Valexia 9. rész: A nagy medve

 

A szerződést akaratlanul is gyűrögetni kezdtem. Hogy a francba talált meg? Hol hagytam nyomot? Cikáztak a gondolataim, majd elmosolyodva kaptam észhez, mikor rájöttem mit is csinálok. Gyorsan kisimítottam a lapot és a hátam mögé rakva a kezem, haladtam visszafelé a városba. Tényleg túlságosan felvettem az emberi szokásokat, érzelmeket. Már szinte szégyelltem magam.

– Szóval, milyen névvel illethetem, kegyedet? – érdeklődött a füstöt fújva a magasba. Pedig olyan sokáig szép, csendben lépkedtünk egymás mellett!

Damien úgy sétált a társaságomban, mintha legalább a világ legveszélyesebb bűnözőjét kapta volna el. Egyenes, pökhendi járás. Kidüllesztette a mellkasát is. Rohadt büszke volt magára. Bizonyos szempontból nem tévedett, de nagyon sok esetben sikerült eltüntetnem a hullákat. Könnyedén takarítottam el magam után mindaddig míg meg nem jelent egy olyan személy az életemben, akit legszívesebben a mai napig püfölnék.

– Nem engedhetnénk el ezt a bájolgást? – pillantottam rá sandán. Micsoda színész! A megfeszült karján láttam mennyire szeretne a torkomnak esni és kiverni belőlem az igazat. Tipikus zsaru.

– Akkor majd én választok. Az aktája szerint, tizenkét évvel ezelőtt, Fhuergerben tartózkodott. Ott egy bútorboltban dolgozott, Crystal Hawk néven. A hófehér raszta haj szerepel a személyleírásban is. A városi parkban látta magát egy éjszakai futó végigsétálni a füvön, csurom véresen, egy embernek tűnő testet húzva. A megyében tizenegy eltűnést regisztráltak, ebből hat holttestet találtak.

Láttam ám, hogy bújja a telefonját! Mikor Fhuergert megemlítette, azt hittem kitör belőlem a nevetés. Volt némi megvetés és gúny a hangjában, de nem törődtem vele. Nyomozó. A rendőrség minden olyan személlyel, aki egy kicsit is gyanús, úgy viselkedik, mintha legalább iskolát robbantott volna.

Pontosan emlékeztem arra az estére. Abban igazat adtam neki, tényleg egy hulla volt, ám nem pontosan úgy, ahogy gondolta. Egy szétesett zombimat hurcoltam végig az utcán és a városon, hogy visszatemessem a nyughelyére.

Egy igen erős buli közepén jártam, mikor az erőm elszabadult és úgy döntött a legközelebbi temető, legrégebbi hulláját feltámasztja. Fhuerger sírkertje, öt éves építésű volt. Az első hulla pedig Zekari Howen, egy akkori bűnszervezet feje, akit én magam vadásztam le. Nem is lett volna semmi gond, de akaratlanul is sikerült a lélekcsatolás, így teljes emberként ásta ki a saját sírját. Egészen addig nem is tudtam mi történt vele, míg meg nem jelent a bulin és a torkomnak nem ugrott, miszerint meg fog ölni.

Teljesen esélytelen volt. Az egész bandát el kellett bájolnom, hogy megszabadulhassak Zek hullájától. Na, akkor cipeltem végig a városon, mert elragadtattam magam és kissé darabokra téptem.

– És a fehér raszta miatt, máris engem gyanúsítanak? Ugyan nyomozó, ennyire nem lehet szemellenzős! Millió embernek van ugyanilyen haja, mint nekem – túrtam a hurkáim közé csipkelődve vele. Vissza kellett fognom magam. Pedig szerettem volna lelógatni a plafonról és kivéreztetni, de nem tehettem. – Arról nem is beszélve, hogy tizenegy ember egy megyére nem olyan sok. Máshol tíz percenként tűnik el egy, és sohasem találják meg.

Azt még meg se említettem, miszerint ezt a kérdezz-felelek dolgot az őrsön kéne, abban a tipikus vallató szobában megejteni. Biztos voltam abban, valami más is akad itt a háttérben. Latolgattam, mivel lepjem meg a nyomozó urat. Már előre felkészültem, amint a lakásba érünk, rám fog támadni. Ebben biztos voltam.

– Csak így, önmagában nem mondanám. Viszont, nem vette észre a városházán lévő kamerát. Ugyan, valamilyen mód szemcsés volt a kép, de a kockáink megoldották, hogy legalább nagyjából kivehetővé váljon. Ha csak nincs egy ikertestvére, akkor bizony a felvételeken, maga látható.

Hangja olyan sötét titkokat rejtő nyájassággal csengett, hogy rákaptam a tekintetem.

– És minek köszönhetem azt, hogy a felvételek megléte mellett, nem tartóztat le? Mert csak egy testnek tűnő alak volt? Mert nincs ellenem semmi egyéb bizonyíték? – kérdeztem tettetett hitetlenkedéssel. Reméltem, legalább a színjátékom valamennyire hihető. Sose voltam jó színész. Nem tudtam a pontos részleteket, de Damien nem is akarta megosztani velem.

Többen is rám köszöntek az úton. Én mosolyogva intettem vissza nekik. Álca volt, rettenetesen szar álca, de muszáj volt gondolkodnom.

A fák lombkoronáját erős szél táncoltatta jobbra és balra. Hallottam, ahogy felborul egy kuka. Ajtó csapkodást, amit a huzat csinált. Valahol mintha be is tört volna egy ablak. Nem megszokott a szél Redarrában, legalábbis az ilyen erős nem.

Megszaporáztam a lépteimet. Rossz előérzetem támadt. Nem örültem volna annak, ha a nyomozó pont most lát meg egy mélységivel, ne adj isten, magával egy pappal.

Halvány mágiaékkövek csapódtak a testemnek. Éjsötétnek tűntek, hidegnek és veszélyesnek. A légáramlat erősödött. Már a szoros hajam is zilálódni kezdett. Érzékeltem magam mellett Damien nehéz lépteit. Keservesen tudtam levegőt venni. Az emberek menekültek az utcákról. Házakba, éttermekbe, boltokba rohantak a hirtelen jött pusztító szél elől.

– Menedéket kellene keresnünk! – ragadta meg a karomat. Hogy megállítson vagy kapaszkodjon belém, azt nem tudtam, de az utóbbira tippeltem volna. Hangját erősen elnyomta a zúgás. Nehezen értettem.

Lebomlott a raszta hajam nagyja. Megültek benne a fekete mágikus energiák. Mintha apró, ezernyi hangya keresett volna utat felém. Végigkúsztak rajtam, de már nem láttam mit csinálnak a fejem tetején.

Mennydörgés hangja rázta meg a teret. Minden pihém az égnek meredt. Felnéztem a magasba. Hófehér villámok cikáztak át a sűrű felhőn, ami hirtelen érkezett meg a város fölé. A légszomjtól és a bizsergő érzéstől szédülni kezdtem. A kurva életbe!

– Jöjjön! – hajoltam a nyomozóhoz, majd hagytam, hogy belém kapaszkodva kövessen.

Néhány fa már a földet súrolta. A fertő körei tágultak. A játszótér virágai, pillanatokon belül elhervadtak, elsötétedtek és mint a homokszemeket, messzire vitte az elhalt morzsáit a szél.

Lábaimat nehéz volt egymás után pakolni. Ellentartott a levegő. Fel is feküdhettem volna rá. Damien hol tolt, hol húzott. Alig tudtam magam tartani.

Kénytelen voltam mágikus segítséget hívni. Halovány búra ereszkedett ránk, ahogy felnyúltam a levegőbe. Reméltem, hogy ki fog tartani egy rövid ideig. Ezüstös fénylés keringett körülöttünk. Úgy kapaszkodtam a mágiám által nyújtott védelembe, mint kisgyerek az anyja szoknyájába.

Vártam, de eső nem érkezett. A fekete föld porát felverte a légmozgás. Lepelként terült Redarra fölé a vihar ereje. Súlyos és kemény volt. Repültek az elszabadult kukák. Papírok gördültek végig az úton, amiket néhány műanyag szék követett, majd hangos koppanások sorozata. Az épületek tetejéről téglák szakadtak le, pala csúszott, majd csattant a betonon. Gyereksírás hatolt a szél hangjába. Férfiak nyüzsgő kiabálása. Ablaküvegek törtek és szóródtak szanaszét az aszfalton.

Damien úgy szorította a karomat, hogy mire a lakásom épületéhez értünk, elzsibbadt és alig éreztem. Átjárta a félelem, bűzlött tőle. Én pedig önkéntelenül húztam kárörvendő vigyorra a számat.

Bármennyire is védelmezett minket a búra, az épületet nem láttam a csorgó könnyeimtől. Nem bukhattam le, így inkább magam is szenvedtem a vihar okozta kellemetlenségektől. Alig bírtam nyitva tartani a szemem. Hiába dörzsöltem, hiába vakartam. Minden homályos volt. Tapogatózva nyomtam le a kilincset, míg végül beléphettünk a ház óvó csendjébe.

Leráztam magamról a zsaru kezét és a hideg falnak dőltem. Egész testem lángolt. Koncentrálnom kellett, hogy ne jelenjenek meg a rúnák, melyeket varázslattal tüntettem el. Amulettem jeges fémje, nyugtatólag hatott rám, ahogy köré zártam az ujjaim. Lehunytam a szemem, mert biztos voltam benne, erős vörös fénnyel izzik.

– Ezt a szar időt – dohogott a fakabát halkan.

Nem bírtam ki, önkéntelenül is elmosolyodtam, bár a szívem szaporán vert a mellkasomban. Hangom még a saját fülemnek is rekedtesen csengett, mikor megszólaltam:

– Nem szokta a paraszt a szántást? – kérdeztem egy lapos pillantással végigmérve, miután lenyugodtam kissé. Úgy nézett ki a férfi, mint akit megrágott a jeti, kiköpött és még jól meg is borzolta a haját.

A tömbház sötétbe burkolózott. A vaskos felhők, éjszakai feketeséget hoztak. Nem kattogott a búgó lámpa a fejünk felett. Nem hallatszott a pincehelyiségből feljövő halk morgás, ami a kazánra utalt. Nem ugatott Simi, az első emeleten lévő csivava. Csak a nehéz levegővételeink halk zaja. Semmi több. Olyan megnyugtató volt ez az áramnélküliség!

– Gondolom, maga szereti a viharokat – jegyezte meg a hajába túrva. Próbálta a tincsek közül kiseperni a földet, ami megült rajta, de hasztalan próbálkozásnak bizonyult.

– A vihar, csendes pusztító hozzám képest – feleltem őszintén egy hanyag vállvonással.

– Miért, mi maga? – kérdezte átható pillantással. Tekintete őszinte kíváncsiságról árulkodott.

– „A végítélet, tejfehér sörénnyel jő. Szeme féktelen dühe, éjfekete borúként terül rá a szívre. Ajka karmazsin szín vértől csillog. Karmai húsunkba tép, míg szárnyai az égbe emelnek. Sikollyal a szájunkon vet a semmibe, hogy kárhozott lélekként szolgáljuk az örök sötétséget.” – Minden rezdülését figyeltem, ahogy végigmondtam. Láttam nyakán kidagadni az ért. Orrlyukai kitágultak, tekintete elsötétült, majd félrenézett.

– Timothe Rowan: Éjfehér? Ugye tudja, hogy ha Xhalevia tekercsekből idéz egy ilyen részletet, azzal nem, hogy eltereli a gyanút, de még meg is erősíti? – vonta fel a szemöldökét. Halvány ráncok jelentek meg a homlokán, amitől jó pár évvel idősebbnek tűnt, mint amennyi volt.

– Nem gondoltam, hogy olvas ilyesmiket kedves, nyomozó. – Majdnem el is füttyentettem magam, bár reméltem a bámulatom kihallatszott a szavaim mögül.

– Mindenkinek vannak hobbijai. A tekercsek pedig sok dolgot megváltoztattak a világban és ezt mindenki tudja – húzta össze a szemét. Ha tekintettel gyilkolni lehetett volna… á, nem. Akkor se halok meg. Volt, valami halvány izgalom és kíváncsiság benne, amitől nem sikerült a terve, hogy majd összeszarom magam és mindent kikotyogok.

– Se megerősíteni, se megcáfolni nem fogok semmit. Minek magyarázkodjak, ha úgyis azt hisz, amit akar? – löktem el magam a faltól, majd elindultam a lakásom felé. – Na, kell az a kávé vagy sem? – fordultam vissza a vállam fölött hátrapillantva rá.

– Egy sör jobban esne – abbahagyta a szöszmötölést. Rájött, semmire se megy a por ellen, ami valószínűleg ugyanúgy volt az ő seggében is, mint az enyémben. Rohadtul viszkettem tőle.

– Az is van. Nem hiszem, hogy felmelegedett – vontam lazán vállat és megszokásból kettesével vettem a fokokat a lépcsőn felfelé. Mihamarabb otthon akartam lenni és letudni a zsarut meg az egész baromságot. Bulizni akartam és a jegy már megvolt hozzá.

A kinti viharból, bent semmit nem érzékeltünk, de a bőröm továbbra is bizsergett, majd szúrni kezdett. A lakáshoz érve, megtorpantam. Orromat facsarni kezdte, valami förtelmes bűz. Irtózatosan erős vér szag szivárgott az ajtó alatt. A félhomályban rothadt földet, pár kukacot és sarat fedeztem fel a nagy hézag alatt, mikor lehajtottam a fejem és a padlózatot fikszíroztam. Mi a jó franc történt itt?

Félszemmel a nyomozóra pillantottam. Úgy tűnt nem hallucinálok, ugyanis egyből az oldalára erősített fegyvertáskához nyúlt és szélsebesen vette elő a pisztolyát.

– Álljon hátrébb! – szólalt meg halkan és védelmezőn elém tolakodott. Elmosolyodtam a kedves gesztuson. Okos kislányként tettem, amit mond. Nem bántam volna, ha feldobja a pacskert.

Láttam rajta mennyire izgatott. Halántékán lüktetett egy kidudorodó ér. Izzadság indult meg a nyakán és enyhén remegett a keze. Én az oldalamnak szorított karral, lassan kavartam a levegőt, miközben lágy csuklómozdulatokat tettem. Éreztem az ujjamra felkúszó mágia erejét. Kellemes, langyos melegség tekeredett a kézfejemre. Nem kellett látnom ahhoz, hogy tudjam, ékkövekként csillog a barna erő, ami lassan a könyökömig kúszott.

Kikapta a kezemből a kulcsokat, amit észre se vettem, hogy a markomban szorongattam. A zárba illesztette, majd elfordította. Elmormoltam egy imát és csak reménykedtem benne, nem valami múltbéli lény fog megjelenni előttünk.

Belökte az ajtót, majd a fegyvert egyenesen az ágyamra szegezte. Időm nem volt gondolkodni. Megragadtam Damien fejét és belevertem a falba, hogy rongybabaként csússzon le a földre.

Alvóhelyemen egy férfi terpeszkedett, karjai között egy hófehér nő hullájával.

Szőrmés szélű bőrkabát fedte el a két oldalát. Napbarnított mellkasát teljesen szabadon hagyta, amit karmazsin vércsíkok díszítettek. Sötétbarna haja varkocsba fogva lógott a vállára. Erős szakálla keretezte arcát és ajkát. Minden vonását takarta a szőrzet. Szeme hófehéren világított, ahogy végigmért lassan. Dús szemöldöke a magasba szaladt. Sötétszürke farmerje a lábára feszült. Nem viselt cipőt. Hatalmas állatnak tűnt, szinte az egész ágyat elfoglalta a teste.

– Mi a francot keresel Redarrában? Komolyan itt kellett megenned azt a szerencsétlent? Pont a kibaszott ágyamban? – fakadtam ki beljebb lépve a lakásba, hogy becsukjam az ajtót, majd a falnak dőltem. Nem örültem volna a kíváncsi szemeknek. Így is magyarázkodnom kellett később Damiennek.

– Rég láttalak, Valexia – emelkedett fel és dobta arrébb a nő élettelen testét. Nem érdekelte, hogy minden csurom vér lesz. Száját sötét mosolyra húzta. Láttatni engedte hosszú és tűhegyes szemfogait. Hangja egy medve dörmögésére emlékeztetett.

Nem mozdultam. Ahogy lemászott az ágyról, úgy sétált felém, mintha a kiszemelt áldozata lennék. Éhesen, vággyal eltelve lépett nesztelenül a földön.

– Rohadt vámpír! Miért nem bújsz vissza a barlangodba? Te hoztad ezt a pusztító szelet a városba?

Álltam a tekintetét. Nem féltem tőle. Összefontam mellem alatt a karom és dühösen méregettem, egész addig, míg elém nem állt. Adrian magasságával vetekedett, de míg ő kellemes, emberi külsővel rendelkezett, addig az előttem álló vámpír egy izomkolosszus volt.

Elkapta az államat. Mozdulni se volt időm. A gyorsaságával nem versenyezhettem. Keményen szorított. Nem engedte, hogy elforduljak. Lehajolt hozzám.

– Én voltam és te hívtál. Valld be, hiányoztam – búgta a számra, de válaszolni már nem voltam képes. Mohón csókolt meg. Az ajkamat felsértette a szemfoga. Éreztem számban a vér ízét. Felmordult, mint egy vad. Elkapta a csípőmet két kezével és feltolt a falon.

Fuldokoltam a vér, nedves avar és az enyhén fűszeres émelyítő illatától, ami belőle áradt.Téptem, szaggattam a kabátot rajta. Körmeimmel a mellkasába martam, miután nem sikerült lehámoznom róla az anyagot. Türelmetlenül lejjebb csúsztattam a kezem, hogy a nadrág övével szórakozzak.

Követelőzve és haragosan érintett. Nyelve kemény volt, mégis játékos. Az ölébe vett. Egyik kezével a fenekem alatt tartott, másikkal a hajamba túrt, hogy oldalra feszítse a fejem. Levegő után kapva lélegeztem fel, miután elvált az ajkamtól. Száját a nyakamra tapasztotta. Fogaival a bőrömet karcolta. Nem tudtam elfojtani a feltörő nyögésemet. Csak az járt a fejemben, hogy dugjon már meg végre. Elakartam felejteni a nyomozót és a többi baromságot.

Ekkor kattant az agyam.

– Morrighan… – sóhajtottam feladóan. Elkaptam a haját és próbáltam a fejét elhúzni a nyakamtól. Kénytelen voltam megacélozni magam és az erőmet használni, különben esélytelenné válok ellene.

Roppant a nyaka, mikor eltávolodott tőlem. Tekintete lángolt. Arcát fekete erezet borította. Fogai megnyúltak. Inkább tűnt már egy kardfogú nagymacskának, mint vámpírnak.

– Mi van? – kérdezte tömören. Próbált visszatérni a bőrömhöz. Úgy szorított a falnak, hogy alig kaptam levegőt. Éreztem a nadrágján keresztül, mennyire hiányoztam neki. Vagy csak a vérem?

Nem akarta hagyni magát. Már majdhogynem kitéptem a haját. Ujjai a fenekembe vájtak. Egy pillanatra meginogtam és ez pont elég is volt neki arra, hogy újra megtalálja a nyakamat. Nem késlekedett. Azonnal átharapta a bőrt és belém mélyesztette a fogait. A hirtelen fájdalom kitisztította a fejem.

– Engedj el, most! – szólaltam meg mély, reszelős hangon. A halál a szolgálatomban állt és ez alól a vámpírok se voltak kivételek.

Morrighan abban a pillanatban eleresztett és hátrébb lépett tőlem. A földön ülve találtam magam, miközben kezemet a harapásra szorítottam. Láttam a szemén a zavarodottságát. Pár pillanat múlva dühösen vágott a falba, hogy a nyakamba peregjen a vakolat.

– Picsába – morogta, ahogy visszasétált az ágyamhoz és leült rá. Két könyökét a térdére tette, kezében megtámasztotta a fejét.

– Bocs, de, ha nem vetted volna észre, vendégem van – böktem az állammal Damien ájult teste felé. Bizsergett mindenem. Teljesen fel voltam hevülve.

Fejemet a falnak döntöttem. Csak csendben néztem a vámpírt egy darabig. Igen rég találkoztunk már. Eltelt azóta legalább kétszáz év. Semmit sem veszített a vadságából. Még mindig ugyanolyan mogorva és kívánatos volt, mint akkor, mikor megismertem.

Lemyssa falujában voltam. Egy rozoga fogadó egyik asztalánál vedeltem a sört. Ruháim szakadtan lógtak rajtam. Csuklyám a fejembe húzva rejtett el. Arcomat tetoválások borították, amivel megbélyegeztek még a tömlöcben. A pusztító tűz elől menekültem, mert használtam az erőmet.

Lerombolták a várat és vele mindenkit megöltek, akikhez tartoztam. A düh fortyogott bennem és feltámasztottam a testeket. Üres, tudatlan bábukká formálva őket küldtem a gyilkosaik után. A bosszúm zombiseregként csapott le mindenkire, aki ártott nekem.

A háttérben húzódtam meg. Sejtésem sem volt arról, miszerint, valami mást is életre keltek azzal, hogy a földön elterülő mágiám végigsöpör a talajon. Beitta magába a közeli mocsár. A mélyéről pedig egy vadállat éledt fel. Morrighan kegyetlen gyilkos volt életében és halálában is. Egy kétezer éves vámpír, aki nem ismert kegyelmet. Ölt, mert az ölés volt az öröme és a fájdalma.

A kocsma ajtaját berúgta és egyenesen felém sétált. Kimért, nesztelen léptei akkor is csodálatra méltóak voltak. Hatalmas mérete elkápráztatott. Aprócska, fénytelen lélek voltam az ő személye mellett. Akaratlanul is elöntött a vágy. Tudtam miért érzek így, de nem érdekelt. Mély sóhajom a söröskorsómban visszhangzott.

– Mit akarsz? – húztam fel az orrom a csuklya alatt. Nem emeltem rá a tekintetem csak annyira, hogy még lássak belőle egy keveset. Éreztem a ránk irányuló szempárok vizslatását. Hallottam a fém hangját, ahogy előkerültek lassan a tokukból a tőrök. Letettem a kriglit, ami halkan koppant az asztalon.

– Te hívtál és én jöttem – dörmögte. Düh és némi csodálat hallatszott ki a hangjából.

– Mi a neved, vámpír? – kérdeztem, lassan hátratolva a fejemen lévő anyagot.

A fogadóban lévő emberek felpattantak a vámpír szót hallva. Körénk gyűltek. Közrefogtak. De az izomkolosszus nem foglalkozott velük. Egyetlen pillantásra se méltatta a zúgolódó tömeget, akik fenyegetni próbáltak minket.

– Morrighan – szólalt meg tömören. Az asztalomra támasztotta két, hatalmas tenyerét. Egyik kezével meglökte a söröskorsómat, de megállítottam, ahogy ujjamat az ibrik szélére tettem.

Egy méretes kard jelent meg a szemem sarkában. A ruhám alá nyúlva kaptam elő vérvörös pengéjű rövid kardomat. Morrighan fejére célzott az, aki forgatta a pallost. Csattant a két fém. Gyors mozdulattal állítottam meg a gyilkost. Széles, gonosz vigyorba húztam a számat. Néhányan hátrahőköltek ijedtükben.

– Éld ki magad és utána beszélünk – fordultam Morrighan felé. Elrejtettem a tőrt és visszaültem a helyemre. A korsót az ajkamhoz emeltem és nyugodt szívvel iszogattam, miközben a vámpír mészárszéket rendezett a fogadóban. Nem kímélt se nőt, se férfit, se gyereket.

– Hiányoztál – vallottam be mosolyogva, miután az emlékeim lecsillapodtak és felhevült testem is normalizálódni látszott.

Felállt az ágyról, majd elém térdelt a földre. Megszúrta szemfogával az ujját és gyengéden eltolta a nyakamról a kezem. Beledörzsölte a vérét a sebembe, ami éreztem, hogy azonnal begyógyult és nyomtalanul eltűnt.

– Megöljem? – pillantott Damienre, aki úgy tűnt ébredezni kezdett. Halkan nyöszörgött.

– Ne. Még szükségem van rá. Úgy tűnik a nyomomra bukkantak és meg kell tudnom, hogyan sikerült nekik. Viszont igazán eltűnhetnél és vihetnéd a hullát is. Nem jókor jöttél – ráztam meg a fejem.

Lassan feltápászkodtam, amihez Morrighan vállát is segítségül vettem. Megérintettem a szőrmét a kabátján. Keményebbnek képzeltem, de finom puha volt. Hajamból kiráztam a fejemre pergett vakolat darabjait.

– Akkor áruld el, hogy miért hívtál és eltűnök, ha ezt akarod – döntötte oldalra a fejét kíváncsian. Ő nem mozdult. Továbbra is előttem térdelt.

Finoman a szakállába túrtam, majd a hajába vezettem az ujjaim, hogy a tincseivel játsszak, ami kibomlott a fonásból. Ugyanolyan kívánatos, erős és zabolátlan volt, mint régen. Egyedül komor tekintete változott. Meglepett, mennyire szívén viseli a visszautasításom.

– Én nem hívtalak – mondtam, miközben Damien mozgolódását figyeltem. Nagyon szarul nézett ki. A fejéből vér szivárgott. Úgy tűnt azt se tudja hol van.

– Éreztem, hogy veszélyben vagy. A mágiád szólított – lehunyta a szemét. Belesimult a tenyerembe. Engedelmesen és beletörődve a sorsába.

El kellett gondolkodnom egy kicsit, mikor is szólíthattam. Egyedül a leltározás alkalmával használtam az erőmet, hogy felélesszek egy zombit. Addig úgy hittem csak álmodtam vagy látomás volt, de Morrighan kijelentésével már teljesen másképp láttam a dolgokat.

– Menj! Hajnalban gyere vissza, most dolgom van. Vidd a vihart is. Ne tedd tönkre a városomat! – szólaltam meg egy kis idő múlva erélyesen.

Elléptem Morrighantől, odasétáltam Damienhez és leguggoltam hozzá. Erős szél támadt a lakásban, összeborzolta a hajamat. Az ablak kivágódott, megrepedt az üveg is. Ügyes fiú! Mire visszafordultam, a vámpírnak már hűlt helye volt, mint ahogy a hullájának és a vérnek is. A lakás padlóját némi sár és föld borította be.

– Nyomozó, jöhet a sör? – érdeklődtem a lehető legkedvesebb hangnememet elővéve.

 

◇─◇──◇─◇