Gondoltam, belekezdek, valami olyasmibe, amivel még nem próbálkoztam. Egyrészt, hogy visszarántson rendesen az írásba, másrészt, hogy kipróbáljak mást is. Egy Wattpadon futó játék egyik kis helyzete (dőlt betűs rész), amit itt találhattok meg bővebben:
Úgy volt, hogy az épületben fogtok találkozni, de legnagyobb bánatodra, amikor megkérdezted a fehér kesztyűs, idősödő portást, melyik szobában találod a férfit, aki idehívott, szemöldök ráncolva, tömören csak ennyit válaszolt:
– A tetőn várja Önt!
Rögtön a következő betérő vendég felé fordult, így nem maradt más lehetőséged, mint a lifthez sétálni, és pár perc várakozás után a kabinban kiválasztani a legfelső emelet gombját. Fesztelenül nyeltél egy nagyot, amikor tudatosodott benned, hogy a 97-es számot takarja éppen félig el a mutatóujjad.
A liftben nem volt sok időd gondolkodni, szélsebesen repített felfelé, mint egy rakéta. Még a füled is sípolni kezdett. Kicsit bizonytalanul léptél ki a liftből, hiszen még sosem jártál itt, de szerencsére keresni sem kellett, veled szemben egy szürke, elegáns táblán, piros betűkkel ott virított a felírat: LÉPCSŐHÁZ. A félig nyitott ajtóban felejtették a kulcsot. Zsebre vágod, mielőtt még valaki kizárna a tetőre, és elindulsz felfelé.
Meglepetésedre legalább további három emeletet kell még felfelé lépcsőznöd, az utolsó fordulóban már hallod a fejed felett a szél sikoltását. A fenti ajtó is résnyire nyitva van, a szél csapkodja, de a keret és az ajtólap közé illesztett nehéznek látszó doboz miatt nem tud becsukódni. Kilököd az ajtót.
Az ég sápadt kék, néhány fátyolfelhő szűri meg a déli nap fényét. A szél ereje szinte dobál, még szerencse, hogy fémkerítés húzódik körbe az attikán. A kerítés túloldalán úgy érzed, a horizonton is túl látsz. A talpad alatt nyüzsög a város, de a zaját elnyomja a szél. A határán túl erdő és szántóföldek ritmusos egyvelege ölelkezik össze.
Egyedül vagy.
A látvány vonz, közelebb sétálsz a korláthoz. Halk nevetés, egy meleg lehelet cirógatja meg a tarkódat, amint a fémkorlátba kapaszkodsz. Megfordulnál, de érzed, hogy a hang gazdája túl közel áll hozzád. Beszorultál. A füledhez hajol, és belesuttog:
– Félsz?
* * *
A hangja minden egyes porcikámon keresztülfutott és remegésre késztetett. Kérdése egyszerű volt és jogos, még is olyan hidegség áradt belőle, amitől azon nyomban félelem cikázott át rajtam. Ujjaim elfehéredtek ahogy kapaszkodtam a fémbe. Nem mertem mozdulni. Kapkodni kezdtem a levegőt, szívem a fülemben dobolt. Forró tenyere a derekamra csúszott. Majd nem ugrottam egyet, de még sikerült visszafognom magam.
– Igen, félek. De nem a magasságtól – szólaltam meg végül, mint egy apró, sípoló játék.
A fülembe kacagott, érdes, cigarettától rekedt hangján. Hajamat az arcomba fújta a szél és felkúszott a bőrömön a hideg. Túl közel állt, túl szorosan és tudtam, hogy nem fog tágítani.
A következő pillanatban a hátamhoz simult. Beletúrt vörös hajamba és hátra feszítette a fejemet. Zihált. Éreztem, hogy visszafogja az erejét, különben már rég a földön feküdtem volna leteperve, és talán élettelenül.
– Tudod miért vagyunk itt. Tedd meg! – szólított fel, és olyan hirtelen engedett el, hogy rádőltem a korlátra.
Az ég alja már csak egyetlen kékes csíkból állt. Feketeség takarta el az eget ahogy összegyűltek fejünk felett a felhők. Nem akartam megfordulni, pedig látni szerettem volna a tekintetét. Azt a zord, acélszürke szemét, aminek már évszázadok óta engedelmeskedek.
Leguggoltam, miközben továbbra se engedtem el a korlátot. Az egyetlen biztos pontom volt. Nem futhattam el, nem menekülhettem, mert bárhol rám talált. Felpillantottam a kezemre, a gyűrűre, amit tőle kaptam. Kecses, vékony ezüst volt, benne cikornyás betűkkel a nevem: Zorandra. Az első találkozásunk után adta, mikor beleszerettem a tekintetébe, mikor felszólított, hogy mondjam utána az esküt. Annyi év, annyi fájdalom és még mindig úgy táncoltam, ahogy ő fütyült.
– Nem! – jelentettem ki határozottan, de csak a hangom volt az, én magam egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy ellent akarok mondani neki. Ez volt ő, a Démon, akinek egyetlen szavára ezrek ugrottak és nyalták a talpát.
– Azt mondtam, tedd meg! – emelte meg a hangját. Éreztem ahogy az elmém elhomályosul. Ahogy késztetést kezdek érezni arra, hogy engedelmeskedjek. Minden idegszálammal küzdöttem ellene, de pár másodperc múlva már a korlát szélén álltam és az egyensúlyomat igyekeztem megtartani, nehogy leessek. Nem emlékeztem rá, mikor kerültem oda. Fel is lobbant bennem a harag szikrája. Annyiszor megígérte, nem fogja rajtam használni, most még is megtette.
– Miért teszed ezt velem? – kérdeztem halkan. Remegtem, fáztam és mérgemben felé fordultam lassan.
A szél erőseket lökött, de még tudtam magam tartani. Mint egy cirkuszi akrobata, úgy egyensúlyoztam a vékony fémen. Ahogy sikerült megállnom, felnéztem rá. Az acélszürke szempár úgy meredt rám, mintha azon nyomban elakarna kapni és messzire, a világ végére rohanni velem. Markáns, éles arcvonásai megfeszültek. Valamit visszatartott, de nem tudtam mi lehet, talán az üvöltést, talán a szitkokat, amiket a fejemhez vághatna. Hosszú, fekete haját lófarokba kötötte, dús szemöldöke a magasba szaladt ahogy végignézett rajtam. Bal szemén egyenes vágás húzódott végig, egészen az álláig. Elcsúfította volna, de számomra egyáltalán nem változott ettől az arca. Ugyanolyan helyes és ugyanolyan ijesztő, mint mindig is. Egy olyan harc nyoma volt, amit tudtam, hogy bármilyen áron, de megakart nyerni. Győzedelmeskedett. A trófea, pedig én voltam.
– Ugorj! – szólított fel hideg, rezzenéstelen arccal.
Már sehol se volt rajta a feszült látszat. Összetört a szívem a pillantásától. Rideg és érzelemmentes volt. Egyik pillanatról a másikra változott meg. Ismertem már. Évszázadok óta a mentorom, a társam és, valami több volt, amire csak nem is olyan rég jöttem rá.
Széttártam a karom. Elmémet átvette a hangjának ereje. Már nem küzdöttem, nem ellenkeztem. Tudtam, hogy többé felesleges. Keserű sóhaj szállt fel ajkaim közül és lehunytam a szemem.
– Szeretlek – mondtam lágyan. Hangomat, talán messzire vitte a szél. Reméltem, hogy ő is hallja, hogy érzi benne az igazságot. Azt, amit nem úgy mondok most, mint mikor irányított.
Hátra dőltem, a szél hátára akartam feküdni, elveszni a jeges hidegben. Már semmi se számított, semmit se akartam. Csak a csendre vágytam, a sötét és néma feketeségre, ami körbevehet, átölelhet.
Leugrottam.
Azt hittem, hogy a semmibe veszek, hogy minden odalesz, de mikor kinyitottam a szemem, az acélszürke szemekbe bámultam, amik egy pillanattal később lecsukódtak. Ajka megtalálta az ajkamat, hogy úgy csókoljon meg, mint még azelőtt soha. Tudtam, hogy ő is szeret, hogy mostantól minden más lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése