Valexia 6. rész: Aranyló szemek

Folyamatosan kattogtam és gondolkodtam. Adrian. Nem bírtam kiverni a fejemből. A táncoslányok tömegnyomorán alig bírtam kipréselni magam. Jack miatt csak éjfél után kezdtek, addig pedig tolták a különböző anyagokat magukba.

Kivételesen nem rúgtam bele az ajtót kitámasztó téglába. Arrébb sétáltam a kis park felé. Szép, rendezett terület, egyetlen paddal. A virágok szinte világítottak a holdfényben és a sejtelmes lámpafényben. Jack erre is mindig odafigyelt. Szerette a parkot. Elmesélései szerint ő maga csinálta, amit tudott a klub körül. Nem bűzlöttek a területen elhelyezett kukák, nem aludt csöves a virágágyásban és a padon sem. Cserébe ült, valaki a félhomályba burkolózva rajta.

Sötét volt, de a félhomályban is jól megtudtam figyelni. Füstöt eregetett a szájából, miközben felparázslott a cigarettája vége, ahogy beleszívott. Elhelyezkedve, kényelmesen hátradőlve fújta magasba a karikákat. A feje hátrahanyatlott, ami nem engedte láttatni az arcát. Két keze lazán lógott a háttámlán, míg egyik lábát felhúzta és hanyagul a másikra tette. Még az éjszaka ellenére is láttam, az amúgy is sötét ruhája, milyen kellemesen feszült rajta, kiemelve testének körvonalait.

Ében nadrágja felcsúszott a bokáján. Füstbarna western csizmát viselt. Éjfekete inge kihúzva gyűrődött az ölénél. Legalább három gombot nem gombolt be felül, így halványan láttatni engedte mellkasának fehér bőrét. Fölötte öltönymellény volt és szétnyitva hagyta. Ezüstszürke csíkozását még így is kitudtam venni, miután közelebb léptem. Ingujját feltűrte a könyökéig, így észrevettem a bal kezén, néhány bőrszíjas karkötőt, míg nyakában valami ezüst nyakláncot viselt egy kisebb medállal. Egy pillanatra átfutott a méreg rajtam, de csak oldalra döntöttem a fejem, mikor közvetlenül elé értem.

– A helyemen ülsz – szólaltam meg, némi éllel a hangomban. Bár még én is hallottam, hogy a nevetésem ott bujkál a háttérben.

– Nincs ráírva – válaszolt flegmán. Selymes basszusa a kis lábujjamig kúszott bizsergetően. Éppen csak nem látszódott a sötétben a libabőrös testem.

Felemelte a fejét. Kivette a szájából a cigit, majd úgy fordult, hogy a tekintetemet megtalálja. A haja nagyja takarta az arcát, de egy pillanat alatt fagyott meg bennem a szar is. A világ legszebb arany szempárjával néztem farkasszemet.

Újra otthon éreztem magam és az ablakon bámultam ki a sötétbe. Pontosan az a tekintet méregetett, kissé unott pillantással, amit minden éjjel látni véltem.

– Igazából de. Rá van írva – nevettem fel csípős, kissé csipogó kislány hangon, mikor elmúlt a sokk hatása. Próbáltam visszafogni a döbbenetemet, amit a szeme látványa okozott és a hirtelen jött haragomat. A kettő keverékének következménye, valami szörnyűséges, bugyborékoló, sípoló vidrahang lett. Fel is vonta a szemöldökét. Olyan pillantással jutalmazott, amitől el kellett volna süllyednem a föld alá. Majdnem meg is tettem. Még jó, hogy más nem hallotta rajta kívül.

El is felejtettem szégyenemben, mennyire beparáztam a tekintetét látva. Kétszer is átfutott a fejemen, hogy egy kecses mozdulattal megfordulok és faképnél hagyom, de hamarabb szólalt meg, mint ahogy megmozdultam.

– És ugyan hova? – kérdezte cinikusan, gonosz félmosollyal, amitől a legtöbb lány a nadrágjába folyt volna. Levette a lábát a másikról és széles terpeszbe szétvetette. Lejjebb csúszott. Kényelmesen elterpeszkedett a padon.

Én ugyan nem adom magam olyan könnyen egy ilyen rohadt édes mosolynak se! A dühöm pillanatok alatt elnyomott minden egyéb érzelmet. Felpattintottam a kezemben tartott gyújtó tetejét és a férfi lába közé világítottam a tűz fényével. Az egyik korhadtabb deszkán, a fába vésve találtam meg, amit kerestem: Valexia N.

Még akkor kapartam bele, mikor Jack megkért, hogy várjam meg kint hátul. A kevéske ruha, amiben megjelentem, nem volt életbiztosítás ezen a környéken és pláne nem abban az időpontban. Nem mintha féltem volna bárkitől is.

Unatkoztam. Nem igazán tudtam mit kezdhetnék magammal. Jack rendesen meg is váratott. Nem siette el a dolgokat, amiért jól be is olvastam neki. De rohadjon meg! Odavolt a nagy pofámért. Utáltam a határozott vigyorát. Szívesen törtem volna el a csinos nyakát.

A padon ülve a kis pillangókésemmel játszottam, amit még egy kedves ismerősömtől kaptam búcsú ajándékként. Gondoltam, ha már úgyis az új lakóhelyem Redarra lesz, akkor otthagyom valahol a névjegyem is. Mindig, mindenhol hagytam magam után, valami jelet vagy nevet. Buta megszokás, de miért ne? Legalább nem úgy csináltam, mint Darco, aki levágott fejeket tűzdelt a játszótéri kamerák elé és a nyelvükbe véste bele a cirádás D betűjét.

A férfi követte minden mozdulatomat. Félszemmel láttam, ahogy szélesebb vigyorra húzza a száját, miközben a lába közé hajolok. Még nagyobbat terpesztett a kedvemért. Pofátlan rohadék! Nem pirultam el, bár átfutott az agyamon, hogy meggyújtom a csinos gatyáját, de csak elhúzódtam és kiegyenesedve a szemébe néztem kihívóan.

– Látod? Valexia. Szóval a helyemen ülsz – gyújtottam meg a saját cigimet is végül. Az első slukkot a képébe fújtam. El is feledkeztem arról, hogy egyébként füves cigit szívok. A csúfos vigyorom és a győzelem íze, mindent kitörölt a fejemből. Gyerekesnek tűnhettem, de ilyen voltam.

– Áh, hogy ez egy név akart lenni? Azt hittem, valami cirill betűs káromkodás. Jó ronda kézírásod van – biccentett felém. Mélyen beszívta a füst maradékát, ami az arca körül keringett még, majd felállt.

Jóval fölém magasodott. Hátrébb is kellett lépnem egy fél lépést. Talán másfél fejjel megelőzött, bár az amúgy is apró termetemet nézve, nem volt túl nagy nehézség túlnőni rajtam. Biztos voltam abban, hogy ha nincs rajtam a tipegő, akkor nem érek csak a hónaljáig vagy még addig se. Imponáló is lehetett volna, ha nem néz le rám szánakozva, miközben gúnytól csöpögő mosoly bujkált a szája szélén.

– A suliban betűket tanítottak, nem szépírást. Különben meg, egy pillangókéssel nem könnyű szépet alkotni – vontam kecsesen vállat.

Próbáltam haragosnak látszódni, de a fekete hosszú haj, amit a férfi szemébe fújt a szél, majdnem nevetésre késztetett. Az aranyszemű nem győzte kisöpörni a tincseket az arcából. Egy kis feszült rángás is megmozdította az arcizmait, amitől csak még jobban röhögtem magamban. Kínkeserves pillanatokon mentem keresztül, hogy ne robbanjon ki belőlem a hahotázás.

Szájába vette a cigit és a zsebébe nyúlt. Egy egyszerű, sötét hajgumit halászott elő, majd sebtében, hanyag mozdulatokkal lófarokba kötötte a haját. Néhol kilógott pár rövidebb szál, amik az arcára simultak, de azokat a füle mögé tűrte, ami telis-tele volt piercingekkel. A végeredmény olyan szexi lett, hogy nyelnem kellett egyet.

Végre láthattam a teljes arcát, amit a lobonca takart addig. Határozott állvonal. Szögletes, erősen csontos állkapocs. Arccsontja egyenes vonalú. Hosszú szempillái és közepesen dús szemöldöke volt, amit baloldalon elválasztott a szélén egy vágás nyoma és hiányosnak tűnt egy csíkban tőle. Orra egyenes, kissé hegyes, de nem túl feltűnően. Erős borostája egyébként lágyított az arcvonásain és amiatt szívdöglesztően dögösnek találtam.

Széles vállain feszült az anyag, ahogy megemelte a karját. Felcsúszott az ing, az én tekintetem pedig lefele kóborolt a vékonyabb dereka és csípője felé. Köldöke alatt egy vékony, fazonra igazított szőrcsík indult útnak és veszett el a nadrágban.

– Ha így bámulsz tovább még a végén, valaki a szádba tesz, valamit – duruzsolta lágyan, miközben közelebb hajolt hozzám. Még a nemlétező nyálat is letörölte az államról a hüvelykujjával. Fel is ocsúdtam a dologra és erősen a kezére csaptam, mire nevetve elkapta.

– Ne érj hozzám! – rivallottam rá. Láttam az arcára vetülő vörös fényt, amit a szemem ragyogása okozhatott.

Már nem csak a hangom volt dühös. Átfutott rajtam a harag. Erős széllökések indultak útnak körülöttünk. Belekapott raszta hajamba és még a hideg is kirázott, de nem eresztettem a tekintetét. Az övé elsötétedett egy pillanat alatt. Az arany szempár, sötétbarnás színt vett fel, ami kezdett lassan feketébe váltani. Felszegte az állát, de nem mozdult és nem nézett félre. Vigyora letörölhetetlennek tűnt, mintha nagyon is szórakoztatná a mérgem.

A szél addig erősödött, mígnem elvesztettem az egyensúlyom a tűsarkúban. Az egyetlen kapaszkodóm pedig a férfi karja volt, amit abban a minutumban nyújtott is felém reflexszerűen, hogy megtartson. Amint sikerült egyben maradnom, elhúzódtam és kihúztam magam.

– Bezzeg neked szabad, mi? – emelte fel a kezét védekezőn. Tekintete visszatért ahhoz a csillogó aranyló ékkőhöz, ami pár másodperccel ezelőtt is volt. Állkapcsa feszült az elfojtott nevetéstől.

– A kurva tipegő – mordultam fel és lerúgtam a cipőket a lábamról. Nem akartam a szemébe nézni újra. Szánalmasnak éreztem magam. Égett a pofám a szégyentől, miközben száguldoztak a gondolatok a fejemben.

Annyira elbambultam, észre se vettem, hogy a Vitől kapott cigim leégett. Csalódottan dobtam el a csikket és bosszankodtam magamban, hogy kárba ment Vivien pénze és ideje. Nem mondtam el neki azóta se.

– Minek viselsz magassarkút, ha nem bírod? Amúgy se olyannak tűnsz, aki effélékkel bajlódik – ingatta a fejét rosszallóan, de sejtelmes mosolyra görbült az ajka, amitől legszívesebben bevertem volna neki egyet és a tűsarkúval lyukasztom ki a gyönyörű szemeit.

Oldalra lépett. A padra téve a kezét támasztotta meg magát. Még biccentett is a fejével, hogy nyugodtan foglaljak helyet. Már csak azért sem ültem le. A gyerekes szintem, ennél mélyebbre már nem is süllyedhetett volna. Ki is mosolygott a dög! Inkább csak felvettem a szokásos, láthatatlan falat megtámasztó pózomat. Összefontam mellem alatt a kezem és kissé hátradőltem, mintha maga a levegő tartana meg. Félig-meddig így is volt.

– Munkahelyi szabályzat – szólaltam meg kisvártatva és húztam fel nemtörődöm módon a vállamat.

Nagyon is bosszantott a dolog. Gyűlöltem a Bíborhold cipőit. Nem tudtam rávenni Jacket, hogy nekem ne keljen azokban rohangálni. Igaz, ami igaz, így nem kellett emelvényt építeni a pult mögé, mivel a magassarkú nélkül, még ott se értem fel rendesen a dolgokat.

– És táncolni is fogsz? – érkezett a kérdés, reményteli hangon. Pár másodpercig csak némán, sunyi mosollyal méregettem, de végül nagy sóhajjal a számon szólaltam meg és legyintettem.

– Csak pultos vagyok. Nincs az az isten, de van az a pénz. Viszont kétlem. Előbb ások ki egy hullát, minthogy a színpadra menjek és táncoljak – nevettem el magam, mert rájöttem, hogy nemsokára mit is kell majd csinálnom.

Már vissza kellett volna mennem, de nem igazán fűlött a fogam visszaállni a helyemre és szagolni az emberek izzadságának és egyéb testnedveinek a szagát. Pattogni, mint a nikkelbolha és hajbókolva teljesíteni minden kérést, ami semmi másból sem áll, csak sörből és whiskyből. Pedig baszki, legalább harminc fajta koktélunk van!

– Na azt valahogy hamarabb elképzelem. Kis cuki rózsaszín ásóval, aminek a nyelén egy koponya van. Állsz a sírkő mellett, kilóg a szádból a cigi. De ehhez a képhez a pink tüllszoknya és a fekete bakancs, fűzővel a legbájosabb. – Még az állát is megvakarta a nagy gondolkodásban.

– Ámen. A következő alkalommal így megyek sírt rabolni – nevettem fel, miközben sejtelmesen kacsintottam felé. Úgy éreztem, hogy összepacsiznék vele, így felemeltem a kezem és a tenyerem tartottam.

Az előttem álló férfi, teljesen elvonta a figyelmem, ami egyrészt zavart, másrészt kíváncsi is lettem. Próbáltam elhessegetni azt a gondolatomat, hogy ő lenne az éjszakai látogatóm, vagy legalábbis a szeme. Na de, képes lett volna valaki csak úgy elküldeni a szemgolyóit ijesztgetni engem? És ha igen, akkor miért? Idiótábbnál idiótább kérdések merültek fel bennem, mikor meghallottam egy ismerős, nyerítő hangot.

Egyszerre fordultunk a trappoló, tangás férfi felé, aki összeborzolt hajjal, feldúltan lépkedett hozzám. Leengedtem a kezem, mert pacsit nem kaptam. Jack képét látva, már előre sejtettem mit akar.

– Lex a picsába is! Húzd a beled befele, különben nem kapod meg a pénzt! – ragadta meg a karomat. Az ő érintésétől is viszketett a bőröm, de valahogy eltudtam tőle vonatkoztatni, bármennyire is nyomorultul hangzik. Ő már megkapta az engedélyem azon a bizonyos részeges bulin, aminek maradványa a szégyenfalon virított.

– Megyek már basszus! – kaptam ki a szorításából a kezem és elindultam az ajtó felé.

Eszembe jutott félúton a cipőm, így gyorsan visszarohantam az idegen mellé. Lehajoltam és felkaptam a tipegőket. Mikor felemeltem a fejem és felnéztem rá, csak egy huncut félmosoly játszott a száján és némán biccentett. A szél már azóta sehol se volt. Még is úgy tűnt, mintha folyamatosan fújna és tombolna. Vagy legalábbis a belsőmben úgy éreztem.

Magamra kaptam a magassarkút, majd intettem egy lágy kézmozdulattal, végül egy csodás csókot dobtam felé a középső ujjam bemutatásával együtt.

Jack után szaladtam. A Szép szemű mély nevetése visszhangzott a fejemben még akkor is, mikor beléptem a pultba, hogy folytassam a kiszolgálást.

 

* * *

 

Jack tánca olyan bevételt hozott, hogy nem győztem órák múlva számolni a pénzt. Hajnali kettő volt, mikor elkezdtek elfogyni az emberek. Nagyon álmos és nagyon fáradt voltam. De a rengeteg pénz láttán felcsillant a szemem. Becsületesen leszámoltam a saját részem és ragyogó mosollyal sóhajtottam fel. Igencsak nagy összeg ütötte a markom.

Egész éjjel nem bírtam kiverni az arany szempárt a fejemből. Végül az egyik táncoslány megszólalása miatt, elkönyveltem magamban: ő volt Adrian Lowe. De valahogy nem illett a név az archoz. Nem igazán hittem el. Bárkit megkérdeztem, ötletük se volt, hogyan néz ki a férfi. Azt se tudtuk, hogy eljött-e végül a nagy előadásra. Jack nem volt hajlandó beszélni. Lelépett a hátsó szobába valakivel. Mindenki más csak találgatott. Az ékkőszeműt nem láttam az este folyamán többet. Pedig nagyon nyújtogattam a nyakam. Sejtettem, hogy másnapra olyan leszek, mint egy zsiráf.

Mivel nem maradt más csak a raktár - és a Vinek tett felelőtlen ígéretem -, a pénzt leszámolva, kötegelve a helyére tettem. Ez persze azt jelentette, hogy Jack egyik kis hátitáskája volt. Annyit mondott: „Hajnalban lelépek, addig legyen meg minden!” Bosszantania kellett volna a dolognak, de valahogy elengedtem. Tettem a dolgom és inkább a raktárba vonultam egy jegyzetfüzettel és egy tollal, aminek már megrágtam a végét.

Egy kisebb lépcsősoron kellett leevickélnem néhány nem működő lámpa mellett. Mivel jól láttam a kevés félhomályban is, nem volt vészes a lépcsőzés. Odalent minden fogadott csak tisztaság nem. Dohos és alkoholos szag terjengett. Némi fertőtlenítővel keveredve, aminek már alig lehetett érezni az erejét. Hosszú polcok sora két oldalt. A földön kibontott dobozok és oldalra pakolt üvegek. Szanaszét hevert egy csomó alumíniumdoboz és néhány eltört lámpa. Fejem fölött néhányat pislákolt a felkapcsolt villany, majd kattant egyet és sejtelmes fénybe burkolta a helységet.

Csak egy egyszerű folyosószerű tér volt, sötétbarna polcokkal. Rájöttem, hogy a régi raktárba sétáltam le, de az újhoz meg nem kaptam azóta se kulcsot. Mosom kezeimet, nem az én problémám, én megpróbáltam! Úgy tűnt, innen fogyott a legtöbb pia, mert emlékeztem néhány whisky nevére, amiből egy-egy üveg még porosodott lent a tartókban. Nem nekem kellett cipekednem. Arra ott voltak a kigyúrt amazontestű lányok.

Rettentően hidegnek tűnt a levegő és dideregni kezdtem. Álltam az egyik tartó előtt és jegyzeteltem, mint a hülye. Próbáltam gyorsan haladni. Lent a mágia a torkomat marta és a lábszáramon kúszott fel, egészen a gerincem mentén, hogy a fejemre nehezedjen. Úgy éreztem magam, mintha hosszú ideje a víz alatt fulladoztam volna. Nehezen vettem a levegőt és kóvályogtam. Az alkoholhatású energia kikészített. Nem segített az se a dolgon, hogy bedobtam a fáradtság ellen egy energiaitalt. Azon kívül, hogy szapora lesz belőle reggelre, semmire se mentem vele.

A fapadló kopogott a sarkam alatt, amitől az egész hely zengett. Esküszöm néhány patkány kaparászását is hallottam, pedig az ellenőrök szerint nem voltak. Levegőért kapva dörzsölgettem a karom egy idő után. A végére hűtőházra hasonlított a hőmérséklet. Még a leheletem is látszódott. A lámpa egyre többet kattant fölöttem. Már nem sokáig bírta a fénycső.

– Ha most égsz ki, nem etetlek több árammal és fel se kapcsollak többet! – szóltam rá a világításra morcosan. Nevettem a saját hülyeségemen, mint mindig. De mintha értette volna a fényt adó. Egyből világosabb lett és fényesebb a hely.

Hátam mögött hirtelen lihegést hallottam. Meg akartam fordulni, de nem tettem. Helyette az egyik üveg tükröződését figyeltem. Vörös szemeim fényesen izzottak fel, míg tükörképem apró alakja futásra intett. Nem értettem, egészen addig míg meg nem láttam az üvegbe bámulva azt, ami mögöttem állt.

Groteszk, több szemmel rendelkező feje volt. Se orra, se szája, de még fül se látszódott rajta. Majdnem minden tekintete rám szegeződött és valami furcsa lé szivárgott ki a maradék lehunyt szemhéja alól. Teste nyúlánk volt és átlátszónak hatott. Hosszú, vékony karjai fölöttem tartották a lámpát, karmos végű ujjaival. Akkor hallottam meg a halk, duruzsoló hangját is, mikor úgy hittem a szívem megállt egy pillanatra. Nem láttam belőle többet, de nem is nagyon akartam. Zúgott a fülem, ökölbe szorítottam a kezem. A félelem halványan belém kúszott, de hamar átvette az izgatott feszültség a helyét.

– Ez nem a valóság – suttogtam magam elé. Lehunytam a szemem is, hogy biztos legyek a teljes koncentrációmban, de mikor hozzáért a hátamhoz egy tenyér, nem bírtam tovább. Felpattant a szemhéjam és megfordultam. A lény fölém magasodva nézett le egyenesen az amulettemre, ami izzó vasként vájt a bőrömbe. Mágikus nyalábok tekeregtek körülötte.

– Nem, ez kurvára a valóság! – dobtam el a füzetet és a tollat a kezemből, majd a valami felé nyúltam.

Könnyedén siklott át rajta a kezem, mint egy folyékony, súlyos anyagon. Éreztem, ahogy megtapad a bőrömön. A lény hangosabban kezdett duruzsolni, majd mély zümmögésbe fordult. Észrevettem az egyik szemét, amit addig csukva tartott. Elkezdett kinyílni. Jeges félelem hasított belém. Menekülni akartam, sikítani, de nem bírtam. A teste nem akart ereszteni, hiába rángattam magam.

– Nem, nem… – fojtogattak a szavak. A szívem vadul vert. Tudtam, hogy le kell nyugodnom.

Újra a szemfedőm mögé bújtam. Összpontosítottam és megéreztem valamit. Egy halvány, pislákoló energiát, ami mintha a föld alól jönne. Kinyúltam felé sötét mágiámmal, majd erőszakkal ragadtam meg és húztam magamhoz.

A föld morogni, dübörögni kezdett. Vérfagyasztó sikoly hatolt az elmémbe, majd feltört a padló mellettem. Magassarkú cipős lábamba kapaszkodott egy kikandikáló kéz és egyre csak feljebb fogott rajtam.

– Gyere már! – feszültem meg idegesen, mire egy fej csatlakozott a kézhez, majd a test többi része is.

Az előttem álló lényre pillantottam, ami lassan hajtotta le a fejét, hogy velem egy vonalban legyen minden szeme. A zümmögés erőteljesebb és élesebb lett, de már nem tudtam meg, hogy mi történhetett volna akkor, ha felnyitja a szemhéját. A lábamba kapaszkodó arrébb lökött, amitől a padlóra kerültem. Beleharapott a szembe, ami engem fenyegetett. Egy gyönyörű, rothadt, kifejlett zombi mart a valami minden tagjába, amibe tudott.

Fején csak pár szál szőke haj lengedezett minden mozdulatára. Karjain kilátszottak az izmok, míg a lába szinte sértetlen volt, néhány gusztusos rovart leszámítva, amik menekülni próbáltak, ahogy mozgott és toporzékolt. Mellkasa amennyire láttam egy szétnyitott, üres edény volt. Hátán ezernyi karom nyom éktelenkedett. Néhány helyen valami sötét, sárgás lé szivárgott belőle. Mély, morgó hangja a hallójáratomba hatolt és némi megkönnyebbülést hozott.

Hátrálni kezdtem. Még a cipőket is lerúgtam magamról. Nem bírtam felállni, talán nem is akartam. Levettem a polcról néhány teli üveget és feléjük hajítottam. Ripityára törtek, rájuk fröccsentve a bennük lévő alkoholt. A lény furcsa hangon felvonyított, sikított, vinnyogott. Nem tudtam eldönteni mi is volt pontosan.

Karmait a zombimba akasztotta, aki tovább próbálta tépni az átlátszó testét, de eredménytelenül. A fejem koppant a lépcsősor korlátjának fa végében, mikor már nem tudtam tovább hátrálni. Megpillantottam magam mellett egy tárolót, egyből lecsaptam rá. Romos, széttört állapotban feküdt a padlón. Találni akartam valamit, bármit.

A lény egy könnyed mozdulattal tépte ketté szőkeségemet, majd a testéhez szorította és egyszerűen magába olvasztotta. Ropogva, cuppanva tűnt a semmibe a zombi. Néhány elhagyott ujj és talán a bal lábfej maradt belőle, amik a földre pottyantak. Mozdulatlanul rohadtak tovább a padlón.

– Engem nem eszel meg, te rohadék! – sziszegtem rá, mikor kitapintottam egy - reményeim szerint -, doboz gyufát végre.

A lény gyorsan kapott felém. Ráfogott a bokámra és mint egy rongybabát, fellógatva a fejéhez emelt. Azt hittem le fogom hányni és talán jól is jött volna, de csak öklendeztem a ráncigálástól. Markomban erősen tartottam a gyufát, de megrázott, mintha kiakarna a zsebemből szedni dolgokat, Csak annyit ért el vele, hogy a fejem koppant az egyik polc szélében.

Szédültem és homályosan láttam. Érzékeltem, ahogy a nyakam felé nyúl a karmos ujjaival. Nem késlekedhettem tovább. Lehunytam a szemem. Épp mikor sikerült a gyufaszálat kihalásznom a dobozából, megéreztem, valami hatalmas erőt. Olyan gyorsan közeledett, hogy felfogni se volt időm.

A következő pillanatban a földre dobott a groteszk valami. A zümmögő hangját, éles visítás váltotta fel. A bőrömön ezernyi apró vágás jelent meg, amiből vékony vércsíkok indultak meg a gravitációnak megfelelő irányba. A fülemet be kellett volna fognom, de előtte még meggyújtottam azt a kurva gyufát és a tömény alkoholos földre dobtam. Azonnal felcsaptak a lángok. Mint utólag kiderült, némelyikben Jack motorjának fáradt olaja volt.

Annyit láttam, hogy valami fekete, izomból püföli az ismeretlen lényt. Vért nem fedeztem fel, de a furcsa, gennyes folyadék elkezdett szétterülni a földön. A valami összes szeme tágra nyílt. Minden áron felém próbált kúszni a földön, de csak a tűzbe ért bele. Lecsapta a tenyerét a földre. Furcsa érzés kerített hatalmába.

Egy pillanatra felvillant a szemem előtt egy éjfekete szoba. Láncok csörgését hallottam. Testem gúzsba kötve, kifeszítve lógott a falon, amit egy termetes, szobai tükörből nézhettem végig. Megakartam szólalni, de nem sikerült. Belenyilallt a fájdalom az ajkamba. Láttam a tükörben, hogy összevarrták a számat.

Valami elsuhant a szemem előtt, majd egy hatalmas ütést éreztem a tarkómon és elsötétült a világ.

 

◇─◇──◇─◇