Fájt a fejem, mikor magamhoz térve felemeltem. Úgy éreztem,
hogy légkalapáccsal verik belülről a koponyámat. Szédelegtem. Homályos volt
minden, de nagy nehezen sikerült fókuszálnom.
– Mi a fasz? – néztem
körbe döbbenten. Hangom olyan rekedten csengett, mintha évezredek óta dohányoznék.
Majdnem.
Meg kellett
nedvesítenem a kiszáradt ajkamat. Vattát tudtam volna köpni. A pult előtti kis
asztalnál ültem. Zsibongott az agyam. Kellett pár perc nyugi még.
A csendes
sztriptízbárban, csak a halvány bíborfény vetült a pultra és a színpadra. A rúd
se világított már fehéren. Emlékeztem, hogy mindent lekapcsoltam, elpakoltam és
még arra is, hogy felakartam mosni. Megvolt a raktárban lévő affér is.
Nagyokat pislogva
próbáltam kutatni az agyamban, valami értelmezhető magyarázatért, de csak megráztam
a kobakom idegesen. Lenéztem az amulettemre, majd megérintettem a hideg fémet,
rajta a láthatatlan pecsétet. Lehunytam a szemem, majd újra kinyitottam.
Végigpörgettem a történteket. Álom az álomban? Elaludtam volna? Látomás? A
jövő?
Vörös fény érte a
karomat, ahogy a kezemre néztem. Próbáltam a mágikus fonalakat megtalálni. Bármit,
ami ahhoz vezethetett, hogy mi a fene folyik itt, de csak a szokásos,
halványzöld energiát láttam, ami mindig a mellkasomon ülve nyomott lefele.
Bő fél óra lehetett -
vagy több -, mire sikerült feldolgoznom a helyzetet, de azt nem tudtam, mi
történt pontosan. Az órára pillantva, hajnali négy volt.
– Na várjunk csak! –
álltam fel hirtelen. Lecsaptam a kezemben lévő pénzt az asztalra. Kilöktem
magam alól a széket, ami hangosan csattant a földön mikor elborult. A mosdóba
futottam az egyik tükörhöz.
Ahogy belenéztem,
tükörképem széles vigyora a füléig ért. Vaskos, fekete szurok fedte a fogait,
amik tűhegyesen álltak ki a szájából. Vérvörös szemét, bekebelezte a feketeség.
Egész testét rúnatetoválások borították, karmaival a mosdókagylóba
kapaszkodott. Előrehajolt, mintha jobban szemügyre akarna venni. Akkor láttam
meg hatalmas, több szintben csavarodó barna szarvait, ami körül lágy, fehér és
sötét füst gomolygott.
– Megtaláltak!
– súgta sejtelmes, túlvilági hangján. Halk volt, de így is sikolynak tűnt.
– Na, nem mondod –
forgattam meg a szememet, amit volt képe le is utánozni. – Mi volt ez, emlék?
Nem, talán…
– Van itt más is!
– sziszegte széles vigyorral a szavamba vágva. – Ő… – emelte fel hosszú,
karmos ujját és tette a szája elé.
– Kiről beszélsz? Az a
fekete massza, ami megmentett? Vagy akármit is csinált. És a láncok? Mit tud…
– A bárban van
– szakította félbe a mondandómat újra és fonta össze a karjait a melle alatt.
Nem volt rajta ruha, minden porcikáját jól megfigyelhettem. Néhány rúna erősen
felfénylett, majd fekete folyadék kezdett szivárogni belőle, ami lecsöppent a fehér
porcelánra. Féloldalasan a mosdónak támaszkodott, a sötét lé pedig mozogni
kezdett és lassan a tükör felé folyt. Felém.
Képmásom mereven
támasztotta magát. Úgy tűnt, nem lélegzik, nem pislog. Csak az átható tekintetén
láttam, hogy nem ragadt bele a pillanatba. Úgy éreztem, bennem kutat vég nélkül
odaátról. Végül megmozdult és fejével az ajtó felé bökött.
– Jó. Akkor elkapom –
fordultam azon nyomban a kijárat felé.
Már a kilincsen volt a
kezem, mikor újra megszólalt.
– Ne mondj neki
semmit! Nem tudsz semmit. Játszd a hülyét! – érkezett az utasítás erélyes
hangon.
Megtorpantam.
Legszívesebben belevertem volna az üvegbe, de csak egy sóhaj szaladt ki a
számon.
– Ne nézz idiótának! –
pillantottam vissza rá, de addigra már csak a saját, feszült képemet láttam a
tükörben.
Rászorítottam a
kilincsre, majd kiléptem, mintha mi sem történt volna. Csak azért aggasztott a
dolog, mert nem jelent volna meg, ha a tükörvilágban is ott lett volna ez a
valami.
Jobban voltam már, de
nem tudtam kiverni a fejemből a történteket. Valóság volt? Vagy egy álomban lévő
látomás? Teljesen megvoltam lőve.
Visszalibbentem a
pénzhez, amit Jack táskájába tömtem. Betoltam a pult alá, ahol tárolta, majd a
kíváncsiságomnak eleget téve, elindultam a raktárba. Útközben az ajtónál
hagytam a tűsarkú cipőt, hogy ne verjek zajt. Megráztam magam, mint egy vizes
kutya és lelépkedtem a lépcsőn.
Odalent viszont nem
fogadott dulakodás nyoma. Nem terítette be a földet, se a zombim maradványa, se
a lényé. Egyetlen üveg se tört össze és a tűznek is csak hűlt helyét találtam.
Nem hevert a talajon a kis jegyzetfüzetem, de még a toll se. Semmilyen nyoma
nem maradt vagy volt annak, hogy bármi is történt lent.
– Mi a szar? Nem is
voltam a raktárban? – tettem fel a torkomat égető kérdést hangosan is.
Beleszédültem a
gondolataimba. Legkevésbé a lény felbukkanása zavart. A megjelenő kép és a
láncok már annál inkább nyugtalanítottak. Még az se érdekelt igazán, hogy talán
csak egy rossz álom lehetett az egész. Azt mondta a tükörképem, hogy a bárban
van. De még is, kire gondolhatott?
Megráztam a fejem,
majd egy hanyag vállrándítással megfordultam és visszaosontam. Kezembe vettem a
tipegőket és a pult mögé léptem. Kellett egy ital. Az agyam kezdte felmondani a
szolgálatot. Még félni is hülye voltam, pedig tudtam, hogy valami nagyon nagy
dolog van készülőben.
Bizsergett a tarkóm. Mintha
figyelnének, de igyekeztem jó magasról leszarni. Levettem egy poharat, majd
kevertem magamnak egy Hegyes Pecek koktélt. Izmos és gyors. Ez kellett nekem.
Éppen a számhoz emeltem a poharat, mikor lépések hangját hallottam meg.
– Munkaidőben szabad
innod? – Egy mély, kissé morgó férfihang szólalt meg az egyik szoba felől.
– Már lejárt a
műszakom. Neked meg nem kéne itt lenned. Zárva vagyunk töki – jegyeztem meg
miután ledöntöttem magamba az italt. Élesen karcolta végig a jeges hideg és az
alkohol erős marása a torkomat. Határozottan jólesett.
Nem sokat láttam belőle,
de az első, ami megcsillant a halvány, vöröses fényben, az az ezüst, denevéres
övcsatja volt. Eszembe is juttatta, hogy ez a faszi taposta meg majdnem a
kezem. Legalább lekaphatom a fejét!
– Hm… te vagy, Valexia,
jól sejtem? – lépett közelebb, miután felállította az elborított székemet. A
nevem úgy hangzott a szájából, mintha egy végtelenbe nyúló, éjszakai sikolyt
akarna kicsalni az áldozatából. Nem tudtam eldönteni, hogy készüljek a harcra
vagy a kudarcra.
Már épp egy cinikus
mosolyt erőltettem volna magamra, mikor a fénybe lépett. Végre teljes alakjában
megcsodálhattam. Alacsony cilindert viselt, széles karimával. Testére simult az
öltönye. A kordbársony nadrág így értelmet is nyert. Már csak a sétapálca
hiányzott a repertoárból meg a fehér kesztyű.
Kurva magas volt. Jóval
több, mint két méter, abban biztos voltam. Ahogy elnéztem, simán megérinthette
volna a bár plafonját, ha egy kicsit nyújtózkodik. Stílusos körszakáll keretezte
egyenes, közepesen vastag ajkait. Markáns, karakteres arcvonásai voltak. Őt
teljes mértékben az eszembe tudtam vésni. Dús szemöldökét és hegyes orrát látva,
csak még jobban beleivódott a fejembe. A fejfedő a szemébe nyomta a sötét
haját, de így is erősen rikított acélkék tekintete, amitől a hideg is kirázott.
Magabiztos,
tekintélyparancsoló érzést keltett, ahogy megtette a maradék távot a pultig.
Egyenes hát, könnyed lépések. Mintha nem is a földön járt volna. Higanyjárást
reméltem, de a közelében se voltam az elképzeltnek.
Leült az egyik
bárszékre, de nem vette le rólam a tekintetét. Még így is felfele kellett
néznem kissé, hogy ő ült, én meg álltam. Vakarózni akartam, valahogy nem volt
jó érzésem vele kapcsolatban, aminek végül hangot is adtam.
– Az attól függ kinek.
De egy, mint mondtam, már zárva vagyunk. Kettő, húzz el vagy én baszlak ki! Nem
mellesleg, mielőtt megkérdezel egy nőt kicsoda, illik neked bemutatkozni –
húztam széles mosolyra a számat.
Viszketett a tenyerem.
Szívesen kidobtam volna. Legalább ennyi örömöm legyen.
Levette a kalapot,
megtörülte a karimáját, mintha megült volna rajta a por. Micsoda ficsúr!
Letette a pultra, majd felém nyújtotta hatalmas mancsát.
– Adrian Lowe –
mutatkozott be. Na baszki! Olyan szinten tenyereltem bele a szarba, hogy ennél
lejjebb már nem lehetett süllyedni. Pillantása hideggé és távolságtartóvá vált.
– Valexia Norwood –
nyújtottam a kis kezem, majd megfogtam az övét. Teljesen elveszett a markában.
Olyan törékenynek és aprónak éreztem magam, mint még soha. Kézfogása erős volt
és kissé tovább tartott, mint illendő lett volna. Felvettem az unott álarcom.
Nem akartam mutatni neki, mennyire érzem a vesztem.
– Még mindig úgy érzed
ki akarsz baszni vagy tegyem meg én veled? – engedte el a kezem. Hangja nyájas
volt, enyhén dühös is.
A kérdése pofán
vágott. Láttam megvillanni valamit a szemében, de túl gyorsan suhant át rajta,
hogy felfogjam. Bevillant a mosdóban lévő beszélgetésem. Átfutott a fejemen,
hogy talán Adrianre gondolt a képmásom, amitől megremegtem. A magasságát
leszámítva, nem volt annyira különleges. Legalábbis nem tűnt annak első
látásra. Gyűlöltem ezt a tükörvilág játszadozást.
– Nem mentegetem
magam. Simán kiteszlek téged is, ha kell – szólaltam meg pár pillanattal
később. Ezernyi válaszlehetőség megfordult a fejemben. A meghunyászkodástól
kezdve a széttárt lábamig minden, de végül az igazság mellett döntöttem.
– Igaza volt Jacknek.
Valóban nagy pofád van, de nem kell mentegetned magad. Szeretem az egyenes
embereket – húzódott mosolyra a szája, amitől egy apró gödröcske jelent meg a
szélén és kisfiús érzést keltett. Elmorzsoltam egy könnycseppet magamban, hogy
Jack miként jellemzett, majd azért is, mert sikerült kielégítő választ adnom.
– Miért vetted meg a
klubbot? – tértem egyből a tárgyra. Már órák óta érdekelt erre a válasz. Alig
vártam, hogy találkozzam Mr. Lowe úrral.
A poharat a kezemben
forgattam. A kérdésre sunyi mosoly terült el a képén. Pénzmosás vagy rosszabb!
Tuti.
– Alkut kötöttem egy
démonnal és valamibe be kellett fektetnem. Megvettem, hogy néha jól is lakjon
valamivel – mondta szemrebbenés nélkül.
Megállt a pohár a
kezemben. Megfeszültem. Az agyam hátsó zugában azt üvöltötte a piros lámpa
villogása mellett a felirat, hogy húzzak el, fussak és sose nézzek vissza.
– Mi van? – néztem rá
teljes döbbenettel. Zabszem nem fért a seggembe a kijelentésétől.
Teljes csend
uralkodott el a bárban. Csak a csöpögő csap hangját és a már cserélendő lámpa
halk zümmögését lehetett hallani, amitől tikkelni kezdett a szemem sarka.
Meredten bámultam az acélkék szempárba, mire nevetésben tört ki. Na ott lett
elegem. Lecsaptam a poharat a pultra. Majdnem össze is törtem, mire halkan
felszisszent. Nem tetszett mi? Rohadjál meg!
– Csak vicceltem. A
környék igazi látványosság. Sok erre a turista, így jó befektetésnek bizonyul
majd hosszútávon. A környékbéliek mind a Bűbájban vagy ebben a bárban költik el
a pénzt – szólalt meg kis idő múlva a szemét törölgetve. Baromi jól szórakozott
rajtam.
– Rohadék! – mondtam
bosszúsan, pont annyira hangosan, hogy még hallja, de ne üvöltsek azért.
– Azért csak óvatosan
a szavakkal! Jack ömlengett rólad, de szemrebbenés nélkül raklak ki a helyről.
Sok százan jelentkeztek a helyedre, de kíváncsi voltam rád, mielőtt esetleg lecserélnélek
– emelte fel a mutatóujját figyelmeztetőleg. Megint láttam villanni a szemét.
Már másodjára. Nagyon zavart, hogy nem tudtam mi megy végbe benne.
– Tehát nem egy
maffiaszervezet feje vagy? Nem pénzmosónak, kurvák futtatásának szánod a
helyet? És nem szövetkeztél démonokkal, hogy utána lelkekkel üzletelj
szabadidődben? – könyököltem elé a pultra, hogy közelebb legyek hozzá. Akkor is
kiderítem, mit láttam! Bár a kurvák része érdektelen volt, hisz lényegében,
néha Jack is ezt csinálta.
– És ha igen? – hajolt
közelebb sejtelmes mosollyal, ami inkább tűnt gyilkos éhségnek, mint boldog
kifejezésnek.
Éreztem a parfümjének
mentolos illatát. A jeges tél zamata ült meg a nyelvemen. Halvány erdei mohával
és egy csipetnyi… sisakvirág? Felvont szemöldökkel pillantottam az acélkék
íriszbe. Egy pillanatra se ingott meg. Meg se rebbent a szempillája. Mint egy
kurva szobor!
– Akkor? Őszintén vagy
hazudjak? – kérdeztem vissza kemény hangon. Ugyanolyan kőszobor ábrázattal
meredtem vissza rá. Tudtam, hogy csapdába akar csalni, csak azt nem, mifélébe.
Vagy csak paranoiás voltam, ki tudja?
– Szerinted? –
érdeklődött ártatlanul, de pimaszság csillogott a szemében. A poharamat
döntögettem a pulton, miközben nem szakítottam meg a szemkontaktust továbbra
sem.
– Legyek őszinte? –
Vigyorom olyan széles lett, hogy fültől-fülig ért a szám tőle.
– Az akarsz lenni? –
roppantotta meg a nyakát, ahogy oldalra döntötte a fejét. Én a sajátomat a
képzeletbeli pultba kezdtem verni. Ennek sose lesz vége!
– Ha az leszek, akkor
maradhatok? – tettem a tenyerembe az állam unottan, bár a vigyorom nem tűnt el.
Velem nem baszol ki, kurva sokáig bírom!
Szemmel vertem
amennyire csak tudtam. Az istennek se akart kizökkenni. A cilinderje karimáján
simított végig az ujjával, mire odapillantottam. Felfele görbült a szája. Vesztettem.
Baszki!
– Még meglátom. Beszélj,
Hófehérke! – Hangja súlyossá, kényelmetlenné vált, ahogy becézni kezdett.
Keményen szólt, erélyesen és parancsolón, amitől egy pillanatra elvesztettem a
fonalat. Mintha az agyam hátsó zugában, valaki megpróbálta volna egyszerre
csiklandozni és fúrni a koponyámat. Késztetést éreztem arra, hogy kimondjam az
első gondolatomat.
– Akkor letépném a
fejed és kiakasztanám a pult fölé elrettentő példának. Vagy a szívószálakat
abban tartanám a polcon. – Kezemet a szám elé kaptam. Rohadtul nem akartam
kimondani, amire gondoltam.
Furcsa aura lüktetett körülötte
pár pillanatig. Sötét és enyhén ködös. Mi az istent csinált ez a fasz? Az agyam
úgy kattogott válaszok után kutatva, mintha egy örök óra lenne a fejembe építve.
Már csak a kakukk hangjára vártam, de az nem érkezett meg.
– Tehát így állunk.
Milyen kis harcias vagy! – Nevetését az egész klub visszhangozta. Csengett tőle
a fülem és nem bírtam napirendre térni azon, hogy kinyögtem a lehető
legőszintébb választ. Rossz érzésem támadt.
– Vannak jó napjaim. A
mai nem számít annak – erőltettem nyugalmat magamra és vállat vontam. Annyira
nem is hangzott rosszul a dolog. Ha tovább folytatjuk a kellemetlen csevejt, félő,
hogy még a végén megremeg a kezem és beváltom az őszinteségi rohamomként
kicsúszott szöveget. Vagy én járok szarul és eltüntetnek a föld színéről is.
– Köszönöm, hogy
őszinte voltál. – Kezébe fogva a kalapját emelkedett fel a pulttól.
Lesöprögette a nemlétező koszt róla lassú mozdulatokkal, majd a fejébe húzta. –
Nem áll szándékomban lecserélni a személyzetet. Aki akar, távozhat. Aki akar,
az maradhat. És mielőtt rákérdeznél. A fizetést a későbbiekben tárgyaljuk újra,
ha átalakíttattam a helyet. Úgy egy hétig nem kell jönnöd melózni. A többi lány
már megkapta arra a hétre a pénzt – nyúlt az öltönyzsebébe és kicsapott a
pultra egy vaskos köteg papírt.
Nem győztem pillázni.
Pénzt kapok azért, hogy otthon henyéljek? Hát ez hülye! De jó kislány módjára,
mint a sáska repültem rá a rakásra és fogtam a markomba, mielőtt meggondolta
volna magát. Izgatott voltam, ugyanis egy fillérem se maradt az utóbbi munkák
után. Be kellett vásárolnom jó néhány dolgot, ami elvitt mindent. A pénzre
pillantva láttam, hogy egy egész hónapra is bőven elég lenne, nemhogy egy
hétre.
– Ez most halál
komoly? – kérdeztem kíváncsian. Összehúztam a szemöldököm és szúrós
pillantásokkal méregettem. Valami akkor sem stimmel.
– Kevés? – kérdezett
vissza somolyogva. Déjá vu érzésem támadt. Meglágyult az arca attól a kis
mosolytól és önkéntelenül húztam a sajátomat is szélesebbre.
– Ja, baromi kevés… –
forgattam meg a szemem. Újra az öltönye zsebéhez nyúlt, de a kezemet felemelve
állítottam meg. – Hé, csak poénkodtam! Egy hónapra is elég a pénz – nevettem el
magam gúnyosan. Bár, ha belegondolok, egy idióta vagyok, mert simán az asztalra
csapott volna még egy köteggel. Az agyam szét is robbant a faszságomtól. Ha egy
könyv lett volna most, akkor kiírhatnánk a VÉGE feliratot is.
– Örülnék neki, ha nem
játszadoznál velem. Jobb a békesség – biccentett leengedve a kezét, majd
féloldalasan hátrafordult. – Ballard! – szólalt meg erélyesen.
Ötletem se volt, hogy
kit hívott, de felment bennem a pumpa. Mi az, hogy bezártam és még mindig itt
baszták a rezet? Ketten is! Feszülten nyúltam egy törlőrongyért és törölgetni
kezdtem a pult tetejét, miután elpakoltam a poharakat.
Nem sokkal később, az
arany szemű férfi jelent meg a sötétből. Úgy ragyogott a tekintete, mikor
összetalálkozott az enyémmel, mintha a világ legjobb hírét kapta volna. Vagy
kaját, mert ügyes kutyus volt.
– Ezt nem mondjátok
komolyan! – kapartam fel az állam képletesen a pultról. – Mi a faszt keresel
itt? – tettel fel a lehető legidiótább kérdést, ami átsuhant a fejemen, pedig
tudhattam volna, hogy Adrian miatt van itt. Főleg, mert ő szólította.
– Ezek szerint már
ismeritek egymást? – nézett egyikünkről a másikra Lowe. Tekintetében
kíváncsiság és némi feszültség szikrázott.
– Cirillke –
biccentett széles vigyorral a arany szemű. A becenév hallatán megroppantottam a
pult deszkalapját, ahogy rámarkoltam. Mínusz kétezer a fizumból. Hogy rohadna
le a tököd! Pedig egy „Igen gazdám” szöveget vártam volna magamban.
– Az túlzás, hogy
ismerjük. Mr. Padfoglaló, nem sokat fecsegett mikor találkoztunk. Lefoglalta,
hogy a széllel küzdjön, meg a kócával a feje tetején – mondtam ridegen. Ballard
szája sarkában megremegett az izom. Próbálta visszafogni a nevetést, de a
tekintete elárulta. Ő is jól szórakozott rajtam. A pofám leszakad!
– Nekem ennyi is elég.
Valexia kedvesem, bemutatom Kier Ballardot. Ő lesz a váltótársad és Ramont is
kisegíti a későbbiekben. Szeretném, ha nem ölnétek meg majd egymást a pult
mögött. Ha kész az átalakítás, akkor mindent megbeszélünk. Most viszont,
engedelmeddel, további jó éjszakát! – emelte meg a cilinder elejét, mint egy
biccentés gyanánt.
– Ha békén hagy, akkor
nem eresztem ki a karmaimat – mondtam sunyi mosollyal és még a levegőbe is
markoltam, bár az igazi karmokat nem eresztettem ki.
– Szeretem a
vadmacskákat. Majd meglátjuk mennyire is engeded ki azokat a hegyes körmöket –
jegyezte meg mély, búgó hangon Kier. Csak aztán meg ne bánd! Tekintetemmel
próbáltam üzenni neki, hogy nagyon rossz személlyel próbálkozik, de csak vállat
vont, mint aki nem hiszi el, amit lát.
– Jó éjszakát Adrian!
Örültem az ismeretségnek. Gondolom a telefonszámomat tudod, szóval majd hívj,
ha kellek – szólaltam meg olyan kedvesen, amennyire még idegileg bírtam.
Elengedtem a fülem mellett Kier szavait, de be kell vallanom, hogy azért volt
némi csábító gondolat a dologban. Legszívesebben kitéptem volna a raszta tincseimet
és azokkal verem meg a két férfit.
Kész voltam. Kezdtem
úgy érezni magam, mint egy egér a macskák csapdájában. Tudtam, hogy könnyedén
változtathatok a dolgon, de Adrian parancsoló hangja ott csengett a fülemben.
Volt némi sejtésem, hogy egyik pasi se az, aminek mutatja magát. Próbáltam koncentrálni
rájuk. Érzékelni belőlük bármi mágikusat, de egyszerű, unalmas embereknek
tűntek, leszámítva Ballard arany szemeit, mert az minden volt csak emberi nem.
Adrian már nem szólt,
csak lassan és kimérten kisétált a Bíborholdból. Kier viszont nem mozdult, csak
engem bámult. Jó, hát akkor játszunk! Belenéztem a ragyogó szemeibe. Közelebb
sétált, megkerülte a pultot, majd belépett mellém. Nem szakítottuk meg a
szemkontaktust. Megborzongtam a sejtelmes mosolyától. Végül ő pillantott le az
ajkamra, onnan pedig a medálomra. Nem szólaltam meg, kíváncsian vártam, hogy
mit akar, míg kezemet a rongyba törültem.
– Csinos amulett, kár,
hogy nem fog megvédeni – hajolt a fülemhez belesuttogva. Lehunytam a szemem
akaratlanul is. Kezemet ökölbe szorítottam, majd felnéztem rá.
– Attól függ, mi ellen
kell, hogy megvédjen – jegyeztem meg a fogamat csikorgatva. Örültem volna, ha
elárulja magát, de egyetlen szó nélkül fordult el tőlem, majd indult meg kifele
ő is.
– Jó éjt, Cirillke! –
intett hátra a kezével, én pedig okos kislány révén, egy árva szó nélkül, a
pult falapján koppantottam a homlokomat, miután végignéztem, hogy a szép szem
és a feszes fenék gazdája, elhagyja a helyet.
°∘●○〇◯〇○●∘°
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése