szíve. Kellett vennie néhány mély lélegzetet, mielőtt
tovább olvasta volna a levelet.
Olyan hosszú időnek tűnt számára ez
az időszak. Mintha egy örökkévalóság telt volna el. A magány, mindennap a
szívébe fúrta magát, egészen eddig a pillanatig.
Nem mellesleg
és esdeklem bocsánatodért, hogy nem tudtam küldeni a kis portálon keresztül
semmit, de boldog születésnapot kívánok! Remélem még sok száz évet s talán
ezret is megélsz majd!
Rettenetes a
kénköves bűz, ami a harctérről érkezik s beleeszi magát az orrba. Több ezernyi
démonom veszett már oda, egy semmisnek mondható háború miatt. Örülök neki, hogy
már nem tartozol senkihez. Hidd el, most könyörület nélkül tépnének szét a
katonák téged is és minden nőt, akit csak meglátnak. A minap egy démongyermek
halálát kellett végignéznem. S bár kegyetlenül hangzik, de nem zavart, még is
kellemetlen volt végighallgatni a sikítását. Tudva, hogy akár az én fiam is
lehetne az ő helyében.
Nem azt
mondom, hogy bánt a dolog, de az zavar, hogy egyre nagyobb a káosz. Mindent
elvesznek, széttépnek és megölnek, még, ha az segítségként is jön. Mint az
állatok! Elvették a maradék józan eszét is a légiók urainak.
Bennem csak
te és a csilingelő kacagásod hangja tartja a lelket. Egyetlen szukkubusz nő se
érhet fel hozzád, ám étkeznem kell és sajnálom, hogy erről néha tudomást kell
szerezned. Sosem hazudtam neked és nem most áll szándékomban elkezdeni,
tündérem!
Bármennyire is nehéz volt, de
megállta anélkül, hogy bosszankodott volna. Tudta mi mindenre szánta el magát a
levél írója. Nem róhatta fel neki azt, ami éltette. Nem volt féltékeny se, csak
azt bánta, hogy nem lehetett ott vele. Táplálná a végtelenségig, ha megtehetné.
Boldogsággal töltötte el a tudat így is, hogy végre újra kezébe veheti az ő
Hercegének a levelét.
Nem tudom még
meddig fog tartani ez a hadviselés, melyet ellenünk viselnek, de kitartok, mert
meg kell tisztítanunk a pokol minden bugyrát a fertőtől, hogy visszahozzuk a
régi fényét. Ám jó hírrel is szolgálhatok. Tudom, hogy testileg már nem
tartozol senkihez, csak is hozzám, ezért Urad és gazdád, hajlandó lemondani a
lelkedről is. Ugyan, néhány kellemetlen dolgot el kell intéznem cserébe, de
pusztán formaságok és nem kimondottan érdekelnek, ha tudom, te biztonságban
lehetsz általa.
Kérlek! Légy
türelemmel csodás, Tündérdémonom! Hamarosan újra írok neked. Tudd, sose
feledlek el. Mindig a hű férjed leszek, akármennyi fájdalmat is kelljen
elviselnünk.
Örök
szerelmemet kínálom neked, most és mindig.
... a te
Pokolherceged.
A sorok végére érve, már
elapadhatatlanul ömlöttek a könnyei. Házsártos társa felkelt a takaró végéből,
hogy az ölébe telepedjen, egyfajta nyugtatásként. Mindig megérezte, ha gazdája
szomorkodik. Próbált, minél jobban hozzábújni, amit Cordelia egy kedves, fültő
simítással jutalmazott.
Összehajtotta a levelet és a több
száz másik papír tetejére helyezte, miután kihúzta a kis éjjeliszekrény
fiókját. Eljött a nap, hogy végre újra elmerülhet a szerelmes sorokba és
mindezt nem könyvekből kellett olvasnia.
Pár órával később a napi rutinokat
elvégezve, könnyes arccal, de mosolyogva tért nyugovóra szeretett barátjával.
* * *
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése