Valexia 8. rész: Örömök és gondok

 

A francba is! Könnyedén kiszedhettem volna mindent a két férfiból, még se mozdultam. Inkább csak a fejemet vertem a falapba. Nem tudtam mit tegyek hirtelen. Gratulálok Lexa, a helyzet magaslatán állsz, tényleg!

Végigpörgött az agyamon minden, ami történt. Megtaláltak a papok. Rá kellett jönnöm, hogyan tudtak a nyomomra akadni. A kislány csak az első eset. A látomás vagy bármi is volt, nem lehetett véletlen. Pont azután, miután összefutottam egy mélységi lénnyel. Csak megszállta a gyerek testét, de nem lehettem abban biztos, hogy nincs a világon legalább egy, vagy esetleg egy pap, aki irányította. Nem hagyhattam ki a találkozót Marceloval. Nagyon szerettem volna találkozni vele és pihenni egy kicsit, még, ha csak idézőjelesen is tettem volna. Mindennek meg van a maga iránya. A kérdés az, hogy az az irány, miként indult útnak?

Adriannel talán nem lesz gondom, nem tűnt túl félelmetesnek és erősnek se. Kier viszont az arany íriszével tudtam, valamit titkol. A megjegyzése, miszerint nem fog megvédeni majd az amulettem, erőteljes gondolkodásra adott okot. Valamiért olyan ismerősnek hatott a megjelenése, a hangja és a feketébe vált szeme. Ötletem se volt, miért kattogott az agyam rajta, de dideregni kezdtem a gondolattól, hogy tud rólam, valami olyat, amit talán senki más. Lehet csak beképzeltem magamnak? Lehet csak blöffölt? Túl sok a kérdés és lófasz mennyiségű választ találtam a fejem hátsó zugában, ahol a kis hang folyamatosan rikoltozott: tűnj el!

– Na jó, elegem van! – emeltem fel a fejem bosszankodva. Elhatároztam, mindent ki fogok deríteni, amihez közöm lehet. Tudtam is merre kell elindulnom.

Összecsaptam a tenyerem és nekiláttam az utolsó simításoknak a klubban. Szerettem én zárni, mert a néma csend jólesett a nagy bulik után.

Sokat gondoltam Jackre és arra, hogy elmegy. Egyre jobban befészkelte magát a fejembe a hiánya. Szerettem hülyülni vele, még a veszekedéseinket is élveztem sokszor. Vivien is megjelent lelki-szemeim előtt. Nem akartam veszélybe sodorni, de másrészt meg, nem érdekelt. Már nem is tudtam melyik részem erősebb: az emberi vagy a sok másik, amiből megszülettem.

Miután eljutottam odáig, hogy átöltözzek és elhagyjam a helyet, már hajnalodott. Csodás, rózsaszín és narancssárga szín lepte el az eget. Néhány eltévedt felhő takarta a feltörő Napot, így sejtelmes fénybe vonta a városkára telepedett, halovány ködöt. Mindenfelé furcsa alakok sziluettje látszódott a szürke gomolygásban. Néha hangokat is hallottam. Füttyszót, léptek zaját vagy kacagást, de akármerre néztem, semmit sem láttam. Talán csak az agyam játszott velem. Fárasztó éjszaka volt.

A park másik végében - ahol elhalálozott a „véletlenül” megremegő kezemnek köszönhetően a részeg faszi -, épp mentősök, rendőrök kutattak nyomok után. Nem sétáltam arra fele teljes mértékben, de pár lépéssel közelebb mentem, hogy halljam mi is történik. A fránya kíváncsiság!

Érzékeltem, valamit magam körül, aztán észrevettem: egy férfi engem mustrált. Magas volt, szálkás. Szemét barna napszemüveg takarta, így nem láthattam a tekintetét. Aranybarna, kócos haját a szél mozgatta. Borostás, kissé beesett arca fáradtnak tűnt. Vékony ajkai között cigaretta lógott, miközben beszélt. Nem hozzám, de végig engem követett a fejével. Halványszürke ingének ujját feltűrte egy gyors mozdulattal. Fekete farmerjének zsebéből öngyújtót vett elő, hogy meggyújtsa a cigijét. Katonai surranóját a mellette álló autó kerekének kocogtatta. Nyakában dögcédula lógott és egy jelvény. Nyomozó, bassza meg!

Elkaptam a tekintetem és lassan sétáltam tovább. Nem akartam feltűnést kelteni. A férfi felől érkező furcsa érzékelés, így is idegesített. Láttam már valahol, de nem voltam benne biztos, hol is pontosan.

– Már beállt a hullamerevség. Legalább hat órája halott. Fojtogatás nyoma felfedezhető a nyakán és… – Hallottam egy keveset abból, ahogy az orvos beszélt, majdnem meg is torpantam.

– Kérdezzétek ki a közelben lévő boltosokat! És kérem a kamerák felvételeit! – szólalt meg a nyomozó rekedt, vészjóslóan mély hangján. Hallatszott az évek óta tartó dohányzás a hangtónusán. Jeges hideg kúszott fel a gerincem mentén.

Tudtam már honnan ismerős! Megszaporáztam a lépteimet, hogy a következő utca házfala már takarásba vonjon és tovább folytattam az utam hazafelé. Reményeim szerint nem látott meg a zsaru úgy, mint én őt. Nem sok kedvem volt magyarázkodni, ha felismert.

Hiába dugtam a fülembe a zenét, hiába próbáltam a szívem dobbanására, a levegővételeim ritmusára figyelni, nem ment. Ólomsúlyúnak éreztem minden tagom. Dekoncentráltnak és fáradtnak tűnhettem még a külső szemlélőknek is. Pontosan úgy meneteltem hazafele, mint a zombijaim. Éppen csak nem hörögtem útközben, bár, valami husikát letudtam volna gyűrni.

Mire felértem a lakásomhoz, csak üres bábú voltam. Egy levélke várt az ajtóm előtt, mikor beléptem. A résen dugta be valaki.

Ledobáltam a cuccaimat, majd elmentem letusolni és inkább lefeküdtem aludni. Nem érdekelt a levél annyira, hogy nekiálljak hulla fáradtan olvasgatni. Sejtéseim szerint, kibírt még pár órát az elolvasása.

Álmot láttam.

Láncok zörgése csapta meg a fülem. Én rángattam őket. Csuklómba vájtak, véresre dörzsölték. Lábaimat sem bírtam mozgatni, talán azokat is kikötötték. Szólni sem tudtam. Éreztem ajkaimban a kellemetlen, fájdalmas feszülést, ahogy megpróbáltam kinyitni. Összevarrták. Nem simult testemre semmilyen anyag, meztelen voltam. Csak a hajam csapkodta a hátamat és az oldalamat, ahogy forgattam a fejem. Valami meleg folyt végig rajtam. Fémes szaga volt. Vér.

Hangosan lélegeztem az orromon keresztül. A tüdőmre mágikus súly nehezedett. Szúrt és égett belül mindenem. Nem bírtam kiáltani, pedig szerettem volna. Szabadulni vágytam. Menekülni.

Sötétség uralkodott a helyiségben. Bűbájt, varázst mormogtam az orrom alatt, de semmi sem történt. Az egyetlen, amit feltudtam fedezni a mély, néma feketeségben, az egy vérvörös fonál volt, ami körülöttem keringett, mint, valami lidércfény.

Már tudtam, nem a láncaim miatt nem tudok kitörni. Azokat könnyedén elszakíthattam volna, de a mágia ereje bebörtönzött.

Fájdalom hasított az elmémbe. Valami láthatatlan energia próbálta megdézsmálni az emlékeimet, a fejemben lévő minden tudást. Csapolta az életem. Gyengültem. Sikoltottam magamban. Megfeszültem.

– Nem törhetsz ki a rabláncokból papnő! – süvített a csendbe egy mély, gurgulázó hang, aminek háttérzaja olyan éles volt, mintha kést nyomtak volna a fülembe.

Semmit sem láttam, de a sötétség megmozdult. Érzékeltem felvillanó szemeimmel, hogy merre sétál az, aki fogvatartott. Próbáltam koncentrálni, megnyugodni. Tudni akartam ki ejtett csapdába.

Síri csend honolt a szobában. Nem mozdult semmi. Megállt a börtönőröm. Nem lélegzett. Élettelen halálszag tapadt meg az orromban. Csengett a fülem. Sípolt. Egész testemben remegtem, hol a hirtelen ért hideg, hol a tűzforró mágia miatt. Egyik se volt valós, nagyon jól tudtam. Csak játék az érzékekkel és tehetetlen voltam ellene.

Majd megéreztem, ahogy testembe hatol egy tőr. Ajkaim szétnyíltak. Addig feszített belülről a fájdalmas sikoly, hogy elszakadt rajta a varrás. Hangom bezengte az egész helyet.

Rémült üvöltésemre riadtam fel. Patakokban folyt rólam az izzadság. A számhoz kaptam. Annyira valóságos volt. Ellenőriznem kellett, hogy nincs-e bevarrva. Ahogy elvettem a kezem, apró vérfoltok tarkították az ujjaim végét. Nem bírta felfogni az agyam először, de rá kellett jönnöm, minden megváltozott. Mostantól más lesz és nem hagyhatom figyelmen kívül.

Homályos tekintettel fordultam az ablak felé egy rövid pillanatra, ahol felsejlett a szokásos arany szempár. Valami viszont nem ugyanolyan volt, mint eddig. A nyílászáró nyitottan állt. Az ablaküveget dérvirágok lepték el. A nyár közepén!

– Ha kibámultad magad, csukd be az ablakot! – suttogtam a leskelődő tekintetnek, majd az oldalamra feküdtem. Nem érdekelt, egyszerűen nem tudtam vele foglalkozni. Fáradtnak, megkínzottnak éreztem magam. Még az órára se pillantottam rá. Aludni akartam és újra álmodni.

 

* * *

 

Valamikor kora délután keltem fel. Nem meglepő módon az ablak tárva-nyitva volt. Lágy fény hatolt be a lakásba. Vörös és narancs színbe öltöztette a bútorokat, falakat. Néhol már sötétnek is hatott, ahova nem ért el rendesen a fényesség. Meglepetten pillantottam magamra, nem emlékeztem mikor takaróztam be. Azt sem tudtam, hány óra van. Nem is akadt időm rá, hogy bármi eljusson az agyamig. Amint kipattant a szemem, már öltöztem és loholtam is a könyvtárba. Majdnem elfelejtettem a jegyemet a Bűbájba.

Baromi nagy volt a sor, de sikerült néhány szót váltanom Mike-al és a menedzserrel is. Nem mintha nagyon akartam volna, de az a seggfej emlékezett rám. Egy olcsó műmosollyal és pár üres érdeklődéssel később, boldog vigyorral a képemen sétáltam ki a helyiségből, kezemben a várva várt belépővel.

Az Adriantől kapott pénzből, bevásároltam magamnak néhány dolgot meg kaját, végül leültem a levélkével a kezemben a kanapéra, hogy végre elolvashassam. Amint kinyitottam és megláttam a cirádás, gyönyörű írást, már tudtam, ki írta.

Te, cuki démon!

Tudom ez most nagyon hülyén fog kijönni, de képzeld, senki sem vette meg a házam és tudom, hogy mennyire utálod az albérleted. Szóval van egy ajánlatom. Szükségem lenne, valakire, aki lelakja a pecómat és tönkre vágja az évek alatt. Ne is fáradj azzal, hogy felhívj, nem fogom felvenni. Ja, nem mellesleg már a neveden van. A szerződés az ajtó melletti kis kulcstokban van, aláírtam helyetted, mert rohadt édes vagyok. Köszönöm, hogy felnyitottad a szemem néha napján és hiányozni fog a baromkodásunk, de egy megfáradt léleknek, már pihennie kell.

Imádlak csajszi! Vigyázz magadra!

Jack

– Hogy mi a fasz? – pattantam fel ültemből. Úgy meredtem a levélre, mint egy arachnofóbiás a tenyerében lévő, döglött pókra. Nem igazán hittem a szememnek. Még az asztalt is meglöktem, ahogy felálltam hirtelen. Szegény Pisztácia majdnem lebucskázott a kis akváriumában a földre. – Bocsi, cukorfalat – pillantottam a halra, bár tökre feleslegesen. Fingja nem volt arról, hogy neki beszéltem. Nagyon jókat cuppogott a kis análplug végét a magáévá téve.

Jack nekem adja a házát? Nem, nem bírtam elhinni. Itt született Redarrában ezt tudtam. Egy időre elhagyta a várost, hogy szerencsét próbáljon, de nem véletlenül nyitott pont itt egy klubbot. Az meg, mégis csak a családi ház, amiről a levében szó esett!

Leültem. Felálltam. Sétáltam körbe-körbe, mint valami mérgezett egér. Pont rám hagyná? Miért? Persze a levélben leírta, de számomra nem tűnt igazi magyarázatnak. Hülyeségnek tartottam az egészet.

– Oké, ezt látnom kell! – dobtam a kis asztalra a papírost. Jack nem normális! Soha, egy büdös szóval nem említette, hogy kedvelt volna ilyen mértékben.

Felkötöttem a hurkáimat, belebújtam egy farmerbe és egy pólóba. Magamra rángattam a tornacipőmet és a kis táskámmal együtt, elviharzottam.

Egyszer voltam csak nála, de az utat megjegyeztem. Nem is volt nehéz megtalálni a házát. Redarra külső területén helyezkedett el. A fák már nem hatottak halottnak. A területen akadt némi zöldellő fű, bokrok és virágok. A legviccesebb, mégis a pár száz méterre fekvő temető volt. Talán azért nem vette meg senki. Tudva, milyen maga a környezet, engem is taszított volna a gondolat, hogy egy temető mellett lakjak. Még is felcsigázott a gondolat.

A ház előtt megálltam. Kifújtam magam, mert sietős léptekkel haladtam végig az úton. Még sötétedés előtt elakartam érni a házat. Megtámaszkodtam a térdemen, miközben felemeltem a fejem.

Téglavörös épület. Egyik felén döntött tető, másik fele lapos. Még betonkerítés is körbevette felül a falak szélét, hogy fentről körbe lehessen nézni, ha úgy adódott kedve az érdeklődőnek. A kertben egy kisebb tavacska terült el, körülötte levendula és rózsák terjeszkedtek szét. Néha megtörte egy-egy margaréta bokor vagy kékes hagymavirág a karmazsin és lila színvilágot.

Murva vezetett a bejárati ajtóig, ami hangosan ropogott a talpam alatt, ahogy közelebb lépkedtem lassan. A szám is tátva maradt. Gyönyörű és nyugodt környezet várt. Nem gondoltam volna, hogy Jack ennyit belefeccölt a helybe, mióta nem jártam itt.

– Azt a kurva… – fordultam körbe széles mosollyal a számon. Megálltam a kis betonlépcső alsó fokánál. A bejárat előtt „Isten hozott, ördög vigyen!” feliratú üdvözlőszőnyeg feküdt. Jót nevettem rajta magamban. Az ajtó mahagónifából készülhetett. Jellegzetes színe volt. Néhány üveg, kis félkörívben helyezkedett el rajta a felső részen, de be nem lehetett látni. Erezetes füstüvegnek tűnt.

Az ablakok is ugyanolyanok voltak, de mind becsukva és sötétítővel eltakarva bentről.

Lehunytam egy pillanatra a szemem, hogy a fülemre bízzam magam. Semmi mást nem hallottam, csak az avart felverő állatok futkosását. A madarak lágy énekét és néhány tücsök zenéjét. A szél is éppen csak megzörgette a fák lombkoronáját. Tökéletes nyugalom.

Ahogy kinyitottam a szemem az ajtó melletti kis fakkhoz nyúltam. Kipattintottam a helyéről. Jack nem hazudott. Szépen összehajtva, egy védőfóliában hevert benne papíros és egy toll. Lassan kivettem, széthajtottam.

– Ezt nem hiszem el – ingattam a fejem rosszallóan. Valóban az én kézírásommal aláírt szerződés volt, Valexia Norwood névre. Még csak nem is adás-vételi, hanem ajándékként kaptam, mint az utolsó élő rokon. – A kis rohadék. Akkor mától szólíthatlak bátyusnak? – kérdeztem fennhangon a semmitől. El is nevettem magam, ugyanis mindenre gondoltam csak erre nem. Akadt viszont egy apró cetli is a lap mellett, amit óvatosan vettem ki, ügyelve, nehogy kárt tegyek véletlenül is a szerződésben.

Teljesen üres. A bútorokat nem kaptad meg hugicám. Ne aggódj, kitakaríttattam, szóval nekiállhatsz új foltokat gyártani majd. ; )

Nem bírtam tovább. A könnyeimmel küzdve nevettem el magam a hasamat fogva. Idióta! Rohadjon meg nagyon fog hiányozni!

– Köszönöm Jack – töröltem meg az arcomat. Bármilyen gyengeségnek is tűnhetett az a néhány elszabadult csepp, nem bírtam megállni sajnos, hogy lecsorogjanak az arcomon. Csak eltüntettem a nyomait.

Nem írtam neki és nem hívtam fel. Ha azt mondta nem fogja felvenni, akkor tényleg felesleges lett volna erre pazarolnom az időt.

Kivettem a kulcsokat a kis fakkból ugyancsak és az ajtóhoz léptem, hogy kinyissam. Beakartam kukkantani a házba. Már elfordítottam a zárban, mikor léptek zaja hangzott fel a hátam mögött. Azonnal megpördültem.

– Valexia Norwood. Vagy hívjam Crystal Hawknak, esetleg Rowena Mortisként mutatkozna be? – Köszöntés helyett a nevem hagyta el a száját olyan hangon, amitől égnek állt minden szőrpihém. A többi név hallatán pedig úgy éreztem, leforráztak, pofán vágtak és még meg is harapott egy kutya. Torkon, amibe belehaltam ott helyben.

Napszemüvege takarta a tekintetét. A cigi megint a szájában lógott, míg kezében telefon pihent. Láttam, a kezének tartásából, hogy egy gomb felett tartja az ujját. Erősítésért talán?

– Damien Shade nyomozó, miben segíthetek? – néztem a szemébe függetlenül a napszemüvegtől. Hangom túlságosan nyájasan csengett, még nekem is. Ökölbe szorult a kezem, hogy gyűjtsem magam köré a természet csintalan erejét. Nem volt kedvem játszadozni, börtönbe kerülni meg még annyira se. A temető elég közel volt ahhoz, hogy hamar véget vessek az életének. Gyorsan el is tudtam volna földelni.

– Maga csupa meglepetés. Tizenkét álneve van. Ebből csak kettőhöz rendelkezünk személyleírással és az se – mért végig kissé lecsúsztatva az orrára a szemüveget –, pontos a most látottak alapján.

– Mit tehetek önért nyomozó? – tettem fel újra a kérdésem. Feszültebbnek éreztem magam a kelleténél, ami remélhetőleg nem látszódott kívülről. Hogy a picsába jöttek rá? Valahol, valamit nagyon elrontottam, de időm se maradt arra, hogy az emlékeimben kutassak.

– Beszélgessünk. Kérem, hívjon meg egy kávéra, ne keljen külön kérnem – lépett közelebb.

Surranója csúszott a köveken. Hallottam a zsebében csörgő aprót és a nyakában lógó jelvényre pillantottam. Pár másodpercig tartott csak a gondolatmenetem. Végül halk sóhajjal engedtem ki kezeim közül az ékkövekként csillogó mágia erejét.

– Jöjjön, meghívom egy kávéra – léptem el mellette. Futólag még a vállam is hozzáért a karjához. Csak egy rövid pillanatra láttam mogyoróbarna tekintetét. Egyetlen szó hangzott a fejemben a látottak alapján: elkaptak!

 

°∘●○〇◯〇○●∘°