Valexia 7. rész: Ez most vicc?

Fájt a fejem, mikor magamhoz térve felemeltem. Úgy éreztem, hogy légkalapáccsal verik belülről a koponyámat. Szédelegtem. Homályos volt minden, de nagy nehezen sikerült fókuszálnom.

– Mi a fasz? – néztem körbe döbbenten. Hangom olyan rekedten csengett, mintha évezredek óta dohányoznék. Majdnem.

Meg kellett nedvesítenem a kiszáradt ajkamat. Vattát tudtam volna köpni. A pult előtti kis asztalnál ültem. Zsibongott az agyam. Kellett pár perc nyugi még.

A csendes sztriptízbárban, csak a halvány bíborfény vetült a pultra és a színpadra. A rúd se világított már fehéren. Emlékeztem, hogy mindent lekapcsoltam, elpakoltam és még arra is, hogy felakartam mosni. Megvolt a raktárban lévő affér is.

Nagyokat pislogva próbáltam kutatni az agyamban, valami értelmezhető magyarázatért, de csak megráztam a kobakom idegesen. Lenéztem az amulettemre, megérintettem a hideg fémet, rajta a láthatatlan pecsétet. Lehunytam a szemem, majd újra kinyitottam. Végigpörgettem a történteket. Álom az álomban? Elaludtam volna? Látomás? A jövő?

Vörös fény érte a karomat, ahogy a kezemre néztem. Próbáltam a mágikus fonalakat megtalálni. Bármit, ami ahhoz vezethetett, hogy mi a fene folyik itt, de csak a szokásos, halványzöld energiát láttam, ami mindig a mellkasomon ülve nyomott lefele.

Bő fél óra lehetett - vagy több -, mire sikerült feldolgoznom a helyzetet, de azt nem tudtam, mi történt továbbra se. Az órára pillantottam, hajnali négy volt.

– Na várjunk csak! – álltam fel hirtelen. Lecsaptam a kezemben lévő pénzt az asztalra. Kilöktem magam alól a széket, ami hangosan csattant a földön mikor elborult. A mosdóba futottam az egyik tükörhöz.

Ahogy belenéztem, tükörképem széles vigyora a füléig ért. Vaskos, fekete szurok fedte a fogait, amik tűhegyesen álltak ki a szájából. Vérvörös szemét, bekebelezte a feketeség. Egész testét rúnatetoválások borították, karmaival a mosdókagylóba kapaszkodott. Előrehajolt, mintha jobban szemügyre akarna venni. Akkor láttam meg hatalmas, több szintben csavarodó barna szarvait, ami körül lágy, fehér és sötét füst gomolygott. Hófehér haja lengedezett körülötte.

– Megtaláltak! – súgta sejtelmes, túlvilági hangján. Halk volt, de így is sikolynak tűnt.

– Na, nem mondod – forgattam meg a szememet, amit volt képe le is utánozni. – Mi volt ez, emlék? Nem, talán…

– Van itt más is! – sziszegte széles vigyorral a szavamba vágva. – Ő… – emelte fel hosszú, karmos ujját és tette a szája elé.

– Kiről beszélsz? Az a fekete massza, ami megmentett? Vagy akármit is csinált. És a láncok? Mit tud…

– A bárban van – szakította félbe a mondandómat újra és fonta össze a karjait a melle alatt.

Nem volt rajta ruha, minden porcikáját jól megfigyelhettem. Néhány rúna erősen felfénylett, majd fekete folyadék kezdett szivárogni belőle, ami lecsöppent a fehér porcelánra. Féloldalasan a mosdónak támaszkodott, a sötét lé pedig mozogni kezdett és lassan a tükör felé folyt. Felém.

Képmásom mereven támasztotta magát. Úgy tűnt, nem lélegzik, nem pislog. Csak az átható tekintetén láttam, hogy nem ragadt bele a pillanatba. Úgy éreztem, bennem kutat vég nélkül odaátról. Végül megmozdult és fejével az ajtó felé bökött.

– Jó. Akkor elkapom – fordultam azon nyomban a kijárat felé.

Már a kilincsen volt a kezem, mikor újra megszólalt.

– Ne mondj neki semmit! Nem tudsz semmit. Játszd a hülyét! – érkezett az utasítás erélyes hangon.

Megtorpantam. Legszívesebben belevertem volna az üvegbe, de csak egy sóhaj szaladt ki a számon.

– Ne nézz idiótának! – pillantottam vissza rá, de addigra már csak a saját, feszült képemet láttam a tükörben.

Rászorítottam a kilincsre, majd kiléptem, mintha mi sem történt volna. Csak azért aggasztott a dolog, mert nem jelent volna meg, ha a tükörvilágban is ott lett volna ez a valami.

Jobban voltam már, de nem tudtam kiverni a fejemből a történteket. Valóság volt? Vagy egy álomban lévő látomás? Teljesen megvoltam lőve.

Visszalibbentem a pénzhez, amit Jack táskájába tömtem. Betoltam a pult alá, ahol tárolta, majd a kíváncsiságomnak eleget téve, elindultam a raktárba. Útközben az ajtónál hagytam a tűsarkú cipőt, hogy ne verjek zajt. Megráztam magam, mint egy vizes kutya és lelépkedtem a lépcsőn.

Odalent viszont nem fogadott dulakodás nyoma. Nem terítette be a földet, se a zombim maradványa, se a lényé. Egyetlen üveg se tört össze és a tűznek is csak hűlt helyét találtam. Nem hevert a talajon a kis jegyzetfüzetem, de még a toll se. Semmilyen nyoma nem maradt vagy volt annak, hogy bármi is történt lent.

– Mi a szar? Nem is voltam a raktárban? – tettem fel a torkomat égető kérdést hangosan is.

Beleszédültem a gondolataimba. Legkevésbé a lény felbukkanása zavart. A megjelenő kép és a láncok már annál inkább nyugtalanítottak. Még az se érdekelt igazán, hogy talán csak egy rossz álom lehetett az egész. Azt mondta a tükörképem, a bárban van. De még is, kire gondolhatott?

Megráztam a fejem, majd egy hanyag vállrándítással megfordultam és visszaosontam. Kezembe vettem a tipegőket és a pult mögé léptem. Kellett egy ital. Az agyam kezdte felmondani a szolgálatot. Még félni is hülye voltam, pedig tudtam, valami nagyon nagy dolog van készülőben.

Bizsergett a tarkóm. Mintha figyelnének, de igyekeztem jó magasról leszarni. Levettem egy poharat, majd kevertem magamnak egy Hegyes Pecek koktélt. Izmos és gyors. Ez kellett nekem. Éppen a számhoz emeltem a poharat, mikor lépések hangját hallottam meg.

– Munkaidőben szabad innod? – Egy mély, kissé morgó férfihang szólalt meg az egyik szoba felől.

– Már lejárt a műszakom. Neked meg nem kéne itt lenned. Zárva vagyunk, töki – jegyeztem meg miután ledöntöttem magamba az italt. Élesen karcolta végig a jeges hideg és az alkohol erős marása a torkomat. Határozottan jólesett.

Nem sokat láttam belőle, de az első, ami megcsillant a halvány, vöröses fényben, az az ezüst, denevéres övcsatja volt. Eszembe is juttatta, hogy ez a faszi taposta meg majdnem a kezem. Legalább lekaphatom a fejét!

– Te vagy, Valexia, jól sejtem? – lépett közelebb, miután felállította az elborított székemet. A nevem úgy hangzott a szájából, mintha egy végtelenbe nyúló, éjszakai sikolyt akarna kicsalni az áldozatából. Nem tudtam eldönteni, hogy készüljek a harcra vagy a kudarcra.

Már épp egy cinikus mosolyt erőltettem volna magamra, mikor a fénybe lépett. Végre teljes alakjában megcsodálhattam. Alacsony cilindert viselt, széles karimával. Testére simult az öltönye. A kordbársony nadrág így értelmet is nyert. Már csak a sétapálca hiányzott a repertoárból meg a fehér kesztyű.

Kurva magas volt. Jóval több, mint két méter, abban biztos voltam. Ahogy elnéztem, simán megérinthette volna a bár plafonját, ha egy kicsit nyújtózkodik. Stílusos körszakáll keretezte egyenes, közepesen vastag ajkait. Markáns, karakteres arcvonásai voltak. Őt teljes mértékben az eszembe tudtam vésni. Dús szemöldökét és hegyes orrát látva, csak még jobban beleivódott a fejembe. A fejfedő a szemébe nyomta a sötét haját, de így is erősen rikított acélkék tekintete, amitől a hideg is kirázott.

Magabiztos, tekintélyparancsoló érzést keltett, ahogy megtette a maradék távot a pultig. Egyenes hát, könnyed lépések. Mintha nem is a földön járt volna. Higanyjárást reméltem, de a közelében se voltam az elképzeltnek.

Leült az egyik bárszékre, de nem vette le rólam a tekintetét. Még így is felfele kellett néznem kissé, hogy ő ült, én meg álltam. Vakarózni akartam, valahogy nem volt jó érzésem vele kapcsolatban, aminek végül hangot is adtam.

– Az attól függ kinek. De egy, mint mondtam, már zárva vagyunk. Kettő, húzz el vagy én baszlak ki! Nem mellesleg, mielőtt megkérdezel egy nőt kicsoda, illik neked bemutatkozni – húztam széles mosolyra a számat.

Viszketett a tenyerem. Szívesen kidobtam volna. Legalább ennyi örömöm legyen.

Levette a kalapot, megtörülte a karimáját, mintha megült volna rajta a por. Micsoda ficsúr! Letette a pultra, majd felém nyújtotta hatalmas mancsát.

– Adrian Lowe.

Na baszki! Olyan szinten tenyereltem bele a szarba, hogy ennél lejjebb már nem lehetett süllyedni. Pillantása hideggé és távolságtartóvá vált.

– Valexia Norwood – nyújtottam a kis kezem, hogy megfogjam az övét. Teljesen elveszett a markában. Olyan törékenynek és aprónak éreztem magam, mint még soha. Kézfogása erős volt és kissé tovább tartott, mint illendő lett volna. Felvettem az unott álarcom. Nem akartam mutatni neki, mennyire érzem a vesztem.

– Még mindig úgy érzed ki akarsz baszni vagy tegyem meg én veled? – engedte el a kezem. Hangja nyájas volt, enyhén dühös is.

A kérdése pofán vágott. Láttam megvillanni valamit a szemében, de túl gyorsan suhant át rajta, hogy felfogjam. Bevillant a mosdóban lévő beszélgetésem. Átfutott a fejemen, talán Adrianre gondolt a képmásom, amitől megremegtem. A magasságát leszámítva, nem volt annyira különleges. Legalábbis nem tűnt annak első látásra. Gyűlöltem ezt a tükörvilág játszadozást.

– Nem mentegetem magam. Simán kiteszlek téged is, ha kell – szólaltam meg pár pillanattal később. Ezernyi válaszlehetőség megfordult a fejemben. A meghunyászkodástól kezdve a széttárt lábamig minden, de végül az igazság mellett döntöttem.

– Igaza volt Jacknek. Valóban nagy pofád van, de nem kell mentegetned magad. Szeretem az egyenes embereket – húzódott mosolyra a szája, amitől egy apró gödröcske jelent meg a szélén és kisfiús érzést keltett. Elmorzsoltam egy könnycseppet magamban, hogy Jack miként jellemzett, majd azért is, mert sikerült kielégítő választ adnom.

– Miért vetted meg a klubbot? – tértem egyből a tárgyra. Már órák óta érdekelt erre a válasz. Alig vártam, hogy találkozzam Mr. Lowe úrral.

A poharat a kezemben forgattam. A kérdésre sunyi mosoly terült el a képén. Pénzmosás vagy rosszabb! Tuti.

– Alkut kötöttem egy démonnal és valamibe be kellett fektetnem. Megvettem, hogy néha jól is lakjon valamivel – mondta szemrebbenés nélkül.

Megállt a pohár a kezemben. Megfeszültem. Az agyam hátsó zugában azt üvöltötte a piros lámpa villogása mellett a felirat, hogy húzzak el, fussak és sose nézzek vissza.

– Mi van? – néztem rá teljes döbbenettel. Zabszem nem fért a seggembe a kijelentésétől.

Teljes csend uralkodott el a bárban. Csak a csöpögő csap hangját és a már cserélendő lámpa halk zümmögését lehetett hallani, amitől tikkelni kezdett a szemem sarka. Meredten bámultam az acélkék szempárba, mire nevetésben tört ki. Na ott lett elegem. Lecsaptam a poharat a pultra. Majdnem össze is törtem, mire halkan felszisszent. Nem tetszett mi? Rohadjál meg!

– Csak vicceltem. A környék igazi látványosság. Sok erre a turista, így jó befektetésnek bizonyul majd hosszútávon. A környékbéliek mind a Bűbájban vagy ebben a bárban költik el a pénzt – szólalt meg kis idő múlva a szemét törölgetve. Baromi jól szórakozott rajtam.

– Rohadék! – mondtam bosszúsan, pont annyira hangosan, hogy még hallja, de ne üvöltsek azért.

– Azért csak óvatosan a szavakkal! Jack ömlengett rólad, de szemrebbenés nélkül raklak ki a helyről. Sok százan jelentkeztek a helyedre, de kíváncsi voltam rád, mielőtt esetleg lecserélnélek – emelte fel a mutatóujját figyelmeztetőleg. Megint láttam villanni a szemét. Már másodjára. Nagyon zavart, hogy nem tudtam mi megy végbe benne.

– Tehát nem egy maffiaszervezet feje vagy? Nem pénzmosónak, kurvák futtatásának szánod a helyet? És nem szövetkeztél démonokkal, hogy utána lelkekkel üzletelj szabadidődben? – könyököltem elé a pultra, hogy közelebb legyek hozzá. Akkor is kiderítem, mit láttam! Bár a kurvák része érdektelen volt, hisz lényegében, néha Jack is ezt csinálta.

– És ha igen? – hajolt közelebb sejtelmes mosollyal, ami inkább tűnt gyilkos éhségnek.

Éreztem a parfümjének mentolos illatát. A jeges tél zamata ült meg a nyelvemen. Halvány erdei mohával és egy csipetnyi… sisakvirág? Felvont szemöldökkel pillantottam az acélkék íriszbe. Egy pillanatra se ingott meg. Meg se rebbent a szempillája. Mint egy kurva szobor!

– Akkor? Őszintén vagy hazudjak? – kérdeztem vissza kemény hangon. Ugyanolyan kőszobor ábrázattal meredtem vissza rá. Tudtam, hogy csapdába akar csalni, csak azt nem, mifélébe. Vagy csak paranoiás voltam, ki tudja?

– Szerinted? – érdeklődött ártatlanul, de pimaszság csillogott a szemében. A poharamat döntögettem a pulton, miközben nem szakítottam meg a szemkontaktust továbbra sem.

– Legyek őszinte? – Vigyorom olyan széles lett, hogy fültől-fülig ért a szám tőle.

– Az akarsz lenni? – roppantotta meg a nyakát, ahogy oldalra döntötte a fejét. Én a sajátomat a képzeletbeli pultba kezdtem verni. Ennek sose lesz vége!

– Ha az leszek, akkor maradhatok? – tettem a tenyerembe az állam unottan, bár a vigyorom nem tűnt el. Velem nem baszol ki, kurva sokáig bírom!

Szemmel vertem amennyire csak tudtam. Az istennek se akart kizökkenni. A cilinderje karimáján simított végig az ujjával, mire odapillantottam. Felfele görbült a szája. Vesztettem. Baszki!

– Még meglátom. Beszélj, Hófehérke! – Hangja súlyossá, kényelmetlenné vált, ahogy becézni kezdett. Keményen szólt, erélyesen és parancsolón, amitől egy pillanatra elvesztettem a fonalat. Mintha az agyam hátsó zugában, valaki megpróbálta volna egyszerre csiklandozni és fúrni a koponyámat. Késztetést éreztem arra, hogy kimondjam az első gondolatomat.

– Akkor letépném a fejed és kiakasztanám a pult fölé elrettentő példának. Vagy a szívószálakat abban tartanám a polcon. – Kezemet a szám elé kaptam. Rohadtul nem akartam kimondani, amire gondoltam.

Furcsa aura lüktetett körülötte pár pillanatig. Sötét és enyhén ködös. Mi az istent csinált ez a fasz? Az agyam úgy kattogott válaszok után kutatva, mintha egy örök óra lenne a fejembe építve. Már csak a kakukk hangjára vártam, de az nem érkezett meg.

– Tehát így állunk. Milyen kis harcias vagy! – Nevetését az egész klub visszhangozta. Csengett tőle a fülem és nem bírtam napirendre térni azon, hogy kinyögtem a lehető legőszintébb választ. Rossz érzésem támadt.

– Vannak jó napjaim. A mai nem számít annak – erőltettem nyugalmat magamra és vállat vontam. Annyira nem is hangzott rosszul a dolog. Ha tovább folytatjuk a kellemetlen csevejt, félő, hogy még a végén megremeg a kezem és beváltom az őszinteségi rohamomként kicsúszott szöveget. Vagy én járok szarul és eltüntetnek a föld színéről is.

– Köszönöm, hogy őszinte voltál. – Kezébe fogva a kalapját emelkedett fel a pulttól. Lesöprögette a nemlétező koszt róla lassú mozdulatokkal, majd a fejébe húzta. – Nem áll szándékomban lecserélni a személyzetet. Aki akar, távozhat. Aki akar, az maradhat. És mielőtt rákérdeznél. A fizetést a későbbiekben tárgyaljuk újra, ha átalakíttattam a helyet. Úgy egy hétig nem kell jönnöd melózni. A többi lány már megkapta arra a hétre a pénzt. – Az öltönyzsebébe nyúlt óvatosan. Láthatta rajtam, hogy ugrásra készen állok és bármikor robbanhatok. Végül egy igen vaskos köteg pénzt tett a pultra.

Nem győztem pillázni. Pénzt kapok azért, hogy otthon henyéljek? Hát ez hülye! De jó kislány módjára, mint a sáska repültem rá a rakásra és fogtam a markomba, mielőtt meggondolta volna magát. Izgatott voltam, ugyanis egy fillérem se maradt az utóbbi munkák után. Be kellett vásárolnom jó néhány dolgot, ami elvitt mindent. A pénzre pillantva láttam, hogy egy egész hónapra is bőven elég lenne, nemhogy egy hétre.

– Ez most halál komoly? – kérdeztem kíváncsian. Összehúztam a szemöldököm és szúrós pillantásokkal méregettem. Valami akkor sem stimmel.

– Kevés? – kérdezett vissza somolyogva. Deja vu érzésem támadt. Meglágyult az arca attól a kis mosolytól és önkéntelenül húztam a saját számat is szélesebbre.

– Ja, baromi kevés… – forgattam meg a szemem. Újra az öltönye zsebéhez nyúlt, de a kezemet felemelve állítottam meg. – Hé, csak poénkodtam! Egy hónapra is elég a pénz – nevettem el magam gúnyosan. Bár, ha belegondolok, egy idióta vagyok, mert simán az asztalra csapott volna még egy köteggel. Az agyam szét is robbant a faszságomtól. Ha egy könyv lett volna most, akkor kiírhatnánk a VÉGE feliratot is.

– Örülnék neki, ha nem játszadoznál velem. Jobb a békesség – biccentett leengedve a kezét, majd féloldalasan hátrafordult. – Ballard! – szólalt meg erélyesen.

Ötletem se volt, hogy kit hívott, de felment bennem a pumpa. Mi az, hogy bezártam és még mindig itt baszták a rezet? Ketten is! Feszülten nyúltam egy törlőrongyért és törölgetni kezdtem a pult tetejét, miután elpakoltam a poharakat.

Nem sokkal később, az arany szemű férfi jelent meg a sötétből. Úgy ragyogott a tekintete, mikor összetalálkozott az enyémmel, mintha a világ legjobb hírét kapta volna. Vagy kaját, mert ügyes kutyus volt.

– Ezt nem mondjátok komolyan! – kapartam fel az állam a pultról. – Mi a faszt keresel itt? – tettem fel a lehető legidiótább kérdést, ami átsuhant a fejemen, pedig tudhattam volna, hogy Adrian miatt van itt. Főleg, mert ő szólította.

– Ezek szerint már ismeritek egymást? – nézett egyikünkről a másikra Lowe. Tekintetében kíváncsiság és némi feszültség szikrázott.

– Cirillke – biccentett széles vigyorral az arany szemű. A becenév hallatán megroppantottam a pult deszkalapját, ahogy rámarkoltam. Mínusz kétezer a fizumból. Hogy rohadna le a tököd! Pedig egy „Igen gazdám” szöveget vártam volna magamban.

– Az túlzás, hogy ismerjük. Mr. Padfoglaló, nem sokat fecsegett mikor találkoztunk. Lefoglalta, hogy a széllel küzdjön, meg a kócával a feje tetején – mondtam ridegen. Ballard szája sarkában megremegett az izom. Próbálta visszafogni a nevetést, de a tekintete elárulta. Ő is jól szórakozott rajtam. A pofám leszakad!

– Nekem ennyi is elég. Valexia, kedvesem, bemutatom Kier Ballardot. Ő lesz a váltótársad és Ramont is kisegíti a későbbiekben. Szeretném, ha nem ölnétek meg majd egymást a pult mögött. Ha kész az átalakítás, akkor mindent megbeszélünk. Most viszont, engedelmeddel, további jó éjszakát! – emelte meg a cilinder elejét, mint egy biccentés gyanánt.

– Ha békén hagy, akkor nem eresztem ki a karmaimat – mondtam sunyi mosollyal és még a levegőbe is markoltam, bár az igazi karmokat nem eresztettem ki.

– Szeretem a vadmacskákat. Majd meglátjuk mennyire is engeded ki azokat a hegyes körmöket – jegyezte meg mély, búgó hangon Kier. Csak aztán meg ne bánd! Tekintetemmel próbáltam üzenni neki, hogy nagyon rossz személlyel próbálkozik, de csak vállat vont, mint aki nem hiszi el, amit lát.

– Jó éjszakát Adrian! Örültem az ismeretségnek. Gondolom a telefonszámomat tudod, szóval majd hívj, ha kellek – szólaltam meg olyan kedvesen, amennyire még idegileg bírtam. Elengedtem a fülem mellett Kier szavait, de be kell vallanom, hogy azért volt némi csábító gondolat a dologban. Legszívesebben kitéptem volna a raszta tincseimet és azokkal verem meg a két férfit.

Kész voltam. Kezdtem úgy érezni magam, mint egy egér a macskák csapdájában. Tudtam, milyen könnyedén változtathatok a dolgokon, de Adrian parancsoló hangja ott csengett a fülemben. Volt némi sejtésem, hogy egyik pasi se az, aminek mutatja magát. Próbáltam koncentrálni rájuk. Érzékelni belőlük bármi mágikusat, de egyszerű, unalmas embereknek tűntek, leszámítva Ballard arany szemeit, mert az minden volt csak emberi nem.

Adrian már nem szólt, csak lassan és kimérten kisétált a Bíborholdból. Kier viszont nem mozdult, csak engem bámult. Jó, hát akkor játszunk! Belenéztem a ragyogó szemébe. Közelebb sétált, megkerülte a pultot, majd belépett mellém. Nem szakítottuk meg a szemkontaktust. Megborzongtam a sejtelmes mosolyától. Végül ő pillantott le az ajkamra, onnan pedig a medálomra. Nem szólaltam meg, kíváncsian vártam, hogy mit akar, míg kezemet a rongyba törültem.

– Csinos amulett, kár, hogy nem fog megvédeni – hajolt a fülemhez belesuttogva. Lehunytam a szemem akaratlanul is. Kezemet ökölbe szorítottam, majd felnéztem rá.

– Attól függ, mi ellen kell, hogy megvédjen – jegyeztem meg a fogamat csikorgatva. Örültem volna, ha elárulja magát, de egyetlen szó nélkül fordult el tőlem, majd indult meg kifele ő is.

– Jó éjt, Cirillke! – intett hátra a kezével, én pedig okos kislány révén, egy árva szó nélkül, a pult falapján koppantottam a homlokomat, miután végignéztem, hogy a szép szem és a feszes fenék gazdája, elhagyja a helyet.

 

◇─◇──◇─◇