Kötődés: a lelkek titka 1. fejezet

Mély sötétség vett körül. Hiába volt nyitva a szemem, nem láttam semmit. Egy kéz simított végig a hátamon, majd éles szúrást éreztem. Körmeit belemélyesztette a bőrömbe. Felnyögtem a hirtelen jött kéjtől. Élveztem erős kapaszkodását és csak még jobban feltüzelt a vágya.

Tudtam, hogy őt akarom. Minden porcikáját megkóstolni, megízlelni. Elveszni a gyönyörébe, amit önként és dalolva ajánlott fel nekem. Érezni a kéjt, amit megadhat. Még, ha nem is ő tőle vártam igazából. Zakatolt az agyam, miközben ütemesen mozogtam és ziháltam. Halkan súgott a fülembe, mikor lehajoltam hozzá.

– Még, kérlek ne hagyd abba! – lehelte lágyan a szavakat, de hangja sürgető volt és enyhén megremegett.

Magához szorított. A fülembe sóhajtott, de elhúzódtam tőle. Megfeszült a testem. Karommal ismerős és mégis, ismeretlen karokat nyomtam a párnák közé. Csuklóján éreztem szívverésének gyors ütemét. Kapkodta a levegőt, és érzékien nyögött fel ahogy csípőm erőteljesebben mozdult. Lágyan, de határozottan adtam és vettem el tőle a gyönyört.

– Vedd fel a kést kérlek! – szólított fel erélyesen az alattam vonagló, mámoros hangú nő.

Tenyerem egy kemény tárgy köré zárult. Egyik ujjamat a pengére fektettem, hogy érezzem a fém megnyugtató hűvösségét. Nem remegett a kezem, mikor felemeltem. Kicsit játszottam vele. Mellei között húztam végig gyengéden a tőrt. Épphogy hozzáérintettem. Nem akartam még megvágni, csak feltüzelni a fantáziájának mély dorombolását.

– Ne kérlek! Ne most! – kiáltott egy halk hang a fejemben, ami egyre hangosabban szólt. Próbáltam nem foglalkozni vele és elhessegettem az elmémet betöltő kétségbeesés hangját. Felemeltem a kést és lesújtottam vele.

°∘●○〇◯〇○●∘°

– Bassza meg! – fortyogtam halkan, mikor visszatértem a valóságba. Sikerült nagy nehezen megszüntetni a kapcsolatot, de így is többet láttam a kelleténél.

Ahogy hazaértem a saját fejembe, meghallottam magam körül a füstölők halk sercegését. Szuszogás zaja vegyült a tompa sistergésbe, ami bántóan hangosnak bizonyult a kiélesedett hallásomnak. Kellett pár másodperc, hogy rájöjjek hol is vagyok pontosan. Fellélegeztem mikor rájöttem: a meditációs sátorban ültem még mindig.

Egy pillanatra megszédültem és fekete foltok táncoltak a szemem előtt. Valami furcsa érzés kerített hatalmába. Mintha egy mágikus lökés érte volna a mellkasomat. Egy pillanatra még levegőt is elfelejtettem venni miatta. Végül a hátamon mászott fel a gerincem mentén, és a tarkómon is felállt tőle a szőr. De amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan távozott is a kellemetlenség.

Sötét volt a sátorban. Érezni lehetett az összegyűlt emberek izzadságának szagát, ami keveredett a fűszerek tömény aromájával. Különböző növényeket égettek és hagyták, hogy körbeöleljen a füstje minket. Elengedhetetlen kelléke volt a szertartásoknak. Szúrta az orromat. Régóta meg kellett volna már szoknom, de valahogy nem ment. Túlontúl érzékeny volt a szaglásom ehhez. Főleg az előző kapcsolódás után.

A levegő szinte izzott. Forróság uralkodott a helységben. Kiszáradt a szám és úgy éreztem, hogy vattapamacsok kergetőznek tőle a nyelvemen. Nagykabátok, paplanok és különböző anyagú takarók nehezedtek rám. Szemünket leragasztották vagy tapasztották, de volt akinek elégnek bizonyult egy egyszerű szemfedő, mint nekem is. Nem engedhették meg, hogy elterelődjön a figyelmünk. Kiélesítették a hallásunk, így könnyebben koncentrálhattunk a tanító mély orgánumára, aki körbejárt minket. Nekem már nem volt szükségem a látásom eltakarására. Az előző jelenet bebiztosította, hogy egy ideig még a fülem legyen a szemem.

Minden próbálkozás után, a tanító néha meséket mondott a régi időkről. Unalmas, hosszú óráknak tűnt a beszélgetés, amibe semmi beleszólásunk se lehetett. Egyetlen pisszenés is egyet jelenthetett az aznapi gyakorlás kizárásából. A legvégén végül mindig ugyanazt a mondókát hajtogatta, amit minden egyes alkalommal, mielőtt elküldtek volna szabad foglalkozásra. Hiába terített be minket a binnsa virágának hallucinogén füstje, így is meg-megrázkódtam a kijelentésein. Pedig ezerszer - ha nem többször -, hallottam már a szavait. A gyógynövény egyébként tökéletesnek bizonyult a lelki utazásokhoz és kellőképpen eltompított.

– Itt vagyunk a 21. században. Klánunk, mint a többi közösség is, már több száz éve tartja magát a Kötődés hagyományához – rántott vissza a beszélgetéshez, a csendbe belezengő hang.

– A rituálét ugyanúgy hajtjuk végre, mint elődjeink. Viszont az évek alatt elveszített társaink miatt, néhány apróságon változtatnunk kellett. Azoktól eltekintve, a tradíció változatlan maradt. Mint azt tudjátok, aki megtagadja a Kötődést az meghal.

Az energiák, melyek addig nyugalomban lebegtek körülöttünk, hirtelen jeges borzongást hoztak magukkal. Megremegtek és fájdalmasan szántottak végig a testemen. A feszültség és a csend tapinthatóvá vált. A súlyos szavak hallatán több embernek is elállt a lélegzete. Néhányan mély levegőt vettek. A fejem fájni és lüktetni kezdett. Az erotikus jelenetet pedig nem bírtam elfelejteni. Alig vártam, hogy vége legyen a meditálásnak. Nagyon untam hallgatni ahogy körbejár minket a tanító. A nehéz levegő nyomta a tüdőmet és idegesítően vibrált a mágia mindenfele.

– Akire nem talál rá a hozzá tartozó Megkötött lélek, és a rituálé sikertelenül végződik, az a Tanács döntésére lesz utalva. Néhány kivétellel ugyan, de reméljük továbbra is az Eredetfák szolgálatába helyeznek majd minden lelket.

Halk sóhaj tört fel többekből is. Mindenki jól tudta, hogy életet adni az Eredetfáknak és szolgálni a Ködfátyolt, nagy megtiszteltetés. Na igen. A klánoktól nem lehetett megszabadulni egykönnyen. Ha elszöksz: halál. Ha ellent mondasz: halál. Persze akadt kivételes eset. Ha úgy döntesz, szolgálhatsz egy cellába bezárva. Mindennek megvolt a saját szabálya és törvénye.

Anyám mindig is úgy beszélt a klánokról és a Kötődésről, mintha nem létezne más az életében. Talán nem is létezett. Elfogadta és átadta magát a Megkötött lelkének. Mikor apám meghalt, nem bírta elviselni a magányt és szép lassan belebetegedett. A saját szívének sorvadásába halt végül bele.

A halál fogalmát, másképp értelmeztük, mint a világban lévő egyéb vallás. Nehéz volt elfogadnom egészen addig, míg a saját szememmel nem láttam. Azóta pedig teljes szívemmel hiszek a Kötődésben. Még akkor is, ha egyébként ellene vagyok. Nézőpont kérdése.

„Csak a testünk múlik el, míg lelkünk a Ködfátyolba távozik. Ott várakozik, erőt gyűjt. Végül, ha megtalálja a hozzá tartozó másik felét, Megkötött lélekként csatlakozik a klántagokhoz.”

Egyébként maga a gondolat is kegyetlen, hogy az emberek önszántukból, mosolyogva meneteljenek a halál markába egy sikertelen rituálé után. De ez volt a kötelesség. Minden értelmetlennek tűnő halál egy magasztosabb célt szolgált. Egy rossz szavam se lehetett, hisz velük éltem és bár számat húzva, de betartottam a szabályokat amennyire csak tudtam. Legtöbb esetben ez vagy nem sikerült vagy nem is akartam igazából.

A tanító utolsó szavai után, végre levehettük a szemtakarókat. Bár kibújni a több réteg takaró alól, nem volt könnyű dolog. Mielőtt véget vetett volna az egész beszélgetésnek körbesétált. Mosollyal a száján figyelte az arcokat.

Néhányan elmélázva tekintettek rá. Voltak, akik fáradtan vagy örömtől csillogó szemmel. Olyan embereket nézett, akiket csak felszínesen ismertem. Néhány álmosoly mögüli üdvözlés. Pár kedvesnek tűnő szó az időjárásról. A gondolataimat meghagytam magamnak. Mikor a Kötődésről esett szó - általában arról szólt a legtöbb beszélgetés -, én csak csendben bólogattam a felhúzott pókerarcom mögül. Nem tudtam mit mondani nekik, de nem is várták el tőlem.

Egy hosszú, vörös hajú lány előtt állt meg. Nem emlékeztem a nevére. Kissé ügyetlenül vette fel aranykeretes szemüvegét és tolta fel az orrán. Áhítattal nézett az előtte álló férfi szemébe, amitől felfordult a gyomrom. Válaszul egy kedves biccentést kapott. A tanító biztos tudta a vöröske nevét. Mindenkiét ismerte, talán még az enyémet is. Sokakra kellemes büszkeséggel tekintett. Én nem voltam közöttük.

– Mi van akkor, ha sikerül a Kötődés, de nem akarok a klánokkal maradni?

A lehető legrosszabb kérdést tettem fel a hosszúra nyúló csendben. Bódultnak éreztem magam, de a hangom így is tisztán és érthetően szólt. A tanító szúrós szemmel lépett hozzám közelebb. Tekintetét rám szegezte. Mikor a szemembe nézett úgy éreztem, mintha a lelkemig látna. Az ő fáradt, idős és barna pillantásából pedig önmagam unott arckifejezését kaptam vissza. Egy ideig méregetett, de nem szólt. Végül hangos sóhaj hagyta el a száját és elkomorodott.

– Alina. Te sose fogod tudni megbecsülni azt, amit a klánoktól kapsz, ugye? – kérdezte mély, zengő hangján. Hallottam benne egy kevés dühöt, de a szánalom valahogy sokkal jobban kihallatszott. Körülöttünk halk, egyetértő suttogások sora kezdődött meg. Tudtam, hogy miket mondanak, de igyekeztem elengedni a fülem mellett.

Ez voltam én. Az Origen fekete báránya. Aki nem tudott kellő alázattal tekinteni a klánok működésére. Nem adtam át magam a szabályoknak és ott törtem borsot a Tanács orra alá, ahol csak tudtam vagy ahol mertem. Mindig is kilógtam a sorból. Túl sokat gondolkoztam és kérdeztem. Csak azért tűrtek meg, mert anyám az Origen gyógyítója volt, míg meg nem halt. Remélték, hogy mindent megtanulva tőle, majd átveszem a helyét. Nem tettem. Hosszú ideig húztam, hogy minél tovább maradhassak. Ezért nem szabadultak meg tőlem egyből. Na meg, mert akadt egy kiskapum. Egy olyan férfi személye, aki minden erejével igyekezett kerülni a szabályokat. A törvényeket pedig megrágta, kiköpte és megtaposta a Tanács szeme láttára.

– Mindent megbecsülök uram, de azt a magam módján teszem – biccentettem komoly tekintettel a férfi felé. Egy ideig csak farkasszemet néztünk, míg végül egy unott vállrándítás kíséretében ott hagyott és elhagyta a sátort.

Fáradtan pakoltam le magamról az anyagokat. Folyton az járt a fejemben míg kiráztam a takarókat, hogy elegem van. Nem bírom tovább! De akárhányszor úgy éreztem lassan elpattan a húr, mindig eszembe jutottak a nevető arcok. Egy ölelő kar és anyám szerető szíve. Nem a klánokkal volt a bajom elsősorban, hanem a rendszerrel, amivel működtették azt.

Mikor kiléptem a hűvös levegőre megborzongtam. Hosszú, fekete hajamat az arcomba fújta a szél, amit idegesen söpörtem ki a szememből. A vastag kabát alatt, még mindig erősen verejtékeztem. Éreztem ahogy végigcsorog hátamon a víz. Kellemetlen volt bent ülni és izzadni feleslegesen. A bódító növény hatása még tompán érezhető volt, de nem nyomott már el annyira.

Mindenki elindult a tó irányába, ami egészen a hegyek aljáig elterült. Valahogy kedvet kaptam én is ahhoz, hogy jégtömbbé fagyjon a testem, így utánuk kullogtam. Talpam alatt ropogott a frissen hullott hó. Mélyeket lélegeztem a friss levegőből. Kellemesen lehűtött. A vakító fehérség zavarta a szememet. A táborban már lázasan készülődtek a rituáléra. Csak pár nap volt hátra. Esténként mindig bolondokháza uralkodott. Sok ember boldogan beszélgetett, néhányan viszont idegesnek tűntek, de próbáltak mosolyt erőltetni magukra.

Ahogy haladtam a sokaságban, szemtanúja lehettem annak ahogy két embert berángatnak a Tanács nagy sátrába. Rossz érzés volt látni, hogy bíróság elé cipelik őket. Tudtam mi lesz velük. Mínusz két élet, plusz két lélek. Könnyen döntöttek a ronda nagy fehér ponyva alatt. Ritka volt, ha megkíméltek valakit. Ahhoz nagyon fontos személynek kellett lenni.

Éreztem tarkómon a figyelő szempárt. Valahol a sötétben bújhatott meg. Vagy egy sátor mögött. Mindig ezt csinálta. Az is meglehet, hogy egy tanító csuklyás talárját vette magára. Nem tudtam pontosan megmondani. Csak a súlyát érzékeltem a tekintetének. Bizsergett a bőröm tőle.

– Marcus! – suttogtam előre a semmibe, egy mosollyal a számon.

Jól tippeltem. Az egyik félig nyitott sátorban emelkedett fel a padról és sétált felém, teljes csuklyában. A sötétbarna szövet mindenét takarta. Nem láttam a vonásait. Nem is kellett ahhoz, hogy tudjam, gúnyos vigyor terült el a száján már akkor, mikor kimondtam a nevét.

– Hát persze, hogy észrevettél! Legközelebb egyből alád bújok el. De jó is lenne! – sóhajtott, de hangjából kihallottam a nevetést.

Mély basszusa, megrezegtette még a levegőt is. Egy alig észrevehető rángás futott végig rajtam. Imádtam mikor beszélt, bár igen kevés alkalommal sikerült vele normálisan beszélgetnem. Ha mégis úgy tűnt, akkor is inkább elviccelt mindent vagy perverz gondolatait engedte a szájára, a levegőbe és végül a fülembe.

– Legalább a hallásod jó. Amilyen öreg vagy csodálkozom, hogy a füled megvan még. Nemcsoda, ha észrevettelek! – nyúltam be az szövet alá, hogy megragadjam a csuklóját. – És melyik volt? – kérdeztem szigorúan. Kissé talán mogorvábban a kelleténél. Minden bizonnyal tudta mire gondolok. Ő is megérezte, ha kapcsolódtam a tudatához, így sejthette az idegességem miértjét.

Bőre forró volt a talár alatt. Ahogy szorítottam a csuklóját, nem éreztem meglódulni erős és határozott szívverését. Olyan nyugodtnak tűnt, mint a jégbe fagyott tó vize. Egyetlen rezdülést vagy remegést nem mutatott. De így is ismertem. Amíg nem dühítette fel senki és semmi, addig ő maga volt a megtestesült higgadtság és nyugalom. Ezzel pedig igazán feltudott idegesíteni, főleg mikor szája szélén a gúnyos mosoly, tekintetében pedig a pimaszság csillogott.

– Alina! Tudod, hogy imádlak téged, de vannak szükségleteim, amiket te megvonsz tőlem! – kihúzta kezét a fogságból, majd széttárta a karjait, hogy ezután térdre boruljon előttem. Kabátom anyagára fogott és úgy nézett fel rám, de arcára csúszott a csuklya, hogy semmit se láthassak belőle továbbra sem.

– Annyira elegem van már ebből! – fakadtam ki. Hiába kapaszkodott a ruhámba, nem érdekelt ahogy az se, hogy mindenki minket bámult. Elhúzódtam tőle ő pedig arccal a hóba borult miközben elengedett.

– Csak nem féltékeny valaki? – nyúlt felém, miután a hátára fordult, de ellöktem a kezét. Felvettem egy marék havat és betoltam a csuklyája alá, majd otthagytam. Tettetett jajveszékelése se tudott megingatni abban, hogy elsétáljak egy forrongó fúriaként.

Eleinte halkan hallottam, majd egyre hangosabban közeledett felém a nevető kórus. Pár kisgyerek, akik szerették heccelni a felnőtteket, főleg, ha rólam és Marcusról volt szó.

– Édesem! Szerelmem! – hangzott mögülem a hangjuk. A hóba rogyva fogták a hasukat, miközben Marcus a háttérben kiabált. Tudta jól, hogy megjelennek a kis keselyűk.

– Hess, menjetek innen különben felfallak titeket! – fenyegettem meg őket egy vidám mosollyal az arcomon. Csak annyit sikerült elérnem, hogy megdobáltak hógolyóval, majd vihogva magamra hagytak. Nem siettem túlzottan, de próbáltam hátrahagyni az egész jelenetet. Bár jót derültem a gyerekeken és Marcuson is.

Hallottam magam mögött a szövet súrlódását és a trappolást. Nem akartam megállni, pedig kíváncsiságom és mérgem erősen arra sarkallt. Ökölbe szorított kezem egyéb dolgokat is szívesen tett volna. Végül nem lassítottam. Még a lépteimet is meggyorsítottam valamelyest, de ő gyorsabb volt. Megragadta a karom és megállított.

– Gyere, mutatnék valamit! – húzott magával Marcus. Úgy tűnt elég jó hangulatban van. Mint szinte mindig, ha feltudott bosszantani. Pedig legtöbb esetben sikerült elrontanom a kedvét ahogy ő is eltudta az enyémet.

Nem szívesen mentem vele, de végül valahogy mindig rávett arra, hogy kövessem. Meggyőző tudott lenni. Engem meg nem kellett sokat győzködnie. Nem volt olyan rossz a közelében lenni. Ennyit a fürdésről. De nem bántam. Az, hogy megmártózzak a jéghideg vízben, már nem is tűnt olyan jó ötletnek.

Ahogy haladtunk a táborban, láttam az asszonyok zömét főzni, míg a férfiak a fegyvereiket élesítették. A lőfegyvereket pedig egymás után többször is átnézték. Nem bízhatták a véletlenre. A Tanács csak végső esetben nyúlt bizonyos módszerekhez, ezért mindennek tökéletesnek kellett lennie. Minden vándorlás alkalmával, eszembe jutott egy igen szörnyű emlék kiskoromból, mikor még nem voltam teljesen tisztában a dolgokkal:

„Még egészen fiatal voltam és egy másik kivándorláson voltunk. Akkor is Marcus vigyázott már rám. A Kötődés szertartása, három személynek sikertelen lett. Zokogva, könyörögve borultak a fehér hóba. Úgy markoltak bele, mintha egy erős és védelmező kapaszkodó lenne. De nem az volt.

Akkor láttam Marcust először idegesnek. Úgy lépett ki a sorból és állította talpra a két nőt és az egy férfit, mintha kivégzésre vinné őket. Mint kiderült, tényleg arra meneteltek pár perc múlva. A férfitől eltanult lopakodással a fehér sátorhoz mentem. Eleinte, semmi mást nem hallottam, csak a jajveszékelést és a kegyetlenül hangos sírást. Csak pár mondatfoszlányt tudtam elkapni. A huzat, ami védte a sátort túl vastag anyagból volt. Olyan jól rögzítették, hogy elhúzni se tudtam.

Akkoriban lógott az oldalamon egy Marcustól kapott apró tőr, de nem akartam felhasítani az anyagot, így csak maradtam a helyemen és megpróbáltam összerakni a képet annyiból, amennyi kijutott a hallójáratomnak. Fél órát fagyoskodtam a hűvös levegőn, mikor hallottam bentről a mozgolódást. Próbáltam elrejtőzni, de nem sikerült elbújnom. Marcus mögöttem termett, kirúgta a lábaimat és a hóba nyomta a fejemet.

– Mi a faszt csinálsz itt kislány? – sziszegte a fülembe idegesen. Éreztem a karja remegését. Az apró, ideges rángásokat végigfutni a testén. Még szapora levegővételeinek halk zaját is hallani véltem. Tudtam, hogy nem azért, mert engem tart a földön. Miattam sose vesztette el a fejét.

– Csak… – hallgattam el egy pillanatra és megpróbáltam kiköpni a számban összegyűlt havat, amibe sár is keveredett.

– Nem érdekel! Ha a Tanács meglát itt, akkor te is odabent fogod végezni! – rángatott fel a földről heves mozdulatokkal.

Megigazította a ruhámat, kisöpörte a szemembe lógó hajamat. Ideges voltam és kissé tartottam is attól mi lesz, de meglepett. Gyengéden simított végig az arcomon és törölte le a rám ragadt koszt a kezével.

– Sajnálom, de kíváncsi voltam – hajtottam le a fejem szomorúan. Úgy éreztem, Marcus sose árult volna el, még is volt bennem egy kis félsz, hogy végül pontosan ott fogom végezni, ahonnan ő feldúltan távozott, mikor kimondták a három személy halálos ítéletét.

– Tudom Lina, de te is tisztában vagy azzal mi lesz a végeredmény. Pontosítok, tudod jól most hova visszük őket. Légy jó kislány és húzd el a beled innen, különben a Tanács elé foglak rángatni! – lökött rajtam egyet, amitől majdnem hátraestem a hóba, de még időben sikerült megkapaszkodnom a karjába.

Arcán semmilyen lágyság nem jelent meg. Hideg volt és távolságtartó ahogy elkapott és megtartott végül. Amint megálltam a lábamon, szemlesütve fordítottam neki hátat és olyan gyorsan futottam el, amennyire csak tudtam.”

Nem azért égett belém az emlék, mert féltem Marcustól, hanem mert olyan dolgok mondatfoszlányait hallottam, amire akárhányszor gondoltam, kirázott a hideg. Úgy beszéltek a halálról, mintha egy átlagos napi ebédet tárgyalnának ki. A Tanács szemében az a három ember semmi sem volt. Apró porszem a gépezetben, akiket kényük és kedvük szerint használhattak. Olyan monoton hangon mondták ki a halálos ítéletüket, ami örökre megmaradt bennem.

 

°∘●○〇◯〇○●∘°

 

Marcus sátra közel se volt olyan rozoga, mint az enyém. Erősen tartották helyén a vaspántok és kötelek. Sötétzöld huzat fedte le, ami szorosan simult a tartóoszlopokra. Ő a tóhoz közelebb eső sziklafal egy részét foglalta el. Távol mindentől, mint ahogy én is. Na persze, azon a helyen nem hallhatták a nők sikolyait, amit okozott tökéletes csípőjének mozgásával. Féltékeny lettem volna? Valóban. Valahol annak gondoltam magam. De én tehettem róla. Bármennyire is vágytam, nem vitt rá a lélek, hogy én is az egyik trófeája legyek. Különben is, ha hinni lehetett a pletykáknak akkor nem igen akadt már olyan nőszemély a táborban, akit ne döntött volna meg abban a pár hétben, mióta kint voltunk. Talán az idősebbek kimaradtak. Azért némileg válogatós volt a drágám.

Bent kellemes meleg fogadott. A sátor közepén egy földbe vájt mélyedésben izzott a szén maradéka. Körbe néhány gyertya égett, hogy legyen némi világosság, bár nem igazán értettem. Marcusnak nem volt szüksége arra, hogy bármit is lásson. Sose szóltam. Ha neki így volt jó, akkor nem tornáztattam a számat feleslegesen.

– Mit akarsz? Szívesen mennék inkább fürdeni, mint hogy itt időzzek! – morogtam, bár hazugság volt. Szerettem vele lenni. Mikor nem ment az agyamra vagy húzott fel, akkor tudtam értékelni a hallgatag társaságát.

– Mindjárt csak gyere! – suttogta. Ugyan senki sem hallhatott minket, de a hangulat miatt és hogy felkeltse az érdeklődésemet, lehalkította a hangját. Feleslegesen. Tudta mennyire szeretek szabályt szegni. Valóban úgy hittem, hogy valami olyasmit akar majd mutatni, amivel engedetlenséget teszünk. Jó, igazából csak reménykedtem benne.

Az ágy mögötti huzatrészt oldalra tolta. Egy kivájt, rövid folyosó tűnt fel. Nem láttam volna meg a félhomályban, ha nem tartunk pontosan oda. A szemnek csak egyszerű lepel volt a fekvőhelye mögött. Okos húzás. Emlékeztem rá, hogy mesélt róla. Elvileg saját kézzel túrta ki a járatot, hogy legyen valahol egy pár percnyi nyugalma, mikor éppen piálni támad kedve.

Mögém lépett és erőtejesebben beljebb tolt, mert nekem nem fűlött hozzá a fogam, hogy megmozduljak. Jó pár lépés múlva, egy kisebb barlangszerű helyre érkeztem. Nem égett gyertya, hanem sok apró, kis kék-fehér virág világított. Nem mertem volna nekidőlni a falnak, mert minden centimétert elfoglaltak a növények. Kellemes világossággal törték meg a sötétet.

– Gyönyörű! – fordultam körbe ámultan. Le se tagadhattam volna a döbbenetet az arcomról. Mindig megtudott lepni Marcus kreativitása. Arról nem is beszélve, hogy előszeretettel mutatott vagy készített nekem külön, valami kis apróságot, amivel levehetett a lábamról. Vagy legalábbis próbálkozott vele.

A sarokban két, ruhákból készített kisebb fotel terült el. Ilyeneket használtunk mindenhol. Az öltözékek fogyóeszközök voltak a táborban. Az edzések során sokszor vonultunk vissza pihenni szakadt göncökben. Így a legjobb megoldást választottuk ahhoz, hogy a felesleges anyagokat felhasználjuk: ruhafotelek. Le is dobtam magam az egyikbe és elkényelmesedve néztem fel Marcusra.

– Ma se sikerült? – kérdezte unott hangon, de kihallottam egy kevés szánalmat is belőle. Leült mellém, egyik kezét a combomra helyezte. Tenyere forró volt, érintése bizsergető még ruhán keresztül is, de lelöktem magamról.

– Hetek óta gyakorlunk. Nem, rohadtul nem sikerült ma se – duzzogtam halkan. Felé nyújtottam a kezem. Tudta mit akarok. Mindig, mindenhol tartott egy kis alkoholt vagy gyógynövényekből kevert finomságot.

– Nem adok! – Rácsapott a kézfejemre, én pedig fájdalmasan húztam vissza egy kis dörzsölés közepette.

– Tudod, jó pár évtizednek el kellett telnie ehhez. Csoda, hogy így is engedélyt adtak a gyakorlásra. Régen nem volt ilyen. Mindenkit bedobtak a mély vízbe - az amúgy akkor még - rövid kiképzés után. Meg is lett a következménye. Amennyien meghaltak a Kötődés alatt, örülhetsz, hogy még élsz – mondta a fejét ingatva. Hangjában rosszallás hallatszott.

Lehúzta a csuklyát és a szemére kötött fáslit kezdte el igazgatni. Gyűlöltem azt a rongyot. Mindig hordta és csak ritkán vált meg tőle. Előttem se szívesen vette le, pedig engem nem zavart volna, hiába tudtam miért hordja. Sötét bőrét kiemelte a körülöttünk lévő szinte fehérnek tűnő jégfal. Egy fekete árnynak láttam ahogy próbálta testének minél nagyobb részét elrejteni. Jó lett volna rávenni, hogy levegye magáról a kötést. Szerettem látni ahogy ékszerként ragyog a tekintete. De sose tudtam csak úgy rábeszélni. Bezzeg, ha könyörögnék térden állva, nyitott szájjal. Na akkor biztos, hogy rávehetném.

– Persze. Mennyien is maradtunk? Öt, talán hat klán az Origennel együtt? Ha így haladunk megszűnik létezni ez az egész. Ha a Tanács nem hajlandó változtatni, búcsút inthetnek a hagyományoknak. Ezerszer próbáltam elmondani, hogy néhanapján külsősöket is fogadjunk be. Na nem mintha bármit is számítana! De mit értem el vele? Személyes sértésnek vették, hogy ki mertem mondani azt, amit ők is jól tudnak csak leszarják. A burkolt fenyegetésről pedig nem is beszélve – legyintettem dühösen. Hátradőltem a fotelben és csak grimaszolni tudtam. Már nagyon untam, hogy semmibe vesznek a Tanácstagok.

– Ha ennyire nem számít szerinted a próbálkozásod, akkor miért nem emeled fel a csinos valagad és húzol el innen? Ja nem, nem teheted! Többet ér neked egy hülye ígéret, minthogy elfuss és szabad légy! – emelkedett fel a helyéről.

Vékony, fehér indák tekeredtek rám a semmiből hirtelen és fogtak le, hogy mozogni se bírjak. Már nem lepett meg, de légzésem szaporábbá vált. Szívem vadabbul kalapált. Arcomon nem mutattam semmi jelét izgatottságomnak. Nem feszengtem. Ismertem a szabályokat. Tudtam, minél többet mozgolódnék, annál szorosabban záródna körém a növény. Marcus dühét kezelni kellett és én nagyon próbálkoztam vele már egy ideje. Az indáit főként akkor használta, mikor megfélemlíteni próbált valakit. Jelenhelyzetben engem. De sose tanulta meg, hogy rossz ajtón kopogtat.

– És te? Te minek vagy még mindig itt? – kérdeztem csendesebben. Próbáltam figyelni a hangomra, hogy ne csengjen dühösen és inkább valami unott arckifejezést is felvettem mellé.

– Az maradjon az én dolgom! – emelte fel a hangját, amibe még az apró virágok is megremegtek és kihunytak. Egy pillanatra sötétség borult ránk. Dühös energia szántott végig rajtam, de pár másodperc múlva visszatért a világosság, mintha mi sem történt volna.

– Te meg a hülye titkolózásod! Különben is, nincs valami vadászni valód? Mit akarsz tőlem? – csattantam fel és meg is emelkedtem egy kissé, de a növények lerántottak. Kicsúszott alólam a fotel. A jeges földön koppant a fenekem. Megesett, hogy nem tudtam visszafogni én se magam. Az állandó szekálás és a felesleges játszadozást egyre kevésbé tűrtem, bár néha izgatónak is találtam. Csak már túl hosszú ideje tartott.

– Először is, higgadj le! Másodszor pedig… – elhallgatott hirtelen. Leült az ölembe a földre, de nem nehezedett rám.

Nevetségesen mutathattunk a fordított felállással. Megfogta a tarkómat és a mellkasára húzta a fejem. Hallottam a szívverését, ami megnyugtató ütemben vert. Könnyed levegőket vett. Mellkasa lassan emelkedett majd süllyedt vissza. Testének hője még a szöveten keresztül is érezhető volt. Szorítása nem enyhült, de nem is tartott túl erősen.

– Elkélne neked, valami nyugtató. Mit szólnál, ha játszanánk egy kicsit? – kérdezte a fülemhez hajolva. Szerettem volna azt mondani, hogy a hidegtől remegtem meg, de nem mondhattam. Hangja mindig is nagy hatással volt rám. Minden idegszálamat felborzolta. Amit ő nyugtató játéknak gondolt az nekem egy szívroham, két agyvérzés és kellemetlen izgatottság volt. Főleg, mert vele nem vezethettem le.

Széthúzta a kabátom cipzárját és benyúlt alá, majd felhúzta hátamon a felsőmet. Jéghideg tenyerét a bőrömre simította, ami megborzongatott és egy apró sikoly hagyta el a számat. Széles vigyor terült el az arcán, én pedig próbáltam elrejteni saját képem vörösségét. Finoman masszírozni kezdte a lapockáimat. Gerincem mentén futtatta végig az ujjait, miközben belelehelt a fülembe.

– Feszült vagy és nyugtalan. Persze, hogy nem megy a koncentráció. Mikor keféltél utoljára egy jót? – kérdezte suttogva és megmozgatta a csípőjét fölöttem. Teljesen az ölembe ült és már csak a combom tartotta a súlyát. Mit ne mondjak, volt neki! 

– Egyre rövidül a várható élettartalmam, téged nem tenne idegessé? Különben meg… semmi közöd a szexuális életemhez! Köszönöm kérdésed, de megvagyok! – jelentettem ki mérgesen. Na persze hazugság volt, amit Marcus is nagyon jól tudott, de nem érdekelt. Megpróbáltam lelökni magamról. Combjait összezárta a lábam körül és erősen tartotta meg magát.

– Nincs ilyen gondom az életben, elhiheted! – nevetett fel. Szívesen vágtam volna pofán, ha nincs a kezem körül is egy inda. – Én bőven túléllek, ha így folytatod – döntött hátra, hogy elfeküdjek a földön, majd rám nehezedett.

A mágikus növények szétváltak rajtam és leestek rólam. Már csak egyedül Marcus teste szorított a jeges talajra. Nehezen vettem a levegőt ahogy rám dőlt. Nem foglalkozott a kapkodó levegővételeimmel és azzal, hogy szép lassan összenyomja a tüdőmet. De a kétségbeesett kérlelésem se hatotta meg. Amilyen hangon próbáltam mondjuk, nem is csoda. Éppen csak a leheletem látszódott a levegőben, de hang alig jött ki a torkomon. Lehúzta a vállamról a kabátot mikor hátrébb hajolt, és végre úgy szívhattam be a levegőt, hogy érzek is belőle valamit, nem csak a jeges tűszúrást a tüdőmben. Feltolta a felsőmet. Felfedte hasam bőrét, amin még én is láttam a libabőrök apró pöttyeit. Lehajolt és apró csókokkal lepte el a kivillanó felületet.

– Nem is értem. Miért nem segítesz te gyakorolni, ha annyira foglalkoztat, hogy sikerül-e vagy sem a Kötődés? – próbáltam érthetően mondani, de a legtöbb szót csak nyögni tudtam ahogy egyre lejjebb haladt a testemen.

– Tudod, hogy engem ez a része nem érdekel, de ez… – húzta végig gyengéden a nyelvét a köldököm körül, ami olyan forrónak tűnt, hogy égetett.

– Ez annál inkább érdekelne – lehelt a bőrömre. Éreztem, hogy majd kiszakad helyéről a szívem úgy meglódult. Kapkodtam a levegőt és irtózatosan dühös voltam magamra. Utáltam ahogy játszadozik velem, és én hülye még hagytam is neki. Közben pedig mérges is voltam rá, amit nem bírtam visszafogni.

– Azok után, hogy másik nővel voltál nemrég, még én is kellenék? Nem vagy kissé telhetetlen? – szúrtam oda keserűen neki a kérdést. Meg is hozta a hatását, pedig nem akartam túlzottan kegyetlen se lenni vele. Valahogy mindig így jöttünk ki egymással. Imádat, szeretet aztán egymás torkának esés.

Olyan hirtelen engedett el, hogy majdnem koppant a fejem a földön. Felpattant és a menedékén hagyott. Ha akartam volna se tudtam megszólalni és megállítani. Túl gyorsan történt, és magamnak is be kellett vallanom, hogy egy részem nem is akarta, hogy maradjon, míg másik részem toporzékolva visított. Ahogy kilépett a helységből, rám borult a nehéz sötétség. Kellemetlenül szorította a belsőmet a feltett kérdésem, de nem bírtam ki, hogy ne szúrjak neki oda. Muszáj voltam feltenni és nem bántam meg. Nem éreztem magam annyira szarul, bár a feketeségbe burkolva, kissé szapora légzésem még is azt mutatta, hogy jobban bántam, mint gondoltam.

Marcus nagy nőcsábász. A sokadik összekapcsolódásunk pedig nem segített azon, hogy elfelejtsem ezt. Sőt! Emlékeztetett arra, miszerint nagyon nem kellene odaadnom magam neki, bármennyire is akartam már egy ideje.

Felálltam, megigazítottam magamon a ruhákat. Leheletének bizsergő forrósága még a bőrömön égett. Felajzott állapotom pedig zavaró volt. Próbáltam megtalálni a kijáratot, de sokkal nehezebben ment, mint gondoltam. Pedig nem tűnt olyan nagynak a hely. Tapogatóztam. Barázdás, selymes követ érintettem útközben. Tenyerem alatt olvadt a fal jeges része, amit nem fedtek le a növények. Forró voltam, minden szempontból. Kösz Marcus! Végül csak meglett a kijárat. Nem az volt a rossz, hogy egy egyenes szakaszon is bénáztam, hanem hogy vaksötét volt és nem tudtam használni a fényem, mert túl idegesnek éreztem magam.

Mielőtt elhagytam volna a férfi sátrát, megbizonyosodtam arról, ne legyen senki a közelben. Félrehúztam a huzatot. Kikukucskáltam, de elvakított egy pillanatra a hófehér hó. Miután megszokta a szemem és körbe kémlelve nem láttam senkit a környéken, kiléptem. Nem tudtam mennyi időt voltam Marcus társaságában. Egyre jobban hűlt le a levegő. Már csúszott talpam alatt a hó ahogy ránehezedve összepréseltem cipőmmel. Homályosabb, szürkébb lett a terület. A Nap már lebukott a hegyek mögé, és csak a hátramaradt fakó fény világította meg a tábor sátrait.

 

°∘●○〇◯〇○●∘°