A sötétség lassan ereszkedett le, mint egy vastag, súlyos
lepel. A szobában egyetlen lámpa árválkodott az éjjeliszekrényen, melynek
sárgás derengése épphogy megtörte az éjszaka mindent elnyelő feketeségét.
Cordelia az ágy közepén ült, a takaró puhán körbeölelte, talán
ez volt az egyetlen vigasza a hideg és üres éjszakában. Egy könyvet tartott a
kezében. Ujjai ismerős mozdulattal cirógatták a lapokat. Ajkai között egy parázsló
cigaretta pihent, halvány füstje lomhán kúszott felfelé. A kis asztalon
mellette, egy félig telt borospohár állt, benne a mélyvörös ital, amit egy
barátnőjétől kapott a születésnapjára. A bor melegen folyt le a torkán, tompa,
kellemes zsibbadást hagyva maga után, de még ez sem űzte el a kellemetlen
érzéseit.
607 év. Ennyi idő telt el azóta, hogy a világ először
szemtanúja volt a létezésének, mégis, Cordelia fiatalnak érezte magát. Üdének.
És kegyetlenül magányosnak.
A világ könyörtelen gyorsasággal száguldott el mellette, míg
ő csendben szemlélte. Mosolyogva olvasott, és unottan pöccintette a parányi
hamut a porcelántálkába.
A könyvek voltak a menedékei. Az egyetlen kapu, amely
elvezette egy másik világba, ahol nem kellett egyedül lennie. Magány. Ez volt
az a gondolat, amit még az alkohol sem tudott elfojtani.
Lábánál a hűséges társa feküdt. Egy olyan lény, akinek
jelenléte némi megnyugvást hozott ebbe a mozdulatlan éjszakába. A fekete bundájú
macska lustán nyújtózott, majd karmaival elégedetten gyömöszölte a puha
takarót. Szőre lágyan csillogott a félhomályban. Fülét néha megmozdította,
amikor Cordelia lapozott a könyvben, de egyébként békésen, elégedetten
dorombolt. Egyedül ő volt, aki osztozott vele ebben a magányosságban. Milyen
ironikus, hogy még az állat is boldogabbnak tűnt nála. Éppen egy különösen
szellemes bekezdéshez ért, amely önkéntelen mosolyt csalt az arcára, mikor a
szoba meghitt csendjét, valami megzavarta.
A franciaágy lábánál először csak egy halvány vibrálás tűnt
fel a levegőben, mintha a valóság fátyla megremegett volna. A következő
pillanatban azonban az anomália kiteljesedett: az árnyak közül lassan
örvényleni kezdett valami. A semmiből született. A kavargó fényfolt eleinte
áttetszően fodrozódott, majd egyre erőteljesebb, halványlila színben ragyogott.
A szoba eddigi lámpafénye szinte elhalványult a jelenség
mellett. A lila fény, különös aurát vetett a fekete falakra, hideg árnyalatot
adva a bútoroknak, és furcsa, ismerős lüktetéssel töltötte meg a helyiséget.
Cordelia ujjai között megállt a cigaretta, ahogy a
fényfoltot figyelte. Ismerte ezt az energiát. Nem most találkozott vele
először.
Lassan becsukta a könyvet, a párnára helyezte, majd elnyomta
a cigarettát. Kíváncsian, de óvatosan közelebb kúszott az örvénylő fényhez.
Kezét kinyújtotta felé, ujjai alig egy hajszálnyira voltak attól, hogy
megérintsék a pulzáló portál peremét. De mielőtt hozzáérhetett volna, a lila
ragyogás egyetlen utolsó villanással, nyomtalanul szertefoszlott. Egyetlen
dolog maradt utána: egy aprócska papírdarab, amely hangtalanul landolt az
ágyterítőn.
Cordelia meglepett arckifejezéssel meredt rá. Lábánál a
fekete macska csupán megemelte a fejét, mintha a világ legtermészetesebb dolga
lett volna a szoba közepén megjelenő portál. Nyugodtan végignyalta a karját,
majd elégedetten visszahanyatlott a pokrócra. Dorombolása szinte gúnyosan
keveredett a csendbe.
Cordelia izgatottan kapta fel a papírost. A sötétvörös
pecsét azonnal magára vonta a figyelmét. A viaszba nyomott domborminta komor és
fenséges volt egyszerre: két, szélesre tárt, démoni szárny ölelte körbe a
középen elhelyezkedő kardot, aminek markolata egy koponya formáját öltötte.
Az ujja végigsimított a pecséten, mielőtt óvatosan alányúlt
volna. A viasz meglepően könnyen engedett. A papír finoman szétbomlott előtte,
felfedve a gondosan megírt, cirádás betűkkel megfogalmazott üzenetet.
Hátradőlt az ágy háttámlájának, összekuporodott a puha
takaró alatt, és mély levegőt véve nekikezdett az olvasásnak:
Gyönyörű Tündérdémonom!
Milyen hosszú és kegyetlen idő telt el azóta, hogy
utoljára írni mertem neked! Vajon még emlékszel rám, vagy nevem már rég a
feledés homályába veszett? Kétszáz év. Felfoghatatlanul hosszú idő, amely alatt
egyetlen nap sem múlt el anélkül, hogy ne gondoltam volna rád.
Bocsásd meg, amiért ilyen sokáig nem hallottál felőlem!
Nem saját akaratomból tűntem el. Végre újra lehetőségem nyílt elérnem téged, de
nem tudom, meddig lesz erőm megnyitni ezt a kaput. Talán ez az üzenet az első
és egyben az utolsó is.
A démoni világ ismét háborúba süllyedt. Mint ezernyi
légió vezére, kötelességeim nem engedtek szabadulást. Ám bárhol is jártam,
bármekkora vérontás közepette álltam, gondolataim mindig visszatértek hozzád.
Bevallom, a halál már közel járt hozzám. Egy szolgadémon
áruló keze lándzsát döfött a szívembe, és a sötétség magával ragadott. De akkor
megjelent előttem az arcod. Tüzes pillantásod, vérvörös ajkaid és ez elég volt.
A halál nem vehetett birtokba. Elűzted tőlem, ahogy mindig is minden sötétséget
elűztél a lelkemből.
Mondd, kedvesem, te is gondoltál rám mindez idő alatt?
A szavak tőrként martak a lelkébe. Cordelia ujjai
meg-megremegtek a papír peremén, ahogy szeme újra és újra végigsiklott a
sorokon. A „Bevallom, a halál már közel járt hozzám." mondatnál
úgy érezte, mintha valami jeges marok szorítaná össze a mellkasát. Egy
pillanatra a levegővétel is elakadt benne. A világ körülötte egyetlen, hosszú,
fájdalmas dobbanássá zsugorodott.
Lassan, erőltetetten lélegzett ki, majd be, igyekezve
visszaszorítani a torkában gyülekező gombócot. Nem engedhette meg magának, hogy
a könnyek elhomályosítsák a betűket – most nem.
Kétszáz év. Mintha egy örökkévalóság választotta volna el
őket. A magány hideg, nyirkos árnyékként nehezedett rá nap mint nap. Most, a
vékonyka papírlapon, mégis ott pulzált valami élő. Az írás nem csupán szavakat
rejtett; minden betű mögött ott lüktetett az emlékek súlya, az el nem mondott
vallomások, az elveszettnek hitt múlt fájó szépsége.
És most itt volt újra.
Ujjai akaratlanul is ráfeszültek a lap széleire, ahogy egy utolsó
mély lélegzetet vett. Csak akkor engedte ki a levegőt, amikor készen állt
folytatni az olvasást:
Esedezem bocsánatodért, amiért oly' sokáig nem küldhettem
semmit e szerény kis portálon keresztül. Ám még ha kézzel fogható ajándékkal
nem is szolgálhatok, engedd, hogy szavaimmal köszöntselek eme jeles napon.
Boldog születésnapot, kedvesem! Remélem, az idő kegyes lesz hozzád, s még száz,
sőt, ezer esztendőt is megérsz!
A harctér rettenetes. A kénköves bűz beleissza magát
minden lélegzetbe, s a földet vastagon itatja a halál bűze. Ezernyi démonom
veszett oda egy értelmetlen háborúban. A birodalom uraiból kiveszett minden
tisztánlátás, s immár nem maradt más, csak a vak pusztítás. Örülök, hogy már
senkihez sem tartozol, mert hidd el, könyörület nélkül tépnének szét téged is,
akár minden más nőt, aki az útjukba kerül.
A minap végignéztem egy démongyermek halálát. Nem
állítom, hogy megrázott, hiszen ez a világ sosem hagyott helyet a gyengéd
érzelmeknek. Ám ahogy hallgattam a sikolyát, egy pillanatra eszembe ötlött:
lehetett volna az én fiam is. Egy másik életben, egy másik világban talán
valóban az is lenne...
A káosz mindent felemészt. Nincs rend, nincs törvény,
csak a nyers erő, mely mindent elpusztít, még azt is, ami segíteni próbálna.
Úgy viselkednek, akár az esztelen vadak – elvesznek, ölnek, tépnek, mert már
nem maradt bennük semmi, ami megkülönböztetné őket a fenevadaktól.
Bennem csak te tartod a lelket, kedvesem. Egyetlen
szukkubusz sem érhet fel hozzád. De tudod jól, táplálkoznom kell. Sajnálom, ha
erről néha tudomást kell szerezned. Sosem hazudtam neked és nem most áll
szándékomban elkezdeni.
Te vagy a Pokol egyetlen, valódi ékköve a számomra.
Bármennyire is nehéz volt, megállta, hogy bosszankodjon.
Tudta jól, milyen áldozatokat követelt tőle a sors, és mennyi mindent kellett
elviselnie. Nem róhatta fel neki azt, ami éltette – hiszen, ha tehetné, ő maga
adná neki az erejét, újra és újra, a végtelenségig. Nem érzett féltékenységet,
csak a keserédes vágyat, hogy mellette lehessen, hogy ő legyen az, aki elűzi az
éhségét, aki megóvja a pusztulás szélétől.
Mégis, ahogy ujjai végigsimítottak a papíron, szíve megtelt
boldogsággal. Hiszen itt volt. A szavain keresztül, a gondolataiban. Az érintés
nélküli érintésben, amely a betűkön át fonta körbe. Végre ismét a kezében
tarthatta az ő Hercegének levelét.
Nem tudom, meddig húzódik még ez a kegyetlen hadviselés
ellenünk, de kitartok. Ki kell tisztítanunk a Pokol minden szennyes szegletét,
hogy visszaadhassuk egykori fényét. Ám nem csupán sötét hírekkel szolgálhatok.
Tudom, a tested már nem tartozik senkihez, csakis hozzám – most pedig
elérkezett az idő, hogy a lelked is végérvényesen az enyém legyen. Urad és
gazdád hajlandó lemondani róla, s bár néhány kellemetlen ügyet el kell intéznem
ennek fejében. Mindez csupán formalitás, mely mit sem ér az én szememben, ha
cserébe biztonságban tudhatlak.
Kérlek, légy türelemmel, csodás Tündérdémonom! Hamarosan megint
írok neked. Tudd, sosem feledlek. Bármi is várjon ránk, bármekkora fájdalmat
kelljen is elviselnünk, mindig hű férjed maradok.
A sorok végére érve, könnyei megállíthatatlanul patakzottak.
Házsártos kis társa megmozdult a takaró szélén, majd nesztelenül az ölébe
telepedett, mintha megérezte volna gazdája bánatát. Apró testével vigaszt
nyújtott, ahogy hozzásimult. Cordelia egy gyengéd, fültőnél végighúzott
simítással hálálta meg a törődését.
A levelet gondosan összehajtotta. A fiókjában őrzött
papírhalom tetejére helyezte. Eljött a nap, amikor végre újra elmerülhetett
szerelme sorai között. Ezúttal nem holt betűkből, nem egy távoli történet
lapjairól, hanem a saját valóságából olvasta ki az érzéseket.
Pár órával később, miután a napi teendőit elvégezte,
könnyáztatta arccal, de mosollyal az ajkán hajtotta álomra a fejét, hűséges
barátja oltalmában.
* * *
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése