Chris Land: Halálpattogás

Christina Webster alig érkezik meg társaival Ausztráliába, máris megtapasztalják a „halálpattogás” jelenségét, mely a közelgő végre figyelmeztet. A végzet a régészre leselkedik, aki könnyűbúvárok jóvoltából közelebbi ismeretséget köt pár kockamedúzával, s ezután legfőbb gondja az életben maradással van, hiszen az irukandji mérgének az egész világon nincs ellenszere. Pedig a feladat adott: ha az Argyle bányának kimerült a készlete, akkor honnan valók a földkerekségen feltűnő rózsaszínű gyémántok?

A küldetés kimenetele azonban kétséges, mert a Nagy-korallzátonyon az oceanológus által összegyűjtött és szabadon engedett mérges állatok társaságában egy süllyedő hajón vesztegelnek mindannyian, ugyanis alattuk, a gépházban felrobbant egy kisebbfajta detonátor.

A kezdetet követően visszaköszön a múlt; a pattogás is többször megismétlődik, s hiába akad segítőtársuk két delfin személyében, ha a halálosan komoly vészhelyzetek egymást követik.

Egy kicsit megkésve, de végre nekiáltam Chris Land: Halálpattogás című történetének.

A borítót imádom, annyira világvége hangulata van, a cím pedig, nem is tudom, eleinte viccesnek hatott, de aztán, ahogy egyre többet mondogattam magamban, sokkal jobban hangzott, mint elsőre.

A Halálpattogás a Webster-sorozat 3. része, az első kettőről a véleményem pedig itt: Lélekvesztő 1. Lélekvesztő 2. és Jaguár árnyéka tudjátok elolvasni.

Ebben a kötetben nem fognak a homokban fetrengeni és gyilkos kígyók és skorpiók elől menekülni, de talán jaguár se fog rájuk vadászni és indákba se gabalyodnak majd, cserébe Ausztrália mérhetetlen vízmennyisége mellett dekkolnak szereplőink, így már tudhatjuk előre, hogy Webster, sokat fog fulladozni vagy mégsem?

– Megtanulsz végre úszni, Hófehérke – vigyorodott el Lahoud.

– Humoros vagy – nyugtáztam a jóindulatát, aztán hozzáfűztem: – Ha a jó úszókat elviszi a tökéletes gyilkos, a szárazon valahogy csak életben maradok.

 – Partra vetett hal leszel – lökte be kedvesen.

És igen, végre visszatér Gamal Lahoud is a történetbe, hisz az előző Jaguár árnyékában, nem találkozhattunk vele, csak említve volt. Imádom és imádtam a Lélekvesztőben Gamalt avagy a múmiaboncolót. Minden párbeszédet feldobott és adott egy erős humoros stílust az egész történetnek, ahol ő megjelent. Persze, nem mellesleg Webster kisasszony és Raman most végre úgy indít, hogy nem utálkoznak, sőt érezhetően párként indítják a történetüket.

Meglepően tiszta, amennyire csak lehet jókedvű és barátságos a csapat kiindulási pontja. Bár, ez lehet, hogy Gamal jelenléte miatt is így van. Ahhoz képest, hogy min mentek már eddig keresztül, meglehetősen nyugodtak, higgadtak.

A fegyver megpördült a fickó kezében, s amint a markolata a núbiai tenyerébe simult, eltettem a stukkerom, és Gamalra emeltem a pillantásom. – Na nem egy kris, de az sem rossz.

– Hol maradt az egy?

– Útközben elveszett.

Előre sejtettem, hogy jó sok vízi élőlénnyel fogunk megismerkedni, nem különben a mérgeikkel és halálos hatásaikkal, hisz Webster kimondottan szereti az olyan helyeket, ahol le lehet bénulni, meglehet fulladni, elveszíthet egy-két végtagot, vagy akár meg is halhat. Nem hiába mondják, hogy a nő sok bajjal jár.

Már meg se lepődtem, sőt, kimondottan vártam, hogy mikor kerül akcióba kis csapatunk és hála, megint nem váratott sokáig magára. Mint az előző könyvekben is, itt is kihúzzák a gyufát valakinél, mert ilyen a kis baráti társaságunk.

Nem ért váratlanul az se, hogy az egyik fő karakter, szinte azonnal a halál küszöbére kerül, sőt, valamiért - Chris Land elmondása szerint, szereti a karaktert egyébként -, mindig ő kerül a legnagyobb veszélybe hármuk közül, és ő szenvedi el a legtöbb fájdalmat.

Meglepően sokat tanultam a könyvekből, nem is tudom megszámolni a két kezemen, de még akkor sem, ha a lábujjaimat is hozzáveszem, hogy mennyi olyan állatfajjal - ismert vagy ismeretlennel - ismerkedhettem meg a könyvek alatt, amik megölhetnek és vagy hatalmas kárt tehetnek az emberben. Lassan, már úgy érzem, hogy sokkal több gyilkos állatot és növényt ismerek a világon, mint olyanokat, amik egyébként teljesen ártalmatlanok… vannak olyanok egyáltalán?

Elképesztően lassan ereszkedtem a könyökömre, hogy kinyújtott kezemmel megszerezzem a kacsacsőrű lapos farka alól a Taurust, eközben a núbiai rám ordított: – Eszednél vagy? Ne nyúlkálj oda! Az ilyen emlősök combmirigyei bőrizgató, véralvasztó, fehérjetartalmú mérget választanak ki a hátsó végtagok mozgékony sarkantyúján lévő, tüskeszerű, üreges nyíláson át. Csak összecsapja a sarkait, kilendülnek a helyükről a méregtüskék, de már hiába sápítozol, ha egy teáskanálnyit rég beléd bocsátott. Mérge az adrenalin, ami vérnyomás növekedést és szívbénulást okoz, ugyanakkor a kezednek is lőttek, mert éles fájdalmak között a duplájára dagad, hisz’ ez a méreg a fájdalomérzékelőkre, azaz receptorokra hat. Persze, csak ha hímről van szó.

Nagyon jó volt a „teljes csapatot” figyelemmel kísérni újra, mert ha Webster, Gamal és Raman együtt vannak, akkor ott kő kövön nem marad és persze vigyor és nevetés nélkül sem maradhattunk. Szórták rendesen a poénokat, persze a szokásos toxikológusos, archeológusos és hm... Webstereset is. Már az elején jókat nevettem a szokásos civódásokon.

– Hófehérke, siess egy picit, mert csapkod a rája.

– Én is mindjárt csapkodni fogok, ha tovább idegesítesz – remegett meg a kezem.

– Noha ő mindezt a farkával teszi.

– Hát azt csak te tudnád felülmúlni.

– Hülye – ért el a núbiai agyáig a mondat. – Csinálj már valamit a pókoddal, és segíts rajtam, mert ha nagyon kapkodom magam a rája elől, bepipul a polip, ami épp a lábszáramon, a gatya alatt felfelé kúszik.

– Mi a nyavalyát keres ott?

– Biztos érdeklődő típus, és megnézi mi van ott. Még semmi bajom vele, ám piszok gyors tud lenni, ha megharagszik valakire.

– Gondolod, hogy kislány, és…

– Állj, nem párosodom, csak a hajam áll fel tőle.

Egy kicsit sajnálom, hogy már sokadik könyvet olvasom, de valahogy nem merültünk el egyszer sem igazán a karakterekben. Kíváncsi lennék egy-két szereplő gyermekkori emlékeire, vagy csak velük kapcsolatos fontosabb dolgokra (most eszembe se jut igazán, hogy mire gondolok pontosan), de némi hiányérzetem van a történetekben, lehet, hogy nem is pont ez, de van valami, ami egy kis érzetet kelt bennem.

Chris könyvei nem igazán a romantikus kategóriába sorolhatók, ettől függetlenül megélhetünk a regényében jó pár bensőséges pillanatot, amely az a tipikus, kislányos: „Ó, de romantikus!” felkiáltással járt a fejemben, holott valójában nem is ez az írónő igazi zsánere. Ezek a jelenetek azonban Chris könyveihez mérten, nagyon cukira sikerültek.

Aki információra éhezik a medúzákkal (irukandjival), kúpcsigákkal, mérgekkel, antitoxinokkal kapcsolatban, annak melegen ajánlom a könyvet, mert egész nagy mértékben ismerkedhetünk meg a medúzák fajaival és alfajaival. Számomra, mint minden Chris Land könyvben, nagyszerű élmény volt ennyi mindent megtudni (és persze nem érteni is xD), olvasni és „látni is a kifejtett hatásokat”.

Tetszett, hogy egy kicsit a magyar nyelv is szóba került, bár nem kapott túl nagy szerepet, de valamiért mindig örömmel tölt el, ha előkerül a nemzetiségünk bármilyen módon, legyen az hitvilág, nyelv vagy tájként. Érdekes, hogy alapvetően, nem vagyok oda a magyar történelemért és történetekért vagy a Magyarországon játszódó fantasy, kaland és egyéb regényekért sem, mégis van ez a kis büszkeség a szívemben, mikor mégis szerepet kap a magyarság.

Nem tudom miért, de amikor a történetben Raman füttyent, én teljesen bele vagyok szeretve, bár semmi köze nincs, sőt olyan messze áll tőle, mint pokol a mennyhez, de Raman füttyögése, valami western feelinget ad nekem, hogy miért? Ne kérdezze senki, egyszerűen így érzem (itt közben eszembe jutott a Kill Bill fütyülős zenéje és elképzeltem, hogy Raman ezt adja elő xD), de ettől függetlenül, nagyon szerelmes tudok lenni az ilyen alkalmakba.

A vizes jeleneteknél, nem csak itt, általában a könyvekben is, van egyfajta plusz izgalmi állapot. Gondolok itt arra, mint amikor filmet nézel és önkéntelenül tartod vissza a levegőt, mert izgulsz, hogy vajon a szereplővel mi fog történni és csak akkor veszel igazán levegőt, mikor már látod a végét és tudod, hogy minden rendben, de addig, tompán, erőltetetten lélegzel. Na, ilyen volt Chris Land könyvében is, miközben olvastam.

Meglepően sok olyan jelenettel találkozhatunk a Halálpattogás könyvben, amivel eddig nem túl sokszor volt dolgunk, bár titkon mindig reméltük, vagy legalábbis én mindig reméltem, hogy lesz belőle néha kicsit több is, de akkor meg már nem kalandregény lett volna.

Amíg Gamal után Ata Rui is elviharzott, Raman megitta a kawát, én meg letessékeltem a mellkasára a pókot, és ráborítottam a poharat, erre a férfi szóvá tette: – Ha még ez is megcsíp, tényleg mérges leszek.

– Már az vagy, nekem legalábbis elég dögös pasinak hatsz. Jelenleg egy két lábon járó méregkoktélt alkotsz, amit, ha megcsípne a pók, kínhalállal lakolna. Most döglenének utánad igazán a csajok is, ha valamelyik beléd harapna…

Kaptunk egy érdekes személyt ebbe a történetbe is, még pedig Kámea személyében. Nagyon tetszett a karaktere, valahogy most egy jókora pluszt éreztem benne, amit reméltem, hogy szépen kinyit majd az írónő. Meg is történt, de a vele olvasott dolgokról hallgatok, mert számomra nagyon érdekes volt, olvassátok el ti is!

(…) Kámi azonban beszédbe elegyedett a társaimmal: – Elvettetek tőlünk egy füzért, azt szeretnénk visszakapni.

– Mit akar ez a hímnő? – érdeklődött a fejét forgatva Lahoud.

– Füzért – válaszolta az archeológus.

– Akkor adj neki egyet.

– Honnan? Különben is hátra van kötve a kezem.

– Már elnézést, hogy beleszólok, de itt van a hajó körül egy csomó, az nem jó? – fűztem a szavakat.

– Te befogod! – rakott helyre Byron.

– Mindjárt – helyeseltem –, csak még egy fontos dolog. Nem társulunk? (…)

Elég sok szó esik a regényben, arról, hogy lényegében miként pusztítjuk mi emberek a világunkat, pontosabban, mi a pusztításunk következménye, amit szép lassan teszünk és majd egyszer talán visszakerülünk abba az időbe, ahonnan lényegében elindultunk.

A Halálpattogás igen sokat foglalkozik egy olyan anyaggal, ami igen gazdaggá teheti az embert, így elég sok apró és érdekes infót is lehet róla olvasni, mégpedig az utána való bányászat első lépéseit és a különböző bányák és harcok létrejöttét, miközben megtudhatjuk a kőhöz fűződő ismert és ismeretlen nevek garmadáját is.

Kemény nehézségek közé kerülnek drága karaktereink, amiről nem írok inkább, mert most megint nagyon izgi volt és úgy faltam a lapokat, hogy alig bírta már a szemem a végére. Tövig rágtam a körmömet.

Nagyon izgalmas és akciódús volt a történet, nekem néhol kicsit hiányérzetem támadt, de a Webster és Raman közötti kapcsolat kárpótolt valamennyi hiányt és egy nagyon kedves szerelmi szál lett a végére, amit már régóta vártam.

A Halálpattogás nem volt hosszú, de annál tudományosabb, izgalmasabb, kalandosabb és misztikusabb. Raman és Webster kapcsolata a tetőfokára hágott és sok mindent megtudtunk róluk és a képességeikről is, amelyek még mindig elgondolkodtatnak, még így is, hogy már végeztem a könyvvel, ami persze teljesen jó, hisz ilyen egy igazán jó könyv.

Chris Land oldalát itt: Facebook találjátok, megrendelni pedig a NewLine oldalán tudjátok. :)